>> a pillanatnak él
>> nem érdekli a jövő...
>> ... mégis egyetlen egy cél lebeg a szeme előtt, amit el akar érni
>> egyenes és határozott személy
>> mellőz minden ravaszságot és sunyiságot
>> nagy akarat ereje van
>> kiáll az igazáért
>> megbízható
>> büszke
>> az élet harcot, megmérettetést jelent számára - csak arra nem jött még rá, hogy ebben a harcban önmagát kell legyőznie
>> ha dühös, hajlamos meggondolatlanul és hirtelen cselekedni
>> dühkezelési problémákkal küzd
>> szokása megfeledkezni arról, hogy emberből van és végesek a "raktárkészletei"
>> brooklyn-i "alvilági" csapatokkal mozog
>> sokan alaptalanul, ok nélkül tartanak tőle
>> valahol mélyen még mindig arra vár, hogy végre igaz barátokat szerezzen akik megbecsülik és elfogadják olyannak, amilyen
>> márkás, drága ruhákban jár, amire a rávalót az apjából zsarolja ki, mondván ennyivel tartozik
>> 4 nyelvet beszél; angol, kínai, olasz és francia

- A nevezési díj 200 dollár. Ennek ellenében vagy képes teljesíteni a részvétel pontjait - unott hang, hozzá társuló méla, mafla arckifejezés. Vaskos ajkai közé egy ezer éves, nyálasra és szálkásra csócsált fogpiszkáló, ami alapjáraton semmiféle célt nem szolgál… azon túl, hogy a vele szemben álló reflexeit tesztelje, milyen gyorsan és ügyesen képes az elhúzódni a felé fröccsenő nyálbuborékok elől.  
- A nyertes mindent visz... a vesztesnek nem marad semmije. Az itt tartózkodásra feljogosító mandátuma elveszik, és mehet amerre lát. Biztos vagy benne, hogy indulni akarsz? Komolyan öcsi, jól gondold meg… ezek a „niggák” nem szarral gurítanak, ellenben ezt csinálják taknyos kölyökkoruk óta. Ebben élnek, ebben nőttek fel. Ők itt a nagykutyák, az ászok… a hely királyai – kezdi el iszonyat lazára véve a stílust, kezével ide-oda hadonászva magasztalni őket. Gyönyörű egy stílus ez, komolyan.
- Ezeket a faszikat még nem verte meg senki a műfajban, nemhogy egy…
- Vágott szemű sárga gyerek a világ túlsó végéről? – tekintetét látva legalábbis ezt sikerül leszűrnöm, így megteszem neki azt a szívességet, hogy ne kelljen kimondania nyíltan. De persze mire is számíthattam volna ismeretlen idetévedőként? Ugyan akkor valahol mégis el kell kezdeni, pont ahogyan ezek a srácok is tették egykoron. Alapjában véve pedig nincsen veszíteni valóm. Nem űzöm versenyszerűen azt, amit ők. Nincs tökéletes tapasztalatom ilyen párbajokat illetően, csupán az örökös zenehallgatás, a tanulás és a „gének” vannak, amit az apám előadói véréből örökített át rám is. No meg a karakánságom és a leszarom stílusom. Vágyok az adrenalinra… hajszolom a pörgést és akarom, hogy legyen ami eléggé eldurrantsa az agyam ahhoz, hogy ne a szakadt és unalmas mindennapokkal foglaljam le az idegeimet. Túl akarok lépni… át akarok gázolni mindenen és mindenkin, aki az utamba áll.
Így azon a nagyképű néger gyereken is, aki a mellét döngetve, gorilla módjára hörögve bizonygatja jelen állás szerint is azt, hogy ő a hely éppen aktuális, trónjáról lesöpörhetetlen uralkodója. Ő itt a góré, őt még nem verte el senki és nem is fogja, álljon sorban előtte akárhány és akármilyen rapper. Ő a legnagyobb szájhuszár, szókirály és akinek a legjobban pörög az agya, ha ki kell csinálnia valakit néhány eszébe jutó sorral. És meg is teszi azt minden szívfájdalom nélkül.
