Mindig vannak okoskodók, akik azt hiszik, majd megmondják a professzornak, chart-készítőnek, hogy na, majd ők megmondják a tutit. Aztán jövök én, akinek meg akarják mondani, és nem teszek mást, mint mosolygok rájuk... és rájuk hagyom. Mindez életük korábbi szakaszából fakad, s ebben, ezzel kívánják félelmüket, biztonságukat megtartani, fenntartani. Az alacsony önbecsülésüket valahogy lefedni. Nem azért találkoztunk, hogy ezt rám dobják, nem ez a munkám, hogy elfogadjam, és az sem, hogy visszadobjam. Hagyom, hogy elhalkuljon az a hang bennük, mert van bennük egy sokkal fontosabb hang, amit, ha meghallanak, az a legfontosabb. Most azonban csak a tejes teámra figyelek. Új tea, másfajta tej, és a kettő együtt teljesen ütös. Élvezkedem az ízben, illatban, s elmerülök a pillanatban. Még akkor is, ha előttem ott terül el egy rakat chart, rajtuk különböző jelek, melyek az illető személyiségére, múltjára, saját maga által választott célokra, a lehetséges jövőkre utal. - Hmm? - még nem nyeltem le, és füllel itt sem voltam, így nem tudom, mi volt a kérdés. - Elismételnéd, kérlek? - nézek az asszisztensre, aki az ajtóban csak a fejét dugja be. - Beengedhetem, vagy még élvezkedel kicsit? A telefon kijelzőjére téved a tekintetem, és leesik, hogy kicsit sokáig tűntem el az ízekben, és illatokban. - Ó, persze. Mármint, az előbbi megoldás. - még nem vagyok itt fejben, csak az esik le, hogy már idő van. Az iroda, akármennyire is lenne ingerem egy kicsit hangulatosra és az itteni foglalkozásnak megfelelővé alakítani, jobban kedvelem a modernséget, ami sokkal egyszerűbb, s legfőképpen világosabb, ami jobb kedvre derít. Nem csak engem. - Fáradjanak csak beljebb! - teszem le a csészét végül, s állok fel az asztal mögül, aztán inkább kilépek mögüle. Nem egy monstrum asztal, csak semmi elzárkózás. Ellenben félkör alakú, így majd egy másik székbe fogok ülni, ha helyet foglalok, és úgy látom, hogy erre nyitott a másik fél.
Laura ötlete volt. Már rég nem tudtuk egymást torelárlni rendesen. Régen nem voltunk jó testvérek, hiába éreztük egymás fájdalmát, boldogságát… mindenét. Azt mondta, majd jobb lesz minden, ha erre a helyre elmegyünk. Helyre, mármint valami pasashoz, aki asztrológus és Laura szerint nagyon menő. Nekem ez csak valami hókuszpókusznak tűnt és a tegnap esti buli után nem is sok kedvem volt az ilyesmihez. Túl sokat ittam és füveztem, most meg majd szét akart menni a fejem. – Élvezni fogod… – bíztatott Laura, miközben én a halántékomat masszírozta. Már vártuk, hogy fogadjanak minket… egyesével. A húgom szerint jobb ötlet volt külön-külön bemenni ehhez a pasihoz… a varázslóhoz, vagy kihez. – Van nálad valami erős? Mert, ha nincs, akkor erősen kétlem – A hangom halk volt és rekedt, túl sokat üvöltöztem az éjszaka táncolás közben, vagy éppen az idiótákkal. – Csak bízz bennem… – Mondta olyan kislányos hangon és megpaskolta a mellkasomat. – Adj már egy esélyt neki, tényleg jó és tuti nagyon várt már minket. – Lelkendezett tovább. Szerettem, mikor ilyen volt… régen. Amióta tönkre ment a családi béke minden más volt közöttünk. Én a kényelmet és a pénzt választottam, ő pedig elment, hogy a „valóságban” élje a mindennapjait. Nem volt pénze, dolgozott, de valahogy mégis olyan nyugisnak és boldognak tűnt, miközben engem megmérgeztek. Jó