Másfél, talán kettő hete láttalak először, és az elmémbe ágyazódtál; három napig forogtál ott, mint pókhálóba ragadt légy, és minél jobban vergődött a rólad alkotott emlékkép, annál szorosabban kapaszkodott beléd a hálóm. Nem jegyeztem meg a neved, fáradt voltam az előadás után és úgy rángattak el, hogy megünnepeljük Francesco születésnapját. Sőt, talán be sem mutattak téged. Futólag, a társaságnak intette csak el az ünnepelt, miután odaintegetett magunkhoz, hogy a lakberendezője vagy, majd áradozott rólad egy sort, de a neved… A nevedet és az elérhetőségedet is Francescotól szereztem meg végül, amikor a negyedik napon, a pihenőnapomon elég gondolatot formáltam meg ahhoz, hogy cselekedjek. Kék a szemed. Nem vagyok az első randik híve, a kinevezett randikénak sem, mindig azt szerettem, ha valami alakult autentikusan, úgymond magától; találkozzunk, töltsünk el időt, teszteljük le a vizeket és vagy nagyon kellemes és beleugrunk, vagy hemzsegnek benne a cápák és köszönjük, de elválnak útjaink. Első randi… Soha. Kényszerített, elvárásokkal teliszórt, még nem is ismerjük egymást… Így inkább a lakásommal kapcsolatban találkozok veled, hiszen mi más árulná el jobban, ki vagy te, mint az, hogy mit kezdenél a lakhelyemmel? Az életembe invitállak, hogy dekoráld ki, és ha nem tetszik, akkor semmit nem veszítettem, ha pedig igen… nyilván ez az ideális út, de nem vagyok naiv. A megérzésem jelzett veled kapcsolatban, de az soha nem száz százalékos. Kávézóban találkozunk, a lakásom melletti épület aljában, hogy közel legyünk, amennyiben megnéznéd, mégis ne egy vadidegen konyhájában kelljen elfogyasztani egy kávét. Jól láttam, hogy zavarban voltál azon az estén? Néha feléd néztem, néha felém pillantottál… egészséges izgalommal a gyomromban készülök össze. Szűkösebb szárú, öltönynadrág anyagú szürke nadrágot,húzok fekete hosszú ujjút, aminek felgyűröm az ujját valamennyire és ami kellő teret ad a nyakamnak lélegezni, de nem mellbimbóig tart a kivágása, mint azoknak a szörnyű pólóknak, amik lassan tíz éve divatoztak egy bizonyos rétegben. Sportcipő, telefon, tárca, kulcs és napszemüveg a fejemre, hogy a megbeszéltek előtt tíz perccel belépjek és a májusi nap elől a kellemesre légkondicionált térben találjak menedéket. Menedéket? Lehet kint jobb. Sötétzöld falak, még igazi fából készült asztalok, arany dekorációk; nem teljesen összeegyeztethető a stílusommal, de ízléses, és tényleg jó kávét csinálnak. Nem vagyok túlzottan boomer, de a Starbucksokat általában kerülöm, és ha élek is velük, öt espressot kérek, rengeteg jéggel. Itt viszont kellő tér van a nyugodt párbeszédhez, nem elnyomó a kávéház zsivaja, nem túl erősek a fények… itt a tied lehet a figyelmem. Csak egy vizet kérek, hogy a tényleges kávézgatással megvárjalak téged, de mégse üres asztalhoz érkezz; lazán hátradőlve veszem elő a telefonomat, hogy amíg nem érkezel meg, hogy megkapom a válaszokat a kérdéseimre a tudtod nélkül, lekössem magam a kapott üzeneteim olvasgatásával. Elég gyakori időközönként pillantok fel, és talán harmadszorra nyílik az ajtó, amikor te lépsz be rajta. Nézem, hogyan érkezel meg, és mikor te is kiszúrsz, egy apró mosollyal intek a telefonnal teli kezemmel. Tekintetem végigkíséri a hozzám vezető utad. Megfordul a fejemben, hogy leveszem rólad a nyomást, mert senki nem szereti, ha a közeledését végig figyelik, de aztán önző módon nem adok pihenőt; figyelem a mozdulataidat, és amikor kellően közel érsz, barátságos mosolyra húzódik a szám miközben felemelkedek a helyemről. - Szervusz, Morgan Blanchet - nyújtom a kezem a tiédért, hogy megtörténjen az elmaradt bemutatkozás. - Köszönöm, hogy eljöttél, foglalj helyet - intek a másik szék felé, miután határozottan és hosszan kezet rázok veled, a szemkontaktust felvéve és megtartva. Jól emlékeztem, szép kék a szemed. - Gondolom te is eléggé be vagy táblázva, szóval - ülök én is vissza, előrehajolok, az asztalra könyökölve, kissé oldalvást billentett fejjel fürkészlek. - Mesélj magadról.
A múltkori előadáson volt, olyan két hete futhattam össze Morgannel, de hagyott bennem némi nyomot. Emlékeztem rá. Kinézetére is és nevére is és tisztán emlékeztem néhány mondatra is, amit mondott, ugyanis beszélgettünk is egy keveset, már, amennyit időnk engedett, hiszen elég fontos ember volt ahhoz, hogy sietnie kelljen. Nem gondoltam volna, hogy találkozom még vele, ám aztán kaptam egy telefont. Ő volt az, de nem rejtette véka alá kitől kapta meg a számom, én pedig nem haragudtam, sőt, kifejezetten örültem is neki, hogy sikerült kiderítenie az elérhetőségem. Már első találkozásunk alkalmával is picit zavarban voltam a társaságában, sőt, vonzónak találtam és megnyerőnek. Igaz, szakmai okok miatt keresett meg, de soha nincs kizárva, hogy egy "munkakapcsolat" igazi kapcsolattá avanzsáljon. Volt már rá példa az életemben, hogy egy kertészeti felkérésből lett futó szerelmi kapcsolatom, tehát semmit nem éreztem kizárhatónak. Telefonon egyeztettünk, időpontot és találkozó helyet is fixáltunk, ami neki is és nekem is megfelelő volt, hiszen mindkettőnknek meg volt a határidő naplója és időpontokhoz voltunk kötve, de szerencsére nem kellett sokat nézgetni a napokat, hogy megtaláljuk a tökéletest.
