To: Lulu

Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.

- Édesjóistenem, azt hittem, hogy nem látlak többet, olyan csúnyán itt hagytál bennünket! Hátra se néztél egy nyomorúságos alkalommal sem! Integetni se tudtunk! Jaj nekem, el nem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál! - Viola úgy szorította őt, hogy félő volt, a szuszt is kisajtolja belőle a törékenységét meghazudtoló, egészen szürreális mértékű erővel. Matteo, aki lelkileg sokkal törékenyebb volt, mint fizikailag, mégis folyamatosan nyekkent, jajongott, másszor pedig felszisszent a bordakosarát ropogtató nő szorításában. A nagy anyja nem örült neki ilyen mérhetetlenül, mikor hosszú hónapok elteltével végre valahára tiszteletét tette előtte Gemmán.  
- De… de hát…Viola, nem kapok levegőt – ficánkolt fájdalmasan, kényelmetlenül grimaszolva - alig két hónapja hagytalak itt titeket, az azért mégse egy emberöltő.
- De majdnem egy örökkévalóság! – vágott közbe türelmetlenül, és újra meg újra az unokaöccse vállába rejtette az arcát.
- És nem hiszem, hogy…. atya világ – szakadt fel belőle segélykérő sóhajjal elegyedő jókedvű, ám visszafojtott nevetés, miközben nagy nehézségek árán kihámozta magát a nénikéjének öleléséből. Tenyerei a két vékonyka, verébcsontozatú, kanári sárga blúzba öltöztetett karra simítottak, s eltolta magától, hogy jobban láthassa az egyszerre boldog, de ugyan akkor meghatott, sötétbarna tekintetet. Az aprócska, makulátlan manikűrrel díszített ujjak a sötétszürke szövetkabát anyagát markolták a széles mellkas két oldalán. Hol dörzsölte az össze nem gombolt darabot, hol pedig vont rajta egyet-kettőt, ezzel jelét adva annak, hogy egy pillanatra se óhajtott elszakadni az imádott rokontól. Az ismerős, olvasztott karamellszín szemek vidámak, mosolygósak voltak, pedig Viola jól emlékezett arra a végtelen szomorúságra, szívfacsaró elveszettségre, ahogy a fény lassan kihunyt benne, mikor a nyár utolsó heteiben, kint a reptéren búcsúzniuk kellett. Mindenki tudta, hogy nem végérvényes a búcsú, hogy nem örökre szólt, ám annál keservesebb és szívszaggatóbb pillanatot, ahogy Lulu és Matteo kapaszkodott egymásba a reptér halljában, nem sokat volt szerencséje átélni. Ő maga nem volt nagy búcsúzkodó. Egy intés, egy mosoly, egy „majd még látjuk egymást”, „ez még nem a világ”, „minden távolság áthidalható” fajta volt. Aki inkább előre, a jövőre koncentrált. Arra, hogy az útjaik úgyis összefutnak az embereknek, és távolság ide vagy oda, a kapcsolatot a mai technológiák segítségével ugyan úgy lehetett tartani. Még, ha nem is volt ugyan az, mintha egymás mellett ücsörögtek volna az érintettek. Ám aznap ő maga is úgy érezte, mintha valami elveszett volna a mindennapjaiból. Mintha az egyik tulajdon gyermekét választották volna el tőle, hiszen az a több, mint három hónap, amit egy fedél alatt éltek le annyian, csak még szorosabbra kovácsolta közöttük az amúgy is elképesztő köteléket. Luciano és Matteo is, mintha csak a saját gyermekévé vált volna. Ők jelentették számára a fényt. A nyugalmat, a jókedvet, a gondoskodást és a vidámságot. Az igazi Olaszországot, ami a saját gyerekeiben, köszönhető a nyugati világnak, nem volt már olyan szinten jelen, s pont így, nem is élvezték, ha az anyjuk kényeztetni szerette volna őket. Bezzeg az a két nagy mamlasz!
Matteo piszok nehezen hagyta el Amerikát, és annál nehezebben szakadt el a családjától, főként Lucianotól. Hónapokkal az előtt úgy érkezett az Államokba, hogy életének legjobb nyarát akarja ott átélni és eltölteni. Ki akar rúgni a hámból, és élőbb akar lenni az élőknél… megragadni az adódó legjobb lehetőségeket, bármifélék is legyenek azok. Helyette minden jutott neki, csak épp boldogság, szórakozás nem. Olyan mértékben legalábbis nem, amennyiben igényelte volna. A legnagyobb győzelmében rejlett végül az igazi vesztesége. Elveszítette a hitét, a reményt, s kijelenthető volt, hogy az elmúlt időszak vízválasztó volt Matteo számára, aminek következtében számos, megannyi dologra kellett rádöbbennie, és még annál is több mindent kellett elfogadnia, belátnia. Mindig érettebb és eszesebb volt a kortársainál – amennyiben nem a lehetetlenül romantikus szíve irányította – de most nem több, két hónap állt a rendelkezésére ahhoz, hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul felnőjön. A saját maga „lovagregénye” megbukni látszott, és mindaz, amiben hitt ennek kapcsán, ennek jóvoltából, már a múlté volt. Ő pedig elesve ugyan, kicsit talán megtörve, de büszkén asszisztált más boldogságának a kiteljesedésében…  
Szerelmek, kalandok… barátságok végeztettek be, vesztek el és váltak semmissé. De felállt! Újra felállt, másképpen nem Matteoról lenne szó, akit, ha meg is rendítenek a tragédiák, de soha nem zúzzák össze teljesen.
- Kérsz valami finomat? Jaj, hát meg se kóstoltad még az őszi nagy kedvenceket! Van pár, szóval készítsd a kis gyomrod. Csüccs le kisszívem, én majd jól feltankollak… na nem mondom, jobban nézel ki, mint valaha…
- Mintha utóbb is ezt mondtad volna, mikor megérkeztem a nyáron.
- Tényleg? – úgy biccentette félre a fejét, mint egy bolondos kölyökkutya – látod, mindig túlszárnyalod önmagad! De most konkrétan az utóbbi hetekre, napokra gondolok. Azt hittem, hogy abból a káoszból soha nem fogsz felállni. Örülök, hogy rám cáfoltál.
- Azt hiszem, hogy nem volt más választásom – játékosan megvonta a vállát, miközben a farzsebéből kicsúsztatta a megrezzenő telefonját.

