"Everyone knows food is important to pregnant women. But what the uninitiated might not realize is that time is of the essence. The bottom line is, when she says she’s hungry, she means it. Feed that woman immediately or she will eat your f***ing face"
A hűtőre pakolt emlékeztető sem volt jobb, mint a telefonom pittyegése, a munkában lévő naptáram pirossal bekarikázott jelzése vagy az, hogy a nőgyógyászom orvosa ma kétszer hívott már, hogy holnap a huszadik hetes szűrővizsgálatra van időpontom és el ne felejtsem, mint ahogy azt múlt héten tettem. Két nappal ezelőtt elfelejtettem megenni az ebédemet, de arra volt időm, hogy elsírjam magam a wc-ben, amiért nem volt illatos a wc papír és minden egyes alkalommal, amikor sushit kívánok meg, egy kicsit mindig meghalok. Nincs az a mexikói kajamennyiség, amivel el tudnám fedni a nyers hal iránti vágyaimat, de tudom, hogy nem véletlenül van tiltva a terhesség alatt annak fogyasztása sem. Kétségkívül tartottam a vizsgálattól, mert az egy dolog, hogy Manolo egészséges pici babaként született, de az majdnem húsz két évtizeddel ezelőtt volt, amikor még jóval fiatalabb voltam.. amikor nem kellett tartanom attól, hogy felléphetnek komplikációk és minden olyan egyszerűnek tűnt.. panaszosan sóhajtottam egyet, miközben az uborka cikkre kentem némi mogyoróvajat. Csak egy harapás lesz - így voltam ezzel tizenöt falattal ezelőtt és lassan feléltem az egész üvegnyi uborkát, amit amúgy nem szeretek.. megeszem, de soha nem leszek olyan amerikai, aki képes lenne csak egymagában, mint nassolni valót eltüntetni, és ha nem lett volna elég, hogy ennyire lehetetlenül étkeztem, a gyomorégés csak ráadás volt, a 90 day fiance pedig olyan agyzsibbasztó, amitől minden harmadik percben a falnak mentem. A leggings lett a legjobb barátom az utóbbi hetekben itthon, és eszem ágában sem volt kényelmetlen ruhákba beletuszkolni a testem, a melltartót pedig kihagytam a buliból és csak egy régi, elnyűtt póló volt rajtam.. Milesé, hogy pontosítsunk, amit húsz perccel ezelőtt mogyoróvajaztam le és nyaltam is le az anyagról a barna krémet, de a műsorba beékelődő szünet alatt lenyaltam az ujjaimat, csak hogy hívást kezdeményezzek.. tudtam, hogy nem kellene. Tudtam, hogy késő van és nem kellene zaklatnom sem. Hiszen... nem tartozott nekem, sokszor, a mai napig még mindig ő volt az első gondolatom. - Szia! Mit csinálsz? - csak célirányosan, mintha este fél 11-kor az embernek nem ágyban kellene lennie, hogy felkészüljön a következő napi munkára. Mióta nem élünk együtt, már nem tudom követni a napirendjét sem, nem tudom várni, hogy mikor érkezik haza és ez felborította azt a ritmust, amit az elmúlt években annyira megszoktam. És ami annyira kiborított, amikor a problémáink halmozottan jelentkeztek kettőnk közt. Most mégis ráfogtam a terhességemre, ahogy a fogaim alatt roppanó zöldséget is. - Tudod, arra gondoltam, hogy éhes vagyok. Vagyis nem gondoltam erre, hanem azt érzem, meg tudnék enni egy lovat, amit habaneroban forgattak meg előtte és carolina reapert csepegtettek rá. Szóval mexikóira vágyom és nem rendelni szeretnék. Van kedved esetleg velem tartani? Csak egy kicsit, mert tudom, hogy milyen későre jár és pihennie kell az öreg fenekednek, mert hosszú napod volt és lesz is. De... - hagytam nyitva a gondolatmenetet, miközben nagyon is jól tudtam, hogy az én hátsóm is már a középmezőnybe tartozott, ha