Nem mondhattam volna azt, hogy csak miatta készülődtem olyan lelkesen és alaposan, hiszen minden alkalommal odafigyeltem az arclemosókra, krémekre, amik addigra biztosan nyom nélkül felszívódnak, fogmosásra, öblögetésre, a kellemes tavaszi illatokat idéző parfümre és a frizurára, ruhákra, de talán most még inkább adni akartam magamra. Tudatosan, vagy tudat alatt, de szerettem volna minél kellemesebb, szimpatikusabb látványt festeni. Nem voltam egy nagy öltönypárti alak, általában csak a zakót szoktam használni, mint most is. Egy szürke, "elegánsabb" hosszúujjú póló, világoskék farmer, törtfehér, magasszárú sportcipő és zárásnak egy rózsaszín zakó. Megjegyzem, a derékszíjam is rózsaszín volt. Meg voltam győződve, ezek a színek tökéletesen passzoltak egymáshoz, még ha nem is volt túl gyakori látvány az ilyesféle szett az utcákon. Amúgyis, a rózsaszín tökéletesen harmonizál a szürkével és a kékkel is, ráadásul a természetes színeimmel is jól passzolt, amiket a testem viselt és nem a ruháim. A csomagtartóba pakoltam egy nagy táskát, amiben különböző szín, bútor és dísztárgy és egyéb katalógus volt, majd egy másikat, amiben szintén katalógusok voltak, ezt követte egy laptop táska és egy aktatáska is. Ezek az esetek nagy részében elengedhetetlenek szoktak lenni a lakberendezői munkához. Végül végre behuppanhattam a volán mögé és indulhattam is a kávézóba, ahol a megbeszélt találkozónk volt.
Balesetmentesen, viszonylag jó időt és stresszmentes körülmények között érkeztem meg a helyszínre, mely talán a szerencsés forgalmi helyzeteknek volt köszönhető és, hogy volt pár jó elkerülő út is, amiken jobb körülmények között lehetett haladni. Leparkoltam, noha az már macerásabb volt, mivel elég vacak parkolási lehetőségek voltak, ráadásul a kávézó vendégein túl mások is előszeretettel parkoltak itt, nehogy kényesebb helyeken kelljen, de végül balesetmentesen beálltam két autó közé farral, mivel itt aligha fog kelleni bármi is a csomagtartóból. Kiszálltam és bementem a kávézóba az aktatáskával az oldalamon, ám azonnal szemet szúrt, hogy mennyire követi a lépéseim. Vajon a ruhámmal van a baja? Vagy ez csak valami szokás onnan, ahonnan jött? Nem tudtam volna megmondani. Az is lehet csak annyira tetszem neki, vagy csak ennyire illemtudó akar lenni, amit alátámasztana az is, hogy felemlekedve, szemkontaktust tartva fog velem kezet. Igazából ez nekem kicsit idegen, túl feszélyezett, én ennél sokkal lazább szoktam lenni, nem ennyire "modoros", de ez az ő dolga volt. Nem szóltam bele és nem tettem rá megjegyzést, végtére is nem volt ezzel semmi bajom. -Nigel Ackerman.-Mutatkoztam be mosolyogva.-Köszönöm.-Felakasztottam táskám a háttámlára és leültem a szemben lévő székre.-Most épp nem sietek. A következő címem olyan három óra múlva lesz esedékes. Nem szoktam túlvállalni magam és mindig úgy tervezek, hogy legyen időm bőven, ki tudja miért és meddig húzódik egy lakás, ház, iroda, stb. Volt már olyan, hogy két-három órát kellett ott lennem valahol. És igyekszem azért, hogy legyen egy kis szabad időm két cím között, mivel én sem vagyok robot.-Nevettem el magam kedélyesen. Meséljek magamról? Mégis mit? Elvileg szakmai találkozón vagyunk, szóval lehet nem a magánügyeimmel kéne untatnom, bizonyára arra kíváncsi mivel és mennyi ideje foglalkozom.
-Nos, Michiganből származom, de az egyetemet Washingtonban végeztem. Botanikus végzettségem van, a növények világában nőtem fel. 2011-2015-ig egy Michigani botanikus kertben és arborétumban dolgoztam, mellette pedig igyekeztem beindítani és "felfuttatni" vállalkozásomat. Lakberendezéssel 2010 óta foglalkozom, de a magam részéről és a felkeresőim szerint is nagy tehetségem van hozzá, a weboldalamon is eddig pozitív visszajelzéseket kaptam és nem szoktam törölni a hozzászólásokat.-Nevettem fel, hiszen tényleg nem szoktam törölni egy negatív megjegyzést sem. De nem is igen szoktak olyat írni. Persze mindig van egy-két rosszmájú, de ha nekik ez okoz örömet, nem rontom el.-2015 óta élek és dolgozom itt New Yorkban. Szabadidőmben festészettel és szobrászattal foglalkozom. Már volt néhány kisebb kiállításom, de még nem tudtam nagyobb hírnévre szert tenni, de... igyekszem.
