Amikor angol nevet kellett választania a fiának, Meilin Zheng egyszerűen bejegyeztette az első ötletet, ami eszébe jutott: Taylor. Nyugaton a név inkább egyfajta azonosító, a jelentése csak mellékes érdekesség, de vannak kultúrák, ahol a név teszi az embert. Ahol nem csak egy címke, hanem egy kívánság. Azt üzeni, ilyen legyél.
Szóval, amikor szegény nő elnevezte úgy a gyerekét, hogy "a hullámok hangjai", valószínűleg egy habos tengerpart békés sercegésére gondolt, nem arra a dübörgő tájfunra, amit kapott. Igaz, ebből maga is kivette a részét: hiába kívánt a fiának kicsivel több békességet a születésekor, ha aztán nem volt képes megadni neki. Az élettársai egymásnak adták a kilincset odahaza – a fia többnyire rettegte őket, de igazából jobban fájtak neki azok, akiket megszeretett. Máig nehezére esik elengedni a számára fontos embereket, de nyilván inkább megpusztulna, mint hogy ezt kinyögje, mivel valahol belül meggyőződése, hogy az érzés nem lehet kölcsönös. Igyekszik nem elhamarkodni a dolgot, igyekszik megtartani a kellő távolságot, és ha egyszer mégis közel enged valakit – bármilyen kapacitásban –, azzal végletekig hűséges és vakon elfogult, ugyanakkor ösztönös működésmódja a féltékenység is. Ennek közeli rokona, az irigykedés sem áll messze tőle: mások szerencséje vagy sikerei láttán eléggé rosszmájú megjegyzésekre is képes. Egyszóval: salty.
Az öccse érkezésével annak idején elég fiatalon át kellett vennie mind az anyai, mind az apai szerepet odahaza, így elég sokrétű a repertoárja: bármit megszerel, bármit megold okosba', van esze az élethez, még ha a könyvekhez meg az emberekhez nem is. Túlontúl hozzá van szokva az önállósághoz és mindig is bosszantották a tekintélyszemélyek – mégis élvez tekintélyszerepbe kerülni, mert úgy minden egyszerűbb –, úgyhogy se mások segítségét, se mások tanácsait nem keresi igazán. Az életét végigkísérő szeretethiány ellenére nem küzd megfelelési kényszerrel, életében egyszer ivott alkoholt, azt is csak azért, hogy legyen Uno reverse cardja a "Honnan tudod, hogy nem szereted, ha nem is próbáltad?" című klasszikusra. Emberfeletti feladat megváltoztatni a már kialakult véleményeit, és rengeteg mindenben indoklással vagy anélkül, de egész egyszerűen “nem hisz”: Istenben, a kormányban (mindegy, ki ül az elnöki székben), a social justice-ban, a horoszkópokban, a terápiában vagy akár abban, hogy az emberek változnak.
Azóta, hogy leszerelt és pótapaként is kudarcot vallott, igazából eléggé egyhangú életet él. Imádta az előző munkáját a parti őrségnél, manapság viszont az NYPD egyik olyan egységében dolgozik, ahol annyi a dolga, hogy sisakban-gépfegyverrel ácsorog az aluljáróban, a Times Square-en vagy valamelyik manhattani zsinagóga előtt, és eligazítja a turistákat. Kétévente előveszik tömeget oszlatni, ha Elnök Úr, vészhelyzet van, a Fekete Életek már megint Számítanak, úgyhogy az elmúlt évek forrongásai elég élénken élnek az emlékeiben (és a lelkiismeretében). Szabadidejében “Amit megeszek, az az enyém, azt el nem veszi senki” alapon röhejesen sokat eszik. Az elviteles szemét-kaján kívül azért szorul még öröm a napjaiba, de annak is inkább az egyszerűbb, múló fajtája: egy wham-bam thank you ma'am, egy röhejes TLC-műsor. A munkanap végére nem sok osztogatni való kedvessége meg szívessége marad, úgyhogy nem különösebben jótét lélek: úgy van vele, neki világéletében egyedül kellett boldogulnia, szóval ki-ki oldja meg magának. A karmája örökké a nullán stagnál, ő nem használ többet, mint árt, és nem árt többet, mint használ. Legalábbis reméli.
Ja igen, “de a családjáért tűzbe menne”, és ment is régebben, amíg ki nem derült, hogy a családja a tűz.

