Gracie mindig is introvertált volt. Csendes volt, meghúzta magát és inkább rejtőzködött pár tankönyv mögé, minthogy kimozduljon. Szereti azt mutatni, hogy nem, de valójában kíváncsi természetű, szeret megismerni új dolgokat és megtudni mások gondolatait egy dologról. Mindenről és mindenkiről van véleménye, bár ezeket nem szívesen osztja meg másokkal, szereti megtartani saját magának a dolgait. Titokzatos.

Néha megbízhatatlan tud lenni. Nehezen köteleződik el, nehezen osztja be az idejét. Míg jó tanuló volt, sokat küszködött az időbeosztással, mindent halogatott. Szeret a saját tempójában dolgozni, nem szeret más emberekhez igazodni, ami akár bajba is sodorhatja. A szíve legmélyén még mindig egy gyerek, hasonlít Pán Péterre: nem akar felnőni, örökké hét éves maradt a tragédia miatt.

Ennek ellenére hűséges barátja azoknak, akik megismerik őt. Gracie egy kicsit függő ember. Sokszor másoktól függ, és néha túlságosan meg tud bízni a körülötte levőkben. Nagyon intuitív, érzelmes.

A legrégebbi emléked édesanyád, ahogyan a sötétben remeg, ahogyan az ablakon át bejövő holdfény megvilágítja a szilánkokat, amik akkor kerültek a konyha padlójára, mikor anyád hozzávágta az alkohollal teli poharát a falhoz. Emlékszel, hogy mennyire hűvös volt a fal, melynek neki dőltél, minden végtagod remegett, miközben nézted, ahogyan anyád nyöszörgött, fuldoklott és szorította a mellkasát. Csupán hét éves voltál, ártatlan, hatalmas szemekkel, mikor apukád homlokon csókolt és sose jött haza és anyád a konyha csempéjére csuklott zokogva. Hét éves voltál, mikor a tudtod nélkül kezdődött el a második életed, és elvesztetted az összes emléked az előzőről. Egyszer boldog voltál, az első életedben, egy mosollyal, ami felvillanyozta a szobát. De apukád hidegvérrel gyilkolt meg egy családot, hogy megtarthassa a titkát, miszerint lenyúlta a templomnak szánt adományokat és te elfelejtetted, hogyan kell mosolyogni. Anyád sírt és ivott és olykor kikiabált az ablakon keresztül az emberekre, akik megálltak a házatoknál, azért hogy megnézhessenek téged és a Halifax családot, ahogyan lecsúsztok a lejtőn, ahogyan elvesztitek mindeteket és azért, hogy arra esküdözzenek másokkal, hogy látták a vészjósló jeleket.

Az emlékeid Broken Bowról ma már csak egy keserűédes dolog, ami olykor elválaszt téged a társadalomtól. A csontjaidban hordozod a semmi közepén levő kisvárost, ahol véget ért az első életed egy karácsonyi éjszakán. Nyomja a mellkasodat, s bár csak hét éves voltál, mégse akarod elengedni a szülőhelyedet. Mert elválaszt téged másoktól, különbnek érzed magad tőle, és néha a kocsma vendégei azt mondják a kis történetedre, hogy aranyos, néhányakat az otthonukra emlékeztet és páran pár dollárnyi borravalót csúsztat a szakadt, fekete kötényed zsebébe, amit viselned kell.

Queen nyomasztó tud lenni néha, de szereted a szürkét, ami tökéletesen illik a sárbarnához, ami Oklahomát jellemzi. Hozzád is illik. Nem úgy virágzol mint egy virág, inkább úgy, mint a moha. Nincsen benned semmi, ami fényes lenne. Egy védelmi mechanizmus, mondta a pszichológusod egyszer, Így próbálja a szíved megvédeni magát a traumától. Nem emlékszel apádra a történtek előtt, bár olykor látod lelki szemeid előtt, ahogyan a vasárnapi misén felmegy a pódiumra és amikor meglát, rád mosolyog. Az ilyesfajta emlékekben folyton mosolyog, de mintha nem is az igazi apád lenne, akit látsz a hírekben, ahogyan lehajtott fejjel, megbilincselve próbál utat törni magának a gúnyos tömeg közt. Legtöbbször igyekszel nem gondolni rá.

Anyád még mindig iszik és te a háttérben lapulsz. Nem beszélsz sokat, még otthon sem. Nem mosolyogsz, köszönsz vissza és rögtön lehajtod a fejed, miután észreveszed, hogy figyelnek. Viszont megismered Őt, aki életet lehel beléd. Az érdeklődése irántad mégjobban célponttá tesz és a lányok a vécébe tuszkolnak, ahol te a cipődet bámulva hallgatod, ahogyan nem tudod hanyadjára elmondják, hogy nem érdemled meg Őt. Népszerű, mivel rendkívül helyes a kemény vonásaival, a mély hangjával és tetkóival, amik az egész karját beborítják, miközben te egy szürke egér vagy, aki kínos és meg se szólal. De Ő mégis megtart téged, mert nem vágsz vissza, nem védekezel, és te kedveled, mert Ő annyira gyűlöl téged, mint amennyire te gyűlölöd önmagad.

Leérettségizel és összeköltözöl vele, mert nem bírsz tovább élni anyáddal és már hozzá szoktál a folytonos terrorhoz. Arra támaszkodsz. Szereted érezni, ahogyan a szíved a torkodban dobog. Tudod, hogyan kell reagálnod rá, hogy mennyire erőset üt és hány nap múlva halványodnak el a sérüléseid. Ez az egyetlen dolog amid van, az egyetlen dolog amit jól csinálsz. Addig, ameddig nem tudod mitévő legyél, és szédülve ébredsz fel és homályosan veszed észre, hogy egy mentőautó hátuljában. Lehunyod a szemed, de bármennyire is próbálkozol, nem tudod kinyitni őket. Úgy érzed, meghaltál.

Nem zavar annyira.

Mikor kiengednek a kórházból, összepakolod a holmijaid a volt közös lakásotokban és összekaparsz annyi pénzt, hogy saját lakást bérelhess ki a város másik oldalán. Néha hiányzik neked, felveszed a telefont, mikor hív, vagy te hívod fel, és egy szó nélkül hallgatod, ahogyan az egyik pillanatban könyörög neked, vissza akar kapni, a másikban meg mindennek elhord és megfenyeget, addig, ameddig le nem teszi.

Olykor a kocsma iszákos vendégei erőszakosan ragadnak meg a csuklódnál és húznak az ölükbe, azt suttogva a füledbe, hogy Miért nem mosolyogsz nekünk, édesem? és te némán ülve maradsz, ameddig el nem engernek, és törődsz bele abba, miszerint egy életen keresztül kell meghajolnod mások akarata előtt.