Karácsony, szilveszter, egyéb kötelező pofa vizitek – mind egy potenciális esemény arra, hogy az ember olyan ételeket fogyasszon, amit amúgy nagyon nem kellene, mert utána bizony keményen számolhat a következményekkel… vagy leginkább a súlyfölösleggel. Bevallom, én magam nem is mertem ráállni a mérlegre azóta sem, viszont volt egy jó tervem: pontosan tudtam, hogy melyik dietetikussal beszéljek meg egy új, tisztító kúra hatású étrendet, meg hála az égnek az edzőtermek mindig gondoltak a magamfajta puhányokra. Tény, alapvetően heti kétszer mindig ellátogattam némi edzésre, de mint ahogy már említettem: az ünnepek valahogy mindig megnehezítik az ember dolgát. Persze, persze, most jöhetne az a szöveg, hogyha igazááán akartam volna, akkor megoldom ezt a problémát, de… ajj. Néha napján az ember megengedhet magának egy kis csalást, nem?
Épp emiatt mély elhatározással és lelkesedéssel léptem át a már jól ismert edzőterem bejáratát. Szerettem ezt a helyet, mert tény, az árai elég magasak voltak, de egyáltalán nem véletlenül: a kiszolgálás és a gépek állapota pazar volt, a büfé részben hatalmas választék, továbbá ügyeltek arra, hogy kéretlen alakok ne randalírozzanak a helyen. Nem mintha rosszul néztem volna ki, miközben a futópadon rovom a köröket, de azért eléggé nem dobott volna fel, ha valaki közben idióta kérdéseket tesz fel és fotózgat, hogy másnap valamelyik kedves bulvár lap címoldalán találjam magam. Azért mélyen megnyugtatott, hogy annyira azért nem vagyok felkapott, így nem valami híresebb újság lelkes firkásza találna be, de ettől még a legapróbb cikk is tud hatalmas csorbát ejteni az ember hírnevén – főleg, ha valaki felkapja azt.
Miután az öltözőben átvedlettem az edző ruhámba rögtön a gépek irányába vettem utam. Tény, akaratlanul is először tekintetemmel ismerős arcokat kerestem, de mint ahogy várható, év elején elég sokan tesznek olyan nagy fogadalmakat, hogy innentől kezdve fitten tartják majd magukat… és ez nagyjából ki is tart egy hónapig, avagy addig se. Pont ebből adódóan ha bármelyik alkalmi edzőtársam ott is volt, akkor még nem szúrtam ki az illetőt.
Egy nagy sóhajjal vágtam bele a nyújtó gyakorlatokba, miközben lassan elkezdtem elmerülni a gondolataimban, mikor is beugrott: a terem egyik kedvelt „különlegessége” a saját  gyártású epres proteinszeletük, amit csak náluk lehet megvenni. Én is azok közé tartoztam, akik majd megvesztek a cuccért, ezért hirtelen ugrott be a gondolat: még mielőtt bármibe is belekezdek gyorsan el kellene futnom a büfébe, mert megeshet, hogy elkapkodják.
De milyen jól gondoltam! Bár nem olyan sok ember lézengett ott, mégis mikor rápillantottam a felhozatalra, bizony a közkedvelt epres proteinszeletből már csak egy darab maradt. Na pont ezért szedtem gyorsan a lábam!
- Azt az utolsó proteinszeletet kérném! – villantottam bájos mosolyt a kiszolgáló fiúra. Micsoda szerencse, hogy időben jöttem…

Rebecca && Jason

 