„Azt hiszem, hogy az egyetemen, mint mindig.”
„Meg se lep…”
„Oh, tudod jól, hogy milyen. Az utóbbi napokban megint hajtja magát. Tegnap én cibáltam ki onnan valamikor tizenegy után, de reggel már úgy ébredt, hogy el fog késni. Hogy honnan, azt már nem tudta megmondani.”
„Idióta. Ugye nem említetted, hogy jövök?”
„Egy szót se szóltam neki, becs szó >…< „
„ Nagyon helyes ; ) „

Vigyora kiszélesedett az arcán a gyors üzenetváltást követően, fejét pedig ide-oda ingatta. Eltudta képzelni, hogy mit művelt az a szélütött az egyetem falai között. Null huszonnégyben gyakorolt, természetesen, hiába ígérte meg neki, hogy ketté rúgja a hátsóját, ha túlzásokba esik.
- Viola?
- Igen?
- Kérhetnék két jó nagy adag kávét?
- Persze.
- Az egyik jó erős legyen, a másik lehet „lájtosabb”. Addig összeszedek pár dolgot jó? – biccentett a pultok egyike felé, melynek rejtekében péksütemények illatoztak és kínálták magukat a nyálukat csorgató vendégeknek.
- Válogass kedvedre, kis drágám. Azt hittem, hogy maradsz.
- Áhh, meglátogatom azt a dilinyóst, ha már… nem szóltam róla, hogy jövök.
- Tényleg, meddig maradsz? – Matteonak fülelnie kellett, hogy a sercegő, fortyogó kávéfőző pöfékelése mellett kitudja venni a nénikéje szavait.
- Nem sokáig. El kell intéznem valamit, csak ennyire jöttem vissza most. Jövőhéten hétvégén már a repülőn fogok ülni hazafele.
- Ó – Viola váratlanul tört le, mint a bili füle.
- Ne lógasd az orrod jó? Csak egy kis ideig kell ezt az ingázást tolerálni.
- Ohh! Csak nem?
- Psszt….
- Ohh, jó. Nézd csak, ez lesz Lulué, ez pedig a tiéd – nyomta a kezébe az elviteles poharakkal megpakolt papírtálcát – csak ennyi?
- Mi az, hogy csak? Nem meghízni jöttem vissza! Doszt elég lesz – nem volt benne biztos, hogy a gondosan kiválogatott süteményekből túl sokat fog tudni enni, a reptéren volt szerencséje belakni, de a mértékletességet ugyebár aligha ismerte, ha Viola keze munkájának legfinomabb alkotásairól volt szó – este találkozunk. Remélem nincs ellenedre, ha már „beköltöztem”.
- Na húzd el innen a seggedet a hülyeségeiddel!

Az egyetem falai között furcsán nosztalgikus hangulat ragadta őt magával, mígnem egy résnyire nyitott ajtó irányából ismerős hang ütötte meg a fülét. Soha, senki máséval nem tudta volna összetéveszteni, s talán az egyik legkedvesebb hang volt ez nem csak a füle, de a szíve számára is.
Óvatosan lökte beljebb a nem túl nagy, de még kényelmes méretűnek nevezhető helyiség ajtaját, ahol máris Lulu alakjával, de legalábbis annak "hátképével" találta szembe magát. Matteo ajkain mosoly játszott, ahogy vállát a félfának vetve, egyik lábát a másik előtt keresztezve támaszkodott meg, így várva meg a gyakorlott ária végét.
- Egy nagy bölcs nekem annak idején azt mondta, hogy a túl sok gyakorlás a teljesítmény rovására megy. Nem ismered ezt a "bölcset"?

Matteo & Lulu

it's been a while

To: Lulu

Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.

