The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts

Azt nem állítanám, hogy a rendőri megfigyelés sokkal izgalmasabb vagy szórakoztatóbb, vagy akár tanulságosabb lenne, mint az aktatologatás, de határozottan változatosságot jelent a hónapok óta tartó papírmunka helyett. Kicsit olyan, mintha máris lefokoztak volna, mintha büntetésben lennék valami olyan ballépés miatt, amit el sem követtem. Persze értem én, senki – közöttük természetesen én sem – nem akar kockáztatni azzal, hogy egy várandós kismamát a harcvonalba küld, és miután a családi zűrzavarok által okozott magas vérnyomás következtében majdnem el is vetéltem, még inkább figyelnem kell magamra, de koránt sem az ilyen monoton munkákhoz vagyok szokva. A modellkedésről sokan azt gondolhatják, hogy egy igazán könnyű pénzkeresési forma, nem kell mást tenni, csak pózolni. De néha bizony nagyon is kimerítő volt, és legalább változatos. Azt is tudom, hogy újoncként még rengeteget kell tanulnom, tapasztalnom, és a kriminológusi diplomám magában még nem sok mindenre elég, azt meg végképp nem szeretném, hogy bárki azt mondhassa, csak azért vagyok az egységnél, mert az apám is nyomozó. Csakhogy itt vagyok immár harmincként évesen kezdőként, tele bizonyítási vággyal, tanulás utáni vággyal, és kezdem azt érezni, hogy egyszerűen megfulladok az íróasztal mögött, mert még azelőtt megfosztanak a lehetőségektől, és örökre rám biggyesztik az aktakukac jelzőt, hogy akár egyetlen esélyt kapnék. Gondolom ez az árnyoldala annak, ha valaki várandós a diplomaosztóján, és áldott állapotban áll munkába is. Szóval ma megmakacsoltam magam, kivételesen nem hagytam magamat az irodába száműzni, és ezúttal sikerült! Kiharcoltam magamnak a hadnagynál – jó, ebben a harcban talán nagyobb, vagy inkább hatásosabb szerep jutott Westnek, mint nekem –, hogy én is részt vehessek a megfigyelésen. Meggyőztem, hogy ez sem lesz veszélyesebb annál, mint amit eddig csináltam. Nem mintha a jövőbe látnék. De valójában, nem hivatalosan, már voltam néhányszor ilyen megfigyelésen. Még tiniként, apámmal. Akkoriban a családunk kicsit széthullóban volt, a szüleimnek több okból sem volt rám túl sok ideje, így hát apa néha magával vitt olyankor, amikor tudta, hogy úgysem fog történni semmi. Ott ültem mögötte és a társa mögött a hátsóülésen, néha csak zenét hallgattunk, gyors kaját ettünk, beszélgettünk, de sokszor tanultam is tőlük, és nagyjából akkoriban döntöttem el, hogy én is apám nyomdokaiba fogok lépni egyszer.
Bár terepen eddig nem sokszor jártam a társaimmal, de az irodán belül azért naponta találkozom velük, és a pletykák is rendszeresen keresztüláramlanak rajtam, tekintve hogy folyton ott vagyok, mindennek a közepén. Ezért is tudom, hogy nincs mindenki elragadtatva attól, hogy Bellamy West az egységünknél van. Egyesek szerint részeges, plusz a stílusa miatt sosem lesz esélye feljebb jutni a ranglétrán, és talán néhány megkérdőjelezik azt is, hogy helye van a csapatunkban, de bárki bármit mond, szerintem jó rendőr, és én a magam részéről örülök, hogy mellé osztottak be a megfigyelés idejére. Egyelőre legalábbis nevezhetjük örömnek, mert a lelkesedésem még kitart, de arányosan csökken az egyhangúsággal telt percekkel, és az előttünk kibontakozó látvány sem épp kedélyjavító. Követem West pillantását a két drogos felé, akik a sikátorban fetrengenek önkívületükben, és míg az ő arcáról a sokat látottak érdektelensége köszön vissza, addig én elhúzom a szám, és sajnálkozó sóhajt hallatok.
- Valami olcsó heroin, valószínűleg – ingatom a fejem. Túl fiatalok ahhoz, hogy így tönkretegyék magukat. Tudom, hogy csak megfigyelni vagyunk itt, és nem tehetünk semmit, amivel felhívjuk magunkra a figyelmet, meg egy függőnek amúgy sem lehet két jó szóval segíteni, de tagadhatatlanul ott motoszkál bennem a késztetés, hogy tegyek valamit. Főleg ahogy belegondolok, hogy valaha az öcsém is nagyjából hasonló helyzetben lehetett. Sajnos akkor még nem ismertem, és nem lehettem ott neki, de szerencsére ott volt a bátyánk, hogy talpra állítsa.
A tündeszemes kérdésre muszáj kicsit elnevetnem magam. Ez a szó, meg maga a játék is kicsit elgondolkodtat, hogy Westnek van-e családja. Lehet, hogy gyenge lábakon álló feltételezés, de úgy képzelem, van egy-két csemetéje odahaza, akiket ilyesmivel szórakoztat időnként, és onnan az ötlet. Vagy csak szereti a Gyűrűk urát.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan is kell ezt játszani... - ismerem be elmosolyodva. Filmekben láttam csak hasonlót, amikor apa, anya és gyerekek utaznak keresztül a fél országon, és valami hasonlóval foglalják le magukat, de mi soha nem utaztunk sehova, és gyerekként testvérem sem volt. És ha a tinikoromban a megfigyelések során néha le is kötöttük magunkat hasonlóval, már nem igazán emlékszem.
- Elismerem, ez sem sokkal mozgalmasabb, mint a papírmunka, de muszáj volt kicsit kimozdulnom az íróasztal mögül. A várandóságomra hivatkozva mindig mindenki túl óvatos velem, és állandóan a kispadra száműznek – jelentem ki, de a hangom és a tekintetem is elárulja, hogy nem tartom ezt akkora katasztrófának, meg általában értékelem is a figyelmességet, csak tényleg kellett már a változatosság. - Szóval kösz, hogy segítettél meggyőzni a hadnagyot – pillantok rá hálásan.
A szemöldököm akaratlanul is kicsit megemelem, amikor rájövök, mire készül, ahogy egy cigarettaszálat helyez a szájába, és nem szívesen lennék az, aki emlékezteti, hogy ez most nem jó ötlet, bár legfeljebb elsétálok a sarokra a vegyesboltig, és veszek egy üveg vizet, vagy valami mást addig... de megkönnyebbülök, amikor végül magától is észbe kap, és kinyitja az ajtót.
- Gyakran megkérdezik, de igazából még nem tudom. Meglepetés lesz. Bár a dokinál néha elfog a kísértés, hogy rákérdezzek. - Persze senki sem kényszerít rá, hogy tartsam magam tudatlanságban, de így döntöttem, és igyekszem kitartani emellett.
- Neked van gyereked? - bukik ki belőlem a kérdés, ami már korábban megfogalmazódott bennem. De ha már ő a babáról érdeklődik, úgy gondolom, talán nem veszi zokon a faggatózást.
