Talulla & Tate

She sees them walking in a straight line That's not really her style And they all got the same heartbeat But hers is falling behind Nothing in this world could ever bring them down Yeah, they're invincible And she's just in the background And she says I wish that I could be like the cool kids 'Cause all the cool kids, they seem to fit in I wish that I could be like the cool kids Like the cool kids

• • •

Rekkenő szorongástól nehézkes mozdulattal fordulok teljes testemmel az éjjeli szekrényemen díszelgő analóg óra felé, csupasz lábaimat szorosan a selyem huzatba bújtatott takaróm köré tekerem és feszt magamhoz ölelem desperált reményemben, hogy a biztonlétet nyújtó oltalma enyhítheti a bensőmben pattanásig feszülő intenzív civódást. Jól ismert pszichikai tépelődésem a tegnap esti alkoholfogyasztás tényszerű eredménye; pár éve figyelmes lettem arra, hogy némely társaságban a mennyiségtől függetlenül is garantált a másnapi melankólia, ha italozásra adom a fejem. Minden egyes alkalom úgy ér véget, mintha egy mesteri pontosággal strukturált dramaturgiai tervet követne – pár legurított szeszes ital este és reggelre az elmém kétségbevonhatatlanul hosszú órákon keresztül fogja analizálni az eseményen megtett minden említésre méltó és méltatlan kijelentésem, megjegyzésem és mozdulatom, meghatározó jelentőségű defekteket keresve. Sebtében keresztülrohan a némiképp fátyolos eszemen, hogy végig görgessek minden szociális média platformon, amin jelen vagyok, tanúbizonyság és megkönnyebbülés után kutatva, kézzelfogható, objektív dokumentációkat böngésszek, ami hitelesíthetné, hogy nem ejtettem örök szégyenfoltot a családom makulátlan hírnevére, de rémesen tiltakozom a mobilhasználat ellen a reggelem első óráiban, emellett határozottan biztató jelnek veszem, hogy negyed tizenegy múlt és apa PR-os csapatának egyik tagja sem csúfítja nevével az telefonom kijelzőjét.
Az orromon át inhalálom a szobám levegőjét, mélyen a tüdőmbe szippantom, míg a mellüregem teljes térfogatát be nem tölti, két szemhunyás erejéig visszatartom, majd öttől visszaszámolok és fokozatosan a résnyire nyílt ajkaim közt fújom ki. Meddő erőfeszítés.
Feldúltan a fejem alatti kaotikus párnahalmazba fúrom az arcom és reménytelenül felnyűgök – az égvilágon semmi sem tud megálljt parancsolni a fejemben agresszívan zakatoló hajtókerekeknek.
Vontatottan kikászálódom a finom ágyhuzat kényelméből – szépítés nélkül merő időpocsékolás az ágyamban és vesződéssel eltöltött minden további szekundum – kis ideig a matracom pereménél megülve nekigyürkőzőm a szegmensekre hullott mivoltom összegyűjtésének és egyesítésének, és amint belátásom szerint elegendő erőre kapok, céltudatosan beirányzom a fürdőszobámat, hogy egy alapos arc – és fogmosással végre elindítsam a napom.
Fél órán belül prezentálható formába rendezem magam, relatíve ügyesen maszkírozom el a tegnap esti parti miatt elcsúszott, szokatlanul késő alvási idő egyértelmű jeleinek nyomait, a röpke nyírokmasszázs pedig szépen lecsökkentette az arcom leheletnyi puffadását.
A hálóm küszöbét átlépve, a közös laktérbe beslattyogva éppen Lunak köszönnék, de az epés – feltehetően viccnek szánt – megjegyzésére a torkomon akad a fesztelen ’jó reggelt’, némiképpen le is blokkolok, miközben a hűtőnkbe nyúlok egy palack hideg szódavízért és pár lime cikkért – emellett minimum egy fekete doppiora lesz szükségem, hogy belevethessem magam a tréfálkozó szájkaratéba.
- Fogalmam sincs, hogy honnan vetted ezt a szemenszedett hazugságot – finoman felhúzom a vállaimat, hogy értésére adjam, tisztában vagyok azzal, hogy mire céloz, de nem irritál, sőt, játékos nyelvöltésére félmosolyba görbül a szám széle – A Ceasar a top öt kedvenc salátaim egyike – faktuális megállapítás, selymes intonálás – ennyivel le is zárhatjuk a téma boncolgatását.
Helyet foglalok a szabad bárszéken, szórakozott figyelmem középpontjában a textúrált vizes poharam, amibe egyesével belevágom a zöld citrus szeleteket, hogy nyakon önthessem őket a szódavízzel. Beletörődő sóhajjal nyugtázom, hogy a húgunk idén sem ér rá karácsonyi ajándékokat vásárolni, de nem tudom hibáztatni, amiért nem rajong már megszállottan a decemberi ünnepért – mióta Lu felvállalta magát, a családi karácsonyok másról sem szólnak, mint a túlélésről.
- Egyetértek, jó lenne ajándékot venni... mindenkinek – a poharam buborékos tartalmába kortyolok, hogy lemossam a fanyar ízt, ami azon melegében áradt szét a szájüregemben, amint direkt megtoltam a hangsúlyt a mondatom végén. Kezdetben megzabolázhatatlanul feszélyezett, hogy a rokonaim közt a szeretet ünnepe immár egymás dekonstrukciójáról szól, de az évek múlásával megbarátkoztam a meghitt karácsony elvesztésének gondolatával, ráébredtem, hogy a családi összejövetelek csak úgy működhetnek, ha mindenki lefátyolozza a nyílt sebeit és elengedhetetlenül kordában tartja bárminemű szatirikus vágyát, hogy másokéra sót szórjon.
- A szelektív ajándékvásárlás aligha fog bármit is rendbe hozni, Lu, ezt te is tudod... –  nyugtalankodó pillogással kúszik a homlokomra a szemöldököm, nem kertelek, nem terelek – mindössze további sérüléseket okozna mindenkinek, de legfőképpen neked és apának – immár közelebb hajolva hozzá íriszeimmel keresem a pillantását, és azt a bizonyos csillanást benne, ami a belátás egyértelmű ismertetőjegye, és kvalitatív alátámasztása, hogy tudomása van a feltételezett tettek elkerülhetetlen következményeiről.

