Mint az őrült tekerek végig a főúton, hogy időben le tudjam jelenteni a kiszállítást, miközben sportot űzök abból, hogy gyorsabban tudok végighasítani az úton, mint egy-két autós. A kulcs az, hogy amikor ők pirosat kapnak, én felmegyek a járdára, ha meg dugóba kerülnek, simán verem őket. A buszok mondjuk érdekes identitások, mert sosem lehet tudni, hogy meg fognak-e állni az adott megállóban vagy sem, zömével egyébként igen, úgyhogy rendszerint azzal számolok, hogy ha előttem megy egy busz, akkor fékezni fog, így én is a biztonság kedvéért előre lassítok. Most viszont úgy tapossa neki az előttem lévő sofőr, hogy egyértelműen arra a következtetésre jutok, hogy nem fog megállni. Nem létezik, hogy ennyi emberrel a hasában ez megálljon, szóval valamiért én sem fékezek. Ez be is jön, míg el nem érkezünk a megálló előtti méterekig, ahol aztán közel nullára fékezi a járművet és hirtelen kivág a leállósávba.
- Hülye állat! - ordítom le, amit nyilván senki sem hall ebben a menetzajban. Hogy ne ütközzek a busszal frontálisan, én is reflexből rántom félre a bicajomat és felugratok a padkán át a járdára. Ez kicsit sem volt jól átgondolt és okos döntés, érzem, hogy a hátamon lévő ételhordó társkában a kaják úgy ugrálnak, mint delfinek a vízben. A hirtelen bukkanótól golyóim is sajogni kezdenek, amiért nem volt időm felállni a nyeregből, de a pillanat hevében csak arra tudok figyelni, hogy ne gázoljam el az épp leszálló utasokat. Nyomom a féket, mint süket a csengőt, de még így sem tudok minden leszállót kikerülni, két feka takarásától pedig utolsó pillanatban veszem észre a kislányt. Ez már az a szint, amihez az én reakcióidőm sem elég jó már, úgyhogy beleüvöltök az égbe. Ha üvöltünk, kevésbé fáj, nekem ezt tanították, de ez sem gátol meg abban, hogy az ütközés után édes csókot nyomjak a betonnak.
A bukó teszi a dolgát, plusz szerencsére jól esek - na meg nem először fordul ez elő - úgyhogy hamar felfogom, hogy nincs nagy bajom. Az emberek kerülgetnek engem, meg a bicajt is, én viszont a lányt keresem szememmel. Egy pillanatra belém áll az ideg, hogy mi van, ha ebből mentő lesz, úgyhogy felpattanok, hogy felsegítsem.
Ahogy feláll, újra elcsodálkozok, hogy tényleg milyen alacsony és törékeny, de örülök, hogy fel tud állni, úgyhogy próbálom a kelleténél nem jobban végigmérni. Sokkal fiatalabb, mint én, ez szinte biztos, ezért elég zavarba jövök, mert biz’ isten könnyebb lenne, ha valami nyanya kezdene el rikácsolni meg vérig alázni, szóval szerintem jobb, ha elhúzom a csíkot és lekezelem a helyzetet valami kínos indokkal. Na hát ez aztán nagyon kiakasztja nála a biztosítékot, én pedig úgy nézek rá, mint akiben most tudatosodott volna, hogy az ártatlan kis cukiság valójában egy életveszélyes sárkány. Teljesen ledöbbenek, ahogy fejbe vág a füzetével, aztán elkezdek menekülni előle.
- Máris??? - nézek vissza rá tágra nyílt kerek szemekkel, ahogy pont azokkal a szavakkal kezd szidni, mint amikkel testvéreim is, pedig aztán ezzel a lánnyal alig egy percet találkoztam életemben, de úgy tűnik, ez is elég ahhoz, hogy máris elege legyen belőlem. Oh woow! Ez új rekord.
- Jesszus, jó-jó, elnézést kérek, bocsánat! - Azzal sietősen, már-már kapkodva felállítom a bicajt, míg hátrálok a kiakadt lánytól és bár tényleg nagyon sajnálom, ami történt vele, kicsit úgy érzem, hogy jobb nem beszélnem inkább, mert csak még jobban felhergelem. Nyilván megvolt az oka, hogy miért rántottam a járdára a bicajt ilyen sebességnél, viszont nem is szándékozok magyarázkodni, mivel azon a tényen nem változtat, miszerint én vagyok itt a hibás, ezt teljes mértékben elismerem.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon belenézzek-e a füzetébe, ami jelenleg is az íróasztalomon hever, eddig egyébként az ujjlenyomataimtól mentes lapokkal. Nem tudtam, hogy nálam van a notesz, azt sem láttam, hogy mikor eshetett be a kaják közé, de feltételezem akkor, amikor fejbevágott vele és a halántékomról a táskába pattant ez a cucc. Majdnem ezt is odaadtam a vevőnek, mikor belenyúltam a táskába, de szerencsére időben kapcsoltam.
Már nincs kajaszaga, állapítom meg, ahogy újra orromhoz emelem a füzetet. Annak ellenére, hogy mennyire nekem támadt, nem érzek semmi rosszat a lány irányt és teljesen automatikus reakció az tőlem, hogy valahogy vissza kell juttatnom hozzá a üzetet. Ráadásul lehetőleg minél előbb, mondjuk holnap.