- Ha úgy érzed, hogy szükséged van egy kis mozgásra, nyugodtan fordulj egyet, majd én tartom a frontot – vonok vállat. Úgysem történik semmi, de ha esetleg mégis, a fényképezőgép nálam van, ő meg egyébként is itt lesz a közelben.

Tip: stop having expectations of me so you won't feel disappointed so often.

Felvonom a szemöldökeimet, úgy mosolygok a mellettem ülőre, annak értetlenségén. Nem értem, miért annyira képtelenség, hogy az én életemből ez a móka kimaradt, de szórakoztat, hogy ennyire elcsodálkozik ezen.
- Szobám az éppenséggel volt. Az iskolai kirándulásokból viszont gyakran kimaradtam. Akkoriban nem álltunk túl jól anyagilag... - vonom meg a vállam. Örülhettünk, ha anyám kezelésein túl a legfontosabbakra telt. Egy-egy ilyen tanulmányi út már luxusnak számított. Aztán meg amikor kezdtek elfajulni a dolgok, belekerültem egy rossz társaságba, olyanok közé, akiknek volt jobb elfoglaltsága is annál, minthogy szójátékokkal vagy barkochbával szórakoztassák magukat és egymást.
- Pedig most igazán kíváncsi lettem a Smithsonianra, látva, milyen nosztalgikus hangulatba kerültél az említésére is – jegyzem meg viccelődve, kissé szarkasztikusan, és elvigyorodom. Nagyon jó lehetett, igazi élvmény. Főleg, ha minden évben oda jártak...
Nem vagyok az a gyilkolászós fajta, de az elmúlt hetek után kicsit muszáj egyetértenem: én is ki tudnám csinálni a papírmunka szellemi atyját. És valahogy mindig tudják fokozni, még bővíteni a repertoárt, még ezt is, meg azt is... És való igaz, nem olvassa senki. Főleg ebben az egyre gépiesebbé váló világban. Minden csak megy a dobozokba, és ott porosodik az örökkévalóságnak. De ha viszont gikszer van, ahogy Bell mondja...
- Hát, nyilvánvalóan éppen ez a lényeg – sóhajtok. Csak persze a sokat hangsúlyozott és dicsért átláthatóság is csak addig működik, amíg nem valaki olyan kerül reflektorfénybe, akinek megvannak a kapcsolatai vagy módszerei, hogy eltüntessen vagy módosítson jelentéseket, és egyéb dolgokat. Bár ebbe kár is belemélyülni, feneketlen mélység.
- Missus' PhD? - mosolyodok el az ausztrálos kiejtésén. Nem is kell rákérdeznem, hogy tudjam, kire gondol. - Tényleg nem vagy túlzottan oda Donovanért, igaz? - fürkészem a tekintetét, és közben eltűnődöm, miért lehet ez? Tényleg csak annyi a problémája a messziről jött nyomozónkkal, hogy több diplomája is van, vagy van valami más is a háttérben? Tud róla valamit, amit mi még nem? Bár valahol, azt hiszem, megértem. Igaz, csak kezdő vagyok a pályán, de azért már láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, akadnak olyan rendőrök, akik mindig mindent úgy csinálnak, ahogy a nagy könyvben meg van írva, abszolút szabálykövetők, minden helyzetben azokra támaszkodnak. És vannak, akik inkább az ösztöneiket követik, vezessenek azok bármerre is. Van akinek ez válik be, van akinek az. Azt hiszem, én is inkább az utóbbi felé húzok, ami újoncként nem biztos, hogy előnyös. Na, és erre jön még az is, hogy West az egységnél már régi motorosnak számít. A régiekből pedig egy új társ, aki egy teljesen más közegből érkezett, nagyon más értékrenddel, érthető, hogy bizalmatlanságot vált ki.
- Azt azért nem mondanám, hogy én folyton meglepetések után áhítoznék. Nyolc évig egyedülálló anya voltam, jobban szeretem az állandóságot. De a kicsi apja inkább lányt szeretne, én viszont fiút, és ezért úgy döntöttem, maradjon egyelőre titok előttünk. Ha már a világra jött, igazából úgysem fog számítani – fejtem ki Westnek apró mosollyal az elhatározásom okát. Viszont ha már szóba került a családom, kíváncsi vagyok én is az övére, illetve hogy mi a helyzet vele ezen a fronton.
- Charlotte? Komolyan? - A mosolyom egészen kiszélesedik a nevet hallva. - Az én lányom is Charlotte. És nyár végén lesz tíz. - Erre mondhatjuk, hogy kicsi a világ? Charlotte West és Weston. Tulajdonképpen már Weston-Devereaux, miután az apja a nevére vette.
- Hmm... Biztos van ebben valami... - jegyzem meg eltűnődve. A kicsi megszületése után szerintem már én sem szeretnék majd egy harmadikat. Viszont egyik gyerekem sem tervezett, szóval nálunk Chrisszel ezt sosem lehet tudni. Hacsak nem megyünk valamiképp tényleg biztosra... Bár csak magamban mosolygok most ezen a tényen.
- De mi tagadás, én néha Charlie-val szemben is úgy érzem, hogy ő van erőfölényben – nevetem el magam. Na, persze nem gondolom szó szerint komolyan, de a lányomnak megvannak a módszerei, hogy könnyedén a kenyérre kenjen. - Na, és hogy tetszik a nagylánynak a gimi? Lefogadom, elég izgalmas az élet egy kiskamasszal. - Nekem most még távolinak tűnik, hogy Charlotte is abba a korba lépjen, de tudom azt is, hogy szörnyen gyorsan repül az idő. Viszont szerencsére mióta az apja az életünkbe lépett, a kis hölgy végre kezdi levetkőzni kicsit a félénkségét. És tavaly az iskolaváltást is egész jól viselte, szóval nem aggódom én, épp csak eltűnődtem.
Csak a fejemet ingatom szórakozottan az indokaira, amiért nem hagyna magamra. Azért a hatodik hónapban még csak nem fog megindulni a szülés. Az tényleg nagyon nem volna jó. Apám említésére viszont már érdeklődve pillantok fel rá.
- Apa jól van – bólintok, de kell pár pillanat, hogy folytassam. Az utóbbi hónapokban, mióta megtudtam, hogy nem is ő az igazi apám, mindig furcsán érzem magam, ha szóba kerül, és hasonló a helyzet akkor is, amikor találkozunk. Még nem tudtam megszokni a gondolatot. – Egyre közelebb a nyugdíjhoz, de azt hiszem, nem túl boldog a dolog miatt – jegyzem meg halvány mosollyal. - Nem is tudtam, hogy egy körzetben szolgáltatok. Sem azt, hogy Bronxból jöttél – teszem hozzá eltűnődve. Bár számomra sincs sok jelentősége, honnan jött. Nem hiszem, hogy ez bármit is számítana, hacsak őt nem határozza meg valamilyen okból, vagy befolyásolja a dolog.
