Axelle olasz anya és amerikai apa gyermeke. Mindkét szülője a munkásosztályba tartozott, így a lány sosem tudta milyen gazdagnak lenni és mindent megkapni, amire áhítozik. Mindig felnézett az apjára, a hősének tartotta, egészen az anyja haláláig, amikor megroppant.
Tinédzserként elég zűrös volt, a kiegyensúlyozott életnek útjában ált az amfetamin, az adrenalin meg néhány személyes dráma. 20 éves korára komolyan küzdött a függőségével és gondolt rá, hogy egyszerűbb lenne gyorsan elvágni az egész kattogás-pénz-beszerzés-boldogság láncolatot, de nem tette meg. Mindig imádott mulatni, szerette a társaságot, ahová tartozott és azt, amikké együtt válhattak. Kicsit mindig is kettős volt, legalább annyira érzékeny, mint amennyire át tud menni idegesítőbe. Sokszor labilis, megkérdőjelezi önmagát. Igazából mindig hiányzott az életéből az irányítás, ha rá is lelt, abból biztosan valami toxikus viszony keveredett ki, mert a baj nem jár ugyebár ágyastársak nélkül.
Túlságosan kíváncsi típus ahhoz, hogy csak úgy kimaradjon dolgokból - a tiszta élet ugyebár azzal jár, hogy az ember átértékel mindent -, ezért sodródhatott bele a jelenlegi életfolyamába. Megtanult figyelni, kivárni és nyugodt lelkiismerettel elaludni. A kérdés csak az, hogy a jó irányba áll-e jelenleg.

A kórházba érve leginkább csak próbálok úgy tenni, mintha nem is velem történne az egész. Nem én lépdelek végig a folyosón a nővér nyomában, nem én húzogatom kényszeresen a kopott bőrkabát ujját megállás nélkül és nem én lépek be abba a szobába, ahol az apám - Thomas Turner - görnyedten ül az ágy szélén és szorongatja anyám - Maria Grasso - branülös kezét. Ő maga már nem néz ránk és nem hall minket, nem hallja a bizonytalan "Apa.." kezdetű köszönésemet sem, csak üveges szemmel mered a plafonra. Ilyen a morfium ekkora dózisban. Mind azt hittük, hogy anya legyőzte a betegségét és majd újra a régi önmaga lesz, de nem így történt. A kórság belülről rágta, emésztette és mindenki tehetetlen volt. Csak néztük, ahogy elfogyott és önmaga árnyékává vált.
Apám hangjára riadok fel a kábulatból, jobban mondva a sírására és a gép egyenletes sípolására. 17 éves vagyok és most néztem végig, ahogy anyám meghalt. Talán botrányos a gondolat, de jobb, hogy megtörtént és már nem szenved többé. Az öcsém meghúzza a kabátom alját, közelebb lép. Apánk pedig mantrázza, hogy "nem szenvedett, legalább nem szenvedett". Négy évig volt rákos, átesett egy kettős masztektómián és egy rakás kemoterápián. Még jó, hogy kurvára szenvedett! Azt hiszem Justin és én is ugyanazt gondoljuk, hogy ez egy nagy szar. Az egész az. Nem akarok hazamenni velük és ott tölteni az éjszakát a halálhír nyomottságában. Nem akarok gondolni rá. Semmire sem akarok gondolni. SMS-t írok Ericnek, hogy vigyen el a Sirályhoz és engedje, hogy túl legyek rajta. A nővérem rosszalló tekintete lyukat éget a tarkómba. Nyilván érzi rajtam a Chaneljét, ami azelőtt veszett el furcsa módon, hogy elköltözött. A véletlenek.
(Note: Aznap éjjel eregettem először és szerencsére utoljára heroint.)

Le cose si fanno per soldi - 3 évvel később

Nem tudom, hogy éltük túl a gimnáziumot egyáltalán. Tényleg nem. Azt sem tudom, hogy miért úsztuk meg a börtönt, a javítót. Apám három éve a saját árnyékaként él és Justinon próbálja behajtani azt, ami neki nem sikerült. Az öcsém viszont 17 éves, a szemében az a fajta dacosság csücsül, ami kirobbanthatatlan. A nővérem felénk sem néz, átköltözött Queensbe valami seggfej miatt, aki egyébként a főnöke és házas is. Tehát már nem tényezője a famiglia sakktáblájának. Tőlem viszont hiába várta apám, hogy majd mindent elrendezek itthon, az képtelenség. Életem van és jobban szeretek valamelyik dokk környéki lepukkant kocsmában ücsörögni a barátaimmal, cuccot venni, fent lenni és hajnalig rendezni a zene-szex-béna filmek mesterhármast Ericnél, mint egyáltalán létezni. Ettől létezem. Tőlük. Velük. Eric néha azt mondja, olyan vagyok, mint egy anyaghörcsög és nem tudom tartani a kontrollt. Egymást győzködjük, hogy a függőségünk nem igazi és bármikor elvágható ez a vaskos, undorító fonal, ami meghatározza az életünket. Persze, mindig vannak, akik megpróbálják pszichoanalizálni a helyzetet. Engem anyámmal, de azt nem veszik figyelembe, hogy előfordul olyan helyzet is, hogy csak azért kezded el csinálni, mert ott van előtted és ilyen vagy. A suli végéig tényleg volt kontroll, de azóta? Loptam otthonról, kértem kölcsön és dolgoztam gyorskajáldában, amit egy kis reggeli spurival sikerült megtámogatni. Aztán kiakadtam. Mindig kiakadtam. Most is. - Azt ne mondd, hogy ez az én hibám! - üvölt és én is üvöltök, hogy miért nem fizette ki a csekkeket. Erre hozzám vágja a kis zacskókat a tablettákkal és megpróbálok úgy tenni, mintha nem hatna meg. Mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy honnan van és honnan van meg rá a pénz, mintha...nem akarnám magamnak az egészet. Beremeg az ajtó, amikor bevágja maga mögött és összeroskadok. Ma éjjel megint nem fog hazajönni. Nem mintha hívhatnánk otthonnak úgy igazán, de azt gondoltuk, szabad szellemként élhetünk itt. Valójában viszont annyira telezsúfoltuk a hétköznapokat mindenféle rutintevékenységgel, hogy már akkor dühösek voltunk, ha szólt az ébresztőm. Mindig kísértésbe estem, hogy egy drámai fordulattal a feje tetejére állítsam az egészet. Ő pedig megadta most ehhez a kulcsot. Olyan könnyű lenne..