talán nem tűnt olyan varázslósnak ez a hely, így nem izgultam túlzottan az egészen. Ráadásul tudtam, hogyha kellően barátságtalan vagyok, amúgy is békén hagynak. Kivettem a zsebemből a lapos üveget, amiben a szokásos whisky volt. – Liam egyedül megy be először… – magyarázta az asszisztensnek Laura, engem meg úgy lökdöstek be az irodába, ahol valóban valaki várt egy íróasztal mögött. Kellemesen világos tér volt, még is azonnal meghúztam a laposüveget, remélve, hogy legalább az idegeimet lenyugtatom vele, hamár az őrült fejfájás nem akart elmúlni. – Hello… – dünnyögtem, magamhoz képest kissé elveszett stílusban. Aztán kellettlenül odanyögtem a nevemet: – Liam vagyok. – Aztán leültem a székbe, amint végre túl voltunk a felesleges formalitáson. Kellően kellemetlenül éreztem magam a hókuszpókusz nélkül is. Ezért megköszörültem a torkomat és még egyet kortyoltam az üvegből. – Most mit kell csinálnom? – kérdeztem. Valójában semmit sem tudtam az egész helyzetről, hiszen a húgom telefonált ide, ő beszélt velük… az sem lepett volna meg, ha már korábban idejött volna, hogy elmondja mekkora bunkó a bátyja. De nem tudtam tényleg, hogyan működik ez. Túlságosan a realitások talján mozogtam ehhez.
Vannak határok, amiket meghúzok, amiről úgy gondolom, hogy nem fér bele a "mindent lehet, csak másoknak ne árts" kategóriába. Ez a vonal mindenkinél más, s ez rám is érvényes. Ezzel adom meg magamnak a tiszteletet, mert bár lehet ezt önzésnek gondolni, ha én nem adom meg magamnak a tiszteletet, akkor hogy várjam el ezt másoktól? És az, aki érkezett tiszteletlen volt. Önmagával szemben, amihez addig semmi közöm nincs, míg ezt akkor csinálja, ha nem vagyok vele. Már az asszisztens jelzéséből tudom, hogy az iroda küszöbén nem fogom engedni a lábát, hogy átlépje, kilépek az iroda ajtaján, mosollyal. Figyelmesen nézem, aztán mégsem nyújtom felé a kezem. - Üdvözlöm Liam. - mosolygok rá. - Hogy mit? Hazamennie, kijózanodnia, megszüntetnie a fejfájását. És akkor tudunk beszélni. Így most nem itt van, s nem ide koncentrál, és valószínűleg nem is érdekli az egész. A pénzt természtesen visszafizetem. - még mindig állok, finom mosollyal. - Ha szeretne a későbbiekben időpontot foglalni, amikor valóban szeretne eljönni, és meghallgatni mindazt, amit mondok, az asszisztensemmel egyeztethet. - pillantok a megnevezett felé, némileg hálásan is, hogy már a telefonban jelezte, mi is vár. Onnan pedig a kísérőjére tekintek. - Akivel érkezett, annak szívesen elmondom a saját horoszkópját, önnek pedig hív az asszisztensem egy taxit. - mutatok az asszisztensre. - Kellemes kijózanodást. - jelenet esetén van kit hívni, eddig még nem nagyon került sor rá, mert ha valaki eljön ide, önszántából, az a valaki többnyire maga akar foglalkozni ezzel. És azt hiszem, nagy, és vastagon szedett betűvel lesz kiiírva, hogy ajándékként nem vállalok olvasást. Mindenki intézze magának, így csak rabolják mindenki idejét. Az enyémet csak annyiban, hogy már ismerem a horoszkópját, s erre számítottam. Ettől még nem vagyok köteles elviselni.
Kezdőlap
Mindig vannak okoskodók, akik azt hiszik, majd megmondják a professzornak, chart-készítőnek, hogy na, majd ők megmondják a tutit. Aztán jövök én, akinek meg akarják mondani, és nem teszek mást, mint mosolygok rájuk... és rájuk hagyom. 
