A születésnapunkat soha nem a drága ajándékok jellemezték, leginkább mert négy gyereknél már kihívás azt játszani, hogy az egyikük megkap valamit, míg a másik három nem. Ezt a viszonyrendszert aztán tovább bonyolítja a tény, hogy Jad meg én ikrek vagyunk, tehát ha valamit akart ő, azt biztosan akartam én is - fordítva azért ez kicsit másképp működik -, így rögtön kettő kell valamiből, amire aztán az idősebb testvéreink vagy féltékenyek lesznek vagy nem. De melyik szülő ismeri annyira a porontyait, hogy előre tudja, hogy mik lesznek azok a dolgok, amiket nem szeretnének? Tehát minimum négy dolgot kell talonban tartani, hogy megmaradjon a családi harmónia és senki ne akarjon átköltözni a földszinten lakó nénihez, aki olyan jól főz, hogy azt az egész blokk megirigyelné. Csak ne lenne olyan boszorkányos vibe-ja, ami miatt inkább hasonlít a Jancsi és Juliska gonoszára, mint egy aranyos nagymamára, amivel egyébként is rendelkezünk.
Nem tudom az öcsémnek mi volt a véleménye, de én személy szerint pont a saját családunk dinamikája miatt reménykedtem benne, hogy ha egyszer gyerekem lesz - amin egyébként egész sokat gondolkodtam, és követtem egy TikTok fiókot, aminek a tulajdonosa egy listát készített és folyamatosan bővített azzal kapcsolatban, hogy miért nem akar gyereket vállalni és egész sok valid pont volt rajta... Lényeg a lényeg, hogy megfordult azért olykor a fejemben, hogy kitolás lenne gyereket szülni erre a világra, de ha meg is történne, remélhetőleg nem ikreim lesznek, mert egy gyerekre is elég lehet figyelni, nem hogy kettőre egyszerre. Ezért sem terveztem még jó sokáig azon kortársaim közé csatlakozni, akik ennyi idősen már az első gyereküket várták, vagy épp azt nevelgették. Előbb még Jaideenek is meg kell tanítanom, hogy a családon belüli erőszak nem jó dolog, főleg ha párnával követik el.
- Majdnem lerepült a fejem. És azt hogy magyaráztad volna meg mindenkinek? - Kétségem sincs afelől, hogy megoldotta volna valahogyan. Nekem viszont inkább azzal volt bajom, hogy úgy éreztem, mintha épp valamilyen csigolyamenti sérülést szereztem volna. És mégis ki akar lebénulni a születésnapjára? - Melyik szeretetnyelvbe illik a fizikai erőszak? - Összeszűkített szemekkel néztem rá, várva az akadémiai székfoglalóját a kérdésemmel kapcsolatban.
- Nincs neked véletlenül OnlyFans fiókod, hogy ennyire élvezed a dolgot? - A mutatóujjammal fenyegettem meg őt, mintha bármit ért volna a kérdés, vagy az aggodalom a részemről, hogy egyszer kinézi őt valamilyen szervkereskedő, mert félmeztelen képeken nyilván jól látszik, hogy kinek van egészséges veséje és kinek nem - nyilván -, és a végén elrabolják őt.
- Háh! Megérdemelted! - Győzedelmesen suhintok a levegőbe az öklömmel, mintha egy boksz meccset nyertem volna meg, ami lássuk be nem az én súlycsoportom. Már ha a pehelysúlyú kategória valahol ötven kiló körül kezdődik. Gondolom azért tetszettek mindig azok a pasik, akik az én súlyom dupláját nyomták, mert a több tízezer éves emberi fejlődés során mindig kiderült, hogy a jó erőben lévő férfiak tudják megvédeni a családjukat és biztosítani az emberi faj fennmaradását. Ami rögtön ellent mond annak, hogy akarok-e gyereket vagy sem, de legjobb lesz nem ma eldönteni ezt a dolgot.