C'é di che essere contenti - 6 évvel később

Nem szívesen írnám bele egyik önéletrajzomba sem azokat az éveket, sem a 9 hónapnyi rehabot, ami lezárta őket. Azóta összeszedtem magamat, tényleg. Mint egy rendes lány: szakmát tanultam, nem vállaltam gyereket egy önmérgező kapcsolatban, egyszerűen eljött az az idő, amikor megküzdöttem azért, hogy normális ember legyen belőlem. Talán Angel és a többiek rossz választás voltak, de átrajzolódott a térkép, míg én magamon kívül voltam. Őket nem érdekelte a múltam, csak az, hogy ne legyek zsaru és ne cuccozzak. Ebből egy eleve ki van zárva, a másik meg elvek kérdésköre. Az Afterlife csak a felszínen egy hangzatos bár. Túl sok minden történik zárt ajtók mögött, de az elmúlt években már szolgáltam fel a privát bulijaikon, hallottam olyasmiket, amik leginkább elalvás előtt zaklatják az elmét. Amikor leginkább azon gondolkodsz, hogy szólni kellene a zsaruknak, vagy elköltözni a bolygó másik felére, ahol nem értik a spanyolt. A maradás van, mert nincs az a láb, ami lefut egy golyót. Jobban aggódom azon, hogy nem mondok semmit, mintha mondanék.


La fine del gioco - Mostanság

Úgy huszonötezredjére törlöm át a pultot, hogy tényleg csillogjon minden szegmense. Angel kocogtatja meg a tetejét, hogy nézzek fel. A klub ilyenkor a legbékésebb. A lányok csak érkeznek, minden feltöltés alatt van. Tudom, ma a tökéletest kell hoznunk. Valakik látogatóba jönnek a nyugati partról. - Tudom főnök, minden rendben lesz. - feszengő a mosolyom, voltam már a dühe kereszttüzében és nagylelkűen nem adott utána munkaszüneti napot. Szerinte a büntetés sosem szégyen, az életet ünnepli. Új egyenruhánk is lett, ami engem kifejezetten idegesít, mert minden lépésnél karcolják a bőrömet a strasszok, de megtanultam mit nem szabad mondani és mikor. A hangos "Felipe" felkiáltásra oldalra fordulok és megkövülök. Úgy Felipe, ahogy engem Marianak hívnak. Philip Wronski, régen egy környéken laktunk és mindig együtt nyomult a srácokkal. Bizonyosan többször találkoztunk, de akkoriban többször voltam magamon kívül, mint magamnál. Neki biztosan nem szabadna itt lennie. Szóltak róla, hogy gyanakodnak egy árulóra, de...inkább elfordulok és megint a hűtőt ellenőrzöm. Ma éjjel nem tudok kijutni innen és a saját telefonomról üzenetet sem küldhetek. A kérdés az, vajon hinni fognak-e nekem?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Milyen ördögi kör, amikor a körülményeink meghatározzák a lehetőségeinket, aztán amikor beleesünk egy rossz szokásba, a következményei örökké velünk maradnak. Pedig ott vannak előttünk a példák, akik elkövethetnek mindenféle vétséget és mégsem tűnik úgy, mintha az élet megbüntetné őket érte. Pedig minden tettnek vannak következményei. Te pedig épp egy ilyen dilemmában találtad most magadat, amikor a hallgatás, vagy a beszéd a lehetőség, éppen csak az nem világos, hogy melyiknek mi lesz a következménye. Nyugodt szívvel tudnál felkelni napról napra, ha nem mennél el a rendőrségre? Esetleg jobb hallgatni és kivárni, hátha valaki más beszél helyetted? Mekkora kockázatot vállalsz azzal, hogy egy olyan helyen töltöd a napjaid, olyan helyen dolgozol, ahol akár veszélynek is lehetsz kitéve? És most nem is szimplán arra gondolok, hogy a vendégek hogyan képesek viselkedni egy pultossal, vagy még inkább egy nővel. Sokkal inkább arra, hogy azok a vendégek, akik nem a lányok társaságáért vagy egy pohár italért látogatnak ilyen helyekre, vajon vannak-e annyira tekintettel másokra, hogy a saját üzletük érdekében békén hagyjanak titeket? Bízom benne, hogy épp úgy lesz egy megoldás a helyzetedre és kikristályosodik majd előtted is az út, mint ahogyan a függőségedet is magad mögött tudtad hagyni. Mert pontosan úgy, ahogyan bele tudunk sétálni ilyen dilemmákba, azokból van kiút is. Néha csak hosszabb az út kifelé.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!