"Blessed are the curious for they shall have adventures."
Mondhatjuk, hogy önfeláldozó vagyok, ha a szeretteimről van szó, s ez esetben igaz is lenne, hogy bárhonnan leugranék, hogy őket megmentsem. Na de Illatfelhő esetén ez nem feltétlenül lenne igaz, ha a való életben lennénk, hiszen egyáltalán nem ismerem őt, csak annyit tudok róla, hogy bájos a mosolya, s valami olyan feromont locsolt magára, amitől teljesen megbolondult az agyam. Most azonban mégis ott tartok, hogy felrúgva minden elvem, épp száguldok utána a viharos, háborgó tenger mélye felé, hogy megmentsem őt, át sem gondolva azt az apró tény, hogy ebbe nem csak ő, de én is bele fogok dögleni, hiszen ha logikusan nézem, akkor ha nem sodor minket maga alá a hajó, akkor vagy lenyilaznak minket ezek a nyomorultak, vagy pedig nagyon hamar megfagyunk. Nem látok ebből kutat, semmi logikus lépést. És épp ez az. A logika. Mert hogy az kurvára elkerülte ezt a világot, az is biztos... Erős hányinger kerülget, mikor elkezdsz tisztulni a tudatom. Ugyan még nem mozdulok meg, és teljesen fel sem fogom, mi történik körülöttem és hol vagyok, csupán arra tudok gondolni, hogy már megint egy ótvar másnapos napnak nézünk elébe, ahol olyan leszek, mint egy lefosott zombi... Agyamban a New Yorkban levő házban vagyok, s már előre vetítem magamban, ahogy mindjárt lelépek az ágyról, s elbotorkálok a zuhany alá. Képzelgésemből azonban valami latymatag rázogatás zavar fel, minek köszönhetően legalább a hányingerem eltűnik, s meglepő módon levegőt is könnyebben kapok, ugyanis valami sós szar jön ki a számon, amit egyből oldalra köpök. - Te meg ki a faszom vagy? - csíkszemmel kezdek végül hunyorogni, s először nem is látom egyáltalán, ki van fölöttem, csupán valami hülye körvanalat. Anyám rázott így régen, s még egy pofont is kiosztott, hogy elkések a suliból. Bár, ha most ő lenne itt, és így beszélnék vele... Szerintem a tökömet tépné épp. Nagy nehezen azért sikerül magamhoz térnem, s olyan unottan és egykedvűen ülök fel egy nagy ásítás kíséretében, mint aki még mindig nem lenne tisztában azzal, hogy mi az isten folyik körülötte. - Én csak dugni akartam. - vonom meg vállam szavaira, s tekintetem teljesen elveszik a lángoló hajóroncs maradékában, amit hamarosan teljesen bekebelez a tenger. - Fogalmam sincs, ezt a szart hogyan éltük túl. Mert azért lássuk be, ez nem egy kibaszott film, meg nem valami gyökerek pötyögnek be minket a monitor mögül, miközben azt sem tudják, milyen egy hajószerencsétlenség... - jegyzem meg a levegőbe, mikor váratlanul Illatfelhő a nyakához kap, mire az én szemeim is odaszegeződnek. Kápráztató, szinte már megbolondítóan csodálatos medál kapaszkodik a bőrén. - De durva! Na várj. Majd én megmondom, mi ez. - igen, a nagyokos, aki mindig mindent kézben tart, és mindig mindent tud. Csak a módszerei szarok. Mint most is. Elkezdek keresgélni a homokban egy élesebb kavicsot, s miután megtalálom, hirtelen kérdezés nélkül megvágom azzal a kezét. Oké, annyira talán nem érzékelem, hogy az ő bőre puha, bennem meg még bőven akad erő, így megeshet, hogy talán egy egészen hangyafasznyit mélyre vágok. - Öhm... Nos, ha begyógyul, akkor halhatatlan vagy. Hmm... - elkezdem őt méregetni. - Ha levágnánk egy testrészed, vajon az is visszanő ilyenkor? - simítok végig államon elgondolkodva. Felállok hát, bár nem azért, hogy elkezdjem őt csonkolni, hanem mert a gyomrom eszeveszett korgása mozgásra ösztönöz. - Keressünk valami kaját, mert elokádom magam, annyira éhes vagyok! - nem mintha tudnám, hogy pontosan hova kerültünk. Le is szarom. Csak zabálhassak végre valamit.