-”Családi biznisz” - kicsit elnevetem magam a szóhasználaton. – Mondhatjuk így is. Apám és én... sok dologban hasonlítunk... - Mondat közben ismét eltűnődöm. Ez olyasmi, amit eddig nyugodtan írhattam a gének számlájára, de ma már, tudva, hogy nincs egy darab egyező DNS-ünk sem, kezdem ezt is máshogy látni. - Néha bevont a nyomozásaiba, meg volt idő, amikor magával vitt egy-egy megfigyelésre, és úgy éreztem, beleillek ebbe a világba, akárcsak ő. Egy idő után már nem is tudtam volna mást elképzelni, mint hogy a nyomdokaiba lépjek. - Tudom, az hogy apa megosztott velem nyomozással kapcsolatos infókat, nem volt éppen szabályos vagy törvényes, de úgy érzem, Bellamy ezekből nem fog problémát csinálni. Míg ezeket így megfogalmazom, azt figyelem, ahogy az iménti SUV visszakanyarodik a saroknál, szépen visszagurul az utcába, aztán West járgányával szemben leparkol, és a sofőr, egy hozzá hasonló haverjával együtt, kipattan a járműből, majd felénk közelítenének.
- Te nekem mutogattál az előbb, baromarc? - fújtat West felé. A nyitott kocsiajtón át jól hallhatom én is a hangját, ami arról árulkodik, hogy elég kötekedő hangulatban van. Ajjaj, ennyit arról, hogy észrevétlenek maradjunk!

Tip: stop having expectations of me so you won't feel disappointed so often.

- Igazából nem lepett meg az őszinteséged, azt hiszem, már kezdek hozzászokni. És a véleményed sem ért nagy meglepetésként – ingatom a fejem mosollyal az arcomon, és visszafogom magam, hogy ne forgassam a szemeimet is mellé. Bár ezen gesztusoktól függetlenül valójában én csípem West stílusát. Nyers, őszinte, nem kertel, sokszor kimondja, ami épp eszébe jut. Lehet, hogy nem mindig azt mondja, amit az ember épp hallani szeretne, vagy nem lelket simogató szavakba csomagolva közli, amit akar, de rajta legalább nem nehéz eligazodni.
- Inkább csak kíváncsi voltam, hogy van-e valami mélyebb alapja is az ellenszenvednek, vagy esetleg ez ilyen zsigeri dolog? De persze így már értem. – Nem fűzök hozzá többet, nem is nagyon tehetem. Én még nem vagyok húsz éve a szakmában. Egy-két hónapja dolgozom csupán, ami idő alatt mindenki csak óvni próbált, mint valami hímes tojást, úgyhogy még csak azt sem mondhatom el igazán, hogy ez az időszak valóban a hasznomra vált volna, tapasztalatszerzés szempontjából. Doktorim sincs – még, bár sosem tudni, mit hoz a jövő – így a másik oldalt sem igazán véleményezhetem. Bár én a magam részéről kicsit felnézek Athenára. Alig pár évvel idősebb tőlem, de miközben én gyereket neveltem és fotózásokra jártam, és majdnem egy fél élet volt befejeznem a mesterképzést kriminológiából, addig ő több tárgyból is doktorált, meg tapasztalatokat szerzett. Csodálom a hozzá hasonló erős, független, okos, sikeres nőket, mert hiába kap a mai világban akkora hangsúlyt a feminizmus, nőként még mindig sokkalta nehezebb sikereket elérni bármilyen szakmában, a bűnüldözésen belül meg pláne. Nem kevesen vannak még ma is olyanok, akik azt gondolják, hogy ebben a munkakörben a nőknek nincs keresnivalója.
- Nem volt könnyű, elismerem. Főleg amíg Charlie kisebb volt. De jó gyerek, okos, figyelmes, és miután nagyobb lett, kialakult egy olyan rutinunk a mindennapi életünkben, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat. Én pedig megedződtem a váratlan helyzetekre – mosolyodom el a végére. Vannak és voltak a környezetemben mindig emberek, akik elcsodálkoztak ezen, hogy vagyok képes egyedül nevelni őt, és még jól is csinálni, de szerintem nagyrészt csak szerencsés vagyok. Charlotte-tal is, mert fantasztikus kislány, és úgy általában az életben is, mert valahányszor valamilyen akadály gördült elém, gondjaink voltak, így vagy úgy, egy kis segítséggel, megértéssel mások részéről, de meg tudtuk oldani.
A nagyobbik lányról faggatva sikeresen beletenyerelek egy olyan dologba, amiről eddig sejtésem sem volt: Bellamy elvált, ráadásul a gyereket leginkább az exe neveli. Ezt hallva először magasba szöknek a szemöldökeim, majd ó-t formálnak ajkaim, de aztán megértően bólintok.
- Azért ez sem lehet egyszerű. A köztes időben biztosan nagyon hiányoznak a lányok, meg te is nekik. Régen elváltatok már? - vájkálok kicsit tovább a magánéletében. De amondó vagyok, hogy West, őszinte ember lévén, majd szólni fog, ha valamelyik kérdésemmel átlépnék egy határt.
- Jogos – bólogatok a költői kérdésre. - Ez kicsit úgy hangzik, hogy már te is fontolgattad... illetve legalábbis belegondoltál ebbe az opcióba... - jegyzem meg a tekintetét fürkészve. Negyvenvalahány évesként nyilván még koránt sem várja el senki tőle, hogy búcsúzzon el a jelvényétől, bár tény, hogy huszonpár évnyi szolgálat után már megtehetné, és vannak, akik meg is teszik. Mások viszont, mint ahogy apám is, el sem tudják képzelni az életüket úgy, hogy már nem üldözhetik a rossz fiúkat nap, mint nap.
- Na látod, ezt nem tudtam. Mármint hogy sok ír is él ott, bár rólad sem tudtam, hogy az vagy. Az az igazság, hogy talán egy kezemen is meg tudom számolni, hányszor hagytam el New York-ot az életem során, de valójában Bronxban sem sokszor jártam. Legfeljebb forgatásokra, amikor ott volt a helyszín... Biztos tudod, hogy modellként dolgoztam korábban évekig – fűzöm hozzá az utóbbi mondatot magyarázatképpen. Az ilyesmit a kollégák bármikor könnyedén ki tudják deríteni egymásról, annak a híre pedig, ha valaki olyasmivel foglalkozott előzőleg, mint én, általában futótűzként terjed. Amikor az apámmal kapcsolatos emlékeimet megosztva vele megjegyzi, hogy ő nem örülne, ha a lányai is erre a pályára lépnének, csak mosolygok. Íme egy újabb példa arra, miért nehéz nőként érvényesülni ebben a szakmában.