Matteo dolgai bizonyos tekintetben nem úgy alakultak, ahogy szerette volna. Korábban szentül hitte, hogy egyetlen egy dolgot keresett és kergetett az életében, azt viszont olyan áhítattal, kitartással, ami miatt emberek milliói válhattak volna az irigyévé. Azt az embert vágyta, akit neki szánt az ég, és aki mellett el tudta, vagy talán csak el akarta képzelni a jövőjét.
Álomvilágban élt. Egy mesében, melyen keresztül nem látott mást maga előtt, mint egy titokzatos szempárt, és annak bájos, kedves mosolyú tulajdonosát. Azt gondolta és úgy érezte, hogy nem szimplán egy barna tekintet találkozott az övével azon az esős, barcelonai éjszakán, de vele együtt a végzete is, akit meg kellett találnia. „Csak idő kérdése, és el fog jönni…csak elég türelmesnek kell lenni.” Gondolta ő, és nem másnak, kizárólag véletlen egybeesésnek volt betudható az, hogy voltaképpen a végzetnek hitt álmok valóra is váltak. Véletlen…sors? Ő erre fogta, hiszen hitt és hinni is akart abban, hogy az embernek megvan írva a végzete.
Kedvelte Oliviát. Azt a furcsa, magával ragadó jellegzetes varázst, amivel elkápráztatta, és magával ragadta őt. Lubickolt a lopott pillantásokban, a simogató, puhatolózó érintésekben… Szinte önkívületi állapotban élvezte és imádta a figyelmet, amit a női nem egy képviselőjétől kapott, hiszen elmondható volt, hogy a Leonorával való kapcsolata messze régen halott volt már. Egy nő figyelmének a középpontjába került, ami csakhamar tévútra is csalta, majd pedig felébredt, és belelógott a keze a bilibe.
A lehetetlent és a nemlétezőt idéző találkozás szépen lassan homályba merült, s nem maradt más, mint a ténye annak: Olivia messze nem az a lány, akire ő vágyott, függetlenül attól, hogy valamit így vagy úgy, de megmozgatott benne. Kíváncsiságot… az elfeledett gyermekiséget. Rakoncátlan pimaszságot. Az első pillanattól kezdve kedvelte a cserfességét és a folyamatos, szinte lankadhatatlan lelkesedését. A kedvességét, a báját, furcsa, nem épp hétköznapi szokásait. Azt, hogy milyen mérhetetlenül pozitív világszemlélettel élte az életét. Rokonszenvre lelt a családjának szeretetében, ami az ő életét is pici kisfiú kora óta jelentősen meghatározta.
Egy valamit viszont nem tagadhatott, s miként napról napra nagyobb, mélyebb ismertségre tettek szert, világossá vált, hogy nem illettek össze, és az, amit érzett iránta, nem szerelem volt, hiába is akarta azt hinni. Fellángolás. Elvakította a lehetetlen, és a bizonyítás: márpedig létezik a nagy Ő, és a sors. Talán igen. De nem az ő esetükben. Nekik közük se volt hozzá, csupán magával ragadta őket az a bizonyos barcelonai titokzatos „találkozás”. Be kellett látnia mind azt, amit a srácok gondoltak, és amire Luciano is többször próbált utalni: a lány túlontúl szeleburdi és vitathatatlanul kislány volt hozzá képest még úgyis, hogy voltaképpen az ő javára billent a mérleg, ha az évek számáról esett szó. Bár tudva való, hogy a számok nem számítanak.
Amerika lehetett volna számára a nagybetűs életet jelentő hely. Egy ország, ahol az övé lehetett volna bármi… ahol kinyílhatott volna előtte számos ajtó, ami a begyepesedett olasz gondolkodásmódon túlsegítette volna. Bekerülhetett volna a köztudatba is. Számtalanszor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy talán maradnia kellene… de végül mégis hazavitte őt az élet, s kebelbarátját az Államokban „felejtette”.
Ezen hosszú, hetekké duzzadó napok során Viviana vált Matteo legnagyobb és leghűbb csatlósává.
Ő volt a besúgó, a tégla, a jobbkeze, aki megállás nélkül, szinte óramű pontossággal tudósított arról, hogy miként tölti a napjait Luciano Nélküle, a Nagy Almában, ha már ő maga nem lehetett ott mellette. Tudta, hogy Viola nénikéjére nem számíthatott, hiszen Lulu jókora hatást volt képes gyakorolni rá nem több, a kiskutya szemeivel és dús pilláinak rebegtetésével, melyek ordítva könyörögtek neki, hogy ne szóljon egy szót se Matteonak, amiért rendszeresen jócskán éjfél után bandukol haza, s voltaképp egész nap nem eszik többet két falatnál. Az áruló asszony pedig be is dőlt volna minden egyes efféle megvesztegetésnek, s amilyen tökéletes füllentő az, még a tulajdon unokaöccsének is dalolva rebegte volna el a nemlétező fényűző vacsorát és terülj-terülj asztalkámat, amit a másik fele nyolc óra magasságában fogyasztott el az utolsó morzsáig, a házuk asztalánál. Azóta pedig alszik, mint a tej, és így is lesz ez reggel nyolc óráig.
Talán el is hitte volna, hiszen miért is vétózta volna meg a nénikéje szavait? Egy felnőtt ember mindig igazat mond ugyebár, ám a fiú hogyléte mindennél jobban érdekelte, így taktikát kellett váltania, és ahhoz a személyhez fordulni, aki a lehető legtöbb időt tölti a másikkal. Valamint a legtöbbet tudja róla.
Lulu munkához, talpaláshoz való hozzáállása mindig komoly fejfájást okozott neki. Ha ő nem volt ott, képes volt a halálos ágyáig hajtani magát, és azon túl. Ha olykor-olykor nem kapta el a grabancát, ha nem cibálta meg az irányba állított füleit, vagy nem rúgta alaposan valagba, ha kellett és lehetősége is volt rá – márpedig mindig kerített rá lehetőséget! - négykézláb kúszva-mászva ugyan, de már csak azért is elénekelte még párszor azokat a nagy áriákat, amiket már a tökéletesnél is tökéletesebbre gyakorolt. Inkább nem evett, nem ivott, nem pihent… csak legyen varázslatos és elképesztő!
Valahol megtudta érteni, hiszen ő maga is ilyen volt. Maximalista és örök elégedetlen, annál inkább pesszimista, hiába is voltak körülötte tízen, húszan, százan, akik próbálták jobb belátásra téríteni a saját magába vetett hitével és a tudásával, képességeivel kapcsolatban. Ám az, amit Luciano művelt, nemcsak, hogy hátráltatni volt képes őt mindig és mindenkor, de az egészségére is rámehetett. Az „őféle” önsanyargatás, az egy egészen új szinteket öltött tudomány volt, amit még a brit tudósok se ismertek fel.
