A legjobb barátnőm azt mondja, hogy két énem van, egy amit a családom felé mutatok, annak a felének, akik megmaradtak még, a másik, amit a külvilág lát, akik nem állnak hozzám közel. Az aranyos kedves Becca, aki mindig mindenre tudja a választ, aki összetartja a család megmaradt tagját, aki képes összefogni azt a 3 embert, akik a Mackay családot jelenti ma, akár egy tyúkanyó, akinek a szerepe mára már csak teher számomra. A két testvérem számít rám még mindig, holott én vagyok a legkisebb. Megvan a saját életük, de tudom, hogy az amit én képviselek jelenti nekik a múltat, ahova menekülnének.
Az aki szeretnék lenni, amit azok látnak, akik nem várnak el tőlem semmit, maximum a csodás süteményeket a megboldogult nagymamám cukrászdájában. Az a lány szeret bulizni, szeret élni, tanulni, úszni, utazni, kihasználni a pénzt, amit a nagymama rám hagyott, kihagyva  ebből minden más Mackayt, amiről nem tud senki rajtam kívül, mert amíg élt ruházta rám az egész vagyonát, amit egész élete alatt szépe kuporgatott. A mai napig a fülemben cseng valami, ami a földön tart még és nem enged összezuhanni, a hangja és a szavai.

“Anastasia, te vagy az én arany csillagom az égen, a legkedvesebb, legmosolygósabb legelbűvölőbb lány, akit a világ a hátán hordott, ezt a fajta szerénységet sose engedd el, sose hagyd, hogy a külvilág átadjon magából neked, mert a mai világ megromlott, de te lehetsz jó, te mindenkinél jobb lehetsz.”

Nem vagyok jobb, mára már nem, pedig igyekeztem, de a világ engem is megrontott, miután a nagyim meghalt és magamra hagyott a két bátyámmal, akik azóta családot alapítottak és élik az életüket, néha az enyémet akarva, amikor hozzám jönnek ha valami bajuk van. Mert Anastasia nagyi volt az, aki mindent tudott, és most nekem kellene átvennem a szerepét, de nem akarom.
Én az a lány akarok lenni, aki pasizik, aki felelőtlen és aki képes olyan döntéseket is hozni, amit meg tud bánni, New Yorkban csodásan tudom ezt gyakorolni, és meg is teszem, és csak remélni merem hogy a nagyi odafent nem látja.

Némán ülünk egymással szemben, tudom, hogy ez lesz a búcsú pillanata mégsem fáj, nem érzem, hogy ez rossz lenne, csak lassan engedem el a kezét és nem gondolok arra, hogy neki ez mennyire fáj, hogy őt ez megviseli, pedig látom az arcán. Hova lett az a jóság, ami gyermekként bennem volt még, miért lettem már, ennyire szívtelen? Nem tudom a válaszokat, mert nem keresem sosem, felteszem, de a válaszra sosem várok, sosem akarom megtudni, hogy mi vár rám, mert olyan kellemes az ismeretlenben úszni.
- Szeretlek, remélem tudod. - suttogja halkan azzal a nagy gyűrűvel a kezében, ami még csak nem is illik hozzám. Mégis hogyan szerethet valaki, aki nem is ismer annyira, hogy a nekem szán eljegyzési gyűrűt nekem válassza ki. Nem minden a méret ennél sem.
- Valakit jobban fogsz szeretni, aki megérdemli, de az nem én vagyok. - csukom be a kis dobozt, hogy ne is lássam az ékszert, amit sosem akartam viselni, majd felállok, kegyetlenül hagyom magára, még csak el sem köszönök, talán könnyebb ha utál engem, mintsem búslakodjon utánam.

- Találkozunk? - rögtön felveszi a májról ismert szám a túloldalon a telefont, nem vagyok büszke rá, de már egy ideje nem bírtam a kötöttséget és van ez a srác, aki nem adja a szépet, nem akar randira vinni, csak vigaszt nyújt és nekem erre van szükségem nem csillogó gyémántra, csak szexre, és egy olyan bezségetésre, amiben nem hangzik el százszor, hogy mit érez a másik.