1998

Kaufmannék olyan dajkát akartak, aki kínaiul is tudott beszélni a kölykükhöz, merthogy az világnyelv, vagy mi. Így találtak rá anyámra, aki mellesleg nem is a mandarint beszélte, hanem a min nyelvjárást, amit Kína délkeleti sarkából hozott magával. Az Ivy League felvételi irodák a kínainak nem éppen ezt a változatát szokták keresni a motivációs levelekben, de gondolom a sanghaji üzlettársak ellenére Mr. Kaufmann is legfeljebb köszönni meg bemutatkozni tudott, úgyhogy anya sosem bukott le. Legalábbis nem ezzel.
Gondolom, azt hitték, jól járnak vele. Olcsóbban elvállalta, mint egy amerikai, aki valószínűleg alá is íratott volna velük minimum valami szerződést, mielőtt furikázni kezdi a gyereküket a saját kocsijában. Hát, anyám nem gondolt ilyenekre. Minden hajnalban útra kelt Manhattanbe, felvette Kaufmannék utódját a Central Park egyik oldalán és letette a másikon, aztán bevásárolt nekik, aztán kitakarított náluk.
Hazafelé általában engem is felvett a suliból – kivéve amikor megfeledkezett rólam, és fél óra várakozás után indulhattam haza gyalog, mert minek nekem metrójegy, mikor ő gyerekkorában már éjjel elindult, hogy reggelre térdig érő hóban, tigrisekkel megbirkózva beérjen az iskolába? Úgyhogy mire hazaértem, általában arra léptem be az ajtón, hogy anya már rég megfejelte az ebédlőasztalt.
Ő másoknál takarított, szóval én meg nálunk. Ez volt a felállás. Ha nem tettem, másnap pofonnal ébresztett, de “melyik ázsiai szülő nem veri a gyerekét, kérdőjel”, gondolták a tanáraim. Fekete gyereken nem látszik a véraláfutás, kínain meg ki tudja, biztos kung-fuzva rendezik a családi vitát, vagy mi.
Az a vicc, hogy a második nevelőapám beköltözésével ez már nem is állt messze a valóságtól. Vagy inkább az legyen a vicc, hogy még ennek ellenére sem anyám hagyta el őt, hanem fordítva?

Egyik nap már negyed óra várakozás után elindultam hazafelé – gondoltam, anyám megint elfelejtett –, de a következő sarkon máris dudaszóra kaptam fel a fejem. Anya utolért a sötétzöld Toyota Camryjében és ferdén, a padkát súrolva lehúzódott.
Szótlanul bevágódtam a hátsó ülésre és letekertem az ablakot, mert anya néha bűzlött, meg néha én is bűzlöttem. Jobbra szedte a kormányt, behallatszott a gumik csikorgása.
– Nna mivvolt ma…? – kérdezte összemosódó szavakkal. Nem gondoltam túl: hozzá voltam szokva, hogy ő néha nehézkesen beszél, és amikor nehézkesen beszél, akkor általában bűzlik is. A kocsiban soha nem szokott, de ma biztos ilyen napja van.
Még mielőtt válaszolhattam volna, a lefulladó motor lökött rajtunk egyet.
– Bazzmweg…
Anya fordított egyet a kulcson, másodjára el is találva az irányt, és végre elindultunk. Kinéztem az ablakon és úgy tettem, mintha aznap nem is állított volna engem oda a tanító egy szipogó kislány elé azzal, hogy ilyet nem illik, kisfiam, na, tessék szépen bocsánatot kérni.
– Nem kevertél bajt…?
Lámpalázasan megráztam a fejem, a szemeim kerülték a visszapillantót.
– M-mm.
– Mjólvvann…
Hirtelen a fékre taposott – a Camry orra a kereszteződésbe lógott, egy SUV dudálva került meg minket.
– T’ddod mit? Holnapv elvizlek a filmre, amire menni akartatok Steve… – Hangtalanul, rázkódó vállakkal csuklott egyet. – Dave-vel.
Megtámasztottam az arcom a kezemben és csücsörítve pislogtam ki az ablakon. Újra megráztam a fejem.
– M-mm.
– Mert…?
Megforgattam a szemem és hadonásztam egyet a karommal.
– Mert az, az nem lányoknak való!
– A lányok is zerethetik a zzssárkányokat...
Durcásan vállat vontam – Godzilla nem is sárkány, hanem mutálódott dinoszaurusz, de mindegy.
Anyám egyszer csak elröhögte magát, halkan, szinte magában.
– De én nem vvagyok elég jó, mi…? – mormolta rekedt hangján. – Se neked… Se neki…
Az ablaknak döntöttem a fejem és hallgattam, ahogy magában beszél. Már félúton voltunk hazafelé, amikor egyszer csak a kormányra csapott és megtanította nekem, hogy:
– Akkkurva élet…!