S voltaképp, nem is csalódott, mikor az egyetem irányába küldte őt Viviana. Nem is mert mást feltételezni barátjának hollétének tekintetében, noha a keserűség, amit pár pillanatig érzett – természetesen csak és kizárólag féltésből eredeztethető kellemetlenség volt ez – tovalibbent abban a minutumban, hogy meghallotta senkiével össze nem téveszthető orgánumát. Kijárt már ez a „hátbatámadás” és semmiből való felbukkanás revans, ám a fiú arcára kiülő meglepettség és zavart grimasz tovább szélesbítette a vigyorát, mígnem jókedvűen hangot adott a szórakozottságának.
- Atya ég, mi ez a fej? – nevetett, s hagyta, hogy Luciano úgy ölelje őt magához, mintha emberöltők óta nem lett volna lehetőségük nemcsak, hogy találkozni, de beszélni se egymással – téged – halkan nyögve igyekezett életben tartani az egyik kezében lévő papírtálcába süllyesztett poharakat, másikban pedig a zörgős zacskóba rejtett süteményeket mind ezt úgy, hogy ő maga is képes legyen valamelyest viszonozni a nem várt, annál hevesebb ölelést.
- Szólni? Ugyan – játékosan csengett a hangja, szemében rakoncátlan kis fény csillogott – mi abban a meglepetés? Voltaképp, végig azon aggódtam, szerintem még a hajszálaim is elkezdtek őszülni, hogy a kis csatlósom majd lebuktatja magát. De tudod… jobb munkát végzett, mint először gondoltam. Jól választottál apukám – bárgyú, idült vigyorral utalt Luciano szíve választottjára, a jégkék tekintetű porcelánbabára.
A halk, puhatolózó kérdést hallva, kíváncsian billentette félre a fejét, hogy a hang irányába lesve ő is szemügyre vegye a fiú korábbi kíséretét.
- Ne haragudj, Arlene... - ízlelgette a lány nevét bocsánatkérő somolygással - nem akartam keresztbe húzni a számításaitokat, vagy a megbeszélt próbát - és ez igaz is volt, bár ordított róla, hogy cseppet se bánta aljas tettét - Ciao – köszönt végül utána, s akarva-akaratlanul is lejjebb billentette a fejét, így próbálva meg értelmezni a pirospozsgás orcáját és zavart tekintetét – hát belé meg mi ütött? Remélem nem dolgoztatod halálra szerencsétlen teremtést?! Attól még, hogy te ideig-óráig bírod a strapát, más csak nagyon nehezen tud alkalmazkodni a te munkamorálodhoz – rosszalló, szúrós pillantással meredt a fekete szemekbe, remélve, hogy ha a szavai esetleg ellent is mondanak a valós igazságnak, a szemeiből majd kiolvashatja azt – és különben is?! – rugdosta meg a cipőjének külső élével Lulu bokáját – mi az, hogy összetörtem?! Mit vétettem, mondd?! Bejöttem azon az ajtón – slendrián mozdulattal bökött a hátuk mögött lévő ajtó felé, miután az asztalra letette a kávékkal megrakodott tálcát, valamint a süteményes zacskót.
- Szerintem hamar kifogod találni, de felőlem akár mindkettő is a tiéd lehet – az elmúlt hetek nagy változásokat eredményeztek, melyben ilyen-olyan módon, de a saját szokásait is górcső alá kellett vetnie. Így hát, a jobb közérzet érdekében úgy döntött, hogy felhagy a folyamatos koffein vedeléssel. Eleinte bár küzdött annak hiányával, ám csakhamar kifizetődővé vált a kávé mellőzése.
- Szarul nézel ki. Ha más nem, néhány csepp alapozót kölcsönkérhetnél Vivitől, hogy azokat a mesés Gucci táskákat árnyalni tudja. Inkább meg se kérdezem, hogy mikor aludtál utoljára, úgyis tudom – vigyorogva tette le a fenekét a zongora bakjára – hát… ha valamivel, akkor az eszemmel néha kitűnhetek, nem?
- Nem túl sokáig. Jövő hétvégén már otthon fogok csücsülni megint.
Elsőre talán savanyúnak hathatott a hangja, és vele együtt a tekintete is, elvégre minden tőle távol töltött idő kínkeserves szenvedésnek tűnt. Tényleg igaz volt, hogy az a közel huszonöt év amit együtt éltek le, sokkal erősebb volt annál, mint korábban gondolták, és minél nagyobb volt a távolság, az pedig minél tovább tartott, ők annál inkább veszítettek a fényükből. Matteo legalábbis így érezte, nem véletlenül kapcsolt rá újonnan ő is a plusz munkára. Addig is terelte a gondolatait.
A korábban lecsukott billentyűvédőt felhajtva, végig futtatta az ujjait a fekete és fehér téglalapokon. Éppen csak érintette őket, mintha a porszemeket igyekezett volna elhessegetni onnan.
- Szerződni jöttem – jelentette ki kerek-perec – és vízum ügyben intézkedni… - ez még új lehetett Lucianonak, hiszen korábban nem esett szó hasonló tervekről, hiába is volt már biztos egy ideje az, hogy egy amerikai cég felfigyelt a fiatalabbik dalos pacsirtára.
- Mikor idejöttem még a nyár elején, Victorék elintézték nekem azt a bizonyos fellépést, tudod a Presley emlékesten. Ahol Oliviaval is találkoztam – közömbös volt a hangja a lány említésekor – mint kiderült, hamar „hírem” ment különböző kiadók háza táján. Kíváncsiak voltak rám. Eleinte nem akartam foglalkozni velük, elvégre nem az volt a tervem, hogy szerződök bárhova is, de… ezt a kört már egyszer lefutottuk – mosolyogva utalt vissza arra a bizonyos napra – a legtöbb kiadó kapcsán bizonytalan voltam, és Ennio is említette, hogy ne akarjak a nagyobbakhoz szerződni, mert nem tudnám elviselni, amit várnának tőlem. Hittem neki – tudta, hogy rosszul tette. Egy valami viszont nem változott azóta se. A fiú iránt érzett bizonytalansága és bizalmatlansága.
- Úgyhogy… Januártól hivatalosan is az Universal neve alatt fogok "futni"- határozottnak tűnt. Olyannak, aki végre valahára úgy hozott döntést, hogy nem várt más embernek a segítségére, véleményére. Mert tudta, hogy mit akart. Tudta, hogy hova tartott, és miféle célok lebegtek előtte, melyek megvalósításra vártak.
Még a nyár közepén volt egy kellemetlen, annál inkább gyászos beszélgetésük, összeszólalkozásuk ezzel kapcsolatban, melynek végeredményében kénytelenek voltak ráébredni arra, hogy az útjaik elválnak, már amennyiben a zenéről van szó. S az, amit ez idáig Matteo is hajtott, s álmaként emlegetett, kezdett szépen lassan a feledés homályába merülni. Már nem az opera volt az, ami igazán éltette őt, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy Lucianot. Zenélni akart, énekelni, effelől nem volt kétsége, hiszen nemcsak, hogy a zene volt az élete, de ő maga volt a zene. Viszont mellette több más irányba, és műfaj felé is kacsintgatott, s végre talált egy olyan kiadót, ahol mindent biztosítani tudnak, és akarnak is neki a jövőben.  
- Személyesen akartam elmondani neked, hogy innentől kezdve, ha tetszik, ha nem, de többet fogod látni a hülye képemet...