outfit ♡ vibe

Széthasad a fejem és sajnos nem a másnaposságtól, valahogy sosem bírtam a hirtelen időváltozásokat vagy csak éppen a karácsony közeledtétől jön elő. Szeretem az ünnepeket, de valahogy a karácsonytól mindig iszonyodtam és lehet talán azért mert nagyon másképp tekintünk ma már az ünnepre, mint régen. Szerintem nem az a fontos hogy ki mekkora értékben ad ajándékot a másiknak, hiszen az a fontos, hogy együtt lehessünk olyan emberekkel, akiket szeretünk. Életünk legjobb döntése volt, hogy a tizennyolcadik születésnapunkon elköltöztünk otthonról és megszabadultunk néhány problémától, amikre talán jobb is nem visszaemlékezni és felidézni őket, egy igen nehéz időszakon estem túl akkoriban és sokat segített, hogy Tate végig ott volt mellettem és támogatott.
Ott volt mellettem akkor is, amikor visszamentem az egyetemre, nagyon féltem és kicsit rettegtem is az egésztől, de jobban belegondolva olyan emberek vettek eddig is körül ott is, akik nem kezeltek különcként vagy éppen valami természetellenes jelenségnek. Már megtanultam hogy ki kell zárnom a negatívat és nem engedni, nem szabad hagyni, hogy a bőröm alá másszon és hagyni hogy ők és a szavaik határozzanak meg.
Nem gondoltam volna hogy elmegy abba a buliba, de felajánlotta, hogy ha van kedvem akkor vele tarthatok, azonban jobbnak láttam, ha most passzolom ezt. Nem voltam kedvem azzal a sráccal találkozni, bár nem is tudom pontosan mi a bajom vele, de tudjátok vannak azok a megmagyarázhatatlan érzések, amikor csak ránézel valakire és elvből kilöki a szervezeted, hogy nonono. Na nem mintha nem így állnék hozzá az összes tehetős sráchoz, mindegyik felett ott lebeg egy hatalmas redflag, ami csak egyre nagyobb lesz.
Amikor hallom az ajtót nyitódni elmosolyodni és keresztbedobom a lábaimat a bárszéken. - Azt hittem nem szereted a Caesar salátát, mégis belekóstoltál? - csipkelődöm kicsit vele és öltöm ki rá a nyelvemet. Persze csak legyintek egyet, jelezve hogy nem is akarok igazán belemenni ebbe a témába. Pillantok rá az órára és vissza őrá, még nincs is olyan későn. - Még nincs olyan későn és jó lenne venni anyának valami jó ajándékot, húgi nincs itthon és nem ér rá, de gondolom ő is ránk bízza majd a választást, mint tavaly. - persze lehet hogy van már valami más programja, de remélem, hogy lemondja és velem tart. Idén nagyon tanácstalan vagyok és most hirtelen arra sem emlékszem, hogy tavaly mit adtunk. Ajándékozásban ő volt mindig is a jobb. 

outfit ♡ vibe