Fürdés közben faszán megbeszélem magammal, hogy nem fogok belenézni, azonban a kíváncsiságom rettenetesen fúrja az oldalam. Márpedig, amikor visszaadom neki, biztos, hogy rá fog kérdezni, hogy belenéztem-e, úgyhogy nem az a kérdés számomra, hogy igazat fogok-e mondani, hanem az, hogy mi lesz az igazság. Viszont a nagy önmegtartóztatást mintha elvágnák bennem abban a pillanatban, hogy kihúzom Priya hajszárítóját az áramból. Kezeimbe veszem a naplót és visszaülök az ágyra.
Meglep a belseje. Egyértelműen látszik, hogy ezt ő mind kézzel szerkesztette. Sosem lenne ennyi türelmem és ennyi kreativitásom elkészíteni egy ilyen „művet”, én már ha valamit tíz kattintással kell elvégezni, ahhoz is programot írok hozzá, hogy automatizáljam a folyamatot, ezért teljes csodálattal és odafigyeléssel nézem a lapokat és fedezem fel őket úgy, mintha egy festmény részei lennének. Egy bizonyos ponton, amikor is teljesen egyértelművé válik számomra, hogy nagy értéket képviselhet a lánynak, elhatározom, hogy a sérüléseket - amik minden bizonnyal a fejemmel való ütközés során keletkeztek - megragasztom.

Mivel már tudtam a beosztását (is) a naplóból, ezért kitaláltam, hogy a munkaideje előtti órában fogok érkezni, így, ha bent lesz, akkor nem fogom megzavarni őt a munkájában, ha viszont nem, akkor teljesen szellem üzemmódban ott tudom hagyni neki a füzetet. Mivel nem vagyok biztos benne, hogy nem fogja rám hívni a rendőrséget, ezért az utóbbi verzió egy kicsit megnyugtatóbb lenne számomra, annak ellenére is, hogy a személyes találkozások híve vagyok. Viszont mihelyst benyitok, kiderül, hogy az anonim verzió nem játszik, szóval akkor bedobom magam és hozom a formám, kezdve a Mókuska becenevével.
A naplóból már tudom, hogy tizennyolc éves és végzős, legalábbis az órarendjéből erre tudok következtetni. Ami azt illeti, tényleg részletes volt a napló, ezzel együtt pedig különleges is. Ilyen szempontból nem bánom, hogy belenéztem, pláne, hogy így kiderült számomra, hogy az a kislány nem is feltétlenül annyira kicsi, mint amennyire elsőre tűnik, mármint korban.
Teljesen nyuszi! Nagyon aranyosnak tűnik, ahogy elpirul és elsőre nem tudja, hogyan reagáljon az ittlétemre, de a füzet látványára egyből felém szalad. A-a, nem fogom csak úgy hagyni, hogy kitépje a kezemből, aztán visszaszaladjon az üzlet azon pontjába, ahol megláttam őt. Rászorítok a füzetre, kicsit incselkedem vele, de nem akarom, hogy újra elszakadjon benne pár lap, úgyhogy engedek és elengedem. Annyira aranyos még ilyen mérgesen is, nehezen tudom letörölni a vigyort az arcomról.
Szóval Aster. Közelebb hajolok hozzá, pontosabban csak lentebb, hogy vele egy magasságba kerüljek és ne a homlokát lássam premier plánból, ezt pedig, ha nem akarok kakiló pózban berogyasztani (márpedig nem akarok), akkor úgy tudom megtenni, hogy előre hajolok, közelebb hozzá. Jelenleg annyira félénknek tűnik, fel sem ismerem benne azt a lányt, aki a füzetet vágta hozzám és ordítozni kezdett az utcán tegnap.
Még egy kicsit húzom az agyát a belső szerveivel, noha azért kezdem visszafogni magam és nem cifrázom túl teljesen a válaszaimat, nem úgy, mint ahogy a haverjaimmal szoktam tenni, hiszem látom, hogy Aster sokkal bátortalanabb és ártatlanabb náluk. Lehet nem értékelni a modorom? Úgy tűnik.
- Ne haragudj a tegnapiért, az a köcsög busz hirtelen befékezett előttem. Nem is értem, hogy bírtatok utazni rajta és miért maradt hányás nélkül a ruhátok. - Alapvetően úgy nyitottam be az üzletbe, hogy nem fogok magyarázkodni, csak bocsánatot kérek tőle, de ennyi csúnya tekintet után meggondoltam magam időközben. Végignézek rajta, olyan nyomokat keresek, amik egyértelmű bizonyítékként szolgálhatnának a tegnapi ütközésre. - Lett valami sérülésed? - Mert azt látom én is, hogy baja különösebben nincs, de ettől még nem zárom ki a lehetőségét, hogy a ruhája alatt bujkálhat valami. Mármint… seb.
- Na de legalább újra ütköztünk… érted - nevetek fel, mert ez a szóvicc épp az előbb fogalmazódott meg bennem. - Hé, túl komoly vagy, nem feszülj be ennyire, már nincs miért - nyúlok válla felé és ha engedi, akkor megérintem. Vagy tán van miért aggódni?