Matteo & Lulu

it's been a while

To: Lulu

Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.

-        Ó, nagyon jól tudom – csalfa mosollyal fürkészte az okulárés arcát, és magában legalább háromszor elismételte ugyan azt: tudom én. Hiába is, de elégedett volt magával. Derült, mint egy jóllakott napközis. Ugyan olyan csibész, pimasz és szórakozott maradt, mint volt, amikor megvetette a lábait a küszöbön, és türelmesen kivárta a másik olasz, túlzott gyakorlástól itt-ott recsegőssé és fáradttá váló, mégis szakavatott fülek tulajdonosainak is dicséretére váló performanszának a végét. A méla kábulat, melyet az épület egészében világtalan zombi módjára csellengő egyetemisták festettek a képére addigra eltűnt, és vele együtt a szokott, napok óta magával hordott ráncolt, gyanakvó, aggodalmas grimasz is. Mintha minden mázsás súlyként cipelt terhét egyszerűen csak lerázta volna magáról, de legalábbis megfeledkezett róluk, mihelyst a józan esze, a karakánsága, a határozottsága – azok megtestesítője - alig néhány kéznyújtásnyira került tőle. Ilyen, és ehhez hasonló pillanatokban kényszerült rádöbbenni arra, hogy hiába szedte össze magát mentálisan és lelkileg is, hiába makacsolta meg magát, határozta el, hogy kevéssé lesz kiszolgáltatott az emberi népnek és vele együtt az életnek, szégyen vagy sem, de még mindig nagyban függött Lucianotól. Kellett valaki, aki időről-időre belecsípett az altájába és atyai szigorral alápirított, hogy csakugyan kapja már össze magát!
-        Csak egy egészen kicsit – mutató- és hüvelykujja demonstrálta azt a bizonyos „kicsit” – de ne szívd mellre – feje aprókat ingott jobbra-balra - másként, hogy láthattam volna az elnyúlt képedet, mikor megláttál, hm? Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog senki úgy isten igazán örülni a jelenlétemnek, de… megnyugtat, hogy tévedtem. Sőt, talán az egómnak is jót tett – cibálta az alvó oroszlán bajszát kekecül.
A szokásos baráti-testvéri diskurzusuk olykor hagyott némi kívánnivalót maga után, főként, hogy mások társaságában is képesek voltak csak és kizárólag egymás hülyeségeivel, vagy az életüket befolyásoló, komoly kérdésekkel foglalkozni. Nem volt ez másként akkor sem. Száját pont úgy húzta el a lányka távozását követően, mintha rajta kapták volna valamiféle gyermeteg csínytevésen, vállait a füleihez húzta, majd nyugalmi állapotba ejtette vissza azokat. „Hát, mindegy” – módon zárva le szerencsétlen teremtés sürgős távozni való szándékát.
- Felőlem aztán maradhatott volna – ó, hát persze, mert még azt is a közre bízta volna, amit a másikkal szeretett volna négy szem között megbeszélni. Ja, nem – Mhm… ismerem a te féle „én nem erőltetek semmit, tőlem aztán el is mehetett volna” nagylelkűséget. A lelki terrorról már nem is beszélve, vele a csendben elhintett kis megjegyzésekkel, avagy a kiskutya szemeiddel és a kölyök teheneket is megszégyenítő pillogásaiddal. Én mondom, hogy amit csinálsz technikai hadviselés a másik ember lelkiismeretével szemben – heves mutogatással bökdöste a levegőt Luciano irányába. Hangja játékos volt, mintsem rovó vagy haragos, azt pedig nagyon jól tudta, hogy hiába is fog védekezni vagy érvelni a másik, az is tisztában volt azzal, hogy milyen módon igyekezett hatni az emberekre már egészen kicsi, pelenkás kora óta.
Elnyúlt képpel nézett végig magán, a „vadonás új” garbótól kezdve a flancos kabátján át a nadrágon, s állapodott meg a fényesre suvickolt makkos cipőjén. Sérója úgy be volt lőve, hogy azt Johnny Bravo is megirigyelte volna. Arca egészen kikerekedett, elvesztette minden csontosságát és elgyötörtségét. Egészségesnek tűnt, mintha néhány hét elegendő lett volna ahhoz, hogy rendre pofozzák őt a nyáron megélt viszontagságokat követően. Talán nem is volt olyan ember, aki hitt a főnixek büszkeségét sértő feltámadásában, pedig volt mit kihevernie és megemésztenie, kezdve egy túlgondolt és túlértékelt, inkább reménybeli mintsem valóságban is megteremthető kapcsolattal, amit egy barátság hanyatlása követett megrendülő hittel. Ezt pedig megfejelte az a bizonyos tékozlás, ami vízválasztó tettek és elhatározások elé állította őt.
- És hol itt a baj? A végén még összeszégyellem magam, amiért adok magamra, és nem macinaciban meg csuklyás felsőben és mamuszban kódorgok itt, mint azok a láncukat csörgető bolygó hollandik odalent, akik azt se tudták a saját anyanyelvükön kinyögni, hogy merre találom a gyakorlókat. Ha olyan lennék, mint ők – mutatott határozottan Luciano homloka, és az odaképzelt tábla felé – nem a homlokomra ragasztanám az „öljetek meg” feliratot, hanem a saját kezeimmel fojtanám meg magamat. Még csak könyörögnöm se kellene másoknak érte – lehetett ezért őt szeretni, avagy gyűlölni, de egész életében fifikásan megválogatta az öltözetéül szolgáló ruhadarabokat. Hiába is kínlódott, savanyodott órákon vagy fél, egész napokon át ő maga is a gyakorlóba még a középiskolás-és egyetemi évei alatt, soha nem hagyta el magát. Olyan, hogy ő tréningben tette volna ki a lábát a házból, ha emberek közé kellett mennie, nem létezett… legrosszabb napjain is alkalomhoz illő volt, de legalábbis emberszabású, nem pedig egy halni készülő zárdaszökevény.
- Esetleg kifogásolod az udvarlási szokásaimat? Az jó, legalább már ketten vagyunk – prüszkölt – Azt meg akár abba is hagyhatnád – nem rejtette véka alá, hogy túlontúl háklis volt a felesleges, idegesítő, monoton neszezések zajára. Kölyökkorában képes volt éjjelek évadján felverni a másikat, ha valami pattogó, kattogó hangot hallott, s addig nem tudott elaludni, míg nem járt, illetve jártak utána a forrásának. Ez nem volt másként jelen életében se, így szúrós tekintettel nevelte, okította a nálánál idősebbet, míg az vidoran pattogtatta a pohár műanyag peremét.
- Hát persze – folytathatta volna másképp is: persze, amikor már csak vonszolod magad, mígnem kidőlsz, és fel se kelsz egy teljes napon át. Vagy pedig lebetegszel, mert hajlamos vagy a saját egészséged kárára hajtani magad. Mégse tette, hiszen tisztában volt azzal, hogy milyen bosszantónak és idegesítőnek tartotta azt a másik, ha folyton folyvást a munkamorálját hánytorgatták fel neki. De ez még nem jelentette azt, hogy Matteo nem aggódott érte, és tudta, hogy a vége annyi lesz, mint: én megmondtam!
Szemöldöke „kikérem magamnak” ívvel csúszott a homlokába, de mielőtt válaszolt volna, leereszkedett a zongora bakjára, s megvárta Lulu kimerítő feltételezését.
- Tudod, most szeretném azt mondani ezek után, hogy rosszul hitted… Hülye lennék kihagyni, és szerintem én lennék az utolsó, aki kihagyná! Ezt te is jól tudod. Az első akarok lenni, akivel megosztod ezt a sikert… - őszintén, büszkén, szeretetteljesen csillant a szeme, ahogy felnézett rá, hiába is foglalatoskodtak ujjai a fekete-fehér billentyű egészén kellemes, andalító dal taktusait játszva – lehet, hogy az utolsó pillanatban fogok érkezni, de ott leszek.