- Mintha ismernél engem - vigyorogva nyomom meg az oldalát a könyökömmel, ezúttal nem abból a célból, hogy megszúrkáljam vele, inkább csak jól esik, hogy ennyire ismeri az ízlésemet. Nem mintha nem hasonlítanánk abban kifejezetten, hogy meg tudjuk enni a súlyunkat egy ültő helyünkben. Ami egyébként csak az én esetemben lehet meglepő, de sosem értettem azokat a lányokat, akik elvegetálnak egy salátával, amit bármelyik nyúl megirigyel tőlük. - Senki nem mondta, hogy ma akarom megenni mindet. Amúgy meg gondolom adunk a többieknek is. - Kérdőn pillantottam rá, mert nem voltam benne biztos, hogy mi a terv, elvégre ezúttal nem az én kezemben voltak a dolgok, hanem Jadében. Ami néha megijesztett volna, de alapvetően ismertem őt és tudtam, hogy nem csinál feleslegesen őrültségeket. Csak ha szórakoztatóak. - Azt tudtad, hogy ha sokáig hagyod állni a rizst mielőtt betennéd a hűtőbe akkor halálos is lehet? - Fogalmam sem volt róla, hogy igazat beszéltek-e ezzel kapcsolatban a TikTokon, vagy hogy miért veszek komolyan bármit, ami azon a platformon elhangzik, de gondoltam ez hasznos tudás mindkettőnknek, így jó ha ő is tudja.
- És hova megyünk, cigány gyerekek keresztelőjére? - tettem fel a kérdést teljesen komolyan. - Vagy a Coachellára? - A szülinapunk közelében sem volt az eseménynek, de mondjuk ha most elindulnánk gyalog, akkor addigra odaérnénk. Más kérdés, hogy közben meg kellene koldulnunk a jegyekre valót is.
- Hát ezzel most nagyon sokat segítettél nekem. - Úgy csóválom meg a fejemet, mintha egyébként a ruhák helyett atomfizikáról beszélgettünk volna. - De a lényeg, hogy ne legyek sportos, igaz? - Nagyjából ezt a konklúziót tudnám levonni a válaszából, és különben is ha meglátom ő mit vesz magára, én is le tudom utánozni majd, hogy biztosan ne nézzek ki tök hülyén, akárhová készülünk is. Mocorogtam valamennyit az ágyon, ezzel jelezve az izgatottságomat, mert el nem tudtam képzelni hová fogunk menni és épp ez volt a szép az egészben. Nem mintha a közös evés ne jelentett volna már így is sokat.
- Szervezés alatt... - elgondolkodva méregettem őt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem vagyok gondolatolvasó, akkor sem ha megpróbálok valaki veséjébe nézni - nem azért mert el akarom adni a fekete piacon -, így nem sikerült rájönnöm, hogy Jaidee miért fogalmaz ilyen ködösen, vagy mit jelentenek pontosan a szavai. De soha nem voltam hálátlan kölyök, és továbbra sem az érdekelt, hogy drága ajándékot kapjak, vagy olyan programot találjon ki, amiből egy mikroinfluenszer három hétig dolgozna. Ha valami szórakoztatót szervezett le, nekem már az is megfelel. Nem fogok panaszkodni. Eskü. Még mindig jobb, mintha elfelejtette volna.
- Ha nem emlékszel a rossz dolgokra és nem mondod el, akkor meg fognak történni. Mondtam már, hogy aludhatnál tudatosabban is, nem? - Megpróbáltam ugyan teljesen komoly fejjel előadni ezt neki, de a végére csak nem bírtam magammal és nevetni kezdtem. - Aha - Bólogatva dőltem el mellette és támaszkodtam a könyökömre, majd kezdtem el magyarázni a saját álmomat. - Az volt, hogy valakinek az esküvőjére készültünk és nem is mi voltunk meghívva, hanem a kutyák. Nekünk meg be kellett tanítanunk őket, mert ők voltak a gyűrűhordók. - Sok mindent el lehet mondani a kutyáinkról, de azt nem, hogy túl bátor teremtések lettek volna, ezért nem hiszem, hogy a gyűrűhordó feladatok épp rájuk lettek volna szabva. Álmomban azonban mégis így volt.