- Szuper, akkor ráérünk - mosolygok a robotos kommentáron, és közben pörögnek az agyamban a lehetőségek, amik három óra alatt megtörténhetnek. Három óra alatt a világot is meg lehet váltani, nem, hogy más egyebet. A más egyéb akár kivitelezhető is lenne. - Gondoltam, ha már a lakásomról van szó, komfortosabb először átbeszélni egy kávé mellett, aztán felmegyünk úgyis - kacsintok, csak mert kíváncsi vagyok a reakcióra. - Nagyon nem mindegy, hogy kire bízom - mert eleget osztozkodtam sokakkal, hektikus körülmények között Londonban, és hiába volt meg annak is egyfajta szépsége, most már szeretném a saját lakásomat nekem készítve élvezni. Eddig úgysem változtattam meg rajta túl sok mindent. - Azért rendesen be vagy foglalva időpontokkal - mert biztosan van olyan, aki örül a heti kettő lakásnak, ha nem egynek. Még jó, hogy New Yorkban kifogyhatatlanok a lakások, és úgy tűnik, sokaknak a pénz is. Az egyetlen módja annak, hogy nekem saját lakásom legyen itt, az volt, hogy apám eladta a több generációs borászatunkat, és azóta azt herdáljuk. Megérte ez az üzlet? Nem biztos. Foglalkoznék valaha szőlővel? Biztosan nem. Figyelek, hallgatlak és közben nézem az arcmimikád, mentálisan jegyzetelek. - Miért pont a növények? - és ebből indul a következő kérdés is. - Hogyhogy lakberendezésre váltottál a kertekről? - mert itt New Yorkban nagyrészt balkonokat tud csak durván teleültetni ládákkal, habár... ki tudja, hogy mit tud egy lakással kezdeni. Megnéztem pár referenciamunkáját, de a személye valahogy jobban foglalkoztatott, és megnyugtató, hogy azt a kémiai reakciót, amit a levegőben kivált a közelséged, nem képzeltem aznap este sem. Pedig kellően fáradt voltam, zsúfolt heteken vagyok túl, és még zsúfoltabbak jönnek, de ezt nem szokásom eltéveszteni. - Ez pozitív - mosolyodok el. Te vagy pozitív igazából, mosolyogsz, nevetsz, olyan... boldog vagy. Itt ritkán látni boldog embereket, de talán Londonban volt még ennél is kevesebb. Cserébe itt sok az őrült, és az őrültek mindig lenyűgöztek. - Kiállításaid? Feltétlen említsd meg, ha tartasz ismét, kíváncsi lennék rá, milyen a stílusod. Nem sok ez egy kicsit? A munka, plusz a festés, plusz a szobrászat... - közben az asztalhoz lép a pincérnő, én egy dupla presszót rendelek, hogy meglegyen a folyamatos koffeinellátás az ereimben. - Szóval. Neked a lakberendezés is művészet? Mi alapján tervezel? - mert maradunk egyelőre a fő témánál. Értem, hogy miért akar valaki másoknak művészetet adni, hiszen én is azt teszem minden nap, de az önös érdek nagyobb. Mindigis imádtam szerepelni, te viszont másoknak alkotsz. Sok lehet a beképzelt köcsög.
Kacsintásán és megjegyzésén kicsit megszeppenten nézek, picit talán el is pirulok. Milyen egy rámenős kuncsaft. Hát nem mindenki ilyen kacér, ha elhív engem az biztos, ezek szerint jó volt a megérzésem, hogy ebből még más is lehet, mint sima lakberendezés, bár nem gondoltam volna, hogy igazam is lesz. -Hát van egy pár, igen. Nem azt mondom, hogy dúskálok, mert azért nem vagyunk olyan keresettek, mint mondjuk a gépjármű oktatók, vagy a pszichológusok, de mindig van, aki felkeres, meg van egy állandó kis köröm, akik bizonyos időközönként visszahívnak, ha valamire szükségük van. De nem cseréltem le a növényeket, tehát félre értesz engem. Én foglalkozom kertekkel. Engem nem csak lakásokhoz hívnak, én kijárok a kertvárosokba is kerteket csinálni, vagy gondozni, eljárok növényeket telepíteni házakba, lakásokba, teraszokra, szoktam menni üvegházakba és botanikus kertekbe, arborétumokba. Sokrétű vagyok, de tény, hogy a lakberendezés nekem az első. De nem csak New Yorkban dolgozom, hanem a közeli környező városokba is néha átmegyek, ha kell, de túl messzire azért nem.-Feleltem mosolyogva.-De, hogy miért pont a növények...-Gondolkodtam el pár másodpercre.-Mmm... talán mert szépek, érdekesek és sokfélék. A növények világa rendkívül sokrétű, színes és izgalmas. Nagyon sok féle van és mindegyik más mechanizmus alapján működik, mást tud, más gondozást igényel, más életet folytat, főleg az ázsiai növények. Szóba került a kiállítás, a művészet, én pedig kérésére bólintottam. -Rendben, úgy lesz, szólni fogok.-Bólintottam mosolyogva. Én egy vaníliás capuchinot kértem, most ahhoz jobban volt gusztusom, mint a kávéhoz. -És ez még csak egy szelete az életemnek.-Hajoltam hozzá közelebb izgatott mosollyal, hiszen sok minden volt még, ami nem hangzott el.-De figyelj, én nem érzem soknak. Meg tudom oldani, hogy mindenre jusson időm, főleg, mivel nincs senkim a kutyáimon kívül, egyedül élek, szóval végtelen idő áll rendelkezésemre. Megkaptuk a kávét-capuchinot, majd belekortyoltam. -Hát végtére is minden művészet. Figyelj, attól függ, hogyan fogunk bele.-Mondtam némi gesztikulációval.-Művészet a lakberendezés, a kertészet, a festészet, fodrászat, a minden, de lehet művészet egy kávéfőzés, a sütés, egy sebészeti beavatkozás is, csak nézőpont kérdése. Úgy is kell hozzá fogni, meg kell adni a módját. Ahhoz, hogy én jó munkát tudjak végezni, ahhoz meg kell ismernem az embert, akinek dolgozom. Tudnom kell, hogy ki ő, milyen ember, milyen a stílusa, miket szeret, mit dolgozik, milyen a jelenlegi lakása, háza, irodája, stb. És ha van már bennem egy kép, akkor el lehet kezdeni válogatni, berendezni stb. Azért is kell idő hozzá. Ez nem úgy működik, hogy bemegyek egy lakásba és már mondom is mi kell oda.-Mosolyogtam.