Végül rátért a váratlan érkezésének valódi okára, ami egyben az elkövetkezendő hetek sűrű menetrendjét is jelentette. Hol otthon Rómában, hol pedig a világ túlsó végén, New Yorkban lesz jelenése, és ez így lesz bizonytalan, beláthatatlan ideig. A dalt játszva, szeme sarkából sandított olykor-olykor a másikra. Látta az arcán megjelenő büszkeséget, örömöt, az azzal elegyedő bizonytalansággal és elképedéssel együtt. Tudta, hogy mire gondolt. Tudta jól, s hülye lett volna tagadni, hogy ő maga is hasonlóképpen érzett. Folyamatosan ama kimerítő érzés uralkodott el rajta, mint a „járt utat járatlanért el ne hagyj!”, s valójában nem is látta még tisztán, hogy mit fog hozni számára ez a bizonytalan, és annál hirtelenebb lépés. De változásra volt szüksége. Ki akart törni a sötétségből, megunta már a vakon tapogatózást. Cselekedni akart ilyen vagy olyan módon, még ha ehhez az szükségeltetett, hogy lemondjon a Lucianoval közös terveiről. Róla akart, és róla vett példát.
- Ismer valakit itt Amerikában – próbált visszaemlékezni a nevére. A homlokát ráncolta - valami olaszt, már a nevére se emlékszek, de elvileg a szakmában nagy neve van. Képzett hangú és letisztult stílusú énekesekkel foglalkozik, mint azt mondotta volt. Felvettünk egy demót, aminek „olyannak kellett lennie amire felkapja a fejét”. Azóta se hallottam felőle. Mondjuk az utóbb történtek tudatában talán jobb is – mert ha valami, akkor az az ominózus éjszaka még mindig élénken élt benne, s minden felemlegetett alkalommal az arcára volt írva az a félelem és elképedés, csalódás, amit azokban a percekben érzett. Bármikor aláírta volna, a távoli jövőben is, hogy szőrszálhasogató volt és nyers. Nyersebb, mocskosabb, mint amilyen lenni szokott. De Matteo ékes példája volt annak, aki csettintésre igazodott ahhoz a hangulathoz, amit a másik fél kialakított. Márpedig aznap nem kevés negatív, szarkasztikus megjegyzés érte Lucianot és az ő személyét is, amit nem tudott, és nem is akart szó nélkül hagyni, még ha bölcsebb is lett volna. Aznap elveszítette minden bölcsességét. És vele együtt még valamit.
- Ezen a ponton szeretném az alábecsülést képen röhögni. Tudod… valahol beleuntam már abba, hogy mióta itt vagyok, bárkit is intéztek mellém valamilyen abszurd oknál fogva, azok mind-mind kérdőre vontak a zenei beállítottságom kérdésében. Opera? Nevettek… hosszú éveken át tartó tanulás, gyakorlás? Hülyének néztek, épp, hogy nem közölték, hogy üljek a kispadra, mert itt, a zenében nem az számít, hogy hogyan tudsz kottát olvasni vagy írni, nem kell ide tudás és iskolában összeszedett szenny, mert a zene az érzés. Ahhoz vele született tehetség kell csak – fintorgott. Hangja haragosabb volt, mint valaha, ahogy akarva akaratlanul is paprikázta magát – Lulu – csapott a zongora billentyűire, mintha az a szerencsétlen hangszer ártott volna neki – pont én… pont mi ne tudnánk, hogy milyen „érzés” az éneklés és a zene? Hosszú-hosszú évnyi belefektetett munkámat szidták és tiporták a földbe. A tanáraink tudását vették semmibe és mindazt, amitől a zene zene lesz, több, mint egy haknizenész prüntyögése. És tudod, majdnem el is hittem, hogy igazuk van…
Nem azt látták, nem azt vették figyelembe, hogy ilyen kicsi, szaros kölyök korom óta olyan mértékben részese az életemnek ez az egész, mint másutt száz másiknak együttvéve… az jött le nekik ebből, hogy úgy éneklek, ahogy más fütyül, ahogy azt előre leírták nekem valahova. Szóval ennyi volt – vágta át maga előtt kézzel a levegőt. Rég nem tapasztalt feszültséget engedett ki magából. Olyat, és annyit, amit már nem bírt magában tartani, csak nem volt ember, akinek kifakadhatott volna. Elért a tűrőképességének a végére azzal kapcsolatban, hogy ki, és miféle ostobasággal akarja tömni a fejét, kétségbe vonni a tudását és a hozzáértését. Neki ne beszéljen szuperlatívuszokban egy blues zenész, akinek a zenéje az estek többségében pont annyi, mintha egy dagadt, megtermett macskát ráejtettek volna a zongora billentyűire.
- Az majd kiderül, hogy miként fog ez megtörténni, de… osztottam szoroztam, és ők tűntek a legjobb választásnak. Nagyobb teret engednek, mint a többi cég. Szabadabbak, sőt, lehetőség van a latin szekciójukat is erősíteni. Nem csak a populárisabb dalokhoz ragaszkodnak, megtarthatom az operát is, ha úgy szeretném, és ilyen módon adnak mellém tanárokat is.  Tudod – nevetett. Gyermetegnek tűnt, nyoma se volt a korábbi temperamentumos, határozott fiúnak – azért be vagyok szarva rendesen, és igaz, ami igaz, nem kifejezetten így képzeltem ezt el. De hisz tudod a képzelgéseimet – szentimentális volt, és hosszú-hosszú ideig hitt abban, hogy majd ők hárman egy csapat lesznek a színpadon is, és együtt hódítják meg a világot a maguk üzenetével. De erről lemondott. Abban a pillanatban, hogy az a szék atomjaira hullott, úgy a legnagyobb álmának is befellegzett.
- Mertél volna mást mondani – megragadva Luciano kezét felemelkedett a székről, s ő is úgy ölelte meg kebelbarátját, testvérét, mintha az a legtöbbet jelentő dolog lett volna számára a világon. És talán így is volt.
- Meg se akartam szólalni, főleg nem ilyen aljas rágalmakkal traktálni téged. Ugyan, kérlek – ciccegett, Lulu viszont minden bizonnyal nagyon is tisztában volt azzal, hogy Matteo, ha csak magában is, de már ezerszer keresztet vetett a kijelentésekre, és tudta: nem fog haza menni.
- Ami azt illeti – félősen húzta be a nyakát, száját aggodalmasan húzta el – ezen még nem gondolkoztam… de nyilván felfog tűnni nekik, hogy az elkövetkezendő pár hónapban többet ingázok majd a világ két pontja között bizonyos dolgok miatt. De most, hogy mondod, lehet okosabb lenne több legyet ütni egy csapásra, és karácsonykor letudni ezt a kört cirka… cirka mindenki előtt. Aztán, hogy ki, mit kezd az infóval, döntse el maga. Azért remélem, hogy Gaena nagyi nem fog szívrohamot kapni. Az kéne még szegény fejemnek – viccnek szánta, még ha rossz is volt. Nem látta olyan rémesnek a helyzetet, de tény, hogy tartott a nagy bejelentéstől, ami hiába volt messze, az akkor megszülető dátum mégis vészesen közeledett.
- Igazából, ezen is gondolkoztam – bújt ki a szövetkabátból, mielőtt teljesen belefülledt volna a parányi szobában, és az asztal szabad részére hajította - Eleinte nyilván biztos, ami tuti alapon, Violáéknál maradnék én is. De már legutóbb is a falat kapartam tőlük. Keressünk valami külön lakást. Valami garzont, ahol nem kell a milliónyi unokahúgunk reggeli hisztijét hallgatni, hogy ki, kinek a rúzsát meg púderét használja. És ami azt illeti… erős a gyanúm, hogy az éjjeli bagoly lét folytatódni fog, ami nem összeegyeztethető Viola fél hatos ébredésével, és zakatolásával. Azt majd kitalálom, hogy ez miként lesz megvalósítható, de a kérdés az, hogy te kiszakadnál-e a mamahotelből, vagy egyedül maradok az agglegény életstílusommal? Hacsak, nem Vivivel tervezel valamit, bár félek, hogy az apja kiherélne, ha ennyire előre szaladnál – pimaszul dugta ki fogai között a nyelvét, s nagy sokára rámarkolt a saját maga kávéjára…

