talking is not my strength

Levi azon kevesek közé tartozik akivel még egyszer sem csesztem el végzetesen a kapcsolatomat, sőt, ahhoz képest, hogy kölyökkorunk óta ismerjük egymást… mindig bírta a hülyeségeimet. Meg én is az övéit, csak a mostanit nem tudom hová rakni. Mert nem rá vall, akkor sem, ha most ki van bukva mindenki ezer meg egy okból, legalább előttem nem kellene a dívát játszania és kinyöghetné mi van mert én is látom, hogy a semminél sokkal több. Csak nem rágtam nagyon, hogy lelkizzünk, mert nem az a fajta vagyok de könyörgöm, ha így folytatja én csapom nyakon miatta. Ezért sem hat meg a hangszín, amit megüt, fel voltam készülve, hogy nem fogja jól érinteni a makacsságom, de: ez van, haver. Én innnen sehova, főleg miután rágyújtok. Időm az van, nélküle pont nincs próba.
- Jah ettől mindig elrobban az agyad. - Mehetett volna kevesebb gúny is a megjegyzésbe, de szánd is oda akarok szúrni neki, hogy mennyire átlátszó az egész. Nem azt mondom, hogy öntse ki a lelkét, de legalább akkor üvöltsön le, essünk túl rajta, valahogy ki kell adnia magából a feszültséget és ha ez kell hozzá legyen. Talán kicsit noszogatnom kell, de úgy érzem jó úton haladunk, hogy boruljon. Veszélyes? Igen. érdekel? Most már pont nem, kösz. Segíteni akarok, csak ha nem mondja mi van, még annyira sem tudok, mint alapból.
Érzem, hogy így vagy úgy, de robbanni fog… és mondjuk nem vagyok biztos abban, hogy ez jó lesz nekem, de egy próbát neki megérhet. A kérdésére kicsit megemelem a szálat - mégis mire várnék? Cigizek bazdmeg - de csak a tekintetem üzeni felé. Most úgyis fel van húzva annyira, hogy dumáljon tovább, csak nem arról amiről én akarok hallani.
- Ideges vagy? - Mosolygok egy aprót, még mindig halál nyugodtan. Még egy kicsit haver, mindjárt ott vagyunk. Tudom, hogy szemét ez most tőlem, de azt is tudom, hogy ha nem csinálom akkor nem is lesz belőle semmi. Ha nem lenne ez elég, lassan még felé is fújom a füst egy részét.
- Nyugodt vagy már? - Ez a második kérdés, amit soha nem teszel fel valakinek aki ideges, szóval egyértelmű volt, hogy ezzel kell folytatni.

talking is not my strength

Amikor ennyire feszült, akkor tanácsos lenne kerülni Levit úgy általánosan - de amikor ennyire feszült, akkor meg pont, hogy jogom van kicsit mégis beleütni az orromat abba, hogy mi a fene van vele. Mondjuk nem akarok egy veszekedő hangnemet megütni, és nem is fogok, az egyetlen előnye annak, hogy én jöttem utána és nem más, hogy engem a legnehezebb kihozni a sodromból, így meg nehezen ragad rám a hangneme, legfeljebb a modora élét fogom tükrözni ha sokáig lesz még ilyen. Kihátrálni viszont elhiheti, hogy nem fogok, inkább csak a falnak dőlök mert érzem, hogy ez hosszú lesz most; legalábbis sokkal hosszabb, mint reméltem volna, mert nincs olyan állapotban, hogy berángassam a seggét.
Nem hiszem el, hogy egy perc elég lesz neki bármire is, de nem mondom ki - mondjuk lehet, hogy a pillantásom és a lassan felemelkedő szemöldököm egészen pontosan közli vele, hogy mit gondolok arról az egy percéről. Ha nem volt elég fél óra, most nem ezen fog múlni, hogy lenyugszik vagy sem.
Kicsit talán mégis átveszek a feszültségéből, de csak azért, mert zavar, hogy most tényleg baja van csak nem mondja… vagy mi. Mármint éreztem, hogy egy ideje harapósabb, de közülünk ki nem? - Nagyon felhúztad magad rajta. - Most nem azt mondom, hogy gyanús - de gyanús. Faggatni viszont csak úgy nem fogom, helyette inkább mégiscsak előveszem a cigis dobozt a zsebemből, mert az ő egy perce alatt egészen biztos vagyok abban, hogy elszívok legalább egy szálat; ezzel meg egyúttal azt is egészen egyértelműen közlöm felé, hogy nem fogom itt hagyni.
- Az feltűnt. - Csak oldalra lesek rá, a taktikám valami olyasmi, hogy ha maradok akkor előbb vagy utóbb robban annyira, hogy kinyögje, vagy lenyugtatja magát a fenébe.
Amikor azt mondja, foglalkozzak mással, én a legnagyobb nyugalommal veszem elő a gyújtómat, és a lángot előidézve lassan beleszívok a cigibe. - Oké. - Már ég a szál az ajkaim közt, amikor mondom, és egészen könnyedén elrejtem a zsebemben a gyújtót is. Úgy néz ki, mint aki képes lenne behúzni ha piszkálom - vagy nekem vagy ami éppen a közelében van - de igazából bent is lassan nyomasztó lesz a légkör annyira, hogy ott se legyen sokkal jobb. Nem hinném, hogy utánam jönnének, ha nem megyünk vissza akkor ráéreznek majd hogy gáz van, és olyankor meg jobb lesz ha nem hárman ugrunk rá Levire. Ma úgy tűnik, én vagyok a szerencsés… de amúgy tényleg érdekel, hogy mi van vele, csak nem tudom hogy kérdezzem úgy, hogy ne harapja el a torkom közben.