Szép fehér a bőröd, de még szebb az, ahogyan az apró pír kiül az arcodra. Mosolyognom kell rajta, talán, egészen úgy tűnik, hogy célba ért a megjegyzésem. Vagy a kacsintásom. Talán mind a kettő. - És aludni is szoktál valamikor? - mosolygok a felsorolás után. Már attól, ahogyan mindent felsoroltál, el lehetett fáradni, és egy folyamatosan pattogó labda képét keltette bennem a mindennapos életed. - Most gondolj bele, hogyha annyian keresnének, mint egy pszichológust… habár ez is egyfajta pszichológia, nem? A belső dolgokról szól - pszichológushoz mindenkinek járnia kellene, köztük nekem is, de sokkal egyszerűbb a fészerbe szögelni a dolgokat, mint leülni arra a bizonyos kanapéra. Nem, nem a fekete bőrre gondolok. Aranyosnak találom, ahogyan a növényekről beszélsz, mert nem gyakran, nem igazán hallani olyant, akik így lelkesedik irántuk. Nekem is van pár a lakásban, de elég szomorúzöld színfoltok, amiket vagy túl gyakran megöntöztem, vagy olyan régóta nem érte őket víz, hogy megkérdőjelezik sivatagi létüket. Én mindig inkább emberekről, kevés, de fontos emberről gondoskodtam, a növények és állatok kimaradtak. - Főleg a ázsiaiak? - kérdezek vissza, mert még hallani akarom, ahogyan magyarázol róluk; szám sarkában ott bújkál egy mosoly, apró jele annak, hogy élvezem a beszélgetést. - Megbeszéltük. Mi a fő témád? - mert lennie kell valaminek, egy vékony szálnak, amibe kapaszkodva haladsz, ami mozgatja az ecsetet a kezedben. Engedj be a színfalak mögé. Tükrözve téged hajolok előre, hogy fogyjon közöttünk a távolság, megérezhessem, milyen parfümöt viselsz és még közelebbről nézhessem meg, pontosan milyen árnyalatú a szemed, sok-e benne a fekete, keverednek-e a színek. A szemkontaktusnál nincs is fontosabb, és én tartom, miközben hallgatlak, próbálok mélyre nyúlni az íriszeden keresztül. Akaratlanul is féloldalas mosolyra húzom a számat a szingliséged említésén, kissé oldalra billentem a fejem, és csak akkor dőlök picit hátrébb, amikor elém kerül a csésze és a kávéillat kavarogni kezd előttem. - Akkor te valami időhurokban pörögsz a kutyáiddal? - mert a végtelen idő jónak hangzik, és nem is kételkedem abban, hogy neked tényleg az van. Teli vagy energiával, olyan, mintha folyamatosan sütne belőled a Nap. - Életben lenni maga művészet - értek egyet, majd beleiszok a kávémba, míg hallgatlak, mosolyogva teszem le a csészét a lezárásra. - Reméltem is, hogy nem egy ikeás lakberendező vagy - vigyorodok el, és újból előrébb hajolok, amennyire az asztal és a kávé kényelmesen engedi. - És volt olyan, hogy valaki annyira nem volt szimpatikus, hogy nem vállaltad el neki a munkát? Rólam mit gondolsz?