“We are attracted to those who's pheromone is genetically compatible with ours.”
Olyan, mintha hallucinálnék, mintha benn rekedtem volna egy álomban. Egy olyanban, amiből minél hamarabb szabadulni akarsz, amire ha órákkal, vagy akár napokkal később visszaemlékszel, libabőrös lesz a karod, az ereidben megfagy a vér, és úgy érzed, mintha több száz, apró tűvel bökdösnék a tarkódat. Ez a rengeteg, halfejű, halszagú mutáns, amik egy szempillantás alatt elárasztották a fedélzetet, megállnák a fejüket egy sci-fiben, vagy egy Karib tenger kalózai koppintásban. Az egész helyzet szürreális, valahol egy kicsit talán nevetségesnek is mondanám, mégis valódinak tűnik minden. Érzem a szagukat, amitől hányni támad kedvem. Érzem a sós levegő illatát, érzem ahogy a hajó oldalára felcsapó hullámok megrengetik alattunk ezt a monstrumot, ennek köszönhetően olykor ki-kibillenek az egyensúlyomból. Határozottan Kékszem az egyetlen, eviláginak tűnő lény a fedélzeten, na meg persze jómagam, bár az itt jelenlévő, agyatlan idióták közül többen is boszorkánynak tartanak. Csak tudnám mi okuk van rá... Kékszem jelenléte, de főképp a zavart tekintete, ami ugyanannyi tudatlanságról árulkodik, mint az enyém is, ad némi megnyugvást. Bár koránt sem az idegeimnek, vagy épp a felfokozott hormonjaimnak, amik lecsendesedhettek volna, de helyette most inkább csak feldúltan tombolnak bennem, amiért elestek egy jó partitól Kékszem személyében. -Kockázat nélkül nincs győzelem, vagy mi, nem?! Mierda! - Kiáltok hátam mögé, közben vállammal nekimegyek egy halszagú fazonnak, akinek kalóz kalapja alól polip csápok törnek fel, és az egyik felém nyúl, mire felsikítok. Kékszem úgy beszél erről a meghalósdiról, mintha legalábbis olyan sok esélyünk lenne túlélni, ha maradunk. Teljesen összezavarodom, és ez a fajta állapot általában olyan dolgok felé űz, amit józan fejjel biztosan nem tennék meg. Bár felmerül bennem a kérdés, hogy itt ki nevezhető annak...? Amúgyis, ha ÁLLÍTÓLAG boszi vagyok, akkor biztos újra is tudom éleszteni magam, vagy halhatatlan vagyok, vagy tudom is én! Nyilván őrültség, amit teszek, de mégis kit érdekel?! Azt se tudom hogy kerültem ide, tulajdonképpen valahol egész máshol kéne most lennem, mondjuk egy forró, ellazító kád vízben, ahol Kékszem mossa a hátam... Meg mást is... Por favor. -Ez az egész egy faszság! - Jegyzem meg válaszul megjegyzésére. Szavaim hisztérikus nevetésbe fúlnak, miközben végig mutatok a fedélzeten, ahol árgus szemekkel mindenki engem bámul, mintha az előbbi összecsapás meg sem történt volna. Tulajdonképpen igaza van. Leugrani innen tényleg egy faszság, talán a legnagyobb, és egyben utolsó faszság, amit az életem során elkövetek, de ha valahogy ki akarok szállni ebből, nem várhatom ölbe tett kézzel a csodát! Zuhanni olyan érzés, mintha ezer mázsát pakoltak volna a mellkasodra. Hirtelen elveszíted az időérzéked, órák hosszát töltesz a levegőben, legalábbis úgy éled meg. A végtagjaid, mintha nem is a sajátjaid lennének, egyszerűen szabad életet élnek a fizika törvényeinek hála. Olyan gyorsan zuhansz, olyan hatások érnek közben, hogy hiába sikítasz, nem jön ki hang a torkodon, így az egyetlen, amit tehetsz, hogy csak várod a végét. Ha egyáltalán megéled. Aztán hirtelen megérzed a jeges tenger érintését, ahogy nagy erővel a vízbe csapódsz, és ettől a "hátba veréstől" elfelejtesz levegőt venni, abban sem vagyok biztos, hogy zuhanás közben kaptam-e egyáltalán. Kapkodó mozdulatokkal próbálok a víz fölé törni, de a viharos hullámzás nem engedi, hogy tartósan