Sokszor érzem úgy, hogy talán egész eddigi életemben rossz irányban tapogatóztam és teszem ezt most is. Lehetne normális, nyugodt életem, probléma mentesebb hétköznapom. De azt hol élvezném? Min tudnám levezetni azt a mélyen, legbelül megállás nélkül tomboló feszültséget amit érzek minden és mindenki, de úgy alapjában véve az egész világ iránt? Nézzek focimeccset? Járjak bowlingozni vagy dartsozni? Fussak?...fusson az a kit kergetnek…
- Azt nem mondtam –nyögi  végül kikérve magának az általam kimondottakat.
- De akartad.
- Dehogy akartam! – emeli meg hisztérikusan a hangját, mire a mellette álló félvér lányka szemöldöke is a haja tövébe költözik. Jókora lendítéssel sóz rá egyet a vállára, csak úgy a miheztartás végett.
- Akkor csak gondoltad, de édes mindegy a kettő egyre megy… minden esetre itt a pénz és van még ott, ahonnan ez jött – hajolok egészen közel hozzá, jó mélyre nyúlva a zsebemben amiből kihúzok még egy köteg, ezer éves hajgumival összekötözött zöld hasút. Csak úgy jelzésértékkel. Azt hiszem, hogy ennél jobb belépőre nincs szükségem hozzájuk, hiszen az arcán megjelenő értetlenség erről árulkodik. "Honnan szedted ezt mind?"
- Csak egy jó tanácsot fogadj meg kölyök. Ez a kulcsa mindennek! Légy határozott, és… - felfelé ugró szemöldököm fojtja belé a szót – de azt hiszem, hogy ezt nem kell neked elmondanom. Tudod mit? Sok sikert… - paskolja meg a vállamat, majd a kezembe nyom egy fekete alapon arany kígyóval díszített, fémes anyagú kártyát ami azzal a lendülettel csúszik is bele a zsebembe.
- És az a kölyök? – bök fejével a mögöttem álló srác felé.
- Csak kísérő. Ő aztán tényleg nem fog sok vizet zavarni… - teszem rá a kezem Tommy vállára, és magam előtt terelve a srácot indulok el vele a „ring” felé, ahol egymás nyakában tömörülve osztják az észt, kinek mi lesz a szerepe a mai show alatt, mikor következik és ki után következik egyáltalán.
A túloldalukon fogadásokat kötnek az adott „rapperükre”, vagy mutogatják az aktuálisok demoit, hogy legyen mit mérlegeljenek: kibe és mibe fogják fektetni a drága jó pénzüket.
Most viszont semmi nem érdekel, csak az, hogy ez az egy ott álljon végre előttem. Az a nagyra nőtt néger, akivel múltkor egymásnak feszültünk egyetlen egy feltett kérdés miatt: mi van?
- Na mi van? – teszem fel most én a bűvös, azt a bizonyos egy kérdést amivel egyik pasi tényleg a halál faszára tudja kívánni a másikat. Két pillanat múlva már az első mellém szegődő ember a kezembe is nyomja az addig hűen szorongatott mikrofonját.
Tekintetemet egy pillanatra nem veszem le a fazonról. Legyen ez egy felhívás keringőre.




Alattam sötét, egészen olajosnak ható, kemény fűcsomók melyek sértőn törik a hátamat és derekamat… a tél kemény vasmarka még jól érezhetően nem engedte el őket, még mindig idézi szellemét a hűs szálakon melyek reggelente ropognak az ember lába alatt, mikor bakancsának vaskos talpa rájuk nehezedik. Délutánra viszont játszadozva a napsugarak áldó fényével, egészen lengék és hamvasak lesznek, miközben ide-oda mocorognak a kora tavaszi, ám még mindig csípős szellőben. Innen lentről még érezni lehet a földbe ragadt, immáron odalent szunnyadó tél aromáját a fűtés alattomos szagával elegyedni, és az esők, valamint havazások okozta nedvességet. Az elmúlás orrfacsaró bűzét nehezen engedi ugyan, de már jó nyomon jár.
A levegő, az égbolt viszont már rég csak az emlékét őrzi az idegenül hosszan elnyúló télnek. A szürkeséget, a ködöt és a zimankót tovább űzte és azt a depressziót, melankóliát, melyet az emberek nyakába varrt és zárta rabságába potom öt hónapon át.