-Hát hogyne!-Mosolyogtam.-Az alvás az egészséges elme és test legfontosabb eleme. Megvan a napi nyolc óra. Néha kevesebb, néha több, de ki szoktam tudni magam aludni. A meglátása tetszett, volt benne igazság, ezt most telibe találta. -Igen. A lakberendezés is pszichológia. Az adott ember személyiségéhez, életéhez, személyes igényeihez igazítjuk a lakást, irodát, s a többit. Tulajdonképpen az adott személynek a kivetítése lesz a környezet. Attól érzi az ember igazán otthonosnak, hogy önmagát látja a térben. Az pedig hogy annyian jöjjenek hozzám, mint a pszichológusokhoz... hát... aludni sem lenne időm, nem, hogy festeni.-Nevettem el magam és kicsit kitártam karjaim. Még maradni kellett a növények témájánál, és mivel nem tudtam mennyire mozog otthonosan a témában, ezért egy viszonylag egyszerű ázsiai növénnyel indítottam. -Hát figyelj, például nagyon fontos az adott növény élőhelye. Ott van mondjuk a Himalájai Cédrus. Ez a fa főleg Nepálban őshonos, kelet-Afganisztánban. Természetes élőhelye a Himalája, ahol a magassága akár az ötven méter környékét is elérheti. Viszont az az érdekes, hogy megpróbálták Európában is elterjeszteni, de ott csak fele magasságot érte el. Olyan huszonöt méternél soha sehol nem nőtt magasabbra. Hát mert nem megfelelőek a körülmények. Egy hegyvidéki, ázsiai növény nem fog csak úgy úgy viselkedni, mint otthon. Az ember sem ilyen. Egy Indiai férfi, akire negyven évig Mumbaiban élt nem fogja jól viselni az itteni környezetet. Nem várhatunk csodát. Viszont ez a fa évente negyven centit is nőhet, ami hát elég jó idő egy cédrus életében. Ha jók a körülmények, akkor négy éven belül lesz egy majd két méter magas cédrusod. Egyébként a hinduk szent fája. Nem tudom miért, a valláshoz már nem értek. Gondolom olyan ez nekik, mint a buddhistáknak a lótusz.-Vontam meg a vállaim.-Egyébként ezeken a területeken, tehát ilyen India, Nepál, Srí Lanka, meg a többi leginkább a babfélék, a cédrusok, a pálmák nőnek jobban. Tehát ezek a fa félék. Viszont van egy érdekes pálma féle, ami egyedül jóformán a levelei miatt pálma féle, mert ugye a pálmák a köztudatban tudod azok a nagy, magas, terebélyes lombozatú, széles levelű fák.-Gesztikuláltam mellé.-Mint a Malibui, meg Hawaii filmekben na. Viszont a magrovepálma már más téma. Teljesen máshogy néz ki, mint a többi pálmaféle. Nem egy magas fa, ráadásul nem is él meg akárhol. Szinte kivétel nélkül tengerpartokon és folyótorkolatokban él, vízi környezetben, folyó menti mangroveerdőkben, máshol szinte meg sem él. Meg tudnak nőni nagyra, magasra, de nem hasonlít az ismert, hagyományos pálmafákra.
Kicsit témát váltottunk, ismét szóba került a munka, amit nem is bántam, szerettem róla beszélni. -Nos, meg kell ismernem téged. Mondjuk mesélhetnél te is a munkádról, arról, hogy mit szeretsz a szabadidődben csinálni. Kezdetnek nem rossz, ha már én is erről meséltem eddig.-Mosolyogtam és a capuchinoba kortyoltam. Meglátásán jót nevettem, de igyekeztem nem felzavarni a kávézó nyugalmát és csendjét. -Igen, lehet, látod, ebbe nem is gondoltam bele. Tiszta sci-fi az életem, mi?-Vigyorgok. Nem egy rossz dolog az Ikea, a maga nemében elég középszerű, de nem sűrűn veszek ott bármit is és magamat sem tartottam középszerűnek. Amúgy meg sokkal jobb helyekről szoktam beszerezni a bútorokat, ha kell a megbízómnak az is. -Neeem, azért az nem. Én, mint embert soha nem utasítottam még vissza. Mondtam vissza megbízást, de azt nem azért, mert valaki bunkó lett volna, vagy szemét, vagy ilyesmi. Volt rá példa, de nem mondtam le ezért.-Legyintettem.-Ha vissza is mondom, pontosabban lemondom, vagy elutasítom, azért van, mert azt érzem, hogy nem tudok neki olyan eredményt produkálni, amivel tudom, hogy hosszú távon elégedett lenne ő is, és én is azt gondolnám, hogy jó a munka. Én nem akarok olyan munkát átadni, amiről tudom, hogy nem fogja magát jól érezni benne. Lehet egy-két napig igen, de ki fog sülni, hogy nem jó.-Feleltem határozottan.-Akkor meg csalódott lesz és rajtam csattan majd az ostor, hogy egy ürüléket adtam át. Az meg kinek hiányzik? Vagy esetleg megvalósíthatatlant kér. Én nem vagyok varázsló. Bármennyire is bűbájosnak látszom, nem tudok varázsolni. A realitás talaján kell maradni, mindent én sem tudok összehozni. Tehát... falakat nem üthetek ki, mert összedől a ház, a lakás. A kandallót nem bonthatom el, hát be van kötve, hová tegyem onnan? Az üveg falakat nem tudom áthelyezni egy irodában. Hova? Mit gondol? De még ha megoldható is lenne, én nem vagyok kőműves, sem építész. Az egy másik műszak.-Legyintettem.-Tehát... néha olyanokat kérnek tőlem. Kinéz valaki egy nagyon szép bútorkollekciót. Tényleg nagyon szép, de figyelj. Egy 3x3 négyzetméteres szobába egy alapvetően 4 méter hosszú szekrénysort, ami 2.5m magas a 2m-es belmagasságba... tehát... könyörgöm. Gondolkozzunk már. Én elhiszem, hogy az egy baromi szép garnitúra, de akkor keressen egy nagyobb lakást. És nem tudod megmagyarázni, hogy szálljon alá.
