Jade & Han-jae

Sok olyan dolog történt az elmúlt mondjuk fél évben, amiről más emberek tök szívesen dumálnának a terapeutájuknak több száz dollárért, én meg még a saját testvéreimnek sem mondom el, mert mennyivel egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, aztán valamikor rálépni azokra a darabkákra, mint éjszaka a lego-ra ahelyett, hogy megosszam mással a nyűgömet és esetleg segítsenek rajtam. Valójában nem hittem abban, hogy bárki olyasmit tudna nekem mondani, amitől jobban érezném magamat Kang halála és Shin bűnrészessége miatt. Halottakat visszahozni nem lehet, Shinnek meg minimum újjá kellene születnie, hogy elfelejtsem, hogy képes volt vigyorogni a legrosszabb helyzetben. Az van, hogy egyébként nem is szeretek erre gondolni, mert az élettől is elmegy a kedvem. Akármi volt is, szar volt tudni, hogy Shint most utálnom kell, mert ettől függetlenül tudtam, hogy mi legjobb barátok voltunk... Még épp időben figyelmeztettem magamat, hogy ne gondolkozzam azon, hogy mi múlt idő, vagy beszélhetünk-e még jelen időről vele, mert tényleg baromi soknak tűnt az az idő, ami alatt kapcsolatba sem léptem vele, vagy ha már itt tartunk senkivel a családjából. Ha Jihan rajtakapott volna, hogy ezen filózok, valószínűleg csak azért is bevisz előzetesbe, hogy oda tudjon rám figyelni egy ideig és én magam is tudtam, hogy nem érdemes most ezen rugóznom. Azért lettem Amerikába küldve, hogy ne állandósuljanak a dührohamaim és hogy a folyamatos feszengés helyett abba öljem az energiámat, hogy itt majdnem 0-24-ben angolul kell kommunikálnom és semmi nem olyan mint otthon. Arról nem is beszélve, hogy még egyetemre is járnom kell, ami egyszerre volt áldás és átok is egyben, mert a húgom orra alá tudtam dörgölni, hogy ne  is álmodjon arról, hogy ő lesz a legokosabb a családban, másrészt meg... Kinek van kedve több órás előadásokon koptatni a padot?
Ezt a részét Jade értette volna meg igazán, aki tudta rólam, hogy mennyire nem érdekelnek egyébként a jegyeim, érte mégis képes voltam felajánlani azt is, hogy korrepetálom matekból. Utólag persze ennek már semmi jelentősége, meg amúgy sem feltétlenül hittem abban, hogy fogja érdekelni, hogy mit gondolok az egyetemről, valahol mégis beetettem magamat azzal, hogy örülni fog nekem, amikor megérkezem. Beszéltünk miután hazautaztam, de mindenkinek vannak olyan kapcsolatai, amik a távolság miatt idővel meglazulnak, nem? Jihannal sem olyan volt a kapcsolatom jó ideig, mint most, hogy már vele élek. Vigyor terült el az arcomon, amikor Jade ajtót nyitott nekem és kis híján a nevetés is kitört belőlem az arckifejezése láttán.
- Én ám! Nincs nálad szúró vagy vágófegyver ugye? - Úgy hajoltam jobbról balra, mintha épp a kezeit próbálnám ellenőrizni és azt, hogy nincs a közelben olyasmi, amit ha hozzám vág, bajom esik. Nem szeretem a kórházakat és nem épp Jade miatt szerettem volna bekerülni egybe. Jennie már így is sportot űzött belőle, hogy azzal jött, amikor szirénázást hallott, hogy engem keresnek. Mindegy volt, hogy épp rendőrségről van szó, vagy ha már itt tartunk a tűzoltóságról, szerinte az olyan őrülteket mint én, így szokták begyűjteni.