A beszélgetésünket a következő percekben azonban amúgy is félbeszakítja a visszaérkező fekete terepjáró, és az abból kiszálló két latin-amerikai fickó. Feszülten szívom tele a tüdőmet levegővel, amint meghallom a kötekedő élt a hangjukban, de egyelőre csak várok. West higgadtsága még pillanatnyilag rám is jó hatással van, de minden másodperccel tovább nő az aggodalmam, és nem csak azért, mert teljesen tönkre vághatják az akciónkat. Ketten vannak egy ellen, és ha úgy adódna, hogy nekem is közbe kell lépnem, félek, nagyobb kárt okoznék, mint amennyit segítenék. Tisztában vagyok vele, hogy még mindig tapasztalatlan zöldfülű vagyok, akinek leginkább csak elméleti tudása van, és amíg a pocaklakóm ki nem bújik, ami még pár hónap, addig többnyire csak teher vagyok a kollégáim nyakán. Ennek ellenére lassan, észrevétlenül felhúzom a kezemet az övemhez, és rászorítok a zakóm alatt a fegyveremre, hogy bármikor cselekedni tudjak, ha szükség lenne rá. Ajkaim elvékonyodnak, amikor én kerülök szóba, de ezt leszámítva rezzenéstelen arccal követem figyelemmel a párbeszédet. Két szempillantással később azonban már Bell pattan is ki a kocsiból, hogy ellássa a kötekedők baját. Az ülésen oldalra dőlve megtámaszkodom, és homlokráncolva figyelem az eseményeket. Miután a másik kettő végre a farkukat behúzva elhajt, a mai partnerem, mint aki jól végezte a dolgát, visszakullog a megfigyelő kocsihoz, és visszaül a helyére. Aztán belekezd egy viccbe, mintha mi sem történt volna, én meg a számat a tenyerem mögé rejtve nevetek fel, részben a helyzet komikusságán, részben pedig... azt hiszem, csak így távozik belőlem az elmúlt pillanatok feszültsége.
- Nem történt semmi. Szépen lerendezted őket. Én meg csak itt ültem, és bámultam, mint akit idetettek – vonogatom a vállam. Ilyenkor tényleg hasznavehetetlennek érzem magam. - Nem sérültél meg? - hunyorgok rá oldalra.

– Várandós vagy. Akkor lett volna baj, ha megpróbálod lekaratézni őket – nevetek fel szinte már jókedvűen.  A hangsúly a „szinte” szón van; bár azt mondja, hogy nem történt baj, tudom, hogy ez nincs így. Teljesen feleslegesen engedtem az agressziónak, ahelyett, hogy csak bocsánatot kértem volna, akár csak úgy is, mint a gyerekek, mikor az óvónő rájuk szól: undorodva, grimaszolva, egy betűjét sem gondolva komolyan. Ehelyett az első reakcióm az volt, hogy megsértsem, a második, hogy mindkettejüket megsértsem, a harmadik meg, hogy rögtön üssek, amint lehetőséget adtak rá.
Ilyenkor mindig megpróbálom magam elé képzelni Bailey arcát, amikor úgy nekiestem annak a Mercedesesnek pár éve; a gond az, hogy ez csak akkor működik, ha ura vagyok a gondolataimnak, ha pedig valakik úgy felmérgesítenek, mint az a kettő, ezt nem mindig mondhatom el. Ez egy olyan aspektusa a bűnözői létnek, amit sosem fogok tudni megérteni, és mégis megszállottan próbálom; hogyan fogadják el újra meg újra azt, hogy úgy esnek valakinek, mintha nem egy civilizált társadalomban léteznénk, hanem valahol harmincezer évvel ezelőtt egy afrikai dzsungelben?
A kérdésére csak morcosan legyintek egyet. Akkor sem vallanám be, hogy némi fájdalom azért lüktet a vállamban, ha mondjuk egyben leszakadt volna. A fájdalommal együtt élsz és kész; addig is ad valami állandóságot. – Ha azt hiszed, erre nem mondom azt, hogy a másik fickó rosszabbul járt, nagyon tévedsz – küldök felé egy vigyort. Meglep, hogy egy rossz szava, de még csak sokat mondóan lenéző szemöldök-vonása sincs az előbbire. A legtöbben nem csak a szervtől, de még az egységünkből is, kiváltképp a nők, alig várnák, hogy újabb strigulát húzhassanak a hátamra. Még akkor is, ha az összes férfi kolléga hasonlóan járt volna el, ha nem még erőszakosabban; főleg a fiatalok hajlamosak elfelejteni, hogy az egyenruha nem a hatalom jelképe, és főleg nem golyóálló burok.
Én is hülyeséget csináltam. Lassabb voltam, mint kellett volna; ha a másik fickó nem lett volna szintén lassabb, nem tudtam volna idejében rászegezni a fegyvert. Talán nem volt feltűnő, de én érzem, hogy tíz éve sokkal, de sokkal gyorsabb lettem volna. Ezek azok a pillanatok, amik elgondolkoztatnak, hogy talán kezdek kiöregedni.
Meg amikor nem tudom elolvasni a jelentést, és úgy kell távol tartanom magamtól, mintha buszsofőr lennék, az meg a kormány.
– Nem tudod, mennyibe fáj egy lézeres szemműtét? – kérdezem hirtelen, hunyorgó tekintetem kivetve a szélvédőn. Nem nézek semmi különöset, leszámítva azt a lecsúszó nadrágos fiatal fekete suhancot, aki már harmadjára járja körbe a blokkot. Ő az emberünk, de a díler még mindig nincs sehol. Megrázom a fejem, és sóhajtva az üléstámlának vetem a tarkóm. Koszos a belsőtér teteje. Fogalmam sincs, oda hogy juthat kosz. – Á, mindegy. A biztosítás úgysem fizeti. És láttam a Végső Állomást.
Az ilyen megfigyelések általában tényleg mérhetetlenül unalmasak, és bár alapvetően jól megvagyok a csenddel, most mégis magától jön a következő kérdésem, ahogy az ölemben fekvő fegyverre pillantok. – A lövészettel hogy állsz? Megvan már a vizsgád? – Mivel nem járőr, és még nem is egészen nyomozó, hanem inkább profilozói minőségben van az egységnél, semmilyen szabály sem kötelezi Norát arra, hogy fegyvert hordozzon magán. Az más kérdés, hogy rengeteg olyan helyszínre kell kiszállnunk, ahol még én sem mernék fegyver nélkül mászkálni, de az ilyenektől egyelőre úgyis távol van tartva, az állapotára való tekintettel.
Tudom, hogy nem hallja a gondolataimat, de mégis felnevetek, és ránézek, a fejem még mindig a támlának döntve. – Mókás, hogy a terhesekkel úgy bánnak, mintha valami halálos betegségetek lenne, nem? A széltől is óvni. Bocs, nem terhes, hanem állapotos. Vagy te inkább a várandós szót szereted? Ez az egész polkorrekt szarság az agyamra megy. – Sóhajtva forgatom meg a szemem, tekintetem ismét előre tapad. Az utca elég kihalt, de nem annyira, hogy gyanúsak legyünk, egy-egy kocsi elhajt mellettünk lassan, és a szemközt lévő deliben is jönnek-mennek az emberek. – Amikor én jártam az Akadémiára, maroknyi fekete volt csak, néhány latino, és egy darab ázsiai fazon, Cheng. A többiek nevét néha keverték, de lássuk be, hogy az övét soha. Ha most lenne ott jelenléti ív, és a tanár anélkül merné beírni jelenlévőnek, hogy megkérdezné, mert basszus, látja, hogy ott van-e, feljelentenék rasszizmusért a dékánnál.