talking is not my strength

Legalább az egyetemnek vége, az elmúlt hónapban ez a legnagyobb pozitívum az életemben. Nagyon akarom, hogy ez legalább sikerüljön, ha már minden más szét is hull körülöttem, legalább ezt az egyet össze akarom hozni a srácokkal. Most megint nagyon szükségem van erre, a megszokottnál többet vonultam el egyedül is gyakorolni, de kétlem, hogy pont most gyanús lett volna ez bárkinek is. Hiszen pont erre az időszakra vártunk, ebbe fektettük a legtöbb reményünket, innen meg már csak a munka része marad, de az… az bőven.
Csak felpillantok, amikor Levi a telefonját szorongatva kisiet a teremtől; Mateo lesz aki felhördül, egy ember, nem már felkiáltással. Persze, marasztalni ő sem fogja, ő is elhiszi, amit mond, hogy max pár perc és itt lesz, addig meg elpengetünk és hasonlók. A percek viszont egyre tovább nőnek, érzésre már a fél órát ugorjuk át úgy, hogy Lev nélkül felváltva beszélünk és játszunk, vagy jellemzően egyszerre mindkettőt, próbálva túlkiabálni egy-egy hangszer erejét. A srácot viszont mintha elnyelte volna a telefonja, így engem illet az a megtiszteltetés, hogy megpróbáljam visszahozni. Annyira sok időnk már nem maradt próbálni, és jó lenne, ha négyen is összeülnénk még legalább egyszer mielőtt még szedelőzködni kezdenénk és hazamennénk.

- Az öt perce lejárt. - Nem számítok arra, hogy ennyire türelmetlenül fogad amikor még ki sem léptem, szinte csak a kilincset nyomtam le és máris leordít. Azért nem veszem magamra, tudja már, hogy ennél sokkal higgadtabb vagyok, már ha egyáltalán rájött, hogy én vagyok a szerencsés akin úgy tűnik levezetheti a haragját. - A csaj tegnapról? - Nem igazán érdekelnek a szerelmi élete részletei, elhiheti, de ha az közbevág a limitált idejű és alkalmú próbáinkkal akkor ja, igen. Tegnap meg egészen ráakaszkodott egy szőke, de nem tudom, hogy akkor mégis minek lógatja a fejét ennyire. - Még öt perc, és attól tartok Virgil megkíséreli ténylegesen lenyomni az ütőit Mateo torkán. - Persze, ennél egy egészen kicsivel kevésbé drámai a helyzet odabent, de tényleg nem annyira sokkal. Amikor a zenénk részleteiről van szó, mindenki szenvedélyesebb tud lenni, plusz Virgil is sokkal feszültebb most, hogy… muszáj lesz a családja elé állnia a hírrel valamikor, mert nem hazudhat nekik örökké.
Valami nem érződik jónak. Kereshetném az okát magamban, és eséllyel találnék is okokat, rögtön többet, de most mégis Levet figyelem. Látom, hogy cigizett, legszívesebben én is rágyújtanék, de akkor meg már esélytelen, hogy visszatereljem a próbára. Azt hiszem, felelősségteljes felnőttnek kellene most lennem, vagy mi, szóval csak megszokásból nyúlok a zsebembe, de nem húzom elő a dobozt. Helyette Levit figyelem, arra várva, hogy felemeli már a fejét, vagy kéreti magát még és megvárja amíg a tekintetem lyukat éget az oldalába; odabent is szükség lenne rá.