 Minden hónapban rendszeresen veszem a bérletet, nem is értem miért nem veszem meg egész évre előre, na majd jövőre… mindig ezt mondom, de aztán elfelejtem. Minden héten megfordulok itt… ami azt illeti minden nap eljövök ide, hogy átmozgassam a tagjaimat és formában tartsam magamat. Egy fiatal férfinak adnia kell magára, nekem pedig annyi a fölös energiám, hogy ha akár egy napot is kihagyok, estére nem fáradok el eléggé és nem tudok elaludni.
Nem szeretem a januárt, ilyenkor mindenki kitalálja, hogy nyárra  formába hozza magát, és lead legalább húsz kilót, hogy aztán a strandon kocka hassal és szép tónusos izmokkal büszkélkedessen, de ez nem így működik. Az újévi fogadalom gondolatban igazán jól működik, de aztán a megvalósítás már problémás. Az első, na jó talán a második edzés után az illető hazafelé úgyis megáll a kedvenc pékségénél és vesz egy hatalmas lekvárral töltött fánkot, mondván, hogy ezt minden bűntudat nélkül megeheti, hiszen már ledolgozta előre. Hah! Ha ez így működne… és hol marad a nyári alak?Messziről integet ahogy felszállt arra a fánk alakú gumimatracra és elsodródik a tenger közepe felé.
Ahogy belépek az edzőterembe a pult mögül mosolyogva köszönt az egyik lány, majd int, hogy menjek nyugodtan öltözni, a papírmunkát ő elintézi nekem. Természetesen nem vagyok olyan seggfej, hogy köszönés nélkül egyből menjek öltözni, ezért odamegyek és váltok vele pár szót, és csak utána  megyek az öltözőbe, majd miután felkaptam a magammal hozott ruhát megyek ki a gépek közé. Még nem jártak le a január havi bérletek ezért meglehetősen sokan vannak, majd februártól ez megváltozik és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Mindig mielőtt még eljönnék otthonról kitalálom, hogy mire fogok edzeni, meg is keresem a legmegfelelőbb gépet, de sajnos mindegyik foglalt. Nem vagyok olyan pofátlan, hogy odamenjek megkérdezni, vajon mikor végeznek, ezért inkább megteszem a szokásos bevásárlásomat a büfénél. Eddig nem láttam ismerős arcot, ám itt van szerencsém összefutni eggyel, aki pont az én proteinszeletemet nézte ki magának.
- Az a proteinszelet az enyém, lebeszéltem Karennel, hogy félretesz nekem egyet, de úgy tűnik még nem ért ide, hogy ezt megtegye. - szólalok meg és rámosolygok Rebeccára.
- Rebecca, örülök, hogy itt látlak. - mondom és komolyan is gondolom, legalább lesz társaságom mára, ha van kedve hozzám csatlakozni.
- A szeletemet nem adom, de ha gondolod osztozatunk rajta, enyém a kétharmad, az egyharmada pedig a tiéd.