Matteo & Lulu

it's been a while

To: Lulu

Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.

- Ácsi-ácsi! – lendítette maga elé a kezét, és így csitítva a másikat, jobbra-balra mozgatta a mutatóujját - Már ne is haragudj, de a múltkorira való tekintettel, mikor a világomról se tudván, más- vagy sokadnaposan a Victor rendezte, gyomromnak és fejemnek még csak véletlenül se kegyelmező, nyugodalmasnak a legjobb indulattal se nevezhető estét követően te „csak úgy megjelentél” Violáék konyhájában két hadseregre elegendő felvágottal és lekvárral, meg tudja a jó ég, hogy még mi mindennel a fültől-fülig érő, ezer wattos makulátlan vigyoroddal, szerintem egy büdös szavad nem lehet a bánásmódra való tekintettel. Már csak ezért is! – csattant hangjában a Matteo-féle szigorral elegyedő jókedvű szórakozottság - ez a bárgyú kép és diadalmas vigyor a minimum… - és ami azt illeti, nem ő lett volna, amennyiben mellőzte volna ezt a fajta viszontlátást. Perszem tudta és valahol sejtette, érezte, hogy szagot fog fogni az okulárés, és amint hosszadalmasabb időre megszűnik létezni, s elnyeli őt a jótékony csend és hallgatás, azzal garantáltan tönkre vágja a terveit. Jól meglehet, hogy nem gyerekek voltak már, sőt elég felnőttek ahhoz, hogy értelmes emberek módján intézzék a dolgaikat, de akadtak olyan helyzetek az életben, mikor azok megkövetelték a gyermeteg, érzékeny törődést is. Ilyen volt a másik meglepése, a semmiből való felbukkanás, mikor a kedves tagot valahonnan a béka segge alól kell összekaparni és a hangulatával együtt a lelkesedését, valamint a kitartását is. Mindig tudták, hogy mikor kell megjelenni, és ha mással nem, hát néhány szóval, egy jókora öleléssel és hátpaskolással visszarángatni a világba a fogadott fivérüket. Az persze nem kérdés, hogy segítség nélkül nem mindig érték volna el a kellő hatást, ez pedig nem volt másként ez alkalommal sem.
- Talán mert azt tartom a legtöbbre? – költői kérdés is lehetett volna akár, s bár úgy is hatott, az arckifejezése mégis annyit sugallt csupán: ez van, fogadd el, ne menjünk bele! Nem úgy minden másba, amihez szegény harmadik félnek aligha volt lehetősége hozzászólni, vagy kivenni belőle a részét. Az évek folyamán már belátta néhányszor, hogy kellő pofátlansággal vannak mások irányába ők ketten, ami a társalgási szokásaikat illette, de mit volt mit tenni, ezt talán soha nem fogják kinőni. Ha csak meg nem változik a Föld forgásának iránya, vagy emberi szemmel is látható módon indulnak útjukra a kontinensek, míg világ a világ, ők egymás életének középpontjában fognak ácsorogni, és ott létezni. Ha pedig ehhez az kellett, hogy bizonyos beszélgetések elüljenek, vagy el se kezdődhessenek, akkor képesek voltak lemondani mindenféle harmadik, negyedik, vagy sokadik fél társaságáról. Így a gyámoltalan, aggodalmas tekintetű lányról is, noha Matteot aligha zavarta volna a jelenléte. Egy ideig legalábbis.
- Bocs, de koránt se hiszem, hogy veled lett volna problémája, ha már egyszer bele ment abba, hogy együtt dolgozzatok. Vagy talán olyan sokáig kellett könyörögni neki? Térden állva csúsztál elé tán’? – lesett újra az ajtó irányába, majd legyintett – talán jobb is. Nem mindennel bír el az a törékeny lelkem. Talán magamra venném, ha ellenszenves lennék neki, és inkább felhúzta a nyúlcipőt, mielőtt még … - vállat vont – mindegy… - olyannyira mindegy volt, hogy annál fontosabbnak tartotta Luciano terroristákat megszégyenítő szokásait pedzegetni, s csak azért nem szállt ádáz harcba a másikkal, amint az tiltakozással védeni kezdte magát, mert tudta, és persze látta is rajta, hogy korrigálni fogja a szavait. Matteo jól ismert, már az idősebb által is emlegetett bárgyú vigyora helyeslésképpen kerekedett az arcán, nem úgy azokban a pillanatokban, mikor önellenőrzésként végignézett magán, s rögtön a másikon. Luciano akkori külleme sokkal inkább az ő nyári „egészségét” tükrözte. A napokat, heteket és hónapokat, mikor egyre csontosodott és sápadt az arca. Szemei alá sötét karikákat és méretes táskákat növesztett, hiába is, hogy teljes „harci pompájába” érkezett meg az Államokba a nyár legelején, ő mégis egy harcedzett, űzött vadként távozott, noha nem is menekült. Sérelmek, félelmek, fájdalmak ide vagy oda, Lulu nélkül úgy ült fel a repülőgépre, mintha a fogát húzták volna.
- Hát… végül is a tréningnadrág az így is, úgy is tréningnadrág… más kérdés, hogy az enyémek nem ütöttek- és kopottak, viseletesek – voltaképp olyannyira nem voltak azok, hogy utcára is bátran feltudta volna venni őket edzőcipővel és kapucnis felsővel, egyszerűen csak rá kellett volna fognia, hogy „a sportos az ő stílusa”. Túl sokáig bizonygatni se kellett volna.  
- Merem remélni, hogy kitisztíttattad a pingvinjelmezedet, mert édesanyád hiába is parancsolt rám, hogy hozzam el a másikat „mert miért ne, bármi történhet” alapon, de bevallom neked, hogy teljesen kiment a fejemből, és valahol ott kallódik a szekrényemben. Amit nem is értek, hogy miért oda tettem be, de mindegy – úgy pörölt magában, és sokkal inkább magával beszélte meg a kényes témát, ami miatt valószínűleg a keresztanyja egy méretes sallert is lefog neki keverni, mint egy hórihorgas vénember.
- Jaj, ne légy már ilyen cinikus – nem volt benne biztos, hogy valójában elfelejtette, pont úgy, mint Luciano frakkját, vagy már azokban a percekben se figyelt különösképpen az illetékes célszemély nevére, mikor Ennio hosszú-hosszú perceken át koptatta a száját vele kapcsolatban. Nem fűzött hozzá túlontúl nagy reményeket, és persze az sem volt utolsó szempont, hogy akkortájt már nem kifejezetten állt a helyzet magaslatán. Arról már nem is beszélve, hogy hiába is Matteo volt a legszerényebb hármójuk közül, hiába volt ő az, aki hosszú-hosszú ideje már, hogy vakon tapogatózott a sötétben a jelenét és jövőjét illető kérdésekben, így a legbizonytalanabb is, akkor mégis elhitte azt, hogyha már bejelentkeztek érte a legnagyobbak s valódi érdeklődést tanúsítottak az irányába, akkor neki közülük kell válogatnia. Mert megtehette. A legidősebb pedig mégis lebeszélni igyekezett róluk őt. Hogy miért? Talán soha nem fogják már megtudni… - biztos nagy név, attól függetlenül, hogy nem jegyeztem meg, és ez esetben ez az én hiányosságom, nemtörődömségem, vagy amiért korábban nem hallottam róla, hiába is térképeztem fel a piacot, és nem is ajánlották. Igazából én nem úgy jöttem ide a világ végére, hogy célirányosan megkeressek minden, olasz felmenőkkel vagy kapcsolatokkal rendelkező zenészt, producert és céget. Ő meg éppenséggel tudott egyet, egészen véletlenül egy olyan valakit, aki még olasz is volt, és akinek talán az „ízlése” lehetek, de legalább nem a gusztusa… aztán látod, hogy hol tartunk a témában, ahol a part szakad. Elvitte a demot, azóta, mint szürkeszamár a ködben. Talán nem is baj.
Meglehet, hogy lemondás és egyfajta csalódottság csengett a hangjában, ám mindez voltaképp az említett harmadik felüket érintő, meg nem emésztett kérdéseknek volt betudható és annak, hogy azon az estén hiába is, de ott lógott a fejük felett Damoklész kardjaként a szomorú tény, valami megváltozott. Talán örökérvényesen.