Egy vicc az egész, és erről meg is van a magam véleménye, ami persze csak az, ami: vélemény. Ha kérdezik vagy szóba jön, elmondom, de ha nem osztják, nem kezdek el megpróbálni meggyőzni senkit. Nora véleményére is kíváncsi vagyok a témában, mint a rendőri állomány legújabb, női tagja, akivel még a híresen „család-barát”, vagy legalábbis akként hirdetett rendőrségi, vadiúj gyerekvállalási-támogatást is kísérletezhetik. Sok fiatal kolléga lép ki hamar és vissza sem tér, mert nem megfelelőek a körülmények, az órák meg kiszámíthatatlanok, ezt nem lehet eljátszani egy kisgyerekkel; gondolom, ezt akarják egy kicsit helyre rázni. Hogy mennyire sikerül, abban kételkedek.
Arra még talán van is idő, hogy meghallgassuk, ám amin én válaszolnék Norának, hirtelen feltűnik egy alak, aki kirí a többiek közül; nem csak azért, mert fekete és körbetekintget, de be is sétál a deli melletti sikátorba. A csuklójára ráadásul egy bandana van tekerve, eltéveszthetetlen vörös színben. Miközben lassan ráadom a gyújtást, rámutatok a srácra. – Látod azt a bandanát a kezén? Az a Bloods banda jele. Főleg afroamerikaiak, országszerte úgy harmincezren, főleg Los Angelesben, ahonnét indultak. A keleti parti központjuk viszont itt van, úgy hétezer taggal; United Blood Nationnek hívják magukat. A Rikers Islandből indultak. A vezetőség jelentős része állandó lakos arrafelé, például a fejük is, Pedro Gutierrez; ezt jól jöhet tudnod a jövőben. Szinte kizárólag drogcsempészettel és terjesztéssel foglalkoznak. És úgy tűnik, most is ők az embereink – mondom tárgyilagosan, az index kattogásával egyidőben. Nem kioktatásnak szánom, hanem sima oktatásnak; nem ezért ültették mellém, de jobb, ha minél előbb minél több infót szed össze az utcáról. Lassan sorolok ki az útra, hogy ne legyek feltűnő. Azt Norára hagyom, hogy a fényépezőgéptől egy pillanatra elszakadva a hátsó ülésre nyúljon, hogy a villogót kicsapja az ablakon át a kocsi tetejére. – Még a szervezett bűnözésieknek is új kocsijaik vannak, csak mondom – jegyzem meg egy hirtelen jött, féloldalas vigyorral. – Fényképező készenlétbe.
Beveszem a kanyart a deli mellett, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy Nora be van kötve, hirtelen, csikorgó kerekekkel fordulok be a sikátorba mellette. Az informátorunk épp akkor adná át a pénzt az előbb látott tagnak, aki egy félreérthetetlen fehér poros zacskót vesz elő a zsebéből. A hirtelen megjelenésünk megakasztja őket a mozdulatban, de míg az informátor le van blokkolva a villogó végett (meg valószínűleg amúgy is be van szarva), addig a Bloods tag ösztönösen rugaszkodik neki a futásnak. Be kell vallanom, tényleg gyors, ahogy átszeli a sikátort a velünk ellentétes irányba, kukákat döntve fel maga mögött. Amúgy se tudtuk volna követni kocsival, mert túl szűk a hely; én túl öreg vagyok, hogy kerítéseken másszak át utána, Nora meg túl terhes.
Az öregséggel viszont jön még valami, mégpedig a tapasztalat, meg a hatodik érzék, amik egyértelművé teszik, hogy felesleges is volna kiszállnom.
Átvetem a karom a háttámlán, de alig egy pillanat, amíg sietősen kitolatok a sikátorból, és már megint úton is vagyunk. A CI még csak ekkor tér magához és kezd el rohanni az ellenkező irányba. Nem tőlünk fosik, hanem a Bloodstól.
Nem tudom, hogy valami égi erő akarta-e így, de az éles kanyarnál, amit a kereszteződésben veszek be, hirtelen életre kel a rádió; be volt kapcsolva, de rossz az érintkezése, ezért néha feléled, néha meg meghal. Ha az üldözés izgalmától pezsgő vérem nem lenne elég, erre már tényleg elvigyorodom. – Jól ülsz? – kérdezem Norától, nehogy a végén a nagy izgalomra megszüljön, de nem hiszem, hogy gondja lesz vele. Szerencsére délelőtt van, így viszonylag kevés autó van az utakon, főleg ezen az eldugottabb részen, így sikerül nagyon jó időben megkerülnöm a blokkot, majd még tovább menni egyet; tudom, hogy a srác abban reménykedik, majd ott várjuk a felbukkanását, nyílegyenesen, ahol elfutott, de valószínűbb, hogy átmászott a szomszéd gyárépület udvarára, és ott próbálkozik az L-alakban elszökni.
Behajtok az udvarra, nyitva a kamionok kapuja, az egyikbe ugyanis épp pakolnak befelé a murvával szórt, poros udvaron; azt hiszem, szekrényajtókat gyártanak.
Az egyik depó mellett elkanyarodok (néhány rakodómunkás annyira minket néz, hogy majdnem az egyikükre dől a raklapnyi doboz, amit emelni akartak), satuféket nyomok, a bandanás-csuklós srác pedig még mindig a háta mögé nézegetve rohan lélekszakadtából, ezért túl későn veszi észre az autómat. Nem tud lefékezni, szinte teljes erejéből csapódik a vezetőülés felőli oldalnak egy hangos csattanás kíséretében, aztán tompa puffanással vágódik el a földön a motorháztetőn átdőlve.
– Bip-bip – utánzom a Kengyelfutó Gyalogkakukkot, mintegy tökéletes végszóként. Nincs idő a saját poénomon röhögni, mert az adrenalin még mindig vadul száguldozik az ereimben, a srác meg nem sokáig fog a földön fetrengeni.
Pont akkor akarna feltápászkodni, egyik kezét a minden bizonnyal törött és véresen lüktető orrán tartva, mikor én kivágom az ajtómat; ez a mai fegyverem. A sráct hátba kapja és amúgy is bizonytalan egyensúlyát elvesztve dől neki a motorháztetőnek, ez meg a tökéletes alkalom nekem arra, hogy megragadjam rondán végighorzsolt karját, a háta mögé csavarjam, és egy oldalba könyökléssel a másikat is hátra kényszerítsem.
– Baszd meg, ember, elcsaptál a kocsiddal, baszod!
– Te csaptad el a kocsimat a testemmel.
– Feljelentelek, baszod! Veritek a feketéket, mi? Rasszista pöcs!
– Azt hiszem, sorba kell állnod. – A bilincs kattan a csuklóján, az egyik munkás a távolban meg röhögve tapsolni kezd. Megvolt a mai adag műsor a számukra; ezen a környéken ez nem újdonság.