Lenne az az eset, hogy kifejezetten gyilkos pillantásokkal illessem azt a személyt, aki egy ilyen bejelentéssel tör rám. Elvégre… egyáltalán nem szerencsés közém és az én proteinszeletem közé állni, pontosabban nem ajánlottam volna senkinek.
Viszont, újra emlékeztetnem kellett magam, hogy ez most egy új év, kettőezer húsz, magyarán hátam mögött kellett volna hagynom minden rossz szokást, a motivációs honlapok folyamatosan az „új év – új én” mantrát tolják az ember arcába – a többszázezer dolláros képzéseikkel egyetemben persze, ahol megtanulhatod, mennyire egyszerűen válhatsz magabiztossá, önbizalommal telté és sikeressé… hogy ez mekkora egy baromság! – ebből adódóan pedig nekem magamnak is egy „jobb” emberré kellene válnom. Csak ugye ezt egyszerűbb gondolni, mint megvalósítani. Meg ahhoz egyáltalán el kellett volna jutnom odáig, hogy változtatni akarjak magamon, ami azért nem lenne egy könnyű feladat. Vagyis… minek is akarjak változni?
- Szép, nagyon szép mentés Jason… én is valami hasonlót mondtam volna a te helyedben – fordultam meg, hogy szembenézzek legújabb vetélytársammal, a világ legártatlanabb mosolyával – vagy legalábbis valami olyasmivel. Nem gyanúsítottam én semmivel, csak egyszerűen megjegyeztem, hogyha én lennék ő, akkor teljesen biztos, hogy ezt mondtam volna. Színtiszta megállapítás, semmi ártó szándék, csupa szeretet. Ez vagyok én. Vagy nem.
- Bevallom, volt egy olyan reményem, hogy téged itt talállak majd… de annak lehetősége, hogy elorozod a proteinszeletet, nos, kicsit csökkent a lelkesedésemen – biggyesztettem le ajkaimat. Tény, Jason és az én kapcsolatom nem volt az a túlzottan mély… rendben, nyugodtan kijelenthetjük, hogy felszínes volt. Nagyon tudtunk örülni egymásnak, ha egyszerre voltunk jelen az edzőteremben, mivel így volt társaság, akivel együtt róhattuk a köröket a futópadon, vagy más eszközön; és ugyanígy igaz volt ez arra is, ha egy rendezvényen sodródtunk össze. El tudtunk beszélgetni bizonyos témákban, kellemes társaság volt, de attól még nem kerestük állandóan egymás társaságát. Nem azért, mert nem akartam volna, egyszerűen csak… ő volt az én edző társam és nem akartam belegyalogolni a magánéletébe. Teljesen más lapra tartozott volna persze, ha ő fedi fel a lapjait, de mivel ez egyelőre nem állt fent, beértem a jelenlegi állapottal.
A proteinszelettel kapcsolatos osztozás még egészen szimpatikusnak is tűnt… de a folytatás már kevésbé.
- Hé, addig a pontig, amíg azt mondtad felezünk, még jól is hangzott ez a felvetés, de abban a pillanatban, amint kimondtad azt a szót, hogy negyed… – és igen, itt vette kezdetét a már jól ismert bájos ábrázat az arcomra varázsolása. - …az már kifejezetten szomorú lettem. Lenne szíved megfosztani az epres proteinszelet teljes élvezetétől? Tényleg? Én nem ilyennek ismerlek Jason! Neked arany szíved van! – pillogtam rá hatalmasakat és próbáltam nagyon-nagyon meggyőző lenni. Esetek többségében ez sikerült, de nem lehettem száz százalékig biztos, hogy Jason mennyire vevő erre. Meglehet, az epres proteinszelet nagyobb hatalommal rendelkezik, mint én. Ami egy igen érdekes megállapítás lenne, de hát… egyszerűbb és könnyebb erre fogni, mint Jason vas akaratára. Akkor az ember nem egy élőlény ellen veszít, hanem egy… tárggyal szemben? Végül is, az kevésbé irányítható dolog, nem?

Rebecca && Jason

 

  Ha bárki mást találtam volna a büfé pultnál a protein szeletemre pályázva hagytam volna had vigye, de tudom, hogy Rebbeca nem veszi rossz néven ezt a kis játékos beszólást, vagyis remélem, hogy ez így van és nem tévedek. Bár… ha ő próbálná meg előlem lenyúlni azt az epres csodát én kissé morcos lennék rá, de ez én vagyok.
Próbálok a legártalmatanabbnak tűnő kiskutya szemekkel ránézni, bár fogalmam sincs, hogy ez a nézés mennyire hatásos, Lornál nem jött be, de neki egészen már volt a gyengéje, ha Rebbecánál is bepróbálkoznék valami olyasmivel akkor vagy tökön rúgna vagy a tenyere csattanna az arcomon, és nem meglepő módon egyiket sem szeretném megtapasztalni.
- Ez már fél siker, hogy legalább valamennyire örülsz nekem. - Igaz, tudom, hogy keményen kell majd alkudoznom azért a szegény szeletért, de megéri, hiszen tényleg baromi finom, na meg a hozzá vezető út is kellemes lehet. Örülök, hogy itt van, mert így nem kell majd egyedül edzenem és ha netán-tán más ismerős is felbukkanna itt, nem fog zavarni, maximum egy köszönés erejéig. Pár ismerősöm még van, akik ide szoktak járni, de velük, most nem akarok találkozni, mert egyből elkezdenének a válással kapcsolatban okoskodni, amire semmi szükségem. Rebeccával ahhoz túlságosan is felszínes a viszonyunk, hogy belemásszon a magánéletembe, vagy legalábbis eddig az volt, ki tudja, hogy miről tud és miről nem. Abban biztos vagyok, hogy jó hangulatban fog telni ez a mai ezdés, már ha egyszer sikerül megállapodnunk és neki kezdeni.
- Harmadot mondtam, az kicsit több, mint a negyede. - vigyorgok rá ártatlanul, bár ilyen kis mennyiségnél ez már édes kevés, de a szándék bennem megvolt, hogy a negyedénél többet adjak neki.
- Az arany szívem jelenleg darabokban, hiszen nem szeretnéd nekem odaadni azt a szeletet. - ő próbál meggyőzően rám nézni és én is őrá, de az a helyzet, hogy Ő ezt sokkal jobban csinálja, mint ahogy az nekem valaha is menni fog. A nőknek van valami szupererejük, amivel a férfi szíveket meg tudják lágyítani, de én most igyekszem az enyémet megacélozni.
- Mit szólnál mondjuk ahhoz ha versenyen döntenénk el azt, hogy ki is fogja megenni a szeletet? Választhatsz te eszközt hozzá, bármit ami itt a teremben található. - Bár ez így annyira nem fair, hiszen erősebb vagyok nála, de tudna olyat mondani amivel simán fölém kerekedhetne… azt hiszem tartanak hullahopp karikát is valahol, na abban tuti legyőzne.
- Vagy mit szólnál ahhoz, ha tényleg csak elfeleznénk, és kárpótlásul amiért nem ehetted meg az egészet meghívlak ebédelni vagy vacsorázni, vagy ha ahhoz jobban van kedved edzés után a szomszédos cukrászdába bűnözni. -

