Adam & Emma

A józan ész azt diktálja, hogy nekem, mint - limitált bár, de mégis - tapasztalattal rendelkező esküvőszervezőnek nem szabadna idegesebbnek lennem egy-egy ügyfél nagy napja előtt, mint magának az arának, vagy a vőlegénynek. A gyakorlatban azonban magyarázhatom ezt minden egyes esküvőt megelőző éjszaka saját magamnak a plafonra vetülő utcai lámpa fényét bámulva a hálószobám magányában, a megszokás akkor sem változik. Az én szemeim pedig órákkal a szükséges időpont előtt képesek kipattanni, ha nagy nehezen sikerül is elaludnom. Aranyos barikák számolgatása helyett nekem jellemzően a másnapi teendők listája kattog az agyamban egyik tételről a másikra. A megfelelő számú székek miatti aggodalom még azelőtt kap el, hogy kiszállnék az ágyból, a virágokon fogmosás közben gondolkodom, a koszorúslányok sorrendjét pedig háromszor megvitatom magamban, mire farmerbe préselem a lábaimat és kiválasztom a megfelelő blúzt az utazáshoz. Még így is millió időm marad mielőtt Adam ide érne, ami lehetőséget ad arra, hogy megetessem Mogyorót, aki a legújabb ideiglenesen befogadott kutyám és aki történetesen még nálam is idegesebb. Ami azt illeti, nem is ez a legmegfelelőbb szó rá, sokkal inkább izgatott, mert nem tudja mi történik körülötte és hova készülődöm - várakozásaival ellentétben pedig határozottan nem sétálni vele. Az a feladat a húgomra vár, akinek már így is szabad ki- és bejárása van a lakásomra, csak mert az ő korában én is örültem volna neki, ha nem lettem volna mindig a szüleim szeme előtt,  a nővérünk pedig nem a jegyeim miatt rágja a fülem, hanem hagyja, hogy élvezzem a fiatalságomat. Ruby-Rae esetében azt hiszem ez annyiban módosítandó csupán, hogy ma már egyik nővére sem él a szülői házban. Így csak a szüleink tarthatnak neki kiselőadást arról, hogy egy Newton lánynak hogyan kell élnie az életét.
Mint körülbelül mindenki más a világon, én is megesküdtem arra, hogy soha nem leszek olyan, mint a szüleim. Ehhez képest valószínűleg nem csak Adam, de az összes többi ember akivel eddig együtt dolgoztam megmondaná a szemembe - rosszabb esetben a hátam mögött -, hogy mégis pontosan olyan lettem, amit kerülni próbáltam. Saját gyerek hiányában viszont a kollégáimat készítem ki a kiselőadásaimmal, amiket tartok, és amivel készülök az üzlettársamnak is.
Miközben a fülemhez nyomott telefon kicseng, megfordul a fejemben, hogy talán történt vele valami, a késéstől való félelmem némi aggodalomba fordul át, amit bevallani úgysem fogok Adamnek, mert a végén elbízza magát. Végső ítéletként pedig az születik meg a gondolataimban, hogy biztosan csak rosszkor csörrentettem rá, a megbeszélt időpont pedig mindentől függetlenül áll. Lekapom hát az előszobában gondosan kikészített és ruhazsákba bújtatott sötétkék ruhát a kabáttartóról, és már kabátba burkolódzva lépek ki az utcára. Nem álldogálok eleget a lakásom előtt, hogy azt mondhassam, hogy elkezdtem fázni, mikor megcsörren a telefonom.
- Adaam! - A hangomban van némi szemrehányás, amikor felveszem a telefont, de az is, ahogyan közben elmosolyodom. Tehát nem történt baj. Így máris legalább egy dologgal kevesebb tétel van a fejben összeállított listámon, ami miatt aggódhatok egészen estig, a ceremóniát követő egy olyan pontjáig, amikor már mindenki fogyasztott annyi alkoholt, hogy ha kerül is homokszem az esküvőszervezésnek hívott produkciónk fogaskerekei közé, nem tartják azt arcpirító hibának, csupán egy sok szereplőből álló rendezvény szokásos velejárójának. Tökéletes dolgok nincsenek, elvégre az emberiség már elég dolgot cseszett el ahhoz, hogy ne érdemeljük meg őket. - Én már huszonhét éve kész vagyok. Rendben, ott foglak várni. - Jót derülök a beszélgetésünkön, ami még csak a kezdet.
Szúrós pillantást vetek a buszmegállóban várakozó és engem vizslató emberekre, akikhez az első kérdésem az lenne, hogy mit keresnek itt egyáltalán ilyen korán. Utcai konfliktusba keveredni azonban már nincs időm, mert hogy Adam beváltja az ígéretét és tíz percen belül megérkezik. A táskámat a hátsó ülésre helyezem, a ruhámat pedig hozzá hasonlóan a hátsó ülés fölé akasztom, az ő öltönyével szembe. Csak ezt követően szállok be az ismerős anyósülésre.
- Most csak azért nem foglak piszkálni, mert ez az első kávém. Köszönöm! - Valószínűleg anélkül is elég magas a vérnyomásom, hogy délelőtt tíz előtt három kávét tüntetnék el egymagam, az autóban pedig jobb a békesség. Na jó, hazudok. Valójában mindketten tudjuk, hogy kicsit túlságosan is izgulok most, de ez nem jelenti azt, hogy nem ered majd meg a nyelvem.
- Minden megvan. Tegnap este még találkoztam a menyasszony legjobb barátnőjével, aki nekem adta ide az ara cipőit. Ne kérdezd miért fontos, hogy én érkezzek meg vele és ne ő. - Ideiglenesen a pohártartóba csúsztattam a kávés poharat, hogy be tudjam kötni magam, de rövid időn belül már újfent az ujjaimat melengettem az americanoval.
- Bazsarózsákról? - Megremegett az alsóajkam, hogy idegességemben, vagy mert sírhatnékom támadt, már én magam sem tudtam volna eldönteni. - E-mailt, vagy sms-t írt? - Valószínűleg így is teljesen mindegy volt, mert ha időben megkaptam volna az üzenetét, még tehettem volna ellene, mostanra viszont már biztosan megvannak azok az emlegetett bazsarózsák.
- Te hogy készítenéd fel a menyasszonyt arra, hogy nem a kiválasztott virágait kapja, amikről tíz percig is tud egyfolytában beszélni? - Követtem már el hasonlót, de mondanom sem kell, nyitott voltam az ötletekre.
- Milyen volt a forgalom? - Mivel nem vezetek, talán sosem értékeltem eléggé az erre a kérdésre adott válaszokat. De hiába szeretjük a munkánkat, azért szerettem volna legalább öt percet magunknak, amíg nem kapcsolunk turbóba az üzlettel kapcsolatban, és csak hétköznapi dolgokról cserélünk eszmét, mondjuk úgy... a kávém végéig.

☆