—-------

- Nem hiszem el, hogy csak úgy otthagytad. - neveti el magát, miközben veszem le a felsőjét, a kezem megáll amint a levegőben van az övé, és mint egy bilincs fogó közre azokat.
- Hidd csak el, de mi lenne ha nem az exemről beszélnék?- forgatom meg a szemem és megcsókolom, hogy kizárják minden mást ami az ő fejében ugyan benne van.
- Reby! - szól rám úgy, ahogy más nem tud és leállok, ő meg a szemembe néz, pontosan úgy, ahogy sosem akartam, hogy rámn ézzen. Kétségbeesetten lépek egyet hátra.
- Ne nézz így rám, nem akarom, hogy így nézz rám. Jól vagyok, jól érzem magam és ha így nézel, akkor ki fogok akadni. Te azért vagy mellettem, hogy ne ítélj el. - esek neki egy kicsit hevesebben de már kellő távolsággal tőle.
Alsóneműben állva előtte nézem őt, ő engem, és nem értem mi folyik itt, talán itt az ideje kétségbeesni és észbe kapni, javulni egy kicsit, de nem akarok, nem akarok újra gyenge lenni, aki nem tud egyedül élni, aki  összeomlik, amikor elveszít valakit, aki akkor valaki ha társa van. Egyedül is megállok a saját lábamon, de ember vagyok vannak szükségleteim és csak egy olyan valakit akarok magam mellé, aki ezeket kielégíti és nem néz így rám, mint most ő.
- Mégis hogy nézek, mondd már el, kezdek aggódni érted. Komolyan, egyre jobban kezdesz el lefelé menni a lejtőn és nem tetszik. Nem akarlak elvenni, nem akarok tőled semmi mást, azon kívül, amit eddig is adni tudtál, mert tudom milyen vagy, de kérlek ne csináld ki magad. - közelebb lép és én automatikusan hátrálok. Tesz még egy lépést, de én a falba ütközöm és a pupilláim kitágulva kiáltanak segítségért, főleg magamtól, de nem kapom meg.
- Menj a francba! - mondom neki, majd kibújok a tekintete alól és a ruhámért megyek, hogy magamra rángassam a nadrágot és elmenjek.
- Reby, ha most elmész ne gyere vissza, nem vagyok a pszichiátered, hogy csak akkor gyere ide, ha neked kell valami. - igaza van, talán csak ezért fordulok vissza egy kicsit megvetően nézve rá.
- Azt ne mondd nekem, hogy neked csak ez az egy test van, akin kiélheted magad, mi van azzal, amit az első találkozásunkkor mondtál, hogy neked az élet a játéktered és a nők a sakkbábuk, akikkel olyan szépen lépegetsz, ahogy neked jól esik? Mi van azzal, hogy nem fogsz belém szeretni, mert te erre nem vagy képes, most meg itt kuncsorogsz, hogy ne menjek el. - már egészen közel mentem hozzá, minden szavammal egyre közelebb, míg a végén az arca előtt állok szinte vérbe forgó szemekkel, amikor elkap és nemes egyszerűséggel folytatja velem azt, amiért jöttem, de most már nulla érzelemmel, pont amennyire nekem szükségem van most.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az esetek többségében mindig az idősebb testvérek vigyáznak a kisebbekre, mert ők felelősségteljesebbek és nekik van több tapasztalatuk az életben. A Te esetedben azonban ez megfordult, ami nem kis teher lehet a válladon, hiszen valaki nyomdokaiba lépni és olyan tanácsokkal ellátni a családtagjaidat, mint amilyeneket a nagymamád tudott adni nektek... Nem egyszerű feladat. Azt hiszem nem is csoda, ha olyasmibe menekülsz hát, amit mások talán nem tartanak helyesnek. Elvégre sokan gondolják, hogy az életnek van egy megszokott menete, amikor megtaláljuk a feltételezhető igazit, szépen összeházasodunk vele, családot alapítunk. Úgy érzem azonban, hogy Te nem arra vágysz, hogy egy gyémántokkal ellátott otthon ülő feleség legyél, aki lesi a férje kívánságait. Neked több kell annál - és mondhatni egyben kevesebb is -, mint amit sokan megfelelő, boldog életnek tartanak. Ugyanakkor ne felejtsd el, hogy néha azok a dolgok a legjobbak, amelyektől félünk, vagy tartunk egy kicsit. Csak mert valami ismeretlen, még nem jelenti, hogy ne lehetne jó, ezért talán a nagybetűs Szerelem is megtalál téged, amikor Te is úgy akarod.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!