Aki rám néz azonnal megállapíthatja, hogy tipikusan az az ember vagyok, aki képes, és hajlandó is elképzelhetetlenül borzasztó dolgokat tenni azzal, aki nem hagy békén. Vagy lehet csak szeretném, ha ezt üzennék a szemeim.
Nem vagyok azért reménytelenül antiszociális, sőt, néha a közvetlen családtagjaimon kívül mások is a fejemhez vágják, hogy ha megismernek egész kellemes társaság is tudok lenni, csak ugye a legtöbben nehezen jutnak el eddig, ami legnagyobb részt az én hibám.
Tény, az életvitelem önmagában sem ad túl sok lehetőséget arra, hogy normálisan szocializálódjam, és akkor ehhez hozzájön a szakmám, ami nem sokkal helyezkedik el a parkolóőrök felett a népszerűségi listán.

Egyébként szeretem a rossz vicceket, a nyugalmas vasárnap hajnalokat, és a hosszú sétákat a naplementében valami beképzelt híresség erkélyén. Pont mint mindannyian.

Az életem nem mondanám különösen izgalmasnak, vagy fogalmazzunk úgy, egy több milliós nagyvárosban annyira vagyok egyedi, mint bármelyik szőlőszem országunk egy híresebb borvidékén. Ha valakit mégis foglakoztat a téma, álljanak itt életem fontosabb mérföldkövei:


Az év, amikor a népszerűségem elérte a csúcsát. Mellesleg a születésem éve is. Sajnos innentől kezdve csak lefelé visz a lejtő. Állítólag tervezett gyerek voltam, de a szüleim ismerve alig hiszem el, hogy van bármi az életben, amit előre elterveztek, így vannak kétségeim e téren. Mindketten színészként dolgoznak, már amikor. Édesapámat ismerhetik télapóként valamelyik Manhattan-i plázában, Édesanyám pedig az életünk napjaiban játszik mindenféle háttérszerepet immár 40 éve. azt, hogy hangyányit sikeresebb kettejük közül sosem rest párja orra alá dörgölni.



Az első világvége. Akkoriban még nem voltam tapasztalt e téren, és 99 szilveszterén kihúztam minden gépet a konnektorból nehogy megkergüljön, és bevásárláskor azt hazudtam akciós a tartós tej amiből egy kartont cipeltem a kasszához. Ezen az estén találtam meg amúgy apa régi fényképezőgépét is, és mivel semmi más dolgom nem volt a sötét házban, megpróbáltam életre hívni. Mikor sikerült, rémesen büszke voltam magamra! Annak ellenére, hogy ekkor már bőven 2000-et írtunk, és a tavasz is beköszöntött...
Ha már ennyit vacakoltam vele, gondoltam ideje lőni is vele párat, és meg kell mondjam, tetszett a dolog. biztosan tövig benne volt a tény, hogy filmet találni hozzá majdnem annyi ideig tartott, mint megjavítani azt a pokoli gépezetet, de komolyan, valóban élveztem csinálni. Napokon keresztül csak a fotózásról tudtam beszélni, elolvastam minden könyvet a témában többször is, és úgy általában az idegeire mentem mindenkinek. Azt hitték múló szeszély lesz ez is, mint az asztronauta álmom, a képregényrajzolás, vagy épp a bűvészkedés, én viszont biztos voltam benne, hogy az egyetemen a média szakra fogok járni, és én leszek a leghíresebb fotós az egész világon!


Újabb világvége. A múltkor a gépek akartak fellázadni, vagy valami ilyesmi. Ebben az évben a bolygók együttállása volt az ok éppen, vagy ki tudja. Az én világom azért dőlt össze, mert sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy az erősen deficites családi költségvetésből nem tudtak félretenni arra, hogy egyetemre mehessek, és sajnos az én maszek fotózásaimmal is csak palacsintát tudtam keresni, meg néha egy kis zsebpénzt ami el is ment a filmre, és objektívekre. Persze ha jobb lettem volna matekból, ez nem ért volna sokként, és akkor talán egy ösztöndíjat is elnyerhettem volna, így azonban semmi esélyem nem volt erre az álomra. Illetve...majdnem semmi...Létezik egy hely, ahol tárt karokkal várják a fiatalokat, jól fizetnek, és örömmel marasztalnak 8 évig. Azt hiszem kár ezt kerülgetni úgy, mint amikor otthon mondtam el, mi történt, a lényeg, hogy egy hülye pillanatomban tollat ragadtam, és csatlakoztam az egyesült államok hadseregéhez. Hülye voltam, és elkeseredett, de hiszitek vagy sem, részeg nem...talán csak amikor kopaszra nyírtak. A minimum aktív szolgálat 2 év, és gondoltam nekem annyi pont elég, 8-ra úgyis csak akkor marasztalnak, ha kitör valami háború. Lehet jobban kellett volna figyelnem a híreket, akkor tudtam volna, hogy már egy éve zajlik egy...