- Egészen elképesztő - tehát eszméletlenül hatékonyan éled az életed ahhoz, hogy a new yorki, örökké pörgő óra ne lopja ki az időt a te életedből. Nekem szükségem volt egy évre, hogy felvegyem a város tempóját London után, mert hiába van meg minden nagyvárosnak az erőltetett menete, itt mintha kétszer úgy kergetőznének az óra mutatói. - Akkor veszélyes terepre eveztél, mert Francesco azóta nem bírja abbahagyni a lakása mutogatását… szerintem addig fesd ki magad, amíg tudod - mert folyamatosan azt hallottam, mióta kész a lakás, hogy mennyire imádja, mennyire tökéletes, mennyire ő. Mondjuk nálam nem ez volt a meggyőző indok, hanem inkább az, ahogyan aznap este a belső mágnesem elkezdett az irányodba húzni. Egészen elképedve hallgatom a rögtönzött Discovery Channel műsort, amit összerittyentesz a növényekről, bólintok néha, jelzés értékkel, hogy még veled vagyok, hallgatlak. Nézek a szemedbe, néha pihentetve a szemkontaktust az arcodra, egy kicsivel lejjebb a nyakadra is rápillantok a szünetekben. A kék szem egészen más, akár a hegyi tavak tiszta tükre, és én keresem, mi lehet a tó fenekén, kivel beszélek valójában. Elég autentikus embernek tűnsz, az pedig, ahogyan beszámolsz a növényekről, baromi édes. - Ez egészen lenyűgöző volt, ma is okosabb lettem valamivel - belekortyolok a kávéba. - És melyik a kedvenced? - akár a kedvenc színedet is kérdezhettem volna, gagyi, ismerkedős kérdés, de belefér. Hiszen én most ismerkedek a gondolatoddal. - Akár lehet is szó róla - ha már azért vagyunk itt. Lepillantok a kávéscsészére, megforgatom, mint aki összeszedi egy felelés előtt a gondolatait, aztán újra rád nézek. - Két és fél éve a Broadway társulatának a tagja vagyok, és kiskorom óta akartam musicalszínész lenni. Angliában végeztem, de gimibe Chicagoban jártam, előtte is Londonban éltem, de Franciaországban voltam óvodás, és Firenzében születtem - veszem sorra, fordított sorrendben az önéletrajzomat. - Már oviban is imádtam tenni magam emberek előtt, minden ilyen ünnepélyen szerepelni akartam, és otthon rendszeresen székre állva énekeltem bármit, ami éppen tetszett. Egyedül élek, a lakást abból a pénzből vettem, ami apám öröksége volt, és mióta beköltöztem, inkább az volt fontos, hogy rend legyen, mint az, hogy bármi mást csináljak vele átalakítás téren… - elgondolkodok, kortynyi kávészünetet tartok. - Szeretem az adrenalint, és van egy elég komoly motorom, amivel több napos, hetes túrákra szoktam járni, ha megtehetem. Már több részén voltam az USAnak, de még rengeteg van, amit be akarok motorral járni, szoktam vadkempingezni, de ha nyugalomra vágyok, akkor én is festek - közös pont. A testedre is szívesen festenék. Előrébb hajolok, rákönyökölök az asztalra, hogy közelebbről nézhesselek. - A kék a kedvenc színem. - Már csak annak kell kiderülnie, hogy a kutyáid igazából űrlények - megyek bele, én is vigyorgok, mert szórakoztat az elképzelés, a fejemben már háromfejű, meg háromszemű kutyák pörögnek féregjáratokban. - Az biztos, hogy szépen beszőtte a világot… nekem sincs semmi bajom vele, csak a klisé berendezett szobáikra gondoltam. Volt, mikor jól jöttek a Björnök meg Jürgenek - utalok a bútorok jellegzetes neveire. Fogalmam nincs, nem jegyeztem meg soha, hogy hívják a kihúzhatós kanapémat a svédek. - Biztosan nem tudsz varázsolni? Csak mert elég gyanús, hogy ezt így még ki is emelted - nézlek összeszűkített szemekkel, mintha úgy többet látnék belőled és a varázslós titkodból. - Nagyon sokáig vártam gyerekként, hogy kiderüljön, létezik varázslat, de azt nem hittem volna, hogy harminchét évesen tudom meg - rád mosolygok. - Komolyan? Egyszer sem? Én képtelen lennék olyannak alkotni valami szépet, aki közben egy igazi pöcs. Mármint, a gondolat, hogy én ennek ellenére megcsinálom nekik a lakását, és megkapja amit akar, annak ellenére ahogyan viselkedett… persze, értem, ebből is élsz közben - legyintek. Tényleg értem, én sem szűröm meg a nézőközönséget. - Pedig nálam is lenne egy ilyen szoba, gondoltam majd te megoldod, mert hát muszáj megoldanod. Egy antik szekrénysort akartam volna berakni a spájzba - szívom meg a véredet egy kicsit, és megiszom a megmaradt presszómat. - Mit gondolsz, megnézzük a lakásom?
Megvigyorogtatott, hogy Sisco azóta is oda-meg vissza van munkámtól. Nos igen, úgy tűnik túlontúl elégedetté tettem, de ez a munkám. Meséltem neki két növényről is, melyek Ázsiában honosok, persze igyekeztem nem túl bőlére ereszteni, inkább csak a jellegzetességeiket, mégis azt éreztem én magam jobban érdeklem őt, mint férfi, mint leendő lakberendező, vagy információ forrás. Minden esetre biztosan érdekelte, csak elvontam a figyelmét, hiszen meg is dicsért, illetve megjegyezte, hogy új információkra tett szert. -Kedvenc növény...-gondolkodtam el.-Nincs kedvenc. Én nagyon szeretem például a Csatavirágot és a Japán Kaméliát, de minden más növényt is. Szóba került az ismerkedés, szóval itt volt az ideje, hogy ő is mondjon magáról ezt-azt, leginkább szakmai oldalból, így máris sok mindent megtudhattam róla. Meglepett, hogy ő is fest, de talán valahol ki is néztem belőle. Csak nem gondoltam rá. Azt viszont egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy a kék a kedvenc színe, hiszen semmilyen jel nem utalt rá. -Nekem nincs kedvencem.-Mondtam ismét, hiszen színben sem volt.-De a szürkét, a rózsaszínt, a halványkéket szívesesen viselem. Talán ezek a színek vannak rajtam a legtöbbször. Az űrlény kutyák említésére jót nevettem. Tetszett a humora. -Lehet űrhajón furikáznak, amíg én alszom és teheneket rabolnak el.-Kuncogtam. A varázslat kérdése szintén humoros volt, el is képzeltem magam egy percre, mint varázsló, de mégis érdekes, humoros gondolat volt. -Hát nem vagyok egy Harry Potter, de a munkáimmal talán el tudom varázsolni az embereket.-Mosolyogtam vissza rá. Meglepett, hogy ennyire fenn akadt azon, hogy nem utasítom vissza a bunkókat. Nem csak a pénzről szólt, az nem érdekelt annyira, inkább csak meg akartam mutatni, hogy nem teszek különbséget ember és ember között, mindenkinek dolgozok, aki reális kérésekkel áll elő és meg tud fizetni. Nem süllyedhetek le arra a szintre, hogy valakit pusztán a stílusa miatt rázok le. Én meg akartam mutatni, hogy az ilyesmi nem hat rám. Persze nem esett jól, ahogy beszéltek velem, de megmutattam, hogy erősebb vagyok. -Nem. Én nem süllyedek le erre a szintre.-Ráztam meg a fejem, majd megittam a capuchniomat.-Persze, menjünk. Már kíváncsi vagyok a munkaterepre.-Mosolyogtam és felálltam. Persze emlékszem rá, hogy kérdezte már, hogy róla mi a véleményem, de nem akartam még véleményezni, még nem ismertem eléggé, hogy stabil véleményt adjak rá. -És, mik a hobbijaid?
- Jó, ebbe túl bevállalósan ugrottam bele, általában a rózsát vagy a napraforgót mondják az emberek… esetleg a tulipánt - nevetek magamon és az átgondolatlan kérdésen. - Jó, majd megnézem őket, mert még életemben nem találkoztam a nevükkel - biztosítalak róla, mert ha már rákérdeztem, illik tisztában is lenne vele, csak vagyok olyan hülye, hogy egy botanikust kérdezek a kedvencéről és azzal számolok, hogy majd tudom is, az milyen, eszik-e vagy isszák. Betudom annak, hogy leköt az, hogy figyellek téged és dobog a szívem, folyamatosan a nyugalmi szint felett tartva a pulzusomat, mióta leültél, közben mégis azon vagyok, hogy vezessem a beszélgetést. - És azért tetszik, mert jól áll, vagy azért áll jól, mert tetszik? - jövök a keresztkérdéssel könnyedén és közben végigmérem ismételten a választott szettedet. Már amennyit az asztal láttatni hagy belőled, a többit majd a lakásban szemügyre veszem talán közelebbről is. - Ne nevess, te magad sem tudhatod biztosra - vigyorgok, mert élvezem, hogy megnevettetlek, aztán rajtam a sor, amikor belemész az űrkutyás sztoriba. - Simán elképzelhető… igen, azt hiszem ez még valóságos is lehet - bólogatok, megkomolyítva magam röviden, hogy aztán engedjek a szám sarkából kibontakozni kívánó vigyorgásnak. - Milyen kutyáid vannak? - mert elképzelni nem tudom, miféle ebeket kellene melléd vizualizálni… biztos vagyok benne, hogy nem valami izmozós, de onnantól kezdve menhelyi keveréktől a golden retrieverig bármit el tudnék képzelni. - Csak a munkáiddal? - mert a személyiséged is eléggé megnyerő, az a fajta ember vagy, akivel végig lehet beszélgetni egy nyári éjszakát, és megvárni, hogy ránk hajnalodik. - Ez személyiségfüggő is… ahogyan te látod jónak - mert én nem tudok ezzel egy kicsit sem azonosulni, de az életét mindenki maga szerint éli. Kivéve azt, aki nem, de most két olyan emberről van szó, akik nem úgy tűnik, hogy bárkitől is függenének. - Jól van, reméltem - intek, intézem a számlát, mielőtt elhagynánk a kávézót és rövid időre kikerülnénk a napfényre, a hangzavarba, az örökké hömpölygő forgalomba, mielőtt a lakóházba érkeznénk. Rövid hellóval köszönök a recepciósnak a pultja mellett elhaladva, majd a liftre várva merülök vissza a beszélgetésbe. - A festésen kívül… motorozok, utazok, megnézek helyeket… minél kevesebb az ember és több a természet, annál jobb. Bírod a magasságokat? - lépek a liftbe, és benyomom a tizennégyes gombot. - Igazából a tizenharmadikra megyünk, csak, habár gondolom nem ez az első ilyened, kihagyták a tizenharmadik szintet. Babonából… - fordulok feléd és megtámaszkodok a liftbe szerelt korláton a hátam mögött, kissé nekidőlve mérlek végig. A gondolataim szárnyalnak, csúsznak minden irányba és akaratlanul is más irányba mennek, mint a lakberendezés. Hiszen felmegyünk a lakásomra. - Erre, még négy másik lakás van a szinten - indulok jobbra a folyosón, hogy a végén lévő ajtót nyissam ki kártyával; régi épület, csak valaki rengeteg pénzt fektetett a modernizálásába. Belépek és teszek egy-két lépést, hogy kényelmesen elférj a viszonylag tág előtérben; ahogyan beljebb haladnánk, egyenesen és jobbra nyílik a nappali, amerikai konyhával, étkezővel, és a nyolcvanas években annyira népszerű, “conversation pit” néven befutott, süllyesztett kanapés résszel, balra pedig, folyosószerűen, egy falról nyílik a fürdőszoba, mosdó, és két hálószoba. - Tehát. Hagyd csak a cipőd, gyere - vezetlek beljebb, és igyekszem lecsillapítani a szívem, mert most, hogy kettesben vagyunk, még gyorsabban akarna verni. - Igazából szerintem baromira célszerű, hogy itt egyben van minden… sok vendégem nem szokott egyszerre lenni, de még ha lenne is, hely az van - intek végig a nappalin. A teljes falat üveg fedi az utcafrontról, így látni a szomszédos házakat, és az alacsonyabb épületek felett át is látni a Central Park irányába. - A konyha… - megyek beljebb, fel egy lépcsőfokon, ami átvezet a konyhába és egy nagyon picit el is választja. - A konyhasziget is baromi jó dolog, de nagyon snassz. Simán az egészet le lehet cserélni, konyhabútorostul, mehet az egész. A lényeg, hogy legyen rajta sok hely, mert ha főzök, akkor jut mindenhová is - magyarázom, a pultot megsimítva, újból rád helyezve a fókuszt. - Szerinted melyik egy lakásban a legfontosabb hely?