a felszínen maradjak, így csak néha bukkanok fel, olyankor kihasználom az alkalmat, és újabb adag levegő után kapok, hogy valahogy túléljem ezt az egész szart. Kékszem jelenléte, valahol a hullámok közt, azért ad némi okot a reménykedésre, és amikor épp nem gyűr maga alá a tenger, kapkodó mozdulatokkal próbálok felé úszni, ám a következő áramlat teljes sötétséget von körém. Mindent csak homályosan látok mikor először kinyitom a szemem, aztán minél többet pislogok, annál intenzívebben tisztul a kép, ám a langymeleg, esti levegő helyett majdhogynem sivatagi forróság fogad. A csillagokkal teleszórt, sötét ég helyett rikító kékséget látok, elszórtan itt-ott néhány fehér bárányfelhővel. A mellkasom nem a fű átható aromájával telik meg, hanem valami sokkal sósabbal, nehezebbel. Ösztönösen ülök fel, és köhögöm ki magamból azt a megannyi sósvizet, amit a zuhanás után nyeltem. Mikor aztán végre újra levegőhöz jutok, az első dolgom felmérni a környezetem. Ekkor pillantom meg Kékszemet, nem sokkal távolabb tőlem, ahogy mozdulatlanul fekszik a homokban. Gondolom nem napozik... -Mierda! - Szitkozódom, viszonylag gyorsan kapok észhez. Ha most itt meghal, mi a bánatos faszt csinálok?! Egyedül esélyem sincs kijutni innen! Mivel a lábaim még mindig nem tértek magukhoz, ezért csak térden mászva, közben kishíján belefúlva a köhögésbe, közelítem meg Kékszemet. -Hé... - Kezdem erőtlen, rekedt hangon, s ahogy fölé magasodom, erősen megrázom mindkét vállát. -Hé! - Ismétlem meg, ezennel valamivel hangosabban, erőteljesebben, és felső szemhéját húzogatom, hogy kinyissam a szemét, hogy lássak valamit, na nem mintha tudnám, hogy mit is kell ilyenkor figyelni... Egy biztos, nem lélegzik. A mellkasa legalábbis nem emelkedik, és süllyed olyan ütemben ahogy kellene. Azt hiszem. -Ez nem igaz baszd meg! - A pániktól elvékonyul, a normális hangszínemtől sokkal magasabb tartományba ugrik a hangom, és szinte ösztönösen tenyerelek rá mellkasára, hogy nyomni kezdjem azt. Biztos nem szabályosan csinálom, és közben válogatott módokon káromkodom, hol anyanyelvemen, hol angolul. Jobb híján a szájába is belefújok párszor, és csak azután hagyok abba mindent, hogy látom végre levegőhöz jutni, s ahogy egy nagy adag vizet köhög fel... Megkönnyebbülten gördülök le róla, s már kishíján elterülnék a homokban, mikor meglátom a horizonton a kalózhajót lángokban égve süllyedni... -Oda a hajód, és a legénységed, kapitány. - Az utolsó szót epésen, gúnyos hangon olvasom a fejére, s ahogy a monstrum haláltusáját figyelem, számtalan dolog átsuhan az agyamon. Többek között az, hogy hogyan kerülünk ki ebből az egészből, és hogy mennyire rohadtul dühítő, hogy lehetett volna egy kellemes estém, erre most itt rostokolok ezen az isten háta mögötti helyen, kisíján halottan, és még azt is a fejemhez vágják, hogy banya vagyok. -Nem így terveztem az estét, ha igazán őszinte akarok lenni... - Sóhajtom csalódottan, oldalra sandítva rá. Ha érti, érti, ha nem, nem... -Mi a picsa?! - Ugrok egyet ültőhelyemben, amint megérzem, hogy valami motoszkál a homokba fúrt kézfejemnél. Egy rák. Irtózom az összes tengeri féregtől! Automatikusan kapom kezem a mellkasomhoz, ami fölött nem olyan sokkal megérzek valami súlyosat, valamit, ami égeti a bőröm. Hogy nem vettem eddig észre?! Egy medál az. Benne egy éjkék, majdnem fekete színű kővel, s ahogy felszisszenve elemelem bőrömtől, szinte rögtön begyógyul a helye. Mintha ott se lett volna. -Mi ez?! - Nézek tanácstalanul Kékszemre. Akinek jó lenne már a valódi nevét is tudni.