- Különbeen..? - Várakozóan pillantottam rá, a felém lengetett ujja miatt azonban a szememben sem rezdült. Olyan pici kezekkel, mint amilyen neki van, nem lehet senkit bántani. - Apukád ugye nincs itthon? - Egy felnőtt férfitől, aki otthon van a fegyverhasználatban, ráadásul zsaru már jóval inkább megijedtem volna. Még csak azt sem lehetett volna mondani rám, hogy olyan jó fiú voltam jelenleg. Motorral érkeztem és csomó ideje nem láttam személyesen ezt a vöröst leányzót, akinek talán pont úgy törtem össze a szívét, mint valamelyik nap Jihan egyik kedvenc bögréjét a mosogatógépből való kipakolás közben.
- Nem találtam ki, hogy sátánista szektának kellene lennie, vagy a jehova tanúinak. - Utóbbit egyébként volt már szerencsém megismerni egy nagyon kedves kislány odajött az egyetemen és elkezdett nekem magyarázni Jézusról meg arról, hogy meg kellene adnom neki az email címem, hogy tudjon nekem mindenfélét küldeni. Azóta sem tudom kinek az címét adtam meg neki, de remélhetőleg rátalált az emberére, ha meg randira akart hívni, akkor csak mondania kellett volna.
A kezem ösztönösen simult Jade derekára, amikor megölelt engem, a hajának orromba szökő illata pedig a másodperc törtrésze alatt idézte fel bennem mindazt, ami közöttünk volt, amikor legutóbb itt laktam. Nem igazán akaródzott elengednem, de hogy nézett volna ki, ha az akarata ellenére fogdosom, ráadásul a házuk ajtajában? Helyette egy jókora mosollyal fogadtam a beinvitálását és be is léptem utána a házba. - Ne törd össze a szívemet, engem annyira nem lehet elfelejteni, szóval nem hiszek neked. - Úgy incselkedtem vele tovább, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne és soha nem mentem volna el, nem halt volna meg az egyik legjobb barátom és nem utálnám jelenleg a másikat. Mintha minden rendben lenne. De lényegében ezért voltam itt. Hogy úgy érezzem minden rendben van.
- Aha. - Lehet, hogy elég cingár voltam - Jihanhoz képest ki nem az amúgy? -, de enni bármikor tudtam volna. - Te főzöl vagy rendelni készültél? - Nem túl sokat nézelődtem a házban, a pillantásom egy-két másodperc erejéig mégis elkalandozott a bútorzat és a dekorációk felé, amelyekben a különbséget kerestem az emlékeimhez mérten.
- Most már, hogy nem tudsz kidobni, remélem nem haragszol, hogy magamon kívül nem hoztam semmit. - Ha úgy vesszük, így is elég nagy ajándék voltam. Kemény 185 centi, az még karácsonyfából is nagynak számít. - Akartam neked lopni egy üveg whiskyt Jihantól, de megölt volna, és akkor már sosem találkozunk. - Olyan drámai előadást nyújtottam, mintha a felvázolt dolgok tényleg megtörténhetnének. Pedig Jihan a magassága és súlya ellenére is egy elég chill ember volt, akivel jól ki lehetett jönni. Nem tudom mit kellett volna tennem, hogy meg akarjon ölni. Ha pedig már itt tartunk, remélem, hogy minden amit tettem Jade-el olyasmi volt, amiért nem tud rám komolyan haragudni. Kár lett volna, ha beszélni sem akar velem most, hogy újra a városban vagyok.

Örültem neki, amikor apa múlt héten itthon volt, mert hosszú idő óta először volt szerencsénk hosszabb időt eltölteni egymás társaságában. Tisztában voltam vele, hogy nagyon fontos neki a munkája, ezért egyáltalán nem is akartam megszólni, amiért sokat van távol, ugyanakkor az idő nagy részében egyszerűen csak túlságosan is egyedül éreztem magam. Igyekeztem ennek nem túlzottan hangot adni, mert természetesen azt is tudom, hogy Lana nem jó dolgában van távol, meg már neki is megvan a saját élete. Ha tényleg annyira jó a szobatársa feneke, mint állítja – és egy olyan lány, mint ő, biztosan nem hazudna egy ilyen kérdésben – akkor teljesen megértem, hogy miért tölt vele több időt. Emellett a munkahelye is sokkal közelebb van, szóval valójában nem sok okom lenne úgy megsértődni rá, mint a múltkor. Mentségére szóljon, hogy nagyon próbálkozik velem beszélni és valószínűleg nem gondolt bele komolyabban abba, hogy a költözése az inkább magányossá tett, mint szabaddá.