Ez idő alatt hosszú kabátok és bundák, pufi dzsekik váltották egymást. Bakancsok és csizmák váltak sárossá, mocskossá a folyamatos esőzések miatt, aminek kellemetlen velejáróit csak az esernyők szín kavalkádja volt képes némiképp feledtetni az emberekkel. Mert ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel színt tudtak vinni a szürke, nyálkás mindennapokba. A piros esernyő öltöztet. A sárga hamis napsugarakat jelképez míg egy kék, a tavaszias, nyárias égboltra emlékezteti a viselőjét, akiket amúgy nem is láthattunk tökéletesen, hiszen a vastag, prémes vagy éppen gyapjú fonálból készült sálak elrejtették előlünk. Hajuk rendszerint pulikutyaként simult az arcukra a fejükbe húzott nevetséges, egy- vagy több bojttal ellátott sapkáknak hála. Télen senki nem veszi a fáradtságot arra, hogy csinos legyen, mert miért tenné, ha úgyis elázik, mocskos és koszos lesz?
Legalábbis mind az idő alatt, míg a parkok padjain ücsörögtem, vagy a fejembe húzott kapucnim alól sasoltam a környezetemet, ezt sikerült a megfigyeléseim tökéletes eredményeként elkönyvelnem.

Most viszont az ébredés hajnalán már hallani lehet az emberek lépteinek könnyedségét. Rugalmas, hosszú léptek ezek melyek önbizalomról, szépségről és jókedvről mesélnek. A téli időkben felszaladt plusz kilók mostanra vajként olvadtak le róluk, s előkerültek a legcsinosabb, legékesebb darabok is lábbelik, vagy éppen testet borító ruhák formájában. Az eddig szürke utcákat és macskaköves utakat megtöltő, támolygó és cikk-cakkban haladó bolygó hollandikra emlékeztető emberekből egy nagy színes hangyaboly lett.
Az eső kopogását vagy a hó ropogását, a folyamatos hólapátolás kotró, fülsértő zaját mostanra dallamos madárének vette át… kacarászó emberek, boldog gyermeksikolyok. Csaholó kutyák, trécselő társaságok…. jó illatok.
Illatok…
Lassan egy kellemes, egészen mély illat kúszik az orromba, s közeledtével egyre csak sötétedik az az élénk, narancssárga árnyalat, amit az ég felé fordulva lehunyt szemmel lát az ember. Egy szürke árny takarja el előlem a vakon élvezett „kilátást”, szívja el az oxigént és kezdi el csiklandozni arcomat az abba belelógó, hosszúra hagyott hajtincsének néhánya.
- Mit csinálsz itt már megint? Iskolában lenne a helyed nem? Megint csak lopod a napot… Hahó! – szurkálja meg körme hegyével az arccsontomat, egyre csak azon fáradozva, hogy végre válaszoljak. Eredményképpen szimplán a szememet nyitom fel, hogy egy egyszerű „szakadj már le rólam!” pillantással tudassam vele személyes véleményemet. Nem hatja meg.
- Olyan vagy! Hülye bugris vénember… és mégis mit csináltál megint? Hogy néz ki az arcod? – rivall rám ahogy félre fordítom a fejem, így jobb rálátása nyílik a szemem alatti monoklira.
Hogy ki a lány? Őszintén? Fingom nincs. Pár hete a nyakamba akadt, furcsán kettyintettünk egyet-kettőt, azóta pedig képtelen vagyok levakarni magamról, mintha legalábbis gyűrűt ajánlottam volna neki. Mindig a nyomomban van, és mindig tudja, hogy hol keressen. Volt már, hogy kénytelen voltam átnézni minden holmimat, nem-e ültetett beléjük poloskát, de elkényszerültem fogadni a tény: a csaj szimplán kettyós. Kattant! Teljesen bolond.