- Én tuti nem... - Be sem fejezem a mondatot, csak hevesen rázni kezdem a fejemet, mert nem tervezem felszedni a futárt, hogy úgy nézzek ki, mint aki fotózásra készül, de azért még van némi önérzetem és nem fogok megjelenni előtte, amikor alig keltem fel. Mire Jaidee megharcol a kajánkért, én már kisomfordálok a közös helyiségek felé és az étkezőasztalon támaszkodom meg, hogy bele tudjak kukkantani a kiszállított ételek zacskójába. - Most mondd, hogy nem ez a világ egyik legjobb illata. - Szerintem aki nem születik kínainak, az sosem fogja tudni utánozni azokat az ételeket, amiket egy kínai étteremből lehet rendelni. Ez biztos valami speckó képesség náluk. Nem mintha értenék a főzéshez, vagy valaha is gyakoroltam volna. - Nézzük előbb a szerencsesütit! - Ezzel a lendülettel a kezébe nyomom az emlegetett apró és fényes zacskót, mintha most derülne ki, hogy nyertünk-e a lottón vagy sem. De hát lehet, hogy ezen múlik a karmánk életünk végéig, arról meg jó ha tudunk, nem igaz?

Ha társadalmi kísérletet folytattunk volna, vagy szimplán megkérdezünk olyan embereket, akik nem ismernek minket család szinten, mert nem laknak mondjuk legalább húsz éve a szomszédban és hallják az Amarin család legdicsőségesebb pillanatait a panel falán át, akkor tuti biztos vagyok benne, hogy sokkal többen gondolták volna, hogy Jad az idősebb, és én vagyok a fiatalabb iker, hiszen valami orvosi csodának kell lennie, hogy az én vézna testem előbb érkezett meg erre a csodálatos világra, mint az öcsémé. Komolyan, egyszer találtam egy tanulmányt a neten, amit végül azért nem olvastam végig, mert a tudományos összefoglaló után elvesztettem az érdeklődésemet, de legalább abból a néhány bekezdésből kiderült, hogy ha varázserővel nem is rendelkezünk, azért valamilyen formán különlegesek vagyunk. Nem mintha olyan nagyon bántott volna a dolog, mert így egészen azóta, hogy beszélni tudok, fel tudom használni Jaidee ellen, hogy én vagyok az idősebb, ezért rám kell hallgatnia. Attól persze még nem teszi meg, de maga az elképzelés jeles, és különben is mennyivel jobb, hogy van szabad akarata és saját elképzelései, mint hogy valaki másnak kelljen megmondania, hogy mit csináljon. Azért abban nyilván reménykedtem, hogy a születésnapunkat nem felejti el megszervezni, mert egészen addig rágtam miatta a fülét, amiért már konkrétan akkor is lepisszegett, ha együtt reggeliztünk levegőt mertem venni. Lou meg én pont a napokban beszélgettünk arról a munkában, hogy ebben a tekintetben mi a különbség bizonyos emberek között, mert sosem tartottam túlságosan értelmes megoldásnak beskatulyázni az emberiséget abba a két kategóriába, hogy férfi és nő. Az emberek sokkal színesebbek és változatosabbak ennél, amit valójában ünnepelni kellene.
Hogy mit vártam a szülinapunktól? Nem igazán tudnék egy dolgot kiemelni, mert az ember idővel megszokja, hogy minden évben eljön, és bár mindenki alig várja, hogy betöltse a huszonegyet és végre a szülei felügyelete nélkül is fogyaszthasson alkoholt - nyilván se Vic, se Dee, se én, vagy Jad nem ittunk úgy, hogy nem lett volna még szabad, mert mind ennyire jó amerikai állampolgárok és törvénytisztelő individuumok vagyunk... De egy szó mint száz, huszonegy után már nem igazán van mit várni, egyre több dologról derül ki, hogy a suliban nem tanítottak meg rá és hogy a kapitalizmus egy baromi nagy átverés. Mégis, hogy ne egy ilyen szép napon vizionáljam a világ végét és mindazokat a dolgokat, amelyek bárkit mély depresszióba kergettek volna, mondjuk, hogy ott vannak az élet apró örömei. Például a tény, hogy Jaideet megfenyegettem, hogy idén ő szervezi a szülinapunkat, és ha nem teszi meg, egy hónapig nem falazok neki, ha szüksége lenne rám. Arra is kész voltam, hogy ha elfelejtette és azt várja, hogy én alkossak valamit, akkor eladom a neten a ruháit, meg a legdrágább cipőit, csak hogy megtanulja kivel van dolga, de amint berontott a szobámba, egyébként is reális alternatívának láttam, hogy tönkre tegyem az életét. Főleg, mert a felém dobott párna olyannyira váratlanul ért, hogy amint eltalálja a fejemet, a nyakam előre bicsaklik és Tom és Jerry stílusban rajzolva látom is, ahogy leszakadva végig pattog a szoba padlóján.