Láttam ám, hogy mire készül! Bár nem általa, de ismertem ezt a tekintetet. Alkalmanként bátyám arcán is megjelent, ha valamire rá akart venni, teszem azt, hogy legyek a kísérője egy-egy eseményen, mert nem volt kedve ahhoz, hogy bárki másnak tartozzon egy szívességgel. Persze, én se dolgoztam ingyen, de engem azért fényévekkel könnyebben lekenyerezett, mint mondjuk bármelyik másik női ismerősét. Bár az is lehet, hogy ez az információm téves, de azt hiszem nem akarta, hogy bármelyik hölgy téves következtetéseket vonjon le és másnap már az esküvőt és a mézesheteket várja. Ennél én azért fényévekkel könnyebb eset voltam… na jó, nem mindig, de általában igen.
- A megállapítás helyes, egészen örülök, hogy itt vagy… de még bőven van sanszod, hogy javíts a dolgon – kacsintottam rá, miközben csípőre tettem a kezeim és vártam, hogy mit hoz ki a helyzetből. Vevő voltam minden alkudozásra, amíg nem éreztem pofátlannak az ajánlatot.
Mikor kijavított, akkor halkan felsóhajtottam.
- Hát látod, annyira összezavart ez az egész helyzet, hogy még a negyedet és a harmadot is keverem… nem baj, ez még akkor sem a fele! Ki tudja, hogy a nagy alkudozásban mikor próbáltál volna kicsit belecsalni…? – vontam fel a szemöldököm. Persze, amennyire ismertem Jasont, nem tűnt olyannak, mint aki sunyi lépésekhez folyamodna, de én annál inkább.
- Ó jaj, eszembe nem jutna összetörni a szíved bármilyen formában is, de a háború sokszor áldozatokkal jár… és ezért a protein szeletért én hajlandó vagyok ilyesmire – jelentettem ki, majd jött a verseny ötlete, mire elgondolkoztam. Persze, egészen jól hangozhatna, ha nem lennék azzal tisztában, hogy velem ellentétben ő nem heti kétszer-háromszor jár ide, hanem majdnem minden nap. Kalibereinket összehasonlítva is kénytelen voltam megállapítani, hogy halvány fogalmam se volt akkor hirtelen melyik eszköz lenne az, amelyben lenne egy fikarcnyi esélyem győzni ellene. Komolyan, hiába mondanám neki azt is, hogy fekvőtámasz, de ő csak egy kézzel mozoghat, kinéztem belőle, hogy még úgy is lever két perc alatt.
Lehet meglátta, hogy eléggé gondolkodóba estem a felvetés kapcsán, így előrukkolt egy másik ötlettel, amire rögtön felcsillant a szemem.
- Hát tudod… való igaz, most hirtelen egy versenyszám se jut eszembe, amiben magabiztosan képes lennék kiállni ellened és ezt vedd bóknak minden tekintetben, mert azért nem hinném, hogy gyenge harmat lennék – büszkeség ide vagy oda, voltak olyan dolgok, amelyeket be kellett ismerni, jelen esetben például azt, hogy semmit se tudtam volna kezdeni Jasonnel szemben, még nehezített felállásban sem.
- Viszont… ez a meghívás máris szimpatikusabb! Bár tény, ki tudja mennyire fogod utána bánni a döntésed később – szélesedett ki a mosolyom. Mert ugye, ez több szempontból is lehet veszélyes a számára: lehet olyan drága dolgokat szemelek ki magamnak az étlapról, hogy úgy érti majd, inkább adta volna oda a protein szeletet, meg aztán… az emberek nem szoktak csak úgy, csöndben ülni és enni, biztos lehet benne, hogy az általános beszédtémáinkon felül akad majd egy-két kérdésem és ki tudja, mibe nyúlok bele. Lehet semmibe. Lehet mindenbe.