"Blessed are the curious for they shall have adventures."
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ennyire intenzív tripben részem, aminek minden pillanatát úgy élem meg, mintha valóság lenne... De egy biztos, a cuccokat nem feltétlenül jó keverni, mert ha egyszerre üt be a sok szar, akkor ott bizony bajok lehetnek. Például elkerülök egy kibaszott kalózhajóra, egy átkozott tengeri csata közepére, amiben nem csupán homályosan veszek részt, nem csak apró részletekre emlékszem, hanem érzem a rumbűzös hordókat, az esőáztatta, dohos ruhákat, a rothadó halak szagát... Érzem magamon a vízpárát, érzem, ahogy ez a fura szerelés a bőrömhöz tapad, s még a kard markolatának legapróbb részletét is ki tudom venni ujjbegyeim alatt. Már csak az a kérdésem, hogy Illatfelhő mégis mit keres a fejemben?! Annyira valós minden, hogy képtelen vagyok ölbe tett kézzel arra koncentrálni, hogy ez mind csak az elmém szüleménye, hiszen még a vér fémes íze is ott kering a számban, amit már oly sokszor éreztem. Úszni kell az árral, aztán meglátjuk, hova vezet ez az egész. Egy felkiáltás után megindulok Illatfelhő irányába, aki olyan gyönyörűen hárítja az ellenséget, hogy mozdulatait még ez a csürhe banda is megirigyelné, amelyik körülvesz minket. Láthatóan nem éppen a legélesebb kések hadakoznak körülöttünk, de elnézve az ellenség oldalát, ott sem a legénység eszesebb részét áldozták be. - Kapitány! - hallom a kiáltást minden oldalról, s hirtelen egy tömeg kezd megrohamozni. Taszigálnak mindenfelé, üvöltenek a fülembe, aminek a felét sem értem, hiszen a vihar erősen tombol, a tenger háborog, a puskaropogás, ágyudörgés és halálhörgés pedig aláfesti a természet zaját. Annyit tudok kivenni az üvöltésekből, hogy valami boszorkány nagyon izgatja őket, amit elsőre nem teljesen értek, de végül minden tiszta lesz, mikor Illatfelhő kicsúszik a kezeim közül, s megindul felfelé az árbocon. A tömeg ekkor teljesen megfagy, s nyilvánvaló lesz, hogy ő ebben a történetben bizony kulcsszereplő. Az viszont közel sem tetszik, hogy ezen az ingatag hajón épp a legrosszabb lehetőséget választotta, így a bizonytalanul sugdolózó tömegből kilépek, majd én is felkapaszkodok a kötélen. - Fogalmam sincs, hogyan kerültünk ide, de ne csinálj faszságot, mert nekem rohadtul úgy tűnik, hogy meghallhatunk itt! - próbálom felfelé menet átordibálni a tömeget, de ez egyáltalán nem egyszerű, hiszen a két sereg egyszerre hördül fel Illatfelhő szavaira. Aki nagyon úgy tűnik, hogy egy kiiibaszott makacs nőszemély, hiszen majdnem elvisz a szívroham, amikor úgy dönt, hogy ugrik. - Ne már baszdmeeeg! - nyújtom el üvöltésem, s próbálok kilógni a kötélen, hogy elkapjam őt valamilyen formában. Hirtelen eszembe jut Pókember, aki meg akarta menteni azt a zuhanó szőke pinát, és a mentőakció közben sikeresen kitörte a gerincét... Hirtelen bennem is ez villan fel, hogy kitöröm a karját, nekicsapódik a fának, betörik a feje... Valaminek akkor is történnie kell, így mikor a közelembe ér, én próbálom elkapni a karját, igyekszek minden erőmet beleadni, hogy megtartsam a súlyát... Ennek ellenére is olyan könnyedén csúszik át puha és nedves bőre érdes tenyeremen, hogy esélyem sincs arra, hogy elkapjam, így már csak azt nézem végig, ahogy zuhan a mély felé. Mintha egy lassított felvétel kerekedne az egészből hirtelen, a legapróbb részleteket is látom, különösen azt, mennyire kapkod utána a tömeg, kérdés, hogy közéjük hullik, vagy a tenger vad hullámai fogják őt elnyelni. Bárhogyan is fog történni, esélyesen az lesz velem is, mert egy csatakiáltás után egy ostoba ötlettől vezérelve én is utána vetem magam, még mindig azzal a céllal, hogy segítsek neki, de ennek lehet az lesz a vége, hogy mindketten nagyot csattanunk a hajó szélén. Vagy felnyársal egy kardhalfejű nyomorult...