Talán apa túlfélt minket, de ettől függetlenül nagyon szabad szellemben lettünk felnevelve. Soha nem tiltott meg komolyan semmit, valószínűleg a munkája miatt is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ha ki akarjuk próbálni a füvet, akkor mindezt gond nélkül megtesszük, emellett pedig esélyesen semmit sem tudna tenni utólag, ha egy szórakozóhelyen esne bajunk… Legalábbis meg nem történté nem lehet dolgokat varázsolni. Nem tudom, hogy erre akkor jött-e rá, amikor Lana pasija eltűnt és hiába próbálta meg ő is keresni, nem leltük meg a nyomát, vagy pedig szimplán mindig is tisztában volt bizonyos dolgokkal. Vannak olyan kérdések, amikkel meg sem próbálom zaklatni az öregem, mert valószínűleg könnyebb lenne megvitatni egy édesanyával, akivel egyikünk sem rendelkezett. Így maradt nekem Lana, aki valószínűleg elfoglalt lehetett, mivel tegnap este óta meg sem nézte az üzenetem.
Egy halk sóhajt megeresztve csúsztattam a mobilomat a pultra, aztán kutatni kezdtem, mert szerettem volna enni valami ebéd szerűt. Nem vagyok túl jó a konyhában, de az utóbbi időben eléggé untam, hogy folyamatosan el kellett mászkálni a kajáért, szóval kipróbáltam recepteket. Nem állítom, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána és szívesen megkínáltam volna az étellel a pár házzal lejjebb parkoló, a biztonságomra vigyázó rendőröket, de azért elfogyott.
Mikor meghallottam a csengőt, izgatottan dobtam el a kezemben tartott villát, ami egyenesen a mosogatónak ütközött. Nem mondom, hogy az utca végében is lehetett hallani, de határozottan hangosan sikerült megszabadulnom az evőeszköztől. Egy egész jó weboldalról tudtam rendelni több olyan sminkterméket, amikkel még nem rendelkeztem és hasznosítani tudok a jövőben. Nem akartam teljes mértékben pazarló lenni, ezért leálltam a paletták vásárlásával és inkább olyan termékekbe öltem a pénzem, amik mono-k és nagyon jól haszálhatóak voltak. Nyilvánvalóan onnantól kezdve, hogy felfedeztem egy új márkát, az már nem is volt kérdés, hogy bevásárolok belőle.
Mikor ajtót nyitottam smink nélkül, virító szeplőkkel és a szőke szempilláimmal – amik miatt általában úgy néztem ki, mint akinek nincsenek is szempillái – egy hatalmas mosoly volt az arcomon, mert egy futárra számítottam, nem pedig az expasimra – nevezhetem egyáltalán annak? – aki annyira közel volt hozzám, hogy az arcom szinte azonnal a hajamhoz hasonlító árnyalatban kezdett el játszani.
- Te… - képtelen voltam bármi mást kinyögni, az pedig nem segített rajtam, hogy az urámba hajolt. Volt képe még viccelődni, miután úgy itt hagyott engem, ráadásul muszáj volt elmennie, gyakorlatilag haragudni sem tudtam rá. Talán pont emiatt éreztem azt, hogy a szívem ismét meglódul már csak attól is, hogy megláttam őt.
- Te csak ne incselkedj velem! – ennyit sikerült kinyögnöm neki, miután az ujjammal megfenyegettem és pár könnycseppemet visszapislogtam. Nem gondoltam volna, hogy egyrészt valaha találkozunk még, mivel elég egyértelmű volt, hogy a világ két másik végéből nem fogunk tudni fenntartani egy kapcsolatot. Ettől függetlenül egy olyan srácot, mint Han, nem könnyű elfelejteni.