Fiatal srác, ami nem meglepő; talán húsz sincs még. Nagyon próbál kukackodni, de alig kap levegőt (tényleg eltörhetett az orra, ennyi idő alatt is televérezte a kockás ingét meg a pólóját), ráadásul a lába is össze akar csuklani alatta. – Nora, szeretnéd a jogait felsorolni? Aztán elvisszük a kórházba.
– Helyes, vigyetek kórházba! Lássák az emberek, hogy hogyan bántok velem a bőrszínem miatt!
– Akkora tetanus injekciót kapsz, hogy egy hétig nem ülsz.
– Nincs ellenem semmitek, baszod!
– Aha. – egyik kezem erősen az összebilincselt kezein tartom és a hátába nyomom, a kocsihoz préselve, míg a másikkal végigtapogatom a nadrágját. A hátsó zsebéből előhúzok egy kilenc miliméterest.
Olyan ártatlanul néz rám, hogy szinte elhiszem: – Az nem az enyém.
– Aha... Meg ez sem, mi? – húzom elő a kezem a másik zsebéből, benne az adag porral, amit láttunk, meg még mellé néhány ismeretlen, színes bogyóval, és egy tekercsnyi beazonosíthatatlan fűvel. – Ez meg gondolom petrezselyem a levesbe...
– Az nem az enyém, haver! Te tetted a zsebembe!
– Nora – intek neki, hogy vegye át a fegyvert. Azt már megnéztem, hogy be legyen biztosítva, de ki kell szednie belőle a tárat, plusz a csőben lévő töltényt, aztán ha úgyis ott van, elmondhatja, hogy mit lát. Nem én vizsgáztatom talán, de sosem árt a gyakorlás, főleg az elején.

I’ve got my eye on the score

I’m gonna cut through the floor

Elmosolyodom a megjegyzésére, majd a fejemet ingatva sóhajtok. Egyrészt – nagyrészt – igaza van. Leginkább csak dísznek vagyok itt, ezt eddig is tudtam. Nincs „karatézás” vagy egyéb hősködés, amíg ketten vagyunk ebben a testben, és természetesen a baba az első, ez nem is kérdéses. De mi tagadás, vannak helyzetek, amikor kicsit érzékenyen érint, hogy ennyire korlátozva vagyok. Persze már csak 3-4 hónapot kell kibírnom szépen a fenekemen, de hát nem egyszerű végignézni, ahogy az aktuális társam szembeszáll két megtermett, kötekedő fickóval, míg én a puszta jelenlétemmel is csak hátráltatom ahelyett, hogy ténylegesen is a partnere lehetnék. De szerencsére nem történik nagyobb baj. Ellátja a jómadarak baját, akik végül magukat összehúzva iszkolnak is el a helyszínről. West pedig kakaskodva reagál az aggodalmas kérdésemre is.
- Férfiak! – forgatom a szemeimet nevetve, a világ egyik leggyakrabban használt, és legtöbbet mondó kijelentésével. Igazából nem is nagyon vártam mást. Becks és a fivéreim mellett mondhatjuk, hogy kicsit már megedződtem. Szándékosan sosem mutatnák ki vagy meg a gyengeségeiket. De örülök, hogy nem sérült meg, és jól van.
- Ötletem sincs... – ingatom a fejem, és elmosolyodom, amikor már a filmet említi. Bellamy olyan könnyedén és légiesen lavírozik a témák között, ami tényleg lenyűgöző, és számomra kicsit követhetetlen is, időnként pedig meg is válaszolja a saját kérdéseit, de ez engem egyáltalán nem zavar. Ellenkezőleg. Szórakoztat. Ettől legalább valamivel kevésbé egyhangú a hosszas ücsörgés és megfigyelés. Bár én a számára valószínűleg nem vagyok ugyanilyen szórakoztató. Mindenesetre igyekszem lépést tartani vele.
- Igen, egy szemüveggel vagy kontaktlencsével valószínűleg olcsóbban kijössz – jegyzem meg, visszafojtva a nevetésem. Azért ha mégis lehetősége adódna, és szeretné azt a műtétet, remélem, nem a Végső Állomás fogja tőle visszatartani. Igazából nem is emlékszem a konkrét jelenetre, csak halványan dereng, hogy volt valami ezzel kapcsolatban...
- Igen, megvan a vizsgám. És a fegyverem is kéznél – váltok vele együtt a következő kérdéskörre, és a szavaimat igazolandó kicsit meg is emelem a kabátomat a jobbomon, hogy megbizonyosodhasson róla, nem kamuzok. - De élesben még sosem kellett használnom. - Ha jól sejtem, ezzel nem mondtam újat. Mikor kellett volna? Az irodában, papírmunka közben? Vagy azon ritka alkalmakkor, amikor jelen lehettem egy kihallgatáson? A kihallgató szobába eleve nem szabad fegyvert bevinni, szóval... De a lövészetben legalább nem korlátoz az állapotom, és ha ettől csak akár egy kicsit is kevésbé számítok tehernek mások számára a munkában, akkor már megérte.
- Nekem nincs bajom a terhes szóval – most már tényleg nevetek. - És ha úgy fogalmazunk, hogy „áldott teher”? Máshogy cseng? De mi tagadás, néha tényleg teher. Egyébként meg igazad van. Manapság mindenki annyira érzékeny. Mindenre. És ha valaki mindenáron okot akar találni arra, hogy felháborodjon, vagy megsértődjön... rasszistának, hímsovinisztának nevezzen, akkor valószínűleg talál is. - Legyintek. Sajnos ez az igazság. Persze szép és jó dolog az egyenlőségért, egyenlő jogokért harcolni és kampányolni, mert mindenkinek kijár ugyanaz a bánásmód. De ez néhol, néha tényleg átmegy abba, hogy baj, ha nem tetteted magadat vaknak és süketnek.
Kihúzom magamat az ülésben, és azonnal a megfigyeltek felé fókuszálok, amint mozgolódás támad előttünk. Kamera a kézbe, és már készítem is a képeket sorra. Legyen valami hasznom is, ha már itt vagyok. Közben igyekszem jobban megfigyelni és megjegyezni azokat a dolgokat, amiket West elmond. Nem teljesen idegenek számomra a hallottak, de minden új információ jól jöhet. Most, vagy később a munkám során. Ezeket a bandákat sajnos szinte lehetetlen teljesen eltörölni, legfeljebb itt-ott visszaszoríthatjuk időnként, egyes tagokat rács mögé juttathatunk. De ez is több a semminél.
Az áru épp gazdát cserélne az orrunk előtt – amiről szintén készül fotó – amikor West a járművel lefékez előttük. Ha kezdővel lenne dolgunk, ennyi talán elég is lenne, hogy feltett kezekkel megadja magát, de a bandatag nem habozik, azonnal futni kezd. Nem kizárt, hogy a környéket is jól ismeri, és jól tudja, merre ajánlott elhúzni a csíkot, hogy elveszítsük a nyomát, de a partnerem is jártasnak tűnik a környéken, mert nem hagy esélyt a másiknak a menekülésre. Majdnem megugrom a meglepettségtől az ülésben, amikor egy éles kanyar közben még a rádió is recsegve újjáéled. Ez a régi vacak kis híján infarktust okozott. Nem vagyok még hozzászokva az öreg járgány hiányosságaihoz úgy, mint Bell.