Azzal egy piros lámpán áthajtva visszafordultunk a Brooklyn Bridge irányába.

Nagyjából háromnegyed óra múlva parkoltunk le Kaufmannék brownstone-ja előtt az Upper West Side-on. Anyám elfelejtette hazavinni a gyereküket, aki egész úton befogott orral ült mellettem, felfújva az arcát. Az anyja már a kőlépcső tetején várt ránk egy bézs kardigánban, karba tett kezekkel, vállát az ajtó faragott boltívének vetve. (Magamban megállapítottam: pont úgy néz ki, mint a csajom, Monica a Jóbarátokból.) Útközben megállás nélkül hívogatta anyámat, de ő minden alkalommal idegesen kinyomta a telefont, végül a két ülés közötti rekeszbe vágta. Nem vehette fel így, csak össze-vissza beszélt volna.
Amint a járda mellé húzódtunk, a gyerek azonnal kipattant az ajtón, odakint pedig elengedte az orrát és drámaian fellélegzett. Szótlanul figyeltem, ahogy anya behúzza a kéziféket, kiszáll és öntudatlanul bevágja maga mögött az ajtót. A Mickey egeres napellenzőnkön át néztem, ahogy a vállánál fogva az ajtóhoz vezeti a kölyköt.
– Mrs. Kaufmann, ne haragudjon a késér… késésért...
A nő karjai lassan kiszabadultak fonatjukból, arcán rémület váltotta fel a bosszúságot.
– Meilin...! – lehelte szájtátva, majd egy lépcsőfokkal lejjebb lépett. Döbbenetében mintha meg se bírt volna állni a lábán. – Maga… Maga részeg?!
Lesietett a lépcsőn és leguggolt a fia előtt, vállon ragadva őt, végigsimítva az arcán.
– Szívem, minden rendben?! Nem ütötted meg semmid? – Magához ölelte a kissrác szőke tarkóját és felháborodással kapta fel a fejét, az anyámra ripakodva: – Maga részegen vezetett idáig a fiammal?!
Az ülésre térdelve néztem ki az ablak letekert résén. Anya bajban van, ennyit fogtam fel abból, ahogy Mrs. Kaufmann talpra állt és vállon ragadta a fiát, védelmezőn közé és a hadováló anyám közé hajolva.
– Én csak... Nem, dehogy, én...
– Ki van rúgva! –  kiáltotta a nő önmagán kívül, nem törődve a járókelőkkel, majd hátat fordított és törtetve kísérte a fiát a bejáratig, betessékelve őt az ajtón. Ott utoljára hátrakapta a fejét és fenyegetően anyámra mutatott: – A férjem még vált majd magával egy-két szót… És ne várja az ehavi fizetését!
Azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Anyám kábán hátratántorodott egy lépést, leszegte a fejét és lassan a homlokához nyúlt. Aztán több lépésben megfordult és támolyogva indult meg a kocsi felé.
Közelebb érve egyre inkább fellendültek a léptei.
Az ülésbe hőkölve néztem, ahogy bevágódik a volán mögé és dühöngve ráver a panelre, a haja ziláltan az arcába hullik.
A vállai megrázkódnak egyszer, csak egyszer. Aztán belekapaszkodik a kormányba, vesz egy mély levegőt és keservesen, torkaszakadtából felüvölt.




2007

– Jól van, ácsi, ácsi... Egy-két nyaklevest azért még nem neveznék “verésnek”, Tay.
– Ja, vágom, oké. “Nyakleves.” Azért vált a gyerek kékből zöldbe meg vissza, mint egy kibaszott hangulatgyűrű…!
Mark, a volt nevelőapám sóhaja recsegett a hangszóróból.
– Istenem, Meilin… – Szinte láttam magam előtt, ahogy az orrnyergét masszírozza. – Állást talált már, legalább…?
– Mostantól ott van a priuszán, hogy be ne engedd a házadba, mert felrázza a kölyköd, mint egy koktélt. Szerinted talált?
– Jesszusom... Ezt nem is mondtad.
– Nem beszéltünk azóta.
– A gyerek jól van?
– Amennyire ezek után jól lehet. Kapott valami hemato… hemató… Izét. De azt mondták, túl fogja élni.
– Hála az Égnek. Nem… Nem tudtam, hogy megint ennyire…
– Nem maradhatunk itt tovább, Mark.
Csend.
Aztán egy újabb sóhaj.