- Most miért vagy ekkora állat? - A homlokomat dörzsölgetve pillantok rá, olyan szúrós szemekkel, mint egy lesben lévő szurikáta. Megragadom ugyan a felém hajított párnát, de egyelőre nem vetem rá magam. - Jaidee, kukkolni fog a szomszéd, ha nem öltözöl fel és... - fulladozó torokhangokban végződik a mondandóm, amint az öcsém elkap a farönköket megszégyenítő méretű karjaival - mondom, orvosi csoda vagyunk. Még véletlenül sem arról van szó, hogy az emlékezetembe fog égni az alsónadrágja mintája, ami már így is több tudás vele kapcsolatban, mint amire szükségem volt.
- Boldog szülinapot, te tökfej! - A kezemet tyrannosaurus rex módjára emelem meg, hogy meglapogassam a hátát én magam is. Akármennyire is fel tudja nyomni az agyvizem és akármennyire kedvem lenne oldalba bökdösni őt a csontos könyökömmel, attól még ő az első kapcsolatom, akivel gyakorlatilag a születésünk óta ismerjük egymást, ezért bár nyilván nem teszek különbséget a testvéreim között(!!), de mégiscsak az öcsém a kedvencem.
- Igen, akartam is ké... - belém fojtja a szót, ezért csendben maradok, és már épp újra levegőt gyűjtök a tüdőmbe, hogy tényleg azokat a kérdéseket tegyem fel, amiket ő most felvázolt, de végül csendben maradok, amíg szükséges. - Aha, nagyjából ezek érdekelnek. - Feltérdelek az ágyamon, hogy jól hasba tudjam vágni a párnával, ami egy olyan srácnak, aki amúgy edzőterembe jár, biztosan meg sem kottyan, de én mégis reménykedem. Lehet, hogy a pucér mellkasára kellett volna csapnom a tenyeremet, az már tuti meglátszana, de nem akarom, hogy a haverjainak úgy adja elő, hogy valami domina csaj rátalált, szóval jobb lesz tartózkodni az ilyesmitől.
- Rendeltél char siut is? És zöldséges rizst? És szezámmagos csirkét is? - Gondolkodás nélkül soroltam a kedvenceimet, amit annyiszor rendeltünk már családi közös kajálások alkalmával, hogy tuti álmából felkeltve is tudnia kell.
- Okéé, és... - Gyanakodva pislogtam felé, miközben folytattam: - Mit vegyek fel erre a bizonyos helyre? Te mit vennél fel? - Általában nem voltam az a lány, aki túl sokat foglalkozott a külsejével, mindig inkább laza, túlméretezett dolgokat hordtam - gyakran a férfi részlegről -, de amióta a világjárvány alatt még fodrászhoz sem tudtam menni, hogy visszavágja a hajamat arra a hosszúságra, ami volt, amikor még kék volt, és Dee is kezelésbe vett, kezdtem kicsit másképp tekinteni a megjelenésemre. Főleg, mert láthatóan Louisnak is feltűnt a változás, ami nem mondom, hogy jól esett, de mégis jól esett.
- A meglepi után is lesz még valami meglepi? Vagy mit takar pontosan a meglepi? Elmagyaráznád? - Kérdőn pislogtam rá, félrebillentve a fejemet. - Amúgy mit álmodtál? - tettem fel a random kérdést, aminek valójában az ember szülinapján lehet tök nagy jelentősége is. Elvégre senki nem akar arra kelni, hogy álmában meghalt, vagy ilyesmi. Szép kis kezdése lenne az a napnak. A közeljövő pedig egy hatalmas rejtély, köszönhetően az öcsémnek. Nem is tudom, hogy kibírom-e, ha nem mondja el hová megyünk.