Rebecca && Jason

 

  Talán túlságosan is jól ismer, hogy tudja megpróbáltam volna csalni? Á, azért még annyira jóban nem vagyunk, de igaza van, megpróbáltam volna ha csak egy fél centivel is, de többet megszerezni az epres proteinszeletből. Úgy vélem mindenki így viselkedne, aki valaha is kóstolta ezt a finom csemegét és éppen az a veszély fenyegetné, hogy elviszik az utolsót az orra elől. Igaz, más ízesítésű még van, de azokból rengeteg van ez is azt jelzi, hogy azok közel sem nyújtanak akkora élményt, mint az, amit most próbálok magamnak megszerezni.
- Igyekszem tisztességesen játszani, de a kis ördög még bennem is ott van és ha erről a szeletről van szó, akkor lelkesen felül a vállamra és mindenféle csúnya dolgokat sugdos a fülembe. - mintha tényleg létezne ilyen…
- Például egyelőre az is jó ötletnek tűnik, hogy kikapjam a kezedből és elszaladjak vele, de az már tényleg gyerekes húzás lenne tőlem, ezért inkább megpróbálom szép szavakkal megszerezni legalább egy kis részét. - bár nagyon szívesen megnézném, hogy mit csinálna ha tényleg kivenném a kezéből és elszaladnék. Valószínű semmit, vagy csak nevetne rajtam egy jót.
Szomorúan nézek rá, mikor azt mondja, hogy képes lenne össze törni a szívemet. Valamiért ebben egy pillanatig sem kételkedtem, még annak ellenére sem, hogy velem eddig mindig kedves és jófej volt. Van valami a pillantásában, ami arra utal, hogy ez nem csak a proteinszeletre igaz, hanem az élet számos területén is mindig megszerzi amit csak akar, bár lehet tévedek és csak azért néz így rám mert éhes.
Szerencsére nem jut eszébe olyan, amihez nem csak erőnlét kell, hanem ügyesség is, vagy finomabb mozgás, így még inkább van esélyem megszerezni azt a szeletet.
- Gondolod, hogy megbánnám a meghívást? - Egyelőre nem jut eszembe semmi olyan téma sem, ami miatt rosszul kéne éreznem magam, nem nagyon csináltam semmi huncutságot sem, amit szégyellnem kéne életem során. Az egyetlen dolog amit megbántam és nem szívesen mesélek róla az a házasságom, de ha ez az ára a szeletnek, akkor örömmel beavatom életem minden apró részletébe.
- Szabjunk határokat a meghívásnak. Választhatsz éttermet és azt rendelsz amit csak szeretnél, de városon belül kell lennie. - Még a végén kitalálná hogy Ő pizzát szeretne enni, egyenesen Olaszországból. New Yorkban is számos csodás étterem van, és szerencsére jól keresek, vagyis bármelyik étteremben el tudunk  együtt költeni egy vacsorát.
- Vagy ha nem étterembe mennél hanem máshova, nekem az is megfelel, teljesen szabad kezet kapsz, amíg New Yorkon belül maradunk.