az éveket vesszük alapul. - Meg is fenyegethetlek, hogy sírni fogok, ha nem jössz - újabb falatot tuszkoltam be a számba, miközben felkászálódtam a kanapéról, hogy a tervemet beigazoljam, elpakoljak, mielőtt még beülnék a kocsiba. - Ha jól láttam, akkor a környéken, mármint ahol te vagy, van egy jó étterem és éjjel kettőig nyitva vannak - a hívásba beleugatott valaki. Nem Miles, mert ő ritkán kiabált és az ugatás most tényleg ugatás volt. - Ki van nálad? Mi a neve a némbernek? - szűkítettem össze a szemeimet, mert egyébként lehetett kankutya is. Nem voltam ebben az esetben kritikus, főleg azok után, hogy a hétvégéket már akkor is kutyaiskolában töltötte, amikor még itthon volt. - Fél órán belül ott tudnék lenni nálad. Öltözéssel és vezetéssel együtt - elpakoltam magam után, a vállammal a fülemnek szorítva a telefont beszéltem közben, mert vetkőzni gyorsan tudtam. Öltözni meg... igazából a legelső rongyot ki tudom szedni a szekrényből, ami ruhának tűnik, hogy ne pizsamában jelenjek meg az étteremben. Nem mintha itt számítana, a közszeméremsértésen túl akár mehetnék szemetes zsákba tekerve is. De nem fogok.. annál jobb nevelést kaptam.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Az elmúlt hetek nem éppen abban az ütemben zajlottak le, mint amire fel lehettünk volna készülve. Manolo manővere a részegség oltárán meghozta a gyümölcsét, csak nem a jó értelemben. Idegeskedhettem miatta, meg a nejem miatt, aki immár lassan a második terhessége felénél járt. Néma és látszólagos egyezséget kötöttünk arról, hogy megtartjuk, mert elvetetni se volt nagy merszünk. A szüleink kikeltek volna magukból, bár isten nyugosztalja az enyémeket, mert már odafentről nézik az életnek nevezett játékomat. Gaby sosem ismerhette meg őket, de nem is nyaggatott azzal, hogy mi fán teremnek a rokonaim. Megannyi titok lappangott a szekrény mélyén, de nem akartam még több bonyodalmat okozni az amúgy sem problémamentes hétköznapjaimban. A munkába való visszatérés volt talán az egyetlen kapaszkodóm, de ott sem alakultak jól a dolgok. Tűz ütött ki azon az éjjelen, amikor a fiam elütötte azt a lányt és nem tudtam bemenni, de másnap minden a nyakamba szakadt. A túlóra magától volt értetődő, mert a rabokat csoportosítani kellett, a veszélyesebbeket elzárni, és árgus szemekkel figyelni, hogy még véletlenül se legyen lázadás vagy szökés. Az idegeim pattanásig feszültek és azt kívántam bárcsak megint a kórház falain belül lehetnénk Poppy szüleivel. Az életem felért egy rémálommal és most tényleg igazán nagy kedvem lett volna elmenekülni, de a kötelesség nem engedte, hogy elmozduljak a családom közeléből. Lehúztam több mint tizenkét órát a börtönben és hazafele csak az tartott még egyben, hogy nemsokára belülről nézhetem az ágyamat. A legénylakás előnyei közé soroltam volna, hogy nem kellett rendet tartanom, mégis idegesített, hogy szanaszét hevertek a használt ruháim, a mosogatóban lassan lábat növesztettek a tányérok és a koszos poharak. A szellőztetés némileg segített a bent terjengő szagon, de nem tüntette el teljesen. Nem voltam büszke rá, hogy elhanyagoltam a környezetemet és csak szinte aludni jártam haza. A drága haverommal azóta sem sikerült összehozni még egy estét, pedig értékeltem volna a társaságát. A lift megint nem működik, amint felfelé caplatok a negyedik emeletre. A szomszédból kutyaugatás hallatszik át meg valami hangos zene. Nem mondanám, hogy veszélytelen környéken bérlek lakást, de van New Yorknak még ennél is rosszabb része, szóval nincs okom a panaszra. Belépve a nappali-konyhás térbe azonnal megcsap valami savanyú illat és össze is facsarodik az orrom. A loholás és a vakkantás pedig ékes bizonyítéka annak, hogy megfeledkeztem a társaságomról. - Sean….te…gyere ide. – vakarom meg az orra tövét és utána a nyakán is végigcsúsztatom a karomat, ahogyan a pillantásom körbefut a helyiségen. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott…ígérem a hétvégén ki foglak engesztelni. – reggel magammal fogom vinni az iskolába, de most csak keresek egy kis kaját neki. A konzervek még nem fogytak el, szóval a felső szekrényből kiveszek egyet és felbontva teszem elé. - A gazdád nem biztos, hogy a legjobb felvigyázót választotta. – mosolyodom el és kivéve a hűtőből egy sört pakolom le a hátsómat a kanapéra és kapcsolom be a tv-t egy kis háttérzajnak. A csámcsogás és a nyelésem elnyomja a kinti zajokat is. - Ki is nyitom az ablakot. – sóhajtva eresztem le a torkomon az utolsó cseppet és a friss levegő hatására eldöntöm, hogy még alvás előtt belefér egy zuhany is. Nem teketóriázok sokat a hideg vízcseppek alatt. A minimális mosakodást aztán egy törölköző váltja fel, és végül az elnyűtt fekete pólóm és a bokszerem lesznek az új viseleteim. Sean a kanapéra feküdt ezen időtartam alatt, de én már alig bírom nyitva tartani a szememet. Beállítok egy ébresztőt is és kellemesen eldőlök az ágyamon. Rozsdás az ágy lába, ezért nyikorog mocorgás közben, de ez sem izgat, mert a csípőmre dobom a plédet és már húzom is a lóbőrt. Még nem mélyülnek el az álmaim, mert valami istentelen hang kelt fel. Csukott szemmel keresem meg a telefonomat és tartom oda a fülemhez, de eleinte nem történik semmi. Pár másodperccel később esik le, hogy el kellene húznom a képernyőt és ha ezen túl vagyok akkor álmosan szólok bele. - Igen tessék? – nyújtom el a szavakat és ásítok is egyet, mire felfogom, hogy Gaby van a vonalban. - Öhm aludtam… - nyögöm be és a fejemet megemelve ásítok egyet. – Éhes vagy…mennyi az idő Gaby? – kérdezek, de már én is látom a digitális kijelzőn, hogy fél tizenegy múlt. - Jaa…van egy mexikói étterem két háztömbbel odébb… - Sean már éberen vakkant egyet mellettem, így kénytelen vagyok a hátamra fordulni és inteni neki, hogy hallgasson el. - Nem szuka…hanem kan. Egy szép pitbull…nem kicsi. – felelem neki, de már sejtem, hogy a kajálás is eldöntött tény. - Sírnál a telefonba is, ha nemet mondanék? – köszörülöm meg a torkomat, aztán fel is ülök rendesen nehogy visszaaludjak. - Addigra megpróbálom összeszedni magamat. Vezess óvatosan. – bontom a vonalat és megnyúzom az arcomat, mert eléggé ki vagyok dőlve. - Ez a szerencse éjszakád, mert elviszlek sétálni. – toldom mellé és egy lelkes faroklengetést kapok válaszul. Egy farmert tornázok magamra, meg egy bőrdzsekit, de a pólót hagyom. A kutyával együtt zárom be az ajtót és megyek le a lépcsőn. A lenti szomszédnál buli van, biccentek két söröző fiatal felé, aztán kitárva a bejárati ajtót indulok meg a friss levegőre. Gaby éppen ekkor parkol le és száll ki az autójából. - Sean…nyugszik. – fogom meg a pórázt a háromnegyedénél, hogy visszatartsam, de már így is menne a feleségem irányába. - Gaby…ő itt Sean….Sean ő itt az éhes nő…a veszélyesebbik fajta. – vigyorodom el álmosan.
