Ha Neul & Sora

- Haza tudok menni egyedül is, ha neked más dolgod van. - Némi aggodalommal az arcomon pillantottam Mile-ra, aki a járőrautó volánjánál foglalt helyet, s koncentrációtól komoly arccal nézte az előttünk elterülő utat. Szirénát nem használtunk, mert nem volt vészhelyzet, épp ezért nem is haladtunk túl gyorsan a helyszín felé. Nehéz volt elvonatkoztatnom attól, hogy én már nem beszélhetek többes számban magunkra vonatkozóan, mert még nem sikerült visszakapnom a munkámat - akármilyen okból. Így a bátyám után való nyomozás is egy fokkal nehézkesebbé vált.
- Ne viccelj, megígértem, hogy hazaviszlek. - Előbb jelent meg a mosoly az ajkain, mint hogy felém fordult volna, hogy rám villantsa azt. - Ha pedig megígértem, akkor be is tartom.
- Köszönöm - feleltem halkan, immár egy fokkal nyugodtabban süppedve bele a rendőrautó anyósülésébe. Nem szerettem volna olyan helyen találkozni Mile-al, ahol kíváncsi fülek esetleg túl sokat hallhatnak arról, hogy mire kértem őt és kinek ad át információt, még ha az információ nem is feltétlenül kecsegtetett semmi jóval. Tudtam, hogy egyébként nem az lenne a feladatom, hogy a saját bátyám után kutassak. És ha őszinte akarok lenni, egyre inkább úgy éreztem, hogy Asa nem is akarja, hogy megtalálják, ami miatt én egyre inkább csak magamat tudtam okolni. Ha a szüleink halála után kitartok mellette és nem mondok neki olyasmiket... Elnyomtam egy sóhajt, miközben a tekintetemmel az utcán elsuhanó alakokat figyeltem. Hol lehet Asa?
Hiányzott, hogy én magam is egyenruhában üljek egy hasonló autóban és fél füllel hallgassam a diszpécserek duruzsolását a szolgálati rádióból a műszerfalra erősített készülékből. Éveken át készültem, edzettem és tanultam azért, hogy nyomozó lehessen belőlem, az egészet pedig olyan könnyedén vették el tőlem, mintha csak kirántották volna a lábam alól a talajt. Azt hiszem ebben a káoszban pont jókor érkezett meg Chan, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán ne unatkozzak, és ne is búslakodjak az elvesztett munkám miatt. Külön örömmel töltött el, hogy bevont a testvére megtalálásába, és eléggé mardosott is a bűntudat, amiért én nem meséltem neki a saját missziómról. De talán csak azt vártam, hogy valamilyen eredményt érjek el. Ami nem akart jönni.
Addig is segíthettem Mile-nak, aki immár lefékezett a jégcsarnok előtt, s rövid időn belül le is parkolta az autót. - Megvárjalak? - Reméltem, hogy nemmel felel és vele mehetek, amikor pedig így is tett, majd kiugrottam a bőrömből. Pontosabban a járőrautóból. Furcsán éreztem magamat, amiért teljesen civil ruhában szálltam ki, mégis készségesen indultam Mile után. Hála a szolgálati rádióból hallott információknak, tisztában voltam vele, hogy pontosan milyen ügyről van szó, és ha őszinte akartam lenni, azért is tartottam a kollégámmal és egyben barátommal, mert tizenéveseket mindig más volt kezelni, mint felnőtteket. Nem mintha bármelyikünknek is több tapasztalata lenne gyerekekkel, de talán én mint nő, megnyugtató hatással lehetek rájuk.
Igyekeztem ugyan a háttérben maradni, de lehet, hogy nem csak a rendőrőrs falainak van tökéletes hallása, hanem nekem is. Még mielőtt Mile újabb embertől szerzett volna helyszíni vallomást, én odaléptem hozzá és megrángattam a könyökét, majd a magas fiú felé intettem, aki az események középpontjába keveredett ugyan, de az arcáról könnyedén leolvasta az ember, hogy mennyire ártatlan.
Illegális gyógyszer birtoklása miatt hívták fel a rendőrséget, amiről némi telefonálhatás után kiderült, hogy ugyanolyan fiatalok voltak, mint akit ezzel gyanúsítottak is. Az egész pedig túlságosan féltékenység szagú volt, hogy komolyan vegyük. Ráadásul rendőr mivolt ide vagy oda, könnyedén azt tudtam mondani Milenak, amit Chan tanított meg nekem. Koreában bizonyos gyógyszerek nem illegálisak, mint itt nálunk Amerikában. Az eszembe véstem, hogy otthon meséljem el Channak, hogy követetten sikerült megóvnia ma egy kiskorút attól, hogy beültessék a zárkába.
Helyette én ültem le a fiú mellé, akire igyekeztem kedves mosolyt vetni, mert elég ramatyul nézett ki - amit a helyzet komolysága miatt egyébként nem is csodálok. - Ne félj, nem fognak bevinni. - Ebben biztos voltam. - Az sem fog sehol megjelenni, hogy ma ez történt. Nem fognak róla tudni az edzőid és a szüleid sem. - Ha lettünk volna olyan viszonyban, talán még a kezét is megszorítottam volna, hogy megnyugtassam.
- Mi lenne, ha elmennénk innen? Van kedved levegőzni? - Engem frusztrált valamelyest az épület, ami tágas volt ugyan a beltereket illetően, de túlságosan zárt is egyben. Sokkal szívesebben néztem volna az eget, mint az építészetileg különleges megoldással készült átlátszatlan tetőt. - Elkísérhetnél engem enni. Benne vagy? - Valójában az volt a tervem, hogy őt hívom majd meg, de ezt elég volt csak később tudnia. Reménykedtem benne, hogy a gesztustól kevésbé érzi majd úgy, hogy félnie kell tőlem, vagy a helyzettől. Ismerem Mile-t és tudom, hogy tényleg nem fogja őt bevinni. Főleg mert akkor nem kért volna meg rá, hogy nyugtassam meg a fiút.