– …Figyelj, előbb hadd tudjam le a havi zárást, jó? Jövő héten visszatérünk rá, ígérem. Addig meg… Addig meg beszéljünk a Gyermekvédelemmel, most már, mert ez így nem mehet tovább.
– Felejtsd el. Ffeeelejtsdel.
– Az Ég áldjon meg, miért vagy ennyire makacs…
– Már ezerszer elmondtam, hogy miért! Én túl idős vagyok, csak szétválasztanának minket, és ő…! Ő meg kurvára nem tart ott, hogy most megváljon tőlem, még mindig bepisil éjszaka, meg minden faszom baja van, érted?!
– Múltkor azt mondtad, az már megoldódott.
– Egy… Egy időre igen, de most megint kezdi. Mindegy, lényeg, hogy nem fogom otthagyni vadidegenekkel. Vagy hozzád megyünk, vagy sehova.
– …Jó, majd, öhh… Majd még beszélek Jannel.
– Ki a fffhhaaszt érdekel, hogy mit mond Jan?!
– Tay, ez nem így működik, és ezt te is tudod.
Fújtatva megcsóváltam a fejem. De igen, de igen, működhetne így, csak akarnod kellene. Ha akarnád, akkor találnál egy módot, valahogy kiharcolnád, értünk, és...
– De figyelj, nézd… Jövő héten még visszatérünk rá, jó? Addig is vigyázz JJ-re. És még egyszer, könyörögve kérlek, próbálj beszélni a Gy…
Tehetetlen indulattal emeltem el a fülemtől a Nokiát, hogy aztán ordítva a parkettához vágjam a telefont, amire egy egész évig gyűjtöttem. Még jó, hogy Nokia volt.
Kezdtem megérteni, hogy ebből nem lesz semmi, se jövő héten, se az azutáni héten. Vért hugyozhatok, Markot akkor sem fogom tudni rávenni, hogy legyen az apám.




2008

Onnantól fogva, hogy két gyerekpszichiáter is rápecsételt a leletemre valami agyfaszt, amiről még életemben nem hallottam, nem kerülhettem az öcsém új családjához. Egy hatágyas, kétemeletes átmeneti otthonba helyeztek el Queensben, amit egy nonprofit tartott fenn a rendszerből lassan kiöregedő és-vagy az elbaszottabb fajtából való srácoknak. Tele volt a hely egyéniségekkel, az biztos. A tagra a hármas szobából eleinte azt hittem, Biggie Smalls mégis életben van, talán Tupac is itt bujkál valahol – másnap, a reggeli müzlim felett derült ki, hogy még a tizenötöt sem töltötte be. Az orromon jött fel a Cheerios, mikor meghallottam.
Szerencsém volt a szobatársammal. Cas – eredeti nevén Picasso, érted, Picasso – még a cipőit is kényszeresen tornasorba állította az ajtónál, semmit nem bírt szanaszét hagyni. Neki nem volt szerencséje velem. Egyik reggel megtalálta a padlón valamelyik fekete zoknimat és felvette megnézni, az övé-e. Sose árultam el neki, mi volt benne.
Amikor az utolsó napján hazaértem, épp katonás helytakarékossággal gyömöszölte a cuccait a bőröndjébe. Miközben elhaladtam mellette, mellékes ökölpacsit váltottunk, mintha nem is most látnánk egymást utoljára.
– Cső.
– Csőcső. – Feltekerte és az egyik szabad résbe tuszkolta a pólóját, majd hátrapillantott a válla felett: – Te meg…?
– Öcsémet látogattam. – Az ágyamra basztam a hátizsákom és letapostam a sarkamról a kínai Abidast. Vele ellentétben én nem állítottam párhuzamba a cipőimet, levettem és úgy hagytam őket, ahogy azt a fizika törvényei követelték. – Olyan autós Legót kapott Gazdagéktól… Azt hittem, én szarok Legót. Fényszóró, helyzetjelző, minden.
– Jó neki – mormolta Cas sejtelmes félmosollyal.
– Ja… – nyögtem kedvetlenül. Mire én oda jutok, hogy ilyeneket vegyek JJ-nek, addigra bőven kinövi a Legót. De talán még az autókat is.
Az éjjeliszekrényről felkaptam a stresszlabdát, amit még a terapeutám tukmált rám, aztán a sarokba állított babzsákhoz sétáltam. Lehuppantam és széttárt térdekkel elfolytam rajta. A labdát egyik kezemből a másikba adogatva egy ideig csendben figyeltem Cas cuccolását.
– Sereg?
– Sereg.
– Gyalogság?
