Melletted sikerült felfedezni, hogy különös hatással vannak rám a családban történő konfliktus helyzetek… Neked köszönhetően(?) ismertem meg Wyatt egy új és határozottan - addig a tőle megszokott precízitással - elrejtett oldalát. Méghozzá az esküvőnkön, évekkel ezelőtt. Tisztán emlékszem, hogy mit mondtál nekem, mielőtt - miközben kirobbant a káosz; "Ehhez én nem tudok gratulálni. A részvétem kifejezőbb." Akkor láttalak először és utoljára is, de a hangod és az aurád, a jelenléted, te magad ott felejtetted a lélekszignód. Számomra azonban nem okozott túl nagy törést átlapozni feletted az éjszakába nyúló nevetésekkel, mert ott és akkor csak az foglalkoztatott, hogy Wyatt rendben legyen, boldog tudjon maradni annak ellenére, hogy a fivére térdig gázol az örömében, millió szilánkra törve azt. Persze utólag az emberben felsejlenek alternatív lehetőségek és bizony eszembe jutott, hogy talán részedről figyelmeztetés is lehetett? Tévedés. Wyatt sosem beszélt volna neked arról, milyen kegyetlen-forrása van a kapcsolatunknak.
Akkor sem érthettem meg egészen, most sem vagyok tisztában vele, hogy mi okozza közöttetek ezt az erős feszültséget, de talán már nem is vagyok/leszek érintettje annak, hogyan alakul végül kettőtök parallelje. Wyattnek papíron a felesége vagyok, így van közöttünk rokoni szál. Mindkettőknek vissza kell találnunk valahogy a normál életbe, de ez elég nehéz egy poszttraumatikus stressz szindrómával küzdő férj és egy szokás szerint önző és őrült feleség számára.
//Kedves Érdeklődő! A pb és minden más részletkérdés Wyatt asztalához tartozik. Én csak a sarokban tudlak megkínálni egy kevés limonádéval. Édesen, ha úgy szereted! Vagy citrommal, ha másképpen.  Mindent félre téve, fogalmam sincs, összefuthatnak-e Jenniferrel, s ha igen, milyen kapcsolat alakulhat ki közöttük most, hogy két évig nem beszéltek egymással a drága gerlicéink. Hideg házasságban élnek, melyről talán tudhatott is a középső Leneghan. Ha ahhoz érzel kedvet, ropoghat a puskapor, én ugyan nem zárkózom el tőle. Történhet véletlen találkozás is közöttük, részemről bármilyen irányba vihető a plot. Nagyon várunk!   (A boldogság, csakhogy némi elégedettséggel szolgáljak és elegánsan tegyem, egyszerűen csak nem létezik ebben a plotban.) Így hát, egyáltalán nem okoz különösebb nehézséget még egy törött lélek beinvitálása köreinkbe.//

Anyánknak egyetlen vezérelve volt, amiben szentül hitt: a család fontosabb mindennél. Ennek jegyében kért minket arra, hogy soha ne forduljunk szembe egymással, mindig legyünk támaszai a másiknak, bármiben kelljen is a megmentésére sietni. Szép gondolat -kár, hogy csak az maradt...
Tizenkét éves voltál, amikor apánk meghalt, és bár erőn felül tagadtad, talán téged viselt meg a legjobban. Keménykezű, szigorú, sokszor bántalmazó szülőnk volt, de soha nem tudott olyat tenni, amitől megváltozott volna a felé mutatott bálványozásod. Tisztelted és felnéztél rá -bár nem tudtad, és lehet még ma se vagy vele tisztában, de csupán az irányába való megfelelési kényszer volt, ami miatt ennyire a kegyeibe akartál férkőzni. Te lehettél volna a legodaadóbb gyereke, ha valaha is észrevett volna. Minden, ami voltál, aki után egy, a sajátunkhoz fogható apa epekedhet, mint méltó utódja, rajtam került bevasalásra, én azonban nem tudtam állni a próbatételeket. Téged ennek ellenére se vett figyelembe... gondolná bárki, hogy egy felnőtt férfi agyát még mindig ezek a megfelelés szülte képzetek ostromolják? Nyugodj meg, nem vagy vele egyedül.
Soha nem volt mézesmázos a kapcsolatunk; ahogy apa halála után a család élére kellett állnom -hisz anya józanságának egy részét apával együtt eltemettük- mindent megtettél, hogy keresztbe tegyél nekem. Már nem volt, aki fültövön vágott, ha acsarkodni támadt kedved. Évekkel ez előtt az esküvőmön láttalak utoljára, ahova több éves távolságtartás után a békülés szándékával hívtalak meg. Eljöttél, végigszenvedted a szertartást, hogy a lakodalmon felhajtsd az alkohol túlnyomó részét, majd jelenetet rendeztél, végül angolosan távoztál... Azóta nem kerestelek. Most mégis felbukkansz New Yorkban, otthagyva Shelbyville-t -hogy végleg, vagy csak valami dolgod támadt itt, csak Te tudhatod. Ahogy azt is, miért kerestél fel...