“We are attracted to those who's pheromone is genetically compatible with ours.”
Nem tudom pontosan, de valahol a harmadik, negyedik csík kokain felszívása között veszítettem el végleg az önkontrollt. Valami bekattant, ahogy az nagy általánosságban lenni szokott, akárhányszor túltolom a bulit. Pedig megfogadtam, hogy ma nem esek túlzásokba, épp csak annyit fogok mindenből fogyasztani, amitől pont jól érzem magam, de még józan eszemnél tudok maradni. Szép, igazán dicséretre méltó elképzelések ezek, amik végül valahogy mindig vakvágányt érnek, én pedig a kokain, extasy és a vodka-martini mámoros keveredésébe fúlva, rendszerint kisiklok a józan elmeállapot sínpályájáról. Az agyam tompa, akárcsak a körülöttem morajló hangok, zajok, a zenében lévő basszus mégis túlharsog mindent a fejemben, a színek összefolynak, a kiélesedett, rikító kontrasztoktól káprázik a szemem. A zene ritmusa mégis visz magával, és ez már az az állapot, amikor nem vagyok képes neki ellenállni, igazság szerint nem is akarok. Teljesen felpezsdít az a fajta szabadságérzet, amit a tánc nyújt, könnyedén idomulok a tömeghez, egyszerűen csak hagyom, hogy sodorjon magával az ár, a táncoló emberek lihegése olyan hangos, mintha fülhallgatón keresztül hallgatnám. A forró levegő, akárcsak egy billog, lenyomatot hagy a tüdőmben, hogy örökké emlékezzek erre az estére. A drogok, az emberek, maga a hely fülledt, erotikus atmoszférája teljesen felajzanak, akárcsak az a sötétben is szinte csaknem világító kékség, amit feltűnően sokszor magamon érzek. Ami másokat talán zavarna, de én inkább csak privilégiumnak élem meg, hogy felkeltettem az érdeklődését. Nem vagyok rest viszonozni a pillantását, amivel úgy méreget, mintha máris kisajátított volna magának. Amint a jégkék szempár eltűnik, magam is a távozás mellett döntök. Mintha csak a háborgó hullámokat igyekeznék meglovagolni, török át az egymáshoz simuló, izzadt testeken. A friss levegő ezernyi, apró késszúrásként hatol be mellkasomba, s amint a csuklóm köré fonódó, határozott ujjak megrántanak, már szinte látatlanban is tudom, kihez tartoznak, és ettől megborzongok. Kék szem mellkasának ütközöm, mondhatnám, hogy véletlen volt, de mi értelme lenne hazudni?! -Ez Prada, Carino.[Drágám] - Szemérmetlenül török be intimszférájába, s hajolok a füléhez, búgva-suttogva, ajkaimmal éppen csak cirógatóan érintve állkapcsát. -Dano![Kár] - Felelem gondterheltnek tűnő sóhajjal, amint biztosít afelől, hogy nem ad lehetőséget a menekülésre. Légiesen könnyed léptekkel, szinte szárnyalva követem őt, habár jobban belegondolva, nem igazán hagy más lehetőséget. Na nem mintha a menekvést fontolgatnám... -Nincsenek nagy igényeim, de a lebuj emeletén vannak szobák. Amikben van ágy is... - Fordulok felé, immáron a padon ülve, s bár szívesen csevegek az időjárásról, azért eltudok képzelni a fecsegésnél izgalmasabb, élvezetesebb dolgot is. Amint fejét hátra veti, arcommal szemérmetlenül nyakába furakszom, és lassan elnyel a káosz...