Az utolsó világvége. Na nem, nem azért mert ezúttal tényleg megtörtént, csak ez volt az a pont, ami után már a többségnek ciki volt csak kicsit is komolyan venni ezeket. A háború számomra véget ért, haza tértem Irakból, és beiratkoztam az Empire State egyetemre. Bár túlzás lenne azt mondani, hogy megjártam a poklot, mégsem hoztam szóba soha, milyen volt odaát. Aki azóta ismert meg lehet nem is tudja rólam, hogy szolgáltam. Nem hordok terepszínű ruhákat, nincs nálam fegyver, és a dögcédulám is a katonaládámban hever valahol. Egyedül két dolgot hoztam magammal a civil életembe. Az egyik, hogy hajlamos vagyok mindent egy késsel megoldani. A városban nem hordhatok magamnál komikus méretű katonai kést, de egy összecsukható bicska mindig van nálam. Pucérnak érezném magam nélküle.
A másik dolog a kütyük. Mindig is vonzottak, és ha valakinek,a  hadseregnek akadnak játékszerei bőven! Én pedig már korán bizonyítottam, hogy ügyes kezem van az ilyesmikhez, és rengeteg türelmem, így ha valamit szét kellett szedni, és összerakni aznap ezredszer is, hogy átnézzük mi búg, tuti én voltam a nyertes. Talán szó szerint is, mert könnyen lehet, hogy ez mentette meg az életem. Az ezredes úr nem küldte ki járőrözni az egyetlen embert a táborban, aki meg tudta szerelni a laptopját.


az egyetem elvégzése kissé tovább tartott mint hittem, bár egyesek szerint a hat év az még bőven átlag alatti. Az iskola után megpróbáltam dolgozni, és volt is munkám, de istenigazából egyik sem érdekelt igazán. Nem felvágni szeretnék, de klasszikus értelemben nem voltam rászorulva a dologra. Ha az ember 8 éven át túlórázik, eleve agyonfizetik, és nincs semmi kiadása az ég világon, akkor ha be tudja osztani nem igazán akadnak anyagi problémái többé. Emiatt valahogy nem volt meg bennem a félsz, mint másokban, ráadásul a legtöbb munka idegesített is. Reggel bemenni, és este hazajönni, majd időben lefeküdni? Ha akarnám sem tudnék így élni többé, így sajnos mindig véget értek ezek.
Szabadúszó fotósként jobban élveztem a dolgot, csak nem foglalkoztattak valami sűrűn. a rendeléseim negyede anyámtól jött. Az egyik ilyen munka után történt, hogy először hozták le az újságok egy fényképem. Nem volt szándékos, és a mai napig sem tudom, ki az a...Mel C? Mel G? Na mindegy, szóval titokban szeretett volna megjelenni az exe esküvőjén, de a kamerámnak hála ez nem sikerült neki, bár valószínűleg az exe öccse az igazi ludas, aki eladta a róla készült fényképet egy szennylapnak. Mondanom sem kell, fel is háborodtam, amikor megtudtam, mennyiért. Fel is kerestem a srácot megint, hogy követeljem tőle, mondja meg, kit kell keresni, ha van még pár jó felvételem!


Bevetve a tanultakat, és a drónokban szerzett gyakorlatom azt hiszem kijelenthetem, hogy a New York-i hírességek rémálma lettem. Nem azt mondom, hogy egy emberként meggyőztem a város ál-pacifista bagázsát arról, hogy mégis hasznos dolog a fegyvertartás, de az tuti, hogy amikor a zúgó kis aranyosaim feléjük repülnek, mind fedett helyre menekül.
Nem mondhatnám, hogy túl népszerű vagyok bizonyos körökben, de lássuk be, ez sosem érdekelt. Megleckéztetni egy beképzelt színészkét, vagy hasonló celebet? Van az a pénz, amiért felmászom az erkélyére, hogy ezt megtegyem.