//Kedves Érdeklődő! Hadd szögezzem le előre, hogy a látottakkal ellentétben a középső tesó nem rossz ember, csupán meg nem értett, és ideje korán rossz útra tért, ahonnan nem találja a menekvést. Az úriember nem egy egyszerű eset, még annyira se egy könnyen kezelhető, simulékony jellem. Öntörvényű, irányításmániás, konok, kissé talán agresszív -felnőtt korára nagyban hasonlít Leneghan-apura, de örülnék, ha a miértek kidolgozásra kerülnének, hisz nagyon sok történés befolyásolta abban, hogy olyan lett, amilyen Bár felsoroltam a törvényszegőket, mint csoportlehetőséget, nem gondolnám, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, inkább, ha ezt választod, valami piti kis bűnöző-szerűséget képzelnék el Rugalmas vagyok, bármilyen ötlettel érkezhetsz -nekem is vannak jócskán -, valószínűleg össze fogjuk tudni fésülni a szálakat! A pb teljes mértékben változtatható arra, akivel kényelmesnek érzed!

Gondolhatnánk, hogy neked volt a legkönnyebb, hiszen alig voltál hét éves, mikor apánk meghalt. Talán nem is emlékszel, milyen volt, mit kellett kiállnunk minden nap... Mégis rajtad látszik meg legjobban a konzekvens nevelés abszolút hiánya: bár azt eleve nem kaphattad volna meg apától -kérdezz csak minket-, de azzal, hogy anyánk elméje teljesen megrogyott, ezáltal megszűnt felelős felnőttnek lenni, jobb híján tőlünk, bátyáidtól kaptad meg mindazt, amit mi alapjának gondoltunk egy fejlődésben lévő gyerek szükségleteinek. Nem végeztünk jó munkát, hisz mi is épp a tinédzseréveinket rúgtuk akkoriban, de ezért soha nem okoltál minket.
Téged volt a legnehezebb otthagyni. Nem voltál még tíz, mikor az egyetem miatt Pennsylvaniába költöztem. Szoros volt a kapcsolatunk... te voltál az egyetlen hármunk közül, aki tiszta lappal indulhatott, aki nem volt mentálisan és lelkileg sérült -akkor még-, akiben azt láttam, amilyen egy másik családban én is lehettem volna. Talán irigyeltelek is emiatt. Függtél tőlem, mígnem az egyetem végeztével ellene nem mentem a neked tett ígéretemnek. Nem költöztem vissza hozzátok, továbbra is csak pénzt küldtem haza, mikor az FBI Academy miatt Quanticoba kényszerültem. Ahogy cseperedtél, szinte magadat nevelve, egyre távolabb kerültél tőlem -hiába próbáltam erőn felül tartani veled a kapcsolatot, bízva abban, hogy egyszer talán megérted, miért döntöttem így, felszínessé vált az egykori szoros testvéri viszony, noha a mai napig beszélünk, bár nem mindig rendszeresen.
A távolból támogattalak, még akkor is, amikor Sacramentoba költözve azt a hírt kaptam, hogy ott akarod hagyni Shelbyville-t és tovább akarsz tanulni. New York lehetetlennek tűnt egy magunkfajta szerény környezetből érkező családnak, de felvettek -az amerikai álom azonban neked is, mint sokunknak, rémálom lett. Bár épp el tudtad végezni az alapszakot nagyobb anyagi megrogyás nélkül, a mai napig nyögöd a diákhitelt, és a pénzt kuporgatod, hogy a mastert is végig tudd vinni. Ez a vágyad. A te, egyszerű óradíjas kis fizetésedből azonban nem, hogy a kettő együtt, de egyik se fog menni... A lakbérről és a napi megélhetésről pedig még nem is beszéltünk. Engeded, hogy segítsek, vagy most is el fogsz lökni magadtól?

//Kedves Érdeklődő! A legfiatalabb tesót képzelem el talán a legkörülményesebbnek mind közül. Világéletében ingott a talaj a lába alatt, és ahelyett, hogy felnőtt korára anyagi biztonságot tudott volna kialakítani magának, most is ugyanazokat a problémákat nyögi, amikbe gyerekkorában is kényszerült. Soha nem tanította meg senki, nem volt előtte példa, hogy kell felnőttnek lenni, emiatt teljes bizonytalanság lengi körbe, ami nyilván nagyban befolyásolja a jellemét. Szerintem érdekes lehet a koncepció, ha valakinek van türelme kibontogatni a lelkivilágát, de abszolút vevő vagyok bármi másra, így minden, ami fentebb szerepel, egyeztetés útján változtatható -nem harapok, bármilyen ötletet szívesen meghallgatok! A pb ténylegesen csak egy útmutató, a lényeg, hogy nem egy echte szép, macsó embert kell hozzá elképzelni, inkább ziláltat, mint amilyen ő maga is