– Mittudomén. – Kirobbanó lelkesedéssel vállat vont. – Mondjuk.
– Mi van, nem elég szopás az életed?
– Mer’ mi a fasz legyek, tengerész? – Keserű nevetéssel felegyenesedett és odafordult felém, széttárva a karjait. Azonnal megragadtam a lehetőséget, hogy arcon dobjam, de sikeresen elhajolt a golyó elől. – Anyád.
– Parti őrség, te fasz. Juttatás ugyanaz, te választod a körzetet, és garantáltan nem basz meg a talibán.
Pislogva oldalra sandított: ezen most, úgy, elgondolkodott. Nem bántam volna, ha velem tart, mivel igazából kurvára nem akartam megválni tőle. Egyszer bevallotta nekem, hogy azért takarít és pakol állandóan, mert ha odahaza nem így tett, az apja az arcával mosta fel a padlót. Azóta próbáltam rávenni magam, hogy megkérdezzem, akar-e a fogadott tesóm lenni – nálunk ez egy ilyen mondvacsinált, informális szokás volt –, de végül sose tettem. Csak elijedt volna, ahogyan Mark is.
– Ennyi. Márciusban ott tali – döntöttem el helyette, majd csücsörítve felmutattam neki egy “béke” jelet, mint azok az emósok a MySpace-ről. Az öcsémtől hazajövet mindig szokatlanul jó kedvem volt, néha még magamat is megleptem vele. Eszembe juttatta, hány éves is vagyok, úgy egyébként.
– Március? – Megütközve behúzta a nyakát és vágott egy grimaszt. – Márciusban még csak tizenhét leszel, nem?
Jogos kérdés. A Viszlát-tortát csak a tizennyolcadikra kapja az ember, úgyhogy ha úgy döntök, maradhattam volna még egy évet. Lejjebb csúsztam a babzsákban, két tenyeremet összekulcsoltam a fejem búbján és a plafonra sóhajtottam.
– Mja, tudom... De minél előbb végigszopom azt a négy évet, annál jobb.
– Mer’, sietsz valahová, vagy mi?
A szám falába toltam a nyelvem és egy ideig tűnődve szemeztem a beázott vakolattal. Gazdagéknál kurvára nem így nézett ki a plafon, én mégis tudtam, hogy:
– Vissza kell szereznem az öcsém.
És még csak ki sem fogom kérni hozzá Jan véleményét.




2014

Összekulcsolt ujjakkal, a térdeimre könyökölve feszengek MacLaine-ék nappalijában. A halkra vett beszélgetés kínos csendbe fullad, amikor Dallas dübörgő léptekkel a nappaliba kergeti Iant, és utóbbi a kanapé mögött – mögöttem – bújik fedezékbe, előbbi meg Jonathan fotelének háttámlájába kapaszkodva kapkodja magát jobbra-balra, ugrásra készen. Mindketten halloweeni jelmezben vannak, sőt, az egész ház szellemes meg sütőtökös szarokkal van teleaggatva.
– Anyaaaa, segíííts! – visítja a fülembe Ian, én pedig elhajolva, az idegeimet türtőztetve lehunyom a szemeim. Helen elengedi keresztbe tett térdét, keze szelíden legyez egyet Dallas irányába.
– Fiúk, most inkább máshol kergetőzzetek, jó...? – szól oda azon az igazi, hamisítatlan fehér-anyuka hangon. Kurvajó, szülőként még ő kérleli őket, ahelyett, hogy megmondaná, húzás van. – Anyáéknak van egy kis megbeszélni valójuk.
...Na jó. Ehhez most rohadtul nincs “egy kis” hangulatom.
Sóhajtva a térdeimre csapok és feltápászkodom. Ian figyelmét elvonom egy pillanatra; Dallas megragadja az alkalmat és utána ered, kikergetve őt a nappaliból.
– Nem szükséges. Már mindent megbeszéltünk, nem is egyszer. – Villantok egy örömtelen, kurvaanyád mosolyt MacLaine-ék felé, majd hozzáteszem: – Kösz a kávét.
Előrehajolok és a kávézóasztal szélére simítom a nyomtatványt, amit nagyjából húsz perccel ezelőtt toltam oda eléjük. A felülvizsgálati kérelem, ami ahhoz kellett volna, hogy a gyámügy minden fél beleegyezésével, szépen-békében végre visszaszolgáltassa mellém az öcsémet. Csakhogy MacLaine-ék megint nem írták alá, és egyre inkább úgy tűnik, soha nem is fogják. Úgyhogy azt hiszem, ennyi lett volna a sokadik és egyben utolsó próbálkozásom.