-A főnök hozatta ide. -Hát oszt' má' minek?! Ez egy boszorkány! Máglyára vele, elátkozza az egész legénységet, mint a holtakat! -A kapitány aszonta senki nem nyúúúhat hozzája. -Hát oszt' mé' nem?! -Aki hozzája ér, azt a kapitány maga fogja lefejezni! -Akkó' minek van itt? -Hogy halhatatlanná tegye a legénységet. - Elnehezült szemhéjaim csak a sokadik próbálkozásra engedelmeskednek akaratomnak. Amint kinyitom a szemem, és ködös, kótyagos agyam kissé kitisztul, máris keresni kezdem a hangok nevetséges forrásait. Ilyen durva tájszólással még soha nem találkoztam. -Mierda. - Nyögök fel, fájdalmasan kapva homlokomhoz. Amint kitisztul a kép, először csak a körülöttem lévő rácsokat veszem észre, majd rövidesen a lábamra erősített bilincset, aminek másik vége a ketrechez van rögzítve. -Ne átkozódj te céda! - Hördül rám az egyik. Kinézetétől -az ódivatú göncök, a kalóz sapka a fején, a foghíjas szája, s az össze-vissza álló szemei-, nevetni támad kedvem, habár elnézve a másikat, az sem épp modell alapanyag. -Szórakoztok velem? Engedjetek ki! - Rángatom meg lábamat, amin megcsördül a lánc. -Hol a mobilom?! -Miről beszél? - Kérdezi egyik a másikat. -Tanácskozzunk! - Adja ki a parancsot Fogtündér Freddy Kruegernek, majd hátat fordítva nekem, sutyorogni kezdenek. -Csak szólok, hogy mindent hallok. - Forgatom meg szemeimet, unott sóhajba fulladva, mire fogcsikorgatva visszafordulnak a ketrechez. -Megszületett a végítélet boszorkány! Máglyára dobunk! - Elégedetlenkedve felhorkanok. Elegem van az amatőr színjátékból meg ebből a ruhából, bár a fűző csodákat tett a melleimmel, a fülemben lévő, öklömnyi karikák, a fejkendő és a szoknya aligha az én stílusom. -Ahh vééégre! - Sóhajtok fel, mikor kinyitják a ketrec ajtaját, az egyik leszerelvényezi lábamról a bilincset, míg a másik egy vászon zsákot szorongatva a kezében, áll és várja a következő lépést. -Ne nézz a szemébe! - Figyelmezteti Freddy Krueger a Fogtündért, én meg csak zavartan kapdosom közöttük tekintetemet, egészen addig, ameddig a fejemre nem dobják a zsákot, ami után nemesegyszerűséggel hátra csavarják a kezemet, így megakadályozva a szabad mozgás lehetőségét. -Engedjetek el! Engedjetek el barmok! Puta madre! - Ellenkezek, káromkodok, rángatózok, de az idióták csak nem akarnak ereszteni, sőt, hamarosan egy harmadik hang is csatlakozik hozzájuk, szintén az övékhez hasonló ékes tájszólással. Valamit arról hadovál, hogy megtámadták a hajót a holtak, és a boszorkányért jöttek. Mivan?! Hajó, boszorkány?! Hamarosan ágyú, puska dörrenéseket hallok, fejvesztett tömeg kifürkészhetetlen ordibálását. Az egyik idióta a földre taszít, és mire lehúzom a zsákot a fejemről, már hűlt helyük van... Fogalmam sincs mi ez az egész, de ki akarok szállni! Fejvesztett menekülésbe kezdek, egy fából eszkábált, nyikorgó lépcsőn török utat magamnak, nyitok ki egy csapóajtót, és ami ezután fogad, teljesen elképeszt. A fedélzeten kalózok hadakoznak, félig ember, félig valamilyen tengeri élőlény testű... hát... izékkel?! -Mierda! - Átkozódom szinte csak magamban, de ennél tovább nem tétlenkedem, inkább megragadom az alkalmat a menekvésre, és fejvesztett rohanásba kezdek, útközben magam sem tudom milyen megfontolásból, de kihúzok egy szablyának tűnő kelléket az egyik statiszta hulla fejéből. Ez nem lehet valós! Ez nem valós! A figyelmeztető kiáltás valahogy kitűnik az ordibáló tömegből, automatikusan kapom a hang irányába a fejem, ekkora találom szembe magam a felém tartó rákfejű...izével... Felsikoltok, ösztönösen lendül előre karom a karddal együtt, és