- Megvagyok – felelem egy gyors biccentéssel. Ne miattam aggódjon most, csak kapjuk el a pasast! Néhány percnyi üldözés után ez végül be is következik. A Blood tag szinte maga ugrik neki a kocsinak, nem kis csattanással. West után én is kiszállok a járműből, hogy tanúja lehessek, amint bilincset kap.
- Hogyne, örömmel! Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni egyet Önnek. - Ismertetem a gyanúsítottal a jogait, míg West megfosztja őt a fegyvereitől. Amikor kézbe kapom a kilenc milliméterest, a tárat és a golyókat kiszedve rejtem azt egy bizonyítékos tasakba. Kicsit az az érzésem, hogy vizsgáztatva vagyok, mint az akadémián, de nem bánom. Kell a gyakorlás, nem kizárt, hogy kicsit már porosodott a tudásom. Míg a srác elhelyezkedik a hátsó ülésen, a rádió elől ismét berecseg.
- Minden egységnek! A 74. és 58. sarkán egy kávézóból lövöldözést jelentettek! Felszólítom a közelben levő járőröket, hogy mielőbb menjenek a helyszínre... - A bandatag sokatmondó tekintettel felröhög. Mintha tudna valamit. Egyértelműen tud valamit. Felpillantok Westre. Az említett cím alig egy saroknyira van. Nem tudom, mi lenne a helyes. Fogjuk a gyanúsítottat, és hajtsunk vele egyenesen az őrsre, vagy Bell hajlandó egy állapotos partnerrel az oldalán kockáztatva ellenőrizni a bejelentést?

Valószínűleg még mindig egy kissé a korábbi verekedés heve buzog az ereimben, azért vágok neki olyan vadul, gondolkodás nélkül a kvázi autósüldözésnek, habár igazából csak elévágásról van szó. Na jó, mit hazudok; régebben is pont ilyen voltam, és a verekedésre pont ugyanaz buzdít, mint a vad autózásra: valami belső ösztön, ami egyre csak előre hajt, és leginkább a ragadozók vadászösztöneihez tudnám hasonlítani. Abban a pillanatban, hogy kihívást észlelek, hogy valaki elszalad, máris megfeszül minden izmom, holott még a futás tényét sem realizáltam egészen – ha az ember nem ezzel az ösztönnel nő fel, ha nem válik a részévé, talán még ijesztő is lehet. Liliának biztosan az volt.
Mindenesetre, annak ellenére, hogy semmihez sem fogható izgalom pezseg az ereimben, minden olyan eset után, ahol másokat ütök meg, hamar lecsendesedik a láz, s a helét mardosó bűntudat veszi át. Komolyan nem tudom felfogni, miért dicsekszik bárki azzal, hogy összevert valakit; én ahányszor véres öklökkel esem haza, még ha Lilia már nem is tanúja ezen kanosszajárásaimnak. Még mindig látom a csalódottságot a szemeiben, ahányszor meglátja, hogy be van kötve a kezem; tudja, mi van alatta. És talán olyankor egy kicsit megnyugszik a lelke: jó döntést hozott azzal, hogy elvált tőlem. Nem csak süllyedő hajó vagyok, egyenesen kamikaze, aki direkt megy a jéghegyeknek, hogy mások helyett kapjon ütéseke,t hogy vezekeljen a múltbéli hibákért.
Ha belegondolok, hogy mennyire nagyratörő terveim voltak egykor, és milyen szilárdan hittem a jó útban…
Magamban bólogatok Nora szavaira, ahogy felsorolja a kötelezőket. Bukott már bele eljárás abba, hogy egy része kimaradt. A tekintetem azonban megakad a fegyver oldalán. Le van csiszolva a sorozatszáma, ez egyértelmű volt, sosem szereznek legálisan fegyvert (pedig az sem nagy kaland); az első két szám azonban viszonylag ép maradt, és még egy a végén. Nagyon is ismerős; a rendőrfegyvereken szokás látni. Persze, millió másik is készült belőle, mégis kellemetlen érzést ültet a gyomromba. – Honnan szerezted a Glockot, mi?
– Megmondtam már, hogy nem az enyém, baszod!
– Ja, gondolom csak beleesett a zsebedbe, mi?
– Megőrzöm valakinek, na… Aú! Rohadj meg, te szaros…! – Tovább ontja magából a válogatott sértéseket, amiért erősebben nyomtam a háta közepébe a könyököm, ám benn akad a levegője, mikor egészen hozzápréselem a kocsihoz.
– A raktárunkból loptátok? Volt az a szállítmány, amit eltérítettek… Kurva nagy szarban leszel, ha kiderül, hogy közöd volt hozzá.
– Nincs közöm semmihez!
– Egy rendőrtől loptad? Ha?
Valószínűleg akkor sem válaszolna, ha volna ideje vagy kedve, de ideje sem marad; hirtelen megreccsen a rádió, én pedig összenézek Norával. Ez a gyökér pedig felkuncog magában. 74. és 58. sarka… Az az egyik vitás terület, amit megpróbálnak szerezni maguknak.
– Mit röhögsz? Tudsz valamit? Hm? – türelmetlenül rángatom meg minden kérdésnél, újra meg újra nekilökve a fémnek.
Ő csak az arcomba vigyorog, mintha élvezné a helyzetet. – Többet tudok, mint te, Hófehérke. De szart se mondok!
Tudom, hogy igazat mond; most már csak azért sem. Ez nem könnyíti meg persze a mi helyzetünket, úgyhogy széles mozdulattal ragadom meg a tag összebilincselt kezeit, hátrarántom, aztán feltépem a hátsó ülés ajtaját, és beültetem, direkt úgy, hogy azért még egy utolsót megfejelje az autó tetejét. Szitkozódik, de nem törődöm vele, áthúzom rajta a biztonsági övet (nem őt akarom védeni, de így nem tud megpróbálni kiugorni), aztán rácsukom az ajtót, eltompítva a szitkok sorát.
– Biztosan köze van hozzá – fordulok Nora felé, beletúrva a hajamba, amely a halántékomon gyöngyöző izzadtság miatt (erős egy rohadék ez, ahhoz képest, milyen nyurga) tüskésen meredezik össze-vissza. – De nem fog mondani semmit… Hogy dögölne meg!
Frusztráltan rúgok bele a hátsó kerékbe, aztán sétálok egy szűk kört, tekintetem az égen, hogy lenyugodjak. A pillantásom rögtön utána Nora hasára siklik, és elnyomok egy elég rusnya átkozódást. – Nézzünk el arra. De nem megyünk közel… Talán mire odaérünk, az arrafelé járőröző fiúk el is kapták őket. Ha ez a gyökér meglát egy ismerőst a kocsiból, úgyis kiderül az arckifejezéséből, egyszerű, mint a faék; és lesz valami plusz a kezünkben.