Nos, bevallom, erre a reakcióra nem számítottam, nagy eséllyel ezért is nevettem el magam a válasz hallatán. Igazán szép magyarázat volt a maga módján, ha tényleg hinni akarunk ennek a „van egy ördög és egy angyal a vállamon” filmes, de talán inkább mesés húzásnak. Tény, jóval egyszerűbb volt ilyen formában bemutatni a lelkünk jó és sunyiságra alkalmas részét is, mintha két külön egyének lennének… mintha így kicsit el tudnánk vonatkoztatni önmagunktól és a hibás döntéseket mintha lehetőségünk lenne másra fogni, de… ez már kezd egy túl komplikált gondolatmenet lenni, nem? Mindenesetre értékeltem Jason kreativitását ezen szempontból.
- Ezzel a kijelentéseddel nem vitatkozom – emeltem meg a kezemet megadóan, mert tény, én is próbáltam minél nagyobb részre szert tenni a protein szeletből és ha teljesen véletlen nagyobbat törnék magamnak, mint amit megbeszéltünk, akkor csak a tehetségtelenségemre fognám a méretarányok terén. Meg aztán még a világ minden dolgára ráfogtam volna a rosszul sikerült felosztás, hogy aztán elmenekülhessek a zsákmánnyal. Bár tény, nem mindennapi jelenet lett volna, ha az edzőteremben menekülök Jason elől egy proteinszelet miatt, de hát… legalább lett volna valami amin csámcsoghatnak néhány napig az unatkozó bulvár lapok.
- Hé, hé, hé, ez egyáltalán nem vallana lovagias viselkedésre! Meg aztán jól néznél ki, ha én futnék utánad, vagy rád ugranék, te meg próbálsz leszedni magadról… egek, ebből még nagyobb hír lenne, mintha én menekülnék előled… – na jó, tény, nem feltétlen, de azért annak is megvan a pikantériája, ha úgy látnának minket, hogy én szerencsétlen Jasonre kapaszkodom, aki úgy próbál magáról lerázni, mint egy borzalmas piócát. Tény, nem mondom, hogy külső szemlélőként nem tekinteném vicces jelenetnek és nem rendelnék magamnak helyben egy adag popcont annak érdekében, hogy első sorból mozizzam végig a további eseményeket. Bár azért valljuk be, lehetőség szerint az se egy elhanyagolandó dolog, hogy egy jól ismert menedzser és közkedvelt örökösnő nem kellene, hogy túl nagy feltűnést keltsen, de hát mi épp egy komoly problémát próbáltunk megoldani! Értem, értem, nagyon sok mindenkit fel lehetne sorolni, akiknek grandiózusabb bajaik vannak az életben, mint egy proteinszelet, de az ő véleményükre most az ő véleményükre senki sem volt kíváncsi, de főleg nem én.
A kérdése hallatán kiszélesedett a mosolyom, majd egy kicsit széttártam a kezeim.
- Ugyan, ki tudja… lehet hogy nem tudnék iszonyatos mennyiségeket eltűntetni az ételből, mert nem vagyok egy bélpokolos, de lehet tudnék olyan drága dolgokat választani, hogy ketté áll a tekinteted – jelentettem ki magabiztosan, hogy aztán felszisszenjek a folytatás hallatán.
- Ajj Jason, pedig olyan jó lett volna az év elejét egy ingyen úttal kezdeni Hawaiira! De ezt is aláástad – biggyeztettem le az ajkaim, aztán most ki tudja, hogy mennyire gondoltam én komolyan ezt a kijelentést.
Újfent más dolog, hogy bár bekorlátozott New Yorkra, még itt is ismertem olyan helyeket, amiknek az árától leesett volna az álla. Kíváncsi voltam meddig hajlandó elmenni!
- Ha már így szűkítünk, akkor mit szólnál mondjuk a Per Se-hez? – New York egyik legismertebb francia éttermébe bejutni nem volt sose egyszerű, továbbá az árai nem keveset könnyítettek az ember pénztárcáját. - Avagy jobban szereted a japán ízvilágot és választanád a Masat? – oda talán még nehezebb volt bejutni, tekintve, hogy mindössze huszonhat férőhelyet biztosítottak a vendégeknek és persze azok jártak a legjobban, akik a bárhoz tudtak foglalni, hiszen így figyelemmel kísérhették a séf munkásságát.
Miközben nagyon elgondolkodó fejet vágtam persze fordítottam arra is figyelmet, hogy Jason szívszélütést kap-e a felvetések hallatán, avagy nyugodtan kezeli-e a helyzetet.