"Everyone knows food is important to pregnant women. But what the uninitiated might not realize is that time is of the essence. The bottom line is, when she says she’s hungry, she means it. Feed that woman immediately or she will eat your f***ing face"
Nehezemre esett ténylegesen is lezárni a házasságot és annak ellenére, ahogy álltunk, tagadhatatlan volt az, hogy közünk volt egymáshoz a múltban vagy a jelenben. A válás sok esetben szétcincálja a családokat és azt csak a gyerekek sínylették meg - félrecsúsznak, lecsúsznak, zűrös helyzetekbe kerülnek. Igaz, hogy ez nálunk is jelen volt, mármint az, hogy Manolo körül rengeteg problémánk volt, de soha nem okoltuk volna a fiúnkat azért, ahol most tartottunk. Ő volt az egyik bizonyítéka annak, hogy valami jót is tettünk az életünkben és bármennyire nehezen is tudtuk őt kordában tartani, semmi pénzért nem cseréltem volna el a vele töltött időnket. A reggeli rosszullétek már nem jellemezték a mindennapjaimat, vagyis egyre ritkábban éreztem azt, hogy hányva sírok és sírva kívánok meg mindent, miközben tudtam, hogy hányingerem lesz, ha csak ránézek bármilyen ételre is. A munkatársak előtt kár lett volna letagadnom a nyilvánvalót és nem is szándékoztam megjátszani magam; a XXI. században éltünk, az istenért, ahol lépten-nyomon végigkövették a terhességet, a szülést, a szülőv válást a közösségi oldalakon az emberek, ha akarták, ha nem. Mindenki nyomozó lett, mindenki mindent tudott, csak én voltam az, aki tanácstalanul állt a viszonyunk előtt. Igyekeztem.. nem kirekeszteni Milest, de azt sem akartam, hogy úgy viselkedjünk, mintha minden rendben lenne és csak szünetet tartanánk. Nem véletlenül váltunk igaz, hetek óta húzzuk-halasztjuk és azt az istenverte pontot nem meri rátenni az i-re egyikünk sem. Nem véletlenül költözött el és nem véletlenül vált nyugodtabbá a ház is: már nem kellett veszekednünk, nem voltam feszült azért, hogy nem működünk már, de mindezek ellenére is az első gondolatom az volt, hogy megosszam a férjemmel. Mert még mindig annak tartottam, bármennyire is kényelmetlennek tűnik, a gyűrűt sosem vettem le az ujjamról, mióta ráhúzta azt - azt a pár tisztítást kivéve, amit megkövetelt az ékszer. Ha sejtettem is, hogy ilyenkor már nem kellene zaklatnom, ha gondolatban el is jutottam idáig, a gyakorlatban nem tudtam visszafogni magam és az előtt szóltam bele a telefonba, mielőtt realizálhattam volna a kótyagos és felettébb fáradt hangot a túloldalról. Bocsánatot kérhettem volna - és aztán tettem is, amikor lehetőségem nyílt rá, de annyira talán mégsem sajnáltam, hogy ne folytattam volna a beszédemet. Kinyomhatott volna. Mondhatta volna azt is, hogy ne szórakozzak, oldjam meg, de Ő nem ilyen volt. - Hmm.. - oké, kanokra nem lehetek féltékeny. Amúgy is kutyáról beszélünk, a fenébe is. A következő kérdés viszont megakaszt. - Ha nemet mondasz, akkor egyedül megyek. Igyekszem nem tényleg elsírni magam, még akkor sem, ha elég hülye reakcióim vannak - tényleg nem haragudtam volna meg (tényleg?) ha nem bólint rá az eszement ötletemre, de ha már lúd, legyen kövér alapon konkrét tervekkel érkeztem, hogy mennyire gyors tudok lenni (ha akarok), végül megkaptam Miles áldását és az elbocsájtó szép üzenet után bontva a vonalat egy fél kocka csokival a számban siettem be a fürdőbe, hogy valamit kezdjek az arcommal, és a hajammal, mielőtt