- Miért, nem erre készülsz? – a megjegyzése miatt hamar elmosolyodtam, aztán így folytattam – Ha gondolod még sikíthatok is, hátha valami elvisz innen.
Nyilvánvalóan nem volt más választása annak idején, mint elmenni, pont ezért nem lett volna fair tőlem játszani a sértődött kis hülye picsát. Amúgy is, valójában jobban örültem neki, mint amennyire eddig ki tudtam neki mutatni, pont ezért habozás nélkül öleltem meg őt. Annak ellenére, hogy magas lány vagyok, lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy a nyakába tudjam fúrni az arcom. Ebben a pillanatban csak azt éreztem, hogy nem szeretném őt elengedni.
- Gyere csak be – ahogy elengedtem, a kezem végigcsúszott a karján, még egyszer utoljára rászorítottam az ujjaira és csak utána intettem az ajtó felé – Aztec hátul van, bár lehet, hogy már nem fog felismerni. Éhes vagy?

727 szó - kis ruhácska - ha én vagyok a hercegnő, akkor te mi vagy? - ☆

Jade & Han-jae

Nem tudom kinek a hülye ötlete volt, hogy el kell jönnöm otthonról és hasznossá tehetném magamat úgy is, hogy amerikai egyetemekre is beadom a jelentkezésem, ha már egy éven át nem kezdtem semmit az életemmel. Talán a szüleim már abban hittek, hogy bűnöző lesz belőlem, ha senki nem figyel rám oda eléggé. Az is lehet, hogy volt ebben némi igazság, még ha nekik nem is kellett tudni minden részletet arról, hogy mivel töltöm az időt, amikor nem vagyok otthon. Semmi komolyba nem keveredtem bele, egyszerűen csak jobban érdekelt, hogy a motorommal bütyköljek vagy a barátaimmal lógjak, mint bármi más. Abba nem lenne érdemes belemenni, hogy milyen barátaimmal, mert csak felmenne bennem a pumpa és tök feleslegesen idegesíteném fel magamat jelenleg, mert más dolgom van.
Vetettem egy utolsó pillantást a hajamra a tükörben és laza mozdulatokkal fúrtam az ujjaimat a sötét tincsek közé, hogy néhány szálat az általam elképzelt helyére igazgassak. Semmi nem lesz belőle a bukósisakban és fél óra múlva, de ettől függetlenül a tudat meglesz, hogy amikor kilépek a bátyám lakásának ajtaján, jól nézek ki. Nem mintha ezt a tényt valaha is vitatnom kellett volna bárkivel, nem véletlenül akartak modellt csinálni belőlem odahaza... Persze ami volt, elmúlt.
Úgy volt, hogy egyetemre megyek, de a Kang-al történtek után a családom egyhangúlag úgy döntött, hogy jobb lesz nekem ha a bátyámmal töltök némi időt, akinek sikerült berendezkednie és elhelyezkednie New Yorkban. A lehetőség pedig onnantól kezdve adott volt, hogy én is a városba látogassak - és nem csak azért, hogy lássam Jihan fejét. Egyedül azt nem gondolta volna senki, hogy azért kerül majd rá sor, amiért. Hányingerem lett a gondolattól, hogy volt aki képes volt ugyanúgy folytatni az életét, mintha semmi nem történt volna, Koreában pedig nem lehet elég nagy városban élni ahhoz, hogy azokat az embereket kerüljük el, akiket szeretnénk.
Tudtam, hogy nem élhetek úgy, mintha attól a naptól kezdve, hogy részt vettem Kang temetésén, megállt volna az idő. Senki nem fogja visszahozni azt a fiút és Shin bűnrészességét sem lehet csak úgy eltörölni. New Yorkban viszont voltak olyan dolgok, amik felkelthették még az érdeklődésem és emberek, akikkel szívesebben tölteném az időmet, mint az emlékeimmel a halott barátomról. Nem azért indultam Jade-hez, hogy ezt így ilyen formában közöljem vele, mert nem éreztem már úgy, hogy bárkinