Black Gold and Red Blood

Két ijedt szemű kisgyerekhez beszélek – egy balul elsült letartóztatás szemtanúi -, leguggolva az épület orrában. A szüleik aggodalmas, megvető pillantásai természetesen nincsenek rám támogató hatással, de nem ítélkezem. Nem vagyok anya. Nem élem meg, amit ők. Így a legtöbb, amit tehetek, hogy előveszem a bennem megbújt empatikus hivatali személyt, aki néha tud nyájas is lenni és bízom benne, hogy meglágyítom a lélekállapotukat. Úgy tűnik, amikor a témát arra terelem, hogy milyen menők lesznek majd a suliban, hogy részesei lehettek egy ilyen esetnek, máris minden félelem és bánat tova száll, de azért a távozásukkor a szülők kezébe nyomom egy kiváló gyermekpszichológus névjegyét, s vele az enyémet, ha további probléma adódna.
- Autó. - halad el mellettem Anthony, tőle szokatlanul durván nyomva a mellkasomba a kabátomat. Nem hibáztatom, fél kézzel öltözik közben. Ez még nem is lenne gyanús - ami vicces nyomozóként -, de ahogy több emberünk is neki indul, nos, az már feltűnik nekem is. Egyetlen szótárban vagy lexikonban sem szerepel megfelelő meghatározás a gyomromból kiinduló, egész testemen végig gomolygó érzésre. Rossz előérzetem támad, ami a következő esetünket illeti, de nem ijeszt meg. Sőt, még némi büszkeséget is érzek a saját reakciómra, ahogy a kabátba bújva utána indulok. A telefonom ekkor csörren meg, azonnal felkapom. Egy emberhez szól ez a csengőhang, a Főnökömhöz. Ha ő hív, bárhol vagyok is, bármit csinálok, felveszem.
- Bankrablás. Vannak túszok. A Bank igazgatójával szoros a kapcsolatunk, nem kéne, hogy baja essen. Túszejtés. - hadarja el, de a hangjából ítélve ő sem tétlenkedik. Úton van? Akkor ez biztosan komoly.
- Most indulunk Anthonyval. - felelem kissé zilálva, mert a lépteim meg gyorsítottam, pont azért, hogy minél hamarabb odaérhessünk.
- Remek. Ott. - habár más esetben kigúnyolnám a tömörségéért, most éppen az autóba mászom Anthony mellé és eszembe sem jut viccelődni közben.
- A kamerákat kikapcsolták, tulajdonképpen vakok leszünk. Van egy másik bejárat, amiről ha szerencsénk van, nem tudnak. Ott fogtok bemenni. - mindig is irigyeltem a srác képességeit, hogy egyszerre ezerfelé képes osztani a figyelmét, példátlan sikerességgel.
- Ti pedig eltereltek a bejáratnál? - kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Bólint, majd közre eső karjával elnyújtózik közöttünk hátra és egy mellényt túr nekem. Apró mosollyal honorálom, és már vetkőzöm is, hogy belebújhassak. - Hányan vannak? - kérdezem közben.
- Nem tudjuk. - rám pillant, és bár jól rejtegeti, én meglátom az aggodalmat villanni a szemeiben. Nem mintha egyedi eset lenni, voltunk már nagyobb slamasztikában is. - De ti öten fogtok bemenni. - folytatja, majd felrakja a villogóját az autó tetejére (jókor), hogy szabad utunk legyen.
- Oké. - tudatosítom magamban a tervüket.

A helyszínen nagy a nyüzsgés, ezért mi eleve az épület hátuljában találkozunk a Főnökkel és a kirendelt ügynökökkel. Egy utolsó ökölpacsi, mielőtt elválok Tonytól, hogy aztán felszerelkezzek magam is, ahogy a többiek. Hosszú percek nyújtóznak el lustán fölöttünk, de végül befelé indulunk. Nem én irányítom az akciót -természetesen-, de jut bőven feladat. Első körben meg kell menteni a túszokat, jelen pillanatban semmi más sem fontos.
- Talán alkut kéne kötnünk velük... - suttogom az utolsó elválasztó fal mögül. - Egy be-egy ki. - mutatok magamra közben, majd végig magunkon. - Ha rájuk rontunk, lövöldözés lesz. Szóval én inkább javasolnám a csereberét. - kíváncsian fürkészem a felettesem, aki háttal van még mindig, de most megdermedve a fejét csóválja nemleges irányba, hogy végül azt mondja;
- Adler, csak egyszer élném meg, hogy nem akar belesétálni a kaszás karjaiba. - motyogja hátra a válla fölött.
- Pont azt éli. - somolygok rá, majd hagyom, hogy elsőkörben ő beszéljen a bűnözőkhöz.

- Üdv! Az FBI egy különleges egységének vezetője vagyok. Nos, mint tudják, ennek a szituációnak elég sok rossz kimenete lehet, ám szeretnénk támogatni úgymond az ügyüket. Szeretnénk felajánlani egy túszcserét... Mégis csak többet ér egy különleges ügynök és a strapát is jobban bírja. - hatásszünet, közben körbe pillant közöttünk. - Hány túszuk van? Mi itt öten vagyunk. És természetesen a fegyvert is letesszük, amit ellenőrizhetnek belépéskor. - elhúzom a szám a gondolatra, de bízom abban, amiben általában. A bankrablók nem gyilkosok, csak szegény emberek. És ez általában bejön.
- Ha belemennek, elsőnek én megyek. Az én ötletem volt. - suttogom, mire csak legyint felém.