A kezembe veszem a papírlapot és három roppanós, passzív-agresszív csapással galacsinná gyúrom. Jonathan szóra nyitja a száját, de végül nem mond semmit, csak lehajtja a fejét. Helen szintén levegőt vesz és a kartámlákba markol, de még mielőtt felállna kísérgetni, elutasítóan intek egyet:
– Ne fáradj.
Miközben elhaladok Jonathan mellett, lesújtóan végigmérem őt. Esküszöm, az a búval baszott képe csak még inkább felnyomja a vérnyomásom, úgyhogy tényleg jobb lesz, ha most lépek.
Amikor a bejáratnál a konyhai szemetesbe vágom a felülvizsgálati kérelmet, a szemem sarkából mozgást észlelek. Felkapom a fejem – Mac torpan meg a fal beugrója mögött és úgy pislog rám, mint egy őz a fényszóróban. Gondolom, nem volt ideje visszaiszkolni a szobájába, amikor meghallotta, hogy jövök.
Egyvalami biztos. Ha az öcsémnek annyira jó dolga lett volna náluk, akkor nem kellett volna lassan külön füzetet nyitni a karóinak. JJ már évek óta MacLaine-ék felügyelete alatt állt, amikor az anyám babaváró szlapálása okán idegrendszeri zavarok egész sorozatával diagnosztizálták. Talán segített volna több korrepetálás, vagy több fejlesztő foglalkozás, vagy… vagy több mittudomén, utólag már én se fogok spanyolviaszt szarni ide, MacLaine-ék küszöbére. Azt viszont tudom, hogy akárhogy is próbálták behozni a lemaradásait, a gyerek kurvára nem tart sehol, és ez kurvára nem az ő hibája. Fogalmam sincs, Jonathan MacLaine mégis mit csinált négy éven keresztül – gondolom, szabadidejében arra verte a faszát, hogy ő micsoda hős fehér lovag, hogy kimaxolta a bevándorló-bingót és minden létező kölyköt is befogadott, ahelyett, hogy inkább az öcsémmel foglalkozott volna.
És Mac szerint ez pont elég indok lehet ahhoz, hogy a szociális munkás bekopogjon MacLaine-ékhez, úgyhogy most köszönetképp biccentek egyet felé.
Aztán szépen hazamegyek.
Otthon megteszem a bejelentést.
És viszlát a bíróságon.




2018

A konyhapultnál állok és csak fogom a fejem a felbontott boríték felett. Nem először találkozom ezzel a pecséttel, de az eddigi levelek mindig külön bekezdésben megneveztek engem is, mint törvényes képviselőt. Akárhogy is nézem, ez a végzés még mindig Jason Zhengnek szól, megidézve őt “a 2018. szeptember 28. napján 16:30 órára kitűzött tárgyalásra, mint vádlott”.
Találtam egy ügyvédet a neten, aki ingyenes telefonos konzultációt hirdetett “fiatalkorú bűnelkövetőknek és hozzátartozóiknak”. Őt még boldog tudatlanságban hívtam fel, abban a hitben, hogy tizenhét évesen JJ még mindig a fiatalkorúak bíróságára hivatalos. Szóval az ügyvéd fogta és szépen-udvariasan kibogozta az agytekervényeimet:
Azt hiszem, itt félreértés van, Mr. Zheng. Tizenhat év felett New York államban nem csak a kábítószer-kereskedelemmel, de minden kábítószerrel kapcsolatos bűncselekménnyel kapcsolatban az általános bíróság jár el. Az öccsét az átadott mennyiségtől, az átvevő életkorától és egyéb faktoroktól függően egy év felfüggesztett vagy akár hat év letöltendő szabadságvesztésre is ítélhetik. Viszont ne haragudjon, de most attól tartok, lejárt az időnk. Ha gondolja, szívesen látom Önt és Jasont egy személyes konzultáción az irodámban, az óradíjam háromszáz dollár.
Szóval megköszöntem, elköszöntem, majd kiszámoltam a kis abakuszomon, hogy tudok adni az órájáért úúúgy tíz dollárt, de Rolex legyen ám. Már az óvadék is betett, több mint egy rugó volt, baszki.
– Várod már, hogy megszabadulj tőlem?
JJ törökülésben koptatta a bőrfotelt, közben könyékből irányította a PlayStationt. Intettem felé egyet és egysíkú hangon magamhoz utasítottam:
– Megállít, idejön.
– Ez online van, bazmeg, nem lehet megállítani.