Rebecca && Jason

 

  Ahogy elképzelem milyen címlapot kreálnának a pletykalapok egy ilyen esetből megmosolyogtat. Lehet azt hinnék, hogy valami tolvaj vagyok és elloptam tőle valami értékeset (ami valójában igaz is lenne, hiszen ez az epres proteinszelet kincset ér) vagy ha kicsit utána néznek annak, hogy ki is vagyok akkor még érdekesebb történeteket tudnának kreálni körénk. Szerencsére én nem vagyok annyira a nyilvánosság előtt, hiszen csak egy menedzser vagyok, inkább a háttérben mozgatom a szálakat, és azt nagyon is jól csinálom .
- Ugyan, azt mondanánk, hogy egyedi bemelegítést tartunk, mert a futópadok már túlságosan is unalmasak és monotonok, mi pedig egy kis izgalomra vágytunk, az, hogy mi az igazság nem fontos, meg valószínűleg úgy sem hinné el senki sem. - Bár ha bárki megkérdezné a nemsokára volt nejemet akkor biztos, hogy valami olyan meredek sztorival állnának elő, hogy nem csak az én hajam, de még Rebeccáé is az égnek meredne.
Szerencsére úgy tűnik, hogy meg fogunk tudni egyezni, és nem szolgáltatunk arra okot, hogy a közösségi oldalak velünk legyenek majd tele. Igaz, kipróbálnám, milyen egy ilyen felhajtás, de nem most, nem akkor amikor ezernyi más problémával kell szembe néznem.
Nem hiszem, hogy megbánnám azt, hogy meghívtam őt vacsorázni, lehet, hogy költséges lesz, sőt, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy ha most csak úgy szórni kezdem a pénzt mindenféle vacsorákra akkor még megjárhatom, de nem igazán akarok egyelőre ezzel foglalkozni. Csak szeretnék kikapcsolódni és jól érezni magam és úgy tűnik, hogy megtaláltam hozzá a tökéletes társaságot.
- Sejtem, hogy drága ízlésed van, de egy percig se aggódj, bármit is kérsz nem okoz gondot. - jelentem ki, csak hogy tudja, nem tud megfogni ilyen téren.
- Nem vagyok oda annyira sem a francia sem a japán íz világért, de ha választani kell akkor maradjunk a Per Se-nél. Ha nem csak csigát szolgálnak majd fel aznap este, akkor jó lesz nekem az. Ha meg az lesz a fő fogás akkor majd beszélgetünk és nézem ahogy jóízűen elfogyasztod a vacsorádat. - Van egy két dolog amit sohasem ennék meg és ezek közé tartozik a csigusz is. Mégis milyen ember lennék, ha megenném Spongya Bob kedvenc háziállatát? Jó, tudom, hogy nem ugyan az a csiga, de mind a kettő a hátán hordja a házát.
- Asztalt foglalni viszont nehéz lesz, kivéve ha ezt a részt átvállalod, a te nevedet többen ismerik, mint az enyémet. - bár lehet találnék olyan kapcsolatot aki le tud nekünk zsírozni egy asztalt, de inkább menjünk biztosra.
- Mikor menjünk? - Ő is elfoglalt és én is, de biztos vagyok abban, hogy tudunk találni egy olyan estét amikor mind a ketten szabadok vagyunk.