•    •Bella Ciao ♪

Black Gold and Red Blood

A kétségbeesés fáradhatatlanul igyekszik éket verni a csapaton belül, mind feszültek leszünk, amikor a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság csatlakozik. Időbe telik a rabló bagázsnak eldönteni, adják-e a fejüket efféle cserére, avagy sem. Ennek szellemében mind csak toporogva ácsorgunk a bejárat előtt. Én nem bontom meg ismét a csendet, a Főnök megteszi helyettem.
- Te nem. - olyan arkifejezéssel legyint felém, mintha én magam is bűnöző lennék. Épp szóra is nyitnám a számat, de megelőz, közelebb mozdulva hozzám. - A legutóbbi esetnél, pontosan egy hete úgy dobtad be magad a mély vízbe, hogy leszartad a parancsomat. - nem szokott csúnyán beszélni, így egy kissé megilletődöm. De úgy fest, a jelenlévő többi kolléga is abbahagyja a készülődést, fészkelődést, mert az eddigi csend mintha duplájára emelkedne.
- De hát nem... - kezdenék bele, csakhogy nonverbálisan is érzékelem, ennek itt nincs helye.
- Adler, ha veled történik valami, az az én felelősségem. - ha lehet suttogva kiabálni, most éppen üvöltözik velem. Nedvesítenem kell a torkomon, helyette is. Nem mintha megriasztana, hallottam már kiabálni, de az él, ahogy mondja, ezúttal más.
- Ha nem ugrom be a pasas emberei lelőnek a picsába. - motyogok, mint egy rajta kapott óvodás.
- Ne idegesíts fel. Egy büdös szóval sem mondta senki, hogy menj oda. A feladatod Dr. Nassar megfigyelése lett volna és csak az. És ezt most... - kezd bele, de akkor hang érkezik a túloldalról, ami mindkettőnk - mindünk - figyelmét magára tereli. A másik három kolléga tekintete rögtön rám terelődik, amikor beleegyezés történik a bűnöző csoport részéről. Hallom, hogy beszélni kezdenek, de nem igazán figyelek, mert a tekintetem a felettesem arcára tapad.
- Rendben! - kiált vissza Fosósnak.
- Ha nem engeded be az ajtón, be fog mászni az ablakon. - szólal meg a fülemben Anthony, mire csak somolyogva lepillantok valahová magam elé. A másik három ügynök is nevetés-elfojtó hangot hallatt, pedig ennek helye itt nincs. A főnök válla hirtelen megereszkedik, mint aki maga is belátja. (Egyébiránt valóban így van, nem hagynám, hogy egyedül legyen benn, fegyverek nélkül. Nincs meg a hideg vérmérsékletem hozzá, így tehát szerencsésebb, ha ők gondolkodhatnak és építhetnek fel tervet, nélkülem.)
- Gyere. - lép párat odébb, hívva magával. Közelebb is megyek, közben már levetve magamról a fegyvereimet. Bocsánatkérőn nézem őt, övé minden figyelmem. - Nincs hősködés. Nincs okoskodás, nem idegesíted fel őket. Kussban tűröd, hogy rángassanak, vigyenek ahová gondolják, tömjék a zsebüket. Itt vagyunk, kintről megoldjuk. Keresd meg az igazgatót, ő a kulcsfigura. Igyekszem bejutni hozzád én is, minél többen vagyunk benn, annál... - de idő nincs túl sok, úgyhogy csak egy kedveskedő mosollyal bólintok.
- Értettem. - mintha egy félmosoly villanna a képén, és már bök is állával az ajtó felé, én pedig elindulok. A többiek felé küldök egy bizakodó - nem félek - grimaszt. És már nyílik is az ajtó, hogy a néni kijusson, én pedig be.

Az ilyen helyzetek mindig akkor terítenek igazán a padlóra, amikor élesben már jelen vagyok, része a történetnek. Látva, mennyi ijedt arc pislog rám és megoldást, segítséget kér, igazából szörnyű. Fosós berángat a karomnál fogva, s valahová Sarah közelébe hajít Tony mellé. Ők tovább diskurálják a helyzetüket, én pedig Sarah felé küldök egy biztató mosolyt.
- Ha meg van a pénz, menjenek. Nem kell bántani senkit. A lopás is elég súlyos bűncselekmény, ne tetézzék testisértés vádjával is, netán gyilkossággal. - elég hangosan mondom, hogy rám figyeljenek, de elég halkan próbálom, hogy a Főnök ne hallja a hangom. Jó lenne rávenni őket, hogy a civileket békén hagyják és megúszhassuk mindezt sérülésmentesen. Mindenki. Még ők is. Egyelőre.
- Engedje el a nőt! - nézek fel Tonyra, aki Sarah haját fogja. Fogja? Konkrétan tépi. - Erre semmi szükség, épp elég félelmet keltettek már. - folytatom.

•    •Bella Ciao ♪