– Leszarom, gyere ide.
– Tay, ne most, mindjárt vége a m…!
– Gyere. Ide.
Még mielőtt kibaszom azt a szart az ablakon.
JJ erővel vágta a játékkonzolt a fotelhez, majd háborogva felpattant és kelletlenül csörtetett elém. Odacsúsztattam elé a végzést, ő pedig dacos közönnyel pillantott le rá, majd vissza rám. Homlokráncolva előrenyújtottam a nyakam és magyarázatot várva meredtem rá.
Végül széttárta a karjait és hitetlenül elröhögte magát.
– Ez csak fü-hű, baszki...!
– “Csak fű”. Tudod, mi a fű? Ami kint nő az udvaron, bazmeg, az fű. Amivel téged lekapcsoltak, az marijuana.
– …Nagyrészt oregánó.
Gúnyos elismeréssel bólogattam rá.
– Szóval még dílernek is link vagy, gratulálok!
Lehajtotta a fejét és elröhögte magát. Nem akartam elhinni, hogy ennyire félvállról veszi az egészet, hogy itt van ez a tizenhét éves kis pöcs, és lassan már a sittnél tart.
Én hirtelen felindulásból a pultra csaptam, ő összerezzent.
– Szerinted ez vicces?! Ha?!
– Bocs, hogy pénzt akartam keresni! – csattant fel. – Minek harcoltad ki egyáltalán, hogy itt rohadjunk ketten negyven négyzetméteren? Hogy aztán hordhassam fel gyalog a nyolcadikra a kurva szennyesed?!
Tekintve, hogy megint nincs munkája, rá mertem osztani a mosás feladatát – de csak mert fogalmam sem volt, hogy ezzel mekkora maradandó lelki sebet ejtek szegényen. Tenyeremmel drámaian a mellkasomhoz kaptam és ömlengve kigúnyoltam:
– Jaj, te sszhegény…!
A pultra vágta az öklét, majd hátat fordított és a saját hajába tépve elkezdett fel-alá járkálni előttem. Hirtelen a kibaszott zárt osztályon éreztem magam.
– Még neked áll feljebb?! Óránként vagy háromszáz lesz egyáltalán szabadlábon tartani téged, hogy vinne el a rrrrohadááás! – Lassan ökölbe szorítottam és megráztam felé a markom, azt kívánva, bárcsak távolról is meg tudnám fojtani.
Leengedte a karjait és megvető nevetéssel megcsóválta a fejét.
– Lehet egy kérdésem, Tay? – Passzív-agresszívan, kíváncsiságot tettetve visszafordult felém. – Miért akarsz minden áron az apám lenni? Azért, mert nem volt sajátod?
– Na mi van, megszállt téged Freud szelleme, vagy mi? – gúnyoltam tovább. – És ha igen, akkor mi van?
– Csak mert nekem volt apám, az még rémlik?– Visszasétált hozzám, megállt a pult előtt és tekintetét az enyémbe fúrta. – És máig volna, ha te nem jössz és teszed tönkre anyát.

Hitetlen röhögéssel széttártam a karjaim és a combjaimra csaptam.
– Megint kezdi…!
– Sose gondolkodtál el rajta, hogy miért tette ezt magával, mi?
– Mert alkoholista, Jason. Egyéb kérdés?
– …Képzeld el, én megkérdeztem. Erre gondoltál valaha? Hogy megkérdezd?
– Igen, “képzeld el”. És nem válaszolt.
– Részegen kell kérdezni, és akkor majd válaszol – oktatott ki leereszkedően, majd közelebb hajolt és férfi névmást használva ezt idézte: – “Hogy elfelejtsem őt”. Ez volt a válasz.
Már hozzá voltam szokva a jól ismert mantráihoz, amiket ilyen helyzetekben elő szokott rántani a tarsolyából, de ez most új volt. Ez kizökkentett. Az arcát fürkészve próbáltam kimatekozni, hogy ez megint valami ferdítés akar-e lenni, de mivel ő azokban mindig is világbajnok volt, nem volt könnyű dolgom.
– ...Ezt hogy értsem?
– Valakit el akart felejteni, úgy.
– Jaaaaa! – meresztettem a szemeim ironizálva. – Ja, jó.
– Honnan a faszból tudjam?! Nem az apámat, az száz, mert már jóval azelőtt elkezdte. Szóval csiholjuk össze az agysejtjeinket, ki volt előtte? – A plafonra pislogott és töprengést színlelt, mint valami leszázalékolt, aztán rám bólintott. – Ja, igen. A te apád.