még átkeresztelt volna a férjem Chuckie-vá, amikor meglát. Húsz perccel később még egy burgonyaszirmot kimenekítettem a zacskóból és azzal a számban zártam be az ajtót magam után. Lényegesen kevesebben voltak az úton, így gyorsabb tempóban haladva jutottam el Brooklyn azon részébe, ahol Miles lakása volt és nem messze a bejárattól parkoltam le a kocsit. A táskámra rámarva ruganyosnak nem mondható mozdulattal szabadítottam ki magam a kocsiból és szaladtam (aligha, inkább csak sietve) át az úton, miközben magamra kanyarítottam a jótékonyan eltakaró cseresznyepiros kabátot a vállamra. Mert egyébként kényelmes magassarkú bokacsizma, harisnya és egy testvonalat követő ruhát (nem kismama) húztam magamra. Gyors volt, csak felhajtok-lehúzok, semmi gombolás, semmi pluszmunka, ha esetleg nagyon gyorsan kellene mosdóba sietnem, mert a gyerek úgy dönt, hogy épp eleget ittam-ettem. - Szia! - mosolyogtam fel Milesra, de a pillantásom már Seanra terelődött, az izmos testfelépítésén túl szinte úgy mosolygott rám a pitbull, a farka pedig ide-oda járt, ahogy azt csóválta. - Most tényleg veszélyesnek tituláltál? - a kutya felé nyúltam, de csak hagyva azt, hogy megszagolgasson, és amikor elég bátor lett, hogy végignyalja a kézfejemet, csak akkor érintettem meg és dögönyöztem meg a pofájának két oldalát, vakargattam meg a rövid bundával fedett zömök testét. Biztos, hogy közben a kutyának elmondtam, mennyire szép és milyen jófiú, de aztán felnéztem Milesra megint, gondterhelt sóhajjal, ahogy tüzetesebben végignéztem rajta. - Ha alig látsz és ennyire fáradt vagy, mondhattál volna nemet. Mikor aludtál hat óránál többet egyhuzamban utoljára? - vontam össze a szemöldökeimet, egy zsepivel első körben letörölve a kutya nyálát a kezemről. Úgyis megmosom, ha az étterembe jutok. - Köszönöm, hogy még így is végigvonszolod magad velem, csak.. ha épp akkor alszol el, amikor eszel, mérges leszek - most nem voltam.. az arcvonásaim, az aggódásom és a halovány mosolyom elárult. - Tudod már, hogy mit fogsz enni? Én.. szerintem mindent. Farkaséhes vagyok, pedig mást se csinálok, csak eszek - morogva léptem egyet, irányba csak, jelezve, hogy.. mehetnénk is akár.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
A válás egy olyan témakör, ami mindenkit megvisel, de talán azt a két felet igazán, akik benne vannak. Nekünk történetesen akadt még egy, vagyis kettő közös pontunk, de az egyik még csak útban volt. Manolo balesete és az azzal okozott baj nem múlt el, és még korántsem láttam a végét a történetnek, de annak a szörnyű estének véget kellett érnie, nekünk meg folytatódott az életünk a munkával és a nyakunkba szakadt teendőkkel. Abban egyetértettünk Gabyval, hogy innentől rövidebbre fogjuk a pórázt, mert ha eddig nem volt, akkor mostantól lesz az elsőszülöttünk esetében. Nem akartam így közbeavatkozni, de éreznie kellett a súlyát annak, amit tett. A kocsit megvontuk tőle és buszra száműztük vagy metróra. A telefonját lecseréltük nyomogatósra, mert annyi eszem még volt, hogy az internetet is kiiktassam a figyelméből. A későbbiekben úgyis kiderül, hogy mennyire sínyli meg a jövője ezt a hibát. Kár lenne tagadni, de féltem tőle, hogy a priusz csak a legnagyobb gondja lesz, mert még mindig kritikus volt a lány állapota. Napi szinten hívtam a kórházat és igyekeztem semleges maradni, mert folyton eldurrant volna az