Ez az ajánlatom, bár ezt is elég veszélyesnek érzem. Ha egyedül lennék, akkor persze nem haboznék rögtön a kocsiba ugrani és odahajtani, de Norával más. Óvatosnak kell lenni. Ennek ellenére amint rábólintott, gyorsan megkerülöm az autót és bevágódom a vezető ülésre.
– Na, megkérte már a kezét? Írt hozzá szonettet? Csupa báj meg kellem…! – röhög magában.
– Tudod egyáltalán, mi az a kellem? – morgom, miközben ráadom a gyújtást, és kitolatok a gyárudvarról.
– Nem t’om, de jól hangzik. – Nem törődöm vele, ahogy bekapcsolom a villogót, és ez nyilvánvalóan zavarja, ugyanis fél perc után ismét magához ragadja a szót s a beszólogatás jogát. – Hé, baba! Hogy lettél rendőr, he? Nem vagy túl csini?
– Jogodban áll hallgatni. Bölcsebb lenne, ha élnél is a lehetőséggel.
Erre ismét felröhög. – Óóó, sz’al magának komolyan bejön a csaj…! Jesszus. Esélye nincs nála. Nem túl öreg már kábé mindenhez? – kérdezi, miközben félreérthetetlenül ingatja a csípőjét, amennyire a biztonságiöv engedi.
Norához fordulok, és halkan, hogy csak ő hallja, mormogom oda: – Kapaszkodj.
– He? Mi volt ez, tata? – Éles kanyart veszek be, szerencsére épp arra az oldalára ellentétesen, ahol ő ül, ami azt jelenti, hogy mivel nem képes kapaszkodni vagy ellentartani a centripetális erőnek, a feje nagy erővel ütődik neki a kapaszkodónak az ajtó felett. – Hogy dögölnél meg, te vén pöcs, a jó édes…!
Vigyorogva meredek tovább előre, egy pillantást azért a forgalomban is szánva Norának. Szinte megint jól érzem magam.

I’ve got my eye on the score

I’m gonna cut through the floor

Egy kicsi részem már bánja, hogy eljöttem erre a megfigyelésre. Persze én ragaszkodtam hozzá, tanulni akartam, és valóban tanulságos is volt, amellett, hogy ma legalább nem csak poros aktákat tologattam egy sötét irodában, plusz alkalmam lehetett Westtel is kicsit szokni egymást, ellesni, hogyan dolgozik, ami a mi munkánkban sosem hátrány. Ám most is azt veszem észre, és azt érzem, amit az elmúlt hónapok során már nem egyszer, hogy csak az akadályozó tényező vagyok, a hímes tojás, amire mindenáron vigyázni kell, és semmi más nem számít ennyire. Persze én is vigyázni akarok magamra, meg a még meg nem született babámra, és hálás is vagyok a figyelmességért, ugyanakkor másra sem vágyom kevésbé, mint hogy púp legyek a kollégáim hátán, vagy hátráltassam őket a munkában. Egy olyan munkában, amelyen életek és sorsok múlhatnak. Ilyenkor elfog a türelmetlenség, és annyira szeretnék előre ugrani az időben néhány hónapot, fél évet, amikor a kicsit már biztonságban tudhatom, én pedig több lehetek egy állapotos megfigyelőnél, aki csak amiatt van itt, mert megtűrik. Plusz tudom azt is, hogy amíg így vagyok, Becks sem nyugodt, és bár nem szól egy rossz szót sem, igyekszik támogatni, de néha azt érzem, csak egy hajszálon múlik, hogy nem kezd vitázni velem, vagy nem zárja rám az ajtót, hogy ki se tehessem a lábamat a házból. És őszintén? Annyira nem is tudnám hibáztatni érte, ha ezt tenné. A bizalom és a türelem próbája ez mindkettőnknek.
Felkapom a fejem, és felvont szemöldökkel, érdeklődve figyelem a párbeszédet West és a bandatag között. A partner valószínűleg észrevett valamit a fegyveren, amit én elmulasztottam, szóval megforgatom a kezeimben, a bizonyítékos tasakkal együtt, és jobban megvizsgálom. Aztán már látom is: a sorozatszám hiányos ugyan, de a megmaradt számok azt sejtetik, hogy ez valaha egy rendőré volt. Ha a szakértők jobban megvizsgálják, ez hamar egyértelmű lesz, és a ballisztikai jelentés valószínűleg azt is elárulja majd, hogy kire vagy mire lőttek vele. Akkor pedig ez a srác könnyen nagy bajba kerülhet, hogy ha nem beszél, hiába játssza most nekünk a hülyét.
Míg mi a dílerrel vesződünk, az öreg járgányban a rádió recsegve életre kel, majd jelentést kapunk róla, hogy a közelben lövöldözés zajlik éppen. Ez a hír pedig valamiért láthatóan jó kedvre deríti a Blood tagot. Bellamy faggatózására még azt is elárulja, hogy tud valamit, de beszélni nem hajlandó. Ha valami jól megy ezeknek a férgeknek, az az összetartás, és egymás fedezése. De mindnek akad gyenge pontja, csak meg kell találni.
- Na jó, West, és most mi legyen? - kérdezek rá a partnernél, miután a másikat besuvasztotta a hátsó ülésre, ezzel is a jelét adva, hogy rábízom a döntést. Cseppet sem veszélytelen megnéznünk a helyszínt, és ismét kevés vagyok ahhoz, hogy rendesen fedezni tudjam őt. Ha szerencsénk van, időben érkezik valamelyik közeli járőr, hogy intézkedjen, de fontos lehet kiderítenünk, hogy mi történik, mert köze lehet a mi ügyünkhöz.
- Rendben – bólintok a válaszra egyetértően. Logikusan hangzik. Vissza is ülök a kocsiba, és már indulunk is a 74. és 58. sarkára, a srácnak hátul azonban egész úton be nem áll a szája.
- Nem úgy volt, hogy „szart se mondasz”? Ehhez képest, úgy tűnik, szómenést kaptál... Mi lenne, ha ehelyett inkább azt mondanád el, miben mesterkednek a társaid? - vetek hátra egy szúrós pillantást. De persze ilyenkor rögtön ismét elmegy a kedve a beszédtől. Bellamy figyelmeztetésére azonnal kapaszkodót keresek, és még időben találok is, mielőtt bevenné az éles kanyart, a kölyöknek meg az ablak felett koppan a feje. A tekintete még akkor is kissé kótyagos, amikor a bejelentett kávézó közelében lelassítunk, ám az elénk táruló látványtól hamar dühödté és kissé talán aggódóvá válik. Két járőr éppen a földön hasaltatva fegyverez le valakit, és bilincselik meg. Itt már nem lesz szükség ránk, az őrsön viszont, a kihallgatás során, jól jöhet, hogy a srác ezt látta, és pontosan tudni fogja majd, hogy a szomszédos szobában egy társa talán éppen ellene vall...