– Térj a lényegre… – sóhajtottam fásultan.
– Az én apám még évekig mellette állt. Egészen, amíg vissza nem jöttek az álmai.
Ennek hallatán az arcomra dermedt egy döbbent kifejezés. Mindig csak reménykedtem, hogy Jason nem emlékszik anya rémálmaira, a kiáltásaira, amikre éjjelente felriadtunk. Résnyire húztam a szemeimet és oldalról sandítottam rá: éreztem, hogy valamire célozni próbál, de képtelen voltam megfejteni, mire.
– ...Mit akarsz ezzel?
– Anya soha nem bízott a fehérekben – taglalta tovább, a szeme sarkából élesen figyelve engem. – Soha nem kezdett fehérekkel. Soha. Akkor te hogy a picsába lettél, hm?!
Ez egy jó kérdés volt. Elfordítottam a fejem, a tekintetem fel-alá járt a szobában. Ezzel mégis mit akar… Mi…
– Még egy kérdés. Vajon kivel ellenkezett mindig álmában? Hm? Kinek “nem, nem”?
Lelki szemeim előtt egyszer csak összeállt a kép, amit az öcsém odavetített. A következő másodpercekben olyan emlékek peregtek le előttem, amiknek még a létezéséről se tudtam: azok a sanda pillantások, azok a részegen elhordott képtelenségek. Anya.
Erőt vettem magamon és kivertem őt a fejemből. Eltökélten az öcsémre szegeztem a tekintetem, meggyőzve magam, nem, ezt csak most találta ki, hogy elterelje a szót, hazudik, mindig csak hazudik.
– Hazudsz... Nem tudhatod, azelőtt kivel volt és kivel nem.
– Ahogy a nevét se tudom. Érdekes, anya mindig kerülte a kérdést.
– Nem. Nem, ez, ez nem jelent…
Leszegtem a fejem, két ujjam közé csíptem az orrnyergem és megpróbáltam visszanyerni az irányítást a gondolataim felett. Mindig bedőltem neki, anyának is mindig bedőltem.
– Elég! Nem fogod bemesélni ezt nekem, ezeknek semmi közük egymáshoz!
– Szegény anya… – beszélt át felettem. – Mindig csak rá emlékeztetted.
– Állj le, Jason!
– Évről évre egyre jobban... Nem csoda, hogy nem szeretett.
Itt lett elegem.
Úgy felpofoztam, hogy ha nem tesz egy lépést előre, a hűtőszekrénynek vágódik.
Hosszú másodpercekre ott maradt, ahol a tenyerem hagyta, időt hagyva nekem, hogy ezerszer is megbánjam. Zihálva, feldúltan meredtem rá, nem tudtam elhinni, mégis mi a fasz bajom van.
Aztán lassan, számító nyugalomban felsandított rám.
Hirtelen mindent értettem. A bíróság a családi múltját figyelembe véve már többször enyhített a büntetésein. Csak egy nyolc napon túl gyógyuló sérülést próbált mindebből kihozni, semmi mást. Talált egy jogi kiskaput, pont, ahogy annak idején MacLaine-ék kárára megtanítottam neki.
Már csak egy év. Már csak egy év, és végre szabadulok tőle.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nyomorult tud lenni az a felismerés, hogy az életben csak magadra számíthatsz. Főleg akkor, ha még magadat sem nevezheted felnőttnek, de a nyakadba már ott gyűlik minden felelősség, míg másoknak csak annyi a dolguk, hogy megéljék a fiatalkori éveiket. Ez teljesen átírja minden hozzáállásodat az élethez és a körülötted megfordult emberekhez egyaránt. A magad ura vagy, ami egy életkor után nagyszerű, de előtte egyszerűen csak felemészti az embert. Felnőttnek kellett lenned az öcséd és magad miatt is, hiszen édesanyád nem sok segítséget nyújthatott neked ebben, ahogyan a történetedből ítélve más sem. Inkább úgy tűnt számomra, hogy a legtöbben inkább hátráltatnak téged.
Örültem a részletes kifejtésnek a történeted folytatásában. Szépen sikerült összefoglalnod az öcséd visszaszerzésének folyamatát és a velejáró nehézségeket melyekbe az évek során ütköztél. Irigylésreméltó kitartással rendelkezel és jó látni, hogy a téged ért nehézségek ellenére sem hagyod, hogy bárki is szórakozzon veled.
Tetszett a történeted és egyáltalán nem bántam meg, hogy olvashattalak.  
Mellesleg jót mosolyogtam az Avataros bejegyzéseden.  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!