Jól van, nem fogok hazudni, elég jó érzés amikor a társaságomban tudhatom. Ilyenkor nem kell beszélnem, nem kell gondolkoznom, hiszen megteszi helyettem is… mert be nem áll a szája. Mondja ha kell, ha nem, és folyamatosan teker az agya mintha legalábbis lenne bármiféle jelentősége is annak, amiket tervez „Mi” jelző alatt. Szegény ügyefogyott kis lélek képtelen elfogadni azt a szomorú tényt, hogy soha nem lesz olyan, hogy Mi. Ő van és Én.

Mert ez az egy valami van, ami nem változott.
Pontosabban egy valaki. Én. Belőlem és másokból soha nem lesz Mi, akarják azt bármennyire is. Mint ahogy nem érdekel a korábban levezetett változás se. Számomra minden nap ugyan olyan. Minden ember egyforma függetlenül attól, hogy gyermek, férfi vagy nő, sárga, fekete vagy fehér a bőre. Nem érdekel semmi és senki. Nálam nincs külön nyár és tél, tavasz vagy ősz. Nekem nem süt a Nap, vagy borul be az ég, gyülekeznek felhők a fejem fölött. Minden fekete és fehér, nincsenek színek vagy átmenetek. És valójában nem is vágyok rá… csupán egy dolgot szeretnék, de azt mániákusan és változatlanul. Ha elfogadnának olyannak, amilyen vagyok és hagynak békén élni a magam kis elcseszett világát.
Hogy hol romlott el minden? Hol romlottam el én?
Nagyjából nyolc évvel ez előtt, mikor az öregem elhagyott, az anyám pedig egy vén, szakadt, kocsmabolond behemót mellett szándékozta lekötni életének hátralevő részét, mondván szükségünk van rá. Nem! Nincs!
Az egyetemet, mint olyat, jó ideje kerülöm, mondván otthon is megcsinálom azt, amit elvárnak, minek járjak be? Csak akkor ülök be egy-egy órára, mikor nincs már hely ahol kényelmesen alhatok, ellenben az iskolapad erre jó szolgálatot tesz.
Az viszont vitathatatlan, hogy egykoron én is olyan voltam, mint a legtöbb gyerek. Tele álmokkal, vágyakkal és célokkal. Olyan nagy, és hozzáhasonlóan neves zeneszerző és zenész, előadó szerettem volna lenni, mint az apám, aki álmokat szőtt a gyerekkori énemnek. Én is jó ruhákra, márkás és drága darabokra vágytam, mint mindenki más. Barátnőre, sikerre és igazi karrierre, amit bár ugyan úgy hajthatnék még ma is, de a törés és a csalódás nagyobb volt annál mintsem ebbe kapaszkodjak és kísérjen tovább az életemben vakon, hit nélkül.
Csalódtam az apámban, az útmutatómban.
Csalódtam az életben, a célokban és küldetésemben. Tartok az ismeretlentől, de mégis elutasítom az ismert és jól járható utat, mert rettegve félek attól, hogy a gyengeségem lesz a vesztem…

Hogy ki vagyok?
Az a gyerek, aki nap, mint nap érzelmetlen, már-már életunt, világtalan tekintettel néz vissza rám a tükörből, pedig valahol mélyen még mindig ott szunnyad benne az a lélek, aki szabadon szeretne szállni és boldog lenni.
Hogy ki maradt nekem?
Egy idegesítő lány, egy mihaszna anya.
Az a néhány korombeli suhanc, akik árgus szemekkel vizslatnak most is a bekötőutca felőli oldalról, jókora bőrdzsekijükben elrejtett kezekkel, lábukon acélbetétessel, fejükön ezer éve mosatlan csöves sapkával, ami alatt tincseik is vaskos, zsíros csomókban állnak össze.
Barátaim-e?
Dehogy, én olyat nem „tartok”, minek az, ha a csalódás útjához ők egyenes úton vezetnek el?
Ellenségeim?
Még az is lehet, hogy egyszer azokká lesznek…
De addig is nevezzük őket elfogadóimnak, mert ők tényleg nem várják el azt, hogy megváltozzak. Nem is, hiszen elég erős az öklöm, elég nagy a szám ahhoz, hogy hasznot tudjanak húzni belőlem.

Nekem pedig egy dolgom maradt addig is.
Életben maradni.