fúródik bele a ráknak a fejébe. Fintorogva végig nézem, ahogy a rákfejű lény hanyatt vágja magát, majd szemet szúr a felém tartó Kék szem, eltölt némi megkönnyebbüléssel, hogy nem vagyok egyedül ebben a hülye helyzetben, de mikor meglátom Freddy Kruegert és a Fogtündért felé tartani azzal a felkiáltással, hogy Kapitány!, máris elbizonytalanodom. Rövidesen a kialakult káoszban egy kisebb csoportosulás indul meg felém, számomra pedig egyetlen kiút van csupán. Az árbóc. Mint az őrült, mászni kezdek, feljebb és feljebb, míg el nem érem a legtetejét. Odafönt megingok, a csatározó tömeg hirtelen megakad, mindenki engem figyel. Vannak akik felkiáltanak, akadnak olyanok is, akik az ugrásra biztatnak. -Mindenki maradjon ott ahol van! - Kiabálok le. -Mi ez az egész? Hogy lehet ebből kiszállni?! - Választ követelek, mire mindenki egy emberként röhögve hördül fel. Ujjaim szorosabban marnak rá az árbócrúdra. -Innen nem menekülsz! Élve vagy halva, de a miénk leszel! - Röhög fel valaki a tömegből, én pedig értetlenül ráncolom a homlokom, Kék szemet keresem, s mikor végre összekapcsolódik a tekintetünk, az én szememben nem láthat mást, csak megvetést. Ez nem lehet valós! És ha nem az, meghalni se tudok. -Basszátok meg, idióták! - Ordítom túl a körülöttünk háborgó tenger hullámcsapásait, majd karjaimat kitárom kétoldalra, és zuhanni kezdek.
"Blessed are the curious for they shall have adventures."
Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lehet ez a kellemes illat, de a villódzó fények mélyén időről időre újra felbukkan. Hiába tekerem magam mindenfelé, hogy megtaláljam a gazdáját, annyian mozognak körülöttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok behatárolni, pedig tudom, hogy itt és most magam mellé akarom állítani azt a nőt, hogy egész éjjel csak őt érezhessem az alkohol, az izzadság és az áporodott dezodor szag helyett. Hiába, bizonyos szerek olyan fura függőségeket eredményezhetnek a hatásuk alatt, amiket ilyenkor képtelenek vagyunk elengedni. Az én agyam egyre jobban zsibbad, mintha belülről kongatnák a koponyám, a tömeg pedig egyre inkább összeolvad körülöttem, amiből muszáj kicsit szabadulnom, mert úgy érzem, hogy ez a hatalmas massza ha tovább maradok, akkor biztosan magába kebelez. Nagyjából negyed óra alatt sikerül is megtalálnom a kijáratot, s mivel ez az eldugott kis szórakozóhely az erdőszélen van, így hatalmas, a sötét ég felé kapaszkodó farengeteg néz velem szembe. Egy ideig még elmerülök ezekben a monumentális, lombos óriásokban, amíg keresem a cigarettát a zsebemben, aztán végül minden képzelgésem megakad, hiszen újra megérzem az agyamba belemaró illatot. - Várj! - hirtelen kapom el a mellettem elsuhanó nőszemély kezét, s húzom vissza magamhoz. - Te valami feromont fújtál magadra, vagy mi ez a durva illat? - kezét még mindig szorongatom, de eddigre az agyam már erőteljesen kezd a kikapcsolás irányába haladni. - Innentől sajnos nem engedhetlek el. - mondom beletörődött mosollyal, mintha kényszert éreznék erre. Mert így is van! Úgy érzem hirtelen, ha elengedem, akkor vagy én, vagy ő, de valamelyikünk biztosan meg fog halni. Mondjuk elnézve ezt a nőt, meglehet, hogy ő lesz az első, hiszen mintha nála is beütött volna elég rendesen a cucc. Elvezetem az egyik közeli padhoz, leültetem rá, aztán én is lehuppanok mellé. S így, hogy megpihent a testem, nem kell az agyamnak millió jelet küldenie az izmaim felé, ezért hirtelen üt be minden szar, amit a mai estén a számba vettem. Az agyam teljesen kikapcsol, s elveszek valahol elmém kusza mélyén.