- Nem rossz gondolat, egyáltalán nem rossz – persze, ez az „egy kis izgalomra vártunk” dolog hirtelen élből félreérthetné az ember, de hát pont arról beszéltünk, hogy miképp néznék végig többek is, ahogy szerencsétlen Jason miképp próbál lerázni magáról. Egyértelműen nem mindennapi jelenet vele és velem a főszerepben és azt hiszem akkor és ott nagy eséllyel senki se gondol semmi… rosszra? Mondjuk. Meg aztán a rólam kialakított képbe aztán végképp nem fért volna bele, ha másra gondolnék, mint amire az adott helyzetben kellene.
- Nos igen, nem hinnék el, hogy megkergetlek egy protein szelet miatt. Más kérdés, hogy ingyen reklámot csinálnánk ezzel a helynek és aztán a végén nem csak egymással kellene megküzdenünk, hanem nőne az ellenfelek száma – elvégre minél többen járnak el az általunk kedvelt edzőterembe, annál nagyobb a „konkurencia”, hiszen amin rájönnek micsoda csodás dolog is ez… mind elcsapnak. Mint a keselyűk. Nekem pedig le kéne fizetnem az itt dolgozókat, hogy tegyenek nekem félre mindig, a végén pedig már egymásre kellene licitálnunk a többi sunyiskodni akaró alakkal. Bár őszintén, lehet csak túl sötéten látom a helyzetet, főleg, hogy egyelőre nem történt meg az ominózus megkergetés… és reméljük nem is fog.
Viszont… azt hittem képes leszek megfogni, hiszen olyan éttermeket soroltam fel, amelyek igen-igen képesek lettek volna megszorongatni bárki pénztárcáját, Mr. Sinclair viszont mintha átlátott volna rajtam.
- Ó, pedig akkor igazán elmehettünk volna Hawaiira is koktélozni! – biggyesztettem le az ajkaim, majd legyintettem egyet. Azért a csiga említésénék én is szusszantam egy nagyot, elvégre azért annyira én se vagyok elhivatott Jason megkopasztása mellett, hogy olyan ételeket egyek, amiket amúgy sose tudnának letömni a torkomon.
- Igazán lovagias, hogy hajlandó lennél önfeláldozóan végig nézni, ahogy eltűntetek egy csigát, de ne aggódj, ekkora kulináris élményt még én sem szánok magamnak – nem egy olyan étel van a listámon ami a „no-go” zónának minősül, de ezek hosszú listájával nem untatnék senkit. Még jó, hogy Jason inkább tűnt gavallérnak, semmint agyafúrt szervezőnek, mert akár arra is következtethettem volna viselkedése alapján, hogy bizony tervez valamit. Mondjuk keres egy másik helyet, aminek Per-Se a neve, vagy csak hasonlít rá a neve, vagy képes elintézni és pont valami csigás napra érkezünk meg, mikor még az innivalókat is csiganyállal színesítik… ó fúj, azt hiszem ott halnék meg.
- Hát legyen, talán valahogy megoldom, hogy legyen foglalás a nevemre… de ha nem tűnsz fel aznap, akkor nagyon szomorú leszek – meg a saját nyakába zúdította volna a Poklot, bár erről nem volt szükséges tudnia. Elég, ha azt hiszi, hogy nem szerencsés egy hölgyet megváratni, faképnél hagyni, és a többi, és a többi. Bár erre minden valamire való férfit megtanítanak otthon, nem?
- Hm, hm… az év eleje még nálam még egészen nyugisnak tűnik. A január már csak ilyen… de ha Per-Se szempontból nézzük, akkor hétköznap biztosan több eséllyel van szabad asztal, mint mondjuk hétvégén. Már ha a te időbeosztásodba belefér egy vacsora valamelyik hétköznap… – ingattam a fejem, elvégre az én sorsom ebből a szempontból egyszerűbb volt. A munkaidőm mindig délután háromig tartott, én pedig nem is voltam hajlandó túlórázni, mert… nem. Értékelje mindenki, hogy időben ott vagyok és nem szórakozással töltöm el a napomat. Általában.