-Akár a rózsát vagy a tulipánt is mondhattam volna. A napraforgót nem. Valahogy... valahogy nem. Nem. Azt én hátra sorolom. Sosem tudtam annyira megszeretni, mint más virágokat. Inkább haszonnövény, mint szép látvány. De Van Gogh határozottan imádta. A ruhámat és kedvenc szineimet illető kérdésén merengenem kellett kicsit. Meg fel is kellett fognom, ami kicsit nehezen ment, kellett egy kis idő. -Am... hát szerintem a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Attól, hogy tetszik, még nem fog jól állni, de az sem biztos, hogy azért, mert valami jól áll tetszeni is fog. Mikor végre a kutyáimra terelődött a szó automatikusan lett jobb kedvem, noha eddig is az volt, de lehetett fokozni. Automatikusan vettem elő a telefonom és kezdtem el képeket mutogatni a két Havannai pincsről. -Havannai pincsek. Két kis aranyos szépség.-Mosolyogtam, majd ismét személyem került előtérbe.-Jó, hát na.-Intettem felé mosolyogva.-Látom elötted nem kell szerénykednem. Akkor nem fogom visszafogni magam.-Vigyorogtam.
Eljött a pillanat, hamarosan már át is kerültünk az ő lakására, s miközben beszélt, én szétnéztem mindig arra, amerre mentünk. Igazából rutinos szemmel néztem, szinte magam előtt láttam az adatokat. Mikor épült, hányszor lett felújítva, kb. mikor, mennyit költöttek rá, stb. Már vártam, hogy megnézhessem a lakását, de már az épületből, a folyosókból és a többiből tudtam következtetni kb. mit láthatok. Persze azt nem tudhattam, hogy volt berendezve. -Igen, persze. Nem vagyok tériszonyos. Az viszont meglepett, hogy kihagyták a tizenhármasat. Érdekes volt, főleg, hogy egy liftről beszélünk. -Ezt a marhaságot.-Szökött ki belőlem. A lift megállt, mi pedig tovább indultunk a kijelölt irányba. A kártyaolvasó meglepett. Nem hittem volna. Várakozásaim beigazolódtak, mikor körbe néztem. Tipikus bauhaus stílusú épület volt, kb. három felújítással a háta mögött, ahogy a lakás is ezt tükrözte. Láttam benne néhány századközepi modern törekvést, de maga az épület a Walter felé alapokon nyugvott, csak X évente belenyúltak különböző átalakításokkal. Felmértem a lakást, cipővel a lábaimon követtem őt, amerre vezetett, közben mondandóját figyeltem. Igen, én is észre vettem, hogy volt némi funkcionalista törekvés is benne, ami arra utalt, hogy valamikor '80-'90 között valaki alaposan belepiszkált az alapokba és megdolgozta az épületet. Követtem a konyhába. Kérését megjegyeztem magamba. -Lesz más bútor is, amitől megválnál? Mert ismerek valakit, aki átvesz használt bútorokat. Felújítja őket, átalakítja, vagy éppen alapanyagként kezeli. Mikor-mi, meg attól függ milyen a bútor állapota. Ezek simán jók még. Ha neked nem kell már, szólok neki és pénzért elviszi. Legalább kevesebbet kell költened, valamit visszatermelsz a szortírozásokkal. Kérdésén elgondolkodtam. Hm, elég nehezeket tud kérdezni. Sok féle szempontot lehet venni és más-más nézőpontokkal. De szerintem a nappali. -Én azt gondolom, hogy a nappali. A nappalinak lehet háló funkciója is, étkező funkciója is és társalgó funkciója is. Egy többfunkciós szoba. Tudsz ott aludni, találkozni és leülni a haverokkal, kajálhatsz, kikapcsolódhatsz. Ha bevállalós vagy még főzni is tudsz a nappaliban, de feleslegesnek érzem. Azért mondom a nappalit, mert az az a szoba, amit a legtöbb dologra fel lehet használni, ha a többi helység bemondaná az unalmast.
Kezdőlap
Másfél, talán kettő hete láttalak először, és az elmémbe ágyazódtál; három napig forogtál ott, mint pókhálóba ragadt légy, és minél jobban vergődött a rólad alkotott emlékkép, annál szorosabban kapaszkodott beléd a hálóm.