- Húzzátok a láncokat! - hallom meg hirtelen a rekedtségbe torkolló üvöltést, melyből kiérződik, hogy az utóbbi egy órát biztosan végigkiáltotta. A szemeim és elmém még nagyon lassan tisztul, de azt már most érzem, hogy minden mozog és ropog alattam, mintha egy háborgó tengeren haladó hajón lennék. Érzem magamon az erős vízpárát, hallok dörrenéseket, üvöltéseket, s hosszú percek telhetnek el talán azzal, hogy csak hallgatom a hangokat. Néha mintha belém rúgnának, ahogy futnak, vagy egy nagyobb lökés miatt valaminek nekicsapódnék... Lassan nyitom ki szemeimet, egyelőre minden homályos, aztán végre lassan kezd tisztulni a kép. Egy megtépázott, hatalmas árboc magasodik fölém, körülöttem pedig kalózkosztümös emberek rohangálnak. Belecsöppentem valami filmforgatásba? Vagy Kentin akar csak szivatni? Hirtelen nagy puffanás, mire kiterül mellettem egy öreg, félszemű ember, kinek homlokából szivárogni kezd a vér, ami pillanatokon belül festi be a padlót. - Engem ti nem basztok át! - nagyképűen tolom bele ujjam a vörösségbe, aztán egy mozdulattal azt a számba. Valami édeset várok, egy cukros, színezett löttyöt, aztán majdnem elvisz a szívroham, mikor megérzem azt a jellegzetes, fémes ízt a számban... - Mi a fasz??? - kiáltok fel, s egyből felpattanok a padlózatról. Alig bírom felfogni, amit látok, de egy biztos, hogy én is olyan ruhában vagyok, mint az itteniek. Sőt, még egy igazán különleges szablya is lifeg az oldalamon... Szakadt, bő nadrágom egy fekete bakancsba van begyűrve, feljebb pedig egy térdig lógó szövetkabát takar, alatta egy szintén bő, egy részig fűzős felsőruházattal. Miután alaposan megnéztem magam, azután kezdem csak inkább felfedezni a környezetem, ami megint csak majdnem okoz egy szívrohamot. Az még hagyján, hogy az én legénységem(nek tűnő emberek) kalózruhát viselnek, de akikkel hadakoznak... Iszonyatosan furák. Némelyik arca ezernyi apró korallal van kirakva, valamelyik fejéből egy kagylósereg kapaszkodik kifelé, a másik pedig olyan, mintha keveredett volna egy cápával. Mintha a tenger átkozott legénysége lepte volna el a hajót... Szabadulnom kellene, de hogyan?! A viharos tengerről nincs kiút, csak akkor, ha megöljük a támadókat. Előrántom hát szablyámat, hogy beszálljak én is a harcba, de ekkor valaki minden figyelmem megragadja. A hajó másik oldalán ugyanis észreveszem az én illatfelhőm, aki felé egy rákfejű alak közeledik hátulról. - Vigyázz!!! - kiáltok fel hangosan, bár nem tudom, hogy ebben a nagy zajban mennyire fog eljutni a hozzá a hangom. Én azonnal megindulok felé, hogy segítsek, de teljesen biztosan el fogok késni, hiszen talán két méter választja el őket egymástól...
Kezdőlap
