Katonaként egy valamit vitathatatlanul megtanultam: várni. A parancsra, a jelre, a csodára és a bizonytalanság közt is valami biztosra. Küzdve várok arra, hogy egyszer újra rátaláljak a nővéremre, várok arra, hogy megbüntethessem azokat, akik máig nem bűnhődtek majdnem tíz gyerek elrablásáért és nem utolsó sorban várom, hogy végre megnyugodhasson a lelkem. Ez vagyok én. Hisz ebben a pillanatban is várok egy kellemes cukrászda asztalánál ülve egy olyan személyre, akinek életét én magam minden bizonnyal negatívan befolyásoltam, természetesen akaratlanul.
Újabban kifejezetten zaklatottnak érzem magam, az agyam pörög, a testem még éjszaka sem képes pihenni és a napjaim olyanokká váltak, mint egy hurrikán. Csak már megtanultam, hogy mindig a közepében kell állnom, ahol épp nincs szél. Megszoktam már annyira ezt az életérzést, hogy tudjak alkalmazkodni hozzá és ne lépjek ki a folyton körülöttem forgó orkán erejű szélbe.
A telefonomon olvasom a ma legfrissebb nemzetközi híreket, miközben nem felejtek el egyet-egyet harapni a pralinékrémes Paris-Brestből. Nem sietek, még van időm a nap első ütemezett dolgomig. Hatodik alkalommal reggelizek meg itt, ebben a francia stílusú cukrászdában, ami ha minden igaz, az általam Céline DuPont-ként ismert lány, bocsánat, nő tulajdonában áll.
Hatodszor is türelemmel várom, hogy egyszer ő is itt lesz, igaz, a nagy számok törvényére játszok, mivel nem egymást követő napokon tettem be ide a lábamat, hisz sokszor nem jutok el a város ezen pontjára elfoglaltságaim miatt. Ettől függetlenül azt hiszem, megkedveltem a cukrászdát annak otthoni ízei miatt, úgyhogy nem bánom, ha újra édességgel tömöm magam a reggeli futásomat követően. Marseillben is sokszor így indult a reggelem: suliba tartottunk anyával és számtalanszor megálltunk a kedvenc Palais Longchamp parkkal szembeni cukrászda előtt és ott közösen megreggeliztünk. Akkoriban nem sok család mondhatta el, hogy reggelente közösen esznek, noha én is elsősorban anyámmal tudtam ezt már-már szenvedélyesen űzni a mediterrán városban. Igen, egészen biztos, hogy annak a helynek az emlékei rezonálnak bennem az itteni jegyekkel. 
Az idillikus környezet tompítja a bűntudattól gyötrődő szívemet, s perceken át képes vagyok úgy tenni, mint aki elveszne az idő múlásában és csak ülne, csak kávézgatna, csak művelődne a telefonja adta hírekkel. De ettől én még nagyon is figyelek a környezetemre.
Minden egyes érkezőre felpillantok, rendszerint csak egy-egy másodpercet szentelve a vendégek sokszínűségének, ám ezúttal megkongatják a harangokat. Ezúttal a szerencse az én oldalamra áll. Megigazítom ápolt, de teljesen mindennapi ruhámat és ahelyett, hogy lecsapnék a nőre, szépen megfontoltan zárom le telefonom képernyőjét, majd nyugodt mozdulattal állok fel az asztaltól. Háromnegyed órája falatoztam, nem most fogok elkezdeni sietni.
- Elnézést! - szólítom meg franciául melegséget árasztó hangon a magam sajátom határozott, de nyugodt tónusában. Ismerjük egymást, noha lassan hat éve nem találkoztunk. Meglehet, ennek köszönhető az is, hogy ha rám pillant, kis ideig megadom magamnak azt a kényelmet, hogy végignézzek rajta. A kora miatt már nem sokat változott, mégis olyan érzés lep el, mintha egy teljesen más nőt látnék és ennek egyelőre nem tudom az okát.
- Szia! Örülök, hogy újra látlak! - adok két puszit arcára és természetesen nem hagyom figyelmen kívül a fiatalabb generációt sem. Nem kell tudnom, mi történt az elmúlt hat évben ahhoz, hogy tudjak, kit látok a kislány - és ezzel együtt feltételezem a csecsemő - személyében. A kislány felé nyújtom tenyeremet, miközben leguggolok és ha megkapom a kezét, kezet csókolok. Ahogy kell. Engem úgy neveltek, hogy mindenkit tiszteljek első találkozáskor attól függetlenül, hány éves. Ami pedig a nevét illeti, tudok róla, hogy Dominique-nak szólítja itt Amerikában magát, ennyit megtudtam azzal együtt, hogy a cukrászdára is rátaláltam, nem véletlenül nem mondom most ki a nevét. Nem áll szándékomban kellemetlenséget okozni neki ismét.
A mosolyom addig tart, míg a kislányt jobban nem kezdik érdekelni a sütemények, így én fokozatosan elkomolyodó arccal felállok. Vajon Céline tudja, mi törtért? Nem fogok álszentkedni, nem fogok úgy tenni, mintha nem csináltam volna semmit.
- Tudnál rám szánni körülbelül fél órát? - nézek a szemeibe úgy, mint aki maga sem tudja eldönteni, hogy örömtől kividult, vagy épp aggodalomtól komoly. - De vissza is tudok jönni máskor, ha most nem alkalmas, jelenlegi tervek alapján, nem utazok el az elkövetkező hetekben. - Hisz tudja, hogy a légierőnél vagyok, ahogy azt is, ki a családom és hogy nőttem fel. Most, vagy máskor, mindegy, de ezt a beszélgetést szeretném megejteni, mivel tartozok neki ha mást nem, egy bocsánatkéréssel. Szeretném magam tisztázni, ezzel vállalva a kockázatot, hisz tudom, húgához hasonlóan ő is roppant haragtartó. Úgy tűnik ez a tulajdonság mindannyiunkban ott lakozik különböző formában és mértékben, de hát ilyenek vagyunk mi, franciák.

« Regrets et remords » est une question dialectique sur ce qui a été fait, sur ce qui aurait dû être fait et sur ce qui n'aurait pas dû être fait.
(« Île de regret. Île de remords ») 

Les sons français