- Na ez az! – mutatott azonnal Lucianora, amint az megragadta a lényeget. Világos tekintete szigorúan és haragosan villant – te azt mondod, hogy a konzervatóriumig meglehet, hogy egyenes az út bárhogy is, elég, ha van hozzá tehetséged, azon túl viszont a nyakadban a szar, amennyiben nincs gyakorlás, szorgalom, kitartás, seggelés, magolás és kínlódás a munkádban, csak és kizárólag az „Isten adta tehetségedre” hagyatkozol. Szakmaiatlan és hozzá nem értő zenész… ezzel szemben nekem mit mondanak, mintha legalábbis egy horrorfilmbe illő agymosást akarnának végrehajtani rajtam?! „Nem attól leszel valaki, hogy a nagyok azt mondják, és, ha oda vissza fújod a kottákat, meg úgy olvasod őket, mint más a könyveket.” – fújtatott, tajtékzott és pöfékelt, mint egy kivénhedt gőzgép, hiába nem azért érkezett a fiú színe elé, hogy morgással és a saját maga tapasztalataival, sértettségével traktálja őt – ó, voltak néhányan. De mindegy is – lemondó legyintéssel hessegette el a tévelygő, haragvó gondolatait. Nem akart újra és újra visszatérni arra az estére Harlembe, hiszen hiába is teltek el hetek és hónapok azóta, az akkor érzett mérhetetlen feszültség, harag, tehetetlenség amiért egy felnőtt, sokat látott és megélt férfi olyan mérhetetlen lenézéssel volt a képesített zenészek irányába, változatlanul felbőszítette. Ez pedig rossz hatással volt mind a lelkére, mind pedig a mentális erejére. És a szerencsétlen hangszerre is, amit nem sokkal az előtt kalapált el dühében. Tétován húzta vissza az ölébe mindkét kezét.
- Igazából szeretném azt hinni, hogy ezektől akart Ennio védeni, mikor az ellenszenvét fejezte ki többek között a Sonyval, Capitollal vagy az Universallal kapcsolatban. Lehet, hogy pont attól tartott, hogy majd kizsigerelnek és csak a hasznot akarják lehúzni rólam anélkül, hogy megtarthatnám a saját magam stílusát, vagy bármit, ami én vagyok – hinni szeretett volna a harmadik fiú védelmező szándékában, de igazából ebben se lehetett már egészen biztos. Azóta nem – viszont nem vagyok hülye, én is tudom, hogy az üzlet az üzlet, hogy nem én fogok dirigálni. Egyelőre még ők élik a „nagyok világát”, ők tudják, hogy milyen trendek vannak, jönnek-mennek a piacon, mivel kell valakit felfuttatni. Aztán, hogy mi lesz belőle, majd elválik – úgy vont vállat, mintha azzal az egyetlen mozdulattal akarta volna elhitetni nem csak Lucianoval, de magával is, hogy ő készen áll arra ami jönni fog. Abban már koránt sem volt teljesen biztos, hogy miként fogja venni az újabb és újabb akadályokat?
Háta szinte kongott a fiú határozott lapogatása alatt, mégis jóleső érzéssel töltötte el a támogatása, szeretete és a belőle áradó büszkeség. Ha valamit, hát az egymás irányába mutatott és tanúsított érzéseiket tanítani kellett volna.
- És gondolom ebben a kérdésben tökéletesen magamra leszek utalva, mint az elmúlt években minden egyes alkalommal, ha családi vallatáson kellett, hogy szószékbe kerüljek… igaz? – gyanúsan méregette a másikat – olykor-olykor megeredhetne a nyelved a védelmem érdekében, ha az ősanyák meg ősapák haragjáról, kíváncsiságáról van szó… bezzeg ha fizikálisan érne ártalom akkor te vagy az első, aki a háta mögé paterol, mint egy kölyökkutyát – utalt arra az ominózus éjszakára, mikor Ennio buldózer módjára indult meg felé azt követően, hogy tűzre valót formált az egyik székből.
Arckifejezése ezután se változott, s ha már témánál voltak, mellkasán karba tett kezekkel, cinikusan, kíváncsian leste Lulunak nem csak a rendrakó ténykedéseit, de az arcán megjelenő grimaszokat is.
- Túl elhamarkodott, mi? Jó, tény és való, hogy fél éves távlatban az emberek nem szoktak összeköltözni főleg nem egyetemi évek alatt, amikor még anyuci és apuci töltögeti a bankkártyáját az embernek és az ő kosztján él, de… láttam már kivételeket is… csak úgy… mondom – mondani könnyű, természetesen, de tagadni se tudta, hogy milyen mérhetetlenül el volt ragadtatva, amiért úgy látszott, hogy Lucianot komoly szándékok vezérlik Viviana irányába. Soha nem látta még őt azelőtt olyan végtelenül szerelmesnek, gyengédnek és elvarázsoltnak, mint amikor a lánnyal volt, hozzá tartott, vagy tőle jött – amúgy meg már nézegettem. Szerinted csak úgy idekötném a nyomorúságos kis életemet tervek és lehetőségek nélkül a ténnyel, hogyha úgy alakul, hogy… nem alakul sehogy, akkor Violáék otthonában kell nekem is elviselni a millió nő nyavalyáját és hisztériáját? Kösz, de kösz nem.
Amúgy meg fene a kényelmességedet, és ha mondjuk nem öt percet, hanem tízet, tizenötöt kellene sétálgatnod, akkor az már túl sok lenne neked? Akkora segget fogsz itt ereszteni, ha így haladsz… bár, ha nem eszel rendesen, akkor nem kell ettől az opciótól félni – lépett közelebb hozzá, hogy ő is segédkezzen kicsit a rendrakásban, ne csak mélán bambuljon és nézelődjön, szitkozódjon… Luciano nagy szerencsétlenségére: két pillanaton belül, lendületből csattant a tockos a tarkóján.
- Beszélsz még itt baromságokat?! Leszerepelni, még mit nem…?! Idióta! – le se tagadhatta volna Gaena mama neveltetését, aki olykor-olykor hasonlóképpen lendítette meg a kezét, csak bizonyos alkalmakkor ő konyharuhával állt neki elagyalni a neveletlen ifjoncokat, ami pedig kellemetlenül csípett, bárhol is érte a testüket – nem kell itt nekem játszanod az ártatlant, hogy „mi lehet…?” Én már látom, hogy mi lesz, szóval leszel olyan kedves ezt, meg ezt és ezt a három lakást jó alaposan megnézni magadnak. Az anyabanktól meg nem kell félni, az már jobban felkészült minden, még a legmeredekebb eshetőségekre is, hogy csak pillognál. Szerinted nem ültem le egyszer se a jó édes anyáddal beszélni, amíg otthon voltam? – magyarázás közben, kezében a telefonnal küldözgette át neki a kiszemelt, nem túl nagy, de annál jobb, és számukra legmegfelelőbb lakásokat. Hiába nem akart ő se ennyire előre tervezni, nem lehetett biztos abban, hogy a kezdeti időszakban mennyivel fogja megtömni a zsebét az Universal, de bízott magában és bennük is, ráadásul nem maradt támogatás híján az otthoniak részéről sem.
- Ezt sokáig fogom még hallgatni mi? Aztán meg azt, ha nem jön össze a dolog, és a süllyesztőbe kerülök – mert ugyebár semmi nem állandó az életben, és ahogy jönnek a sikerek, úgy jöhetnek a mélyrepülések is… nem szerette volna, ha ez az ő esetében is bekövetkezik, de mindennek megvolt az esélye. Elbízni pedig nem akarta magát.
- Ahogy elnézem nincs már dolgod itt. Kollegina világgá szaladt, én tönkre vágtam a gyakorlói hangulatot… úgyhogy csak, hogy egy kis jókedvet, pár liter piát és kevésbé lepukkant arcokat is láss, mint amilyenek az itteni szellemek, bejelentkeztem mára Daniellohoz. Összerántotta a srácokat is. szóval jelenésünk van! És nem, nincs ellenkezés! – mutatott rá – jó persze, mint hű párkapcsolatban levő embertől illik megkérdezni, hogy „ugye nem a kismadaradhoz szerettél volna menni?”, de tudtommal mára ő is beprogramozta magát, szóval… a miénk vagy – vállát vonogatva kapaszkodott bele a kabátjába, s már csapta is Lulu hátára a mancsát, hogy az ajtó felé taszigálja őt – de előtte rendbe rakunk mert úgy nézel ki, mint aki benéz. Csak, hogy Lorettát idézzem…