agyam. Az emberi életnél nincs nagyobb ajándék, és ha valaki ezt veszi el, akkor az bűnös. A részeg vezetés súlyosabb kihágás volt, mint egy rossz jegy az iskolából. Mindenesetre koncentrálnom kellett a börtöni feladatokra is, mert akadt bőven. Remi kijutott a magánzárkából és az időm nagy részét az vette el, hogy neki intézkedjek. Egyre furább kérésekkel állt elő, és nem akartam tudni, hogy ez hova fog vezetni. Titkon reméltem, hogy hamarosan kiderül, hogy ki okozhatta a tüzet, mert ha ez nem történik meg, akkor a családom is veszélybe kerül. Gyűlöltem, hogy másoktól függ a titkunk…azt a képet el kellett volna égetnem miután elloptuk. Nem voltam rá büszke, hogy ezt tettük akkor, de nem volt más választásunk. Gabyval örökre elzártuk ezt a témát és nem is beszélünk róla…elég az, hogy a kép a hálónkban lóg, mint egy emlékeztető a múltból. A börtönben a feje tetejére állt minden, és nemcsak Remi okozott fejtörést, hanem a többi rab is. A szigorúan őrzőttek átszállítása még nem fejeződött be, és néha plusz műszakokat is be kellett vállalnom, ha már kimaradtam egy estét. Cseréltem volna szívesen, hogy azt ne kelljen még egyszer átélnem, de odabent nem beszélhettem a problémáimról. Mostanában szinte nem csevegtem senkivel, és hiányzott a társas kapcsolatok ezen vetülete. A házasságunk nem volt rossz és mindent elmesélhettem a nejemnek. Gaby imádta hallgatni a történeteimet, de azt hiszem, hogy a válással meg is ritkultak a személyes konzultációk közöttünk. A vizsgálatok egy részére el sem tudtam menni vele, pedig kíváncsi lettem volna. Elfogadtam, hogy ismételten apa leszek, hiába ágáltam az elején ellene, most már éreztem, hogy ez nem történhetett volna másképpen. Megölni egyikünk se tudta volna, hiába ez a sok év korkülönbség a két gyermek között. Elmúltam negyven, már semmi sem lesz olyan, mint annak idején volt. Nem beszéltünk arról sem hogyan fogjuk megoldani a későbbieket, de amikor az éjszaka közepén megszólalt a telefonom, egy kicsit megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és kerestem a készüléket, aztán megleltem és rekedtes hangon szóltam bele. Gaby élénk és csivitelő hangulata picit felébresztett, de kellett egy kis idő, hogy felfogjam mit akar. Az evés…igen létszükséglet, de egy terhes nő esetében kihagyhatatlan. Tudom, hogy mondhattam volna nemet is, de a kutyát is le kellett vinnem, mert még arra se volt energiám, hogy kiengedjem, amikor hazajöttem. Sokkal lelkesebben állt neki az esti sétának, mint én, mert nekem kellett volna egy kávé és egy cigi is. Kezdtem a műszakok végén elszívni egy-egy szálat, és nem bántam volna, ha most is akad egy nálam, de félő volt, hogy ez álom marad. A pórázzal a kezemen megyek le a ház elé és nézek körül, de egyelőre nem látom az ismerős autót. New York sosem alszik, de most a vártnál kevesebb a jármű is a környéken. A tekintetem a szemközti kisboltot figyeli, és megfordul a fejemben, hogy beugorjak egy doboz nikotinért, de aztán meglátom a nejemet. A ruházata nem is lehetne ennél feltűnőbb, de csak egy mosollyal reagálom le, amikor odaér hozzám. - Szia. – bemutatom a két idegent egymásnak, aztán teret engedek az ismerkedésnek. A másodállás lehetővé tette, hogy több négylábút vigyek haza, de végül egyet sem vittünk soha haza tartósan. Gaby nem említette, hogy szüksége lenne egy kutyára, én meg nem erőltettem anno a témát. A kis fejvakarás és arcsimi után rántok egyet a pórázon, hogy egyenesbe hozzam az ebet és elinduljunk a másik irányba. - Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam többet, mint négy óra. Látszik? – vágok vissza, de aztán beljebb terelem az úttesten a nejemet, hogy ő legyen belül én meg Sean-al kívül. A pillantásom lesiklik a kabátja takarására. - Hát…nem gondoltam az evésre, amíg nem hívtál. Ma éppen mi lesz a porondon? Kitalálom, hogy megint ettél… - rosszallóan nyúlok oda a kabátjához, hogy levegyek róla egy morzsát. - Itt a bizonyíték. – kapom be és lassan el is érünk az étteremhez. Kitárom előtte az ajtót és aztán a kutyát is beeresztem és a pult mögött állónak köszönök. - Jó estét Rodrigez… - biccentek és máris egy üres bokszot keresek kettőnknek. - Azta mi szél hozott titeket erre? Úristen Gaby…ezer éve nem láttalak. – jön ki a pult mögül és meg is torpan. - Na ne…és nem is mondtátok, hogy megint szülők lesztek? – ez van akkor, ha már van megszokott helyünk és ismernek bennünket, de talán a közös ismeretségnek is köszönhető a dolog. Rodrigez felesége egy helyen dolgozik a nejemmel.
"Everyone knows food is important to pregnant women. But what the uninitiated might not realize is that time is of the essence. The bottom line is, when she says she’s hungry, she means it. Feed that woman immediately or she will eat your f***ing face"
Ha nem lett volna minden napom annyira betáblázva, mint amennyire be volt, biztos, hogy sokkal többet gondolkodtam volna azon, hogy mégis mi vár ránk a jövőben, milyen lesz a viszonyunk, valaha eljutunk-e addig a pontig, hogy ne beszéljünk, vagy képesek leszünk együttműködni a két gyerek miatt. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy már bőven benne voltam a korban, talán nem is kellett volna összejönnie a babának, inkább a menopauza felé kellett volna menetelnem. Nem akartam áltatni magam, a bizonytalanság végigkísérte a mindennapjaimat, ahogyan az aggódás is, de azzal sosem értem el semmit, csak plusz idegességet húzhattam magamra második bőrként, azt pedig az életemben belépő változásokkal már amúgy is kimaxoltam. Manolo helyzete sem segített a nyugodt körülményeken, amit meg kellett volna teremtenem egy boldog babaváráshoz, de még mindig naivan hittem azt, hogy végül a gyerek is révbe ér, hogy ezt a fiatal felnőttkori lázadozását valamikor képes lesz levetkőzni és akkor, igazán akkor fogunk tudni átlépni az életünk azon szakaszába, amikor nem a súrlódások lesznek a mindennapjaink része. Ritkán beszéltem róla bárkinek is, de bántott mindaz, ami történt és ha sokáig maradtam egyedül, valahogy mindig képes voltam megkérdőjelezni az elmúlt döntéseimet, hogy valóban az volt-e a helyes, amit tettem vagy mondtam és ez nem csak a gyereknevelés terén. Minden áldott nap láttam a festményt az ágy felett. Minden reggel azzal a látvánnyal keltem és felfordult a gyomrom azért, hogy... nem voltam őszinte. Magamhoz sem igazán. Miles viszont a döntéseink ellenére az egyik biztos pontja maradt az életemnek, mert hiába, hogy már nem egy ágyban aludtunk, de a távolsággal elmaradtak a veszekedéseink is. Már nem martunk bele a másikba folyton, hanem megpróbáltunk felnőttek módjára kezelni minden nézeteltérést és problémát. Nem tromfolt le, hogy hagyjam lógva éjszaka és ezt kihasználva futottunk össze, ott a járdaszélen is, a kutyasimogatás után viszont jobban megnéztem magamnak őt és nagyon nem tetszett az, amit láttam. Mármint Miles sármos férfi volt, úgy öregedett, mint egy jó bor és tisztában voltam azzal is, ha lekerülne az ujjáról a gyűrű, mindre jutna nő akár. - Mondjuk úgy, hogy ezzel a fáradt ábrázatottad anno nem tudtál volna felszedni - lényegtelen, hogy én moccantam rá és drámatagozatos hurrikánként érkeztem az életébe. - De talán nem ártana neked is kicsit magadra is figyelni, mielőtt még rossz vége lenne. Ha kell, akkor elviszem egy éjszakára a kutyát, hogy nyugodtan tudj pihenni, ha holnap nem dolgozol - ajánlottam fel, miközben nem kerülte el a figyelmem a terelés. Sean, mint hűséges társ, Miles minden lépését és rezzenését figyelte, ami megmosolyogtatott. Csak néha kapta oda a fejét egy-egy koppanásra a lépteimnél. - Szobatiszta? Csak kint pisil? - kíváncsiskodtam. Még gyerekként volt kutyám utoljára, de Rosa, a pudli egy külön - felettébb hisztis - világ volt. Nagyanyám akart mindenáron olyan kutyát és a szüleim ellenérvei ellenére is az lett a karácsonyi ajándékom öt éves koromban. A kérdése nem, de az, hogy már megint képes voltam leenni magam, megakasztott, amit csak egy sóhajtással realizáltam. - Valami.. erősre vágyom. Azon belül még nem jutottam többre, hogy mit is szeretnék igazán. Valószínűleg majd az étteremben is sokáig fogok felette kotlani, mert legszívesebben mindent megennék és abban fürdenék, ami amúgy elég undorítóan hangzik most így hirtelen, de.. - megrántottam a vállaimat a csiripelésem közepette, a férjem nagyon is tudatában volt annak, hogy alapból is szerettem enni, az ő főztjeit talán a leginkább, és az még mindig rejtély volt, hogy miért nem gurultam még ennyi étel után sem. - Te mindig rólam eszel? - nem először tünteti el a bizonyítékot rólam.. ugrattam őt a kérdésemmel, Miles helyválasztására hagyatkozva követtem a párost Rodrigez felé intve egy mosoly kíséretében. Már épp levenni készültem a kabátom, amikor a férfi mellém lépett, én pedig nem értettem egy pillanatra, mit szeretett volna. Basszus! Mielőtt még tiltakozhattam volna, már kitárta a karjait és egy mexikóit visszautasítani.. vétek lett volna, ezért beleegyezve röviden öleltem magamhoz a hagymaszagú ruházatával egyetemben, kínosan elnevetve magam. - Azt hittem, hogy Julieta említette neked - magyaráztam az ölelés után, lepakolva a box padjára a kabátomat is, Pedro pedig nem győzte nézni a hasamat, szinte már kellemetlenné varázsolva a boldog hírközlés pillanatát. - Hogy vagy? Ne haragudj, hogy nem jöttem.. de talán Miles tartotta a frontot - pillantottam a férjem irányába megerősítés gyanánt. - Nekem mostanában máshol jár az eszem néha - helyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra. - Remekül! Minden príma, kedvesem, és azt meghiszem, hogy más dolgod volt - teli szájas vigyort villantott Miles felé. - Ülj csak le, mindjárt hozom az étlapot is, bár nem változott semmi - beszéde közben térült-fordult és már elénk is tette a karcsú, spanyol és angol nyelvű gyűjteményt is. - Mit hozhatok nektek inni? - érdeklődött, az arcáról pedig le sem lehetett vakarni a boldog mosolyt. Tényleg és őszintén örült nekünk. - Azt tudjátok, hogy mi lesz? - törte meg a csendet hirtelen, felváltva pillantva ránk, miközben becsúsztam a boxba, elrendezgetve magam, balommal a hasamon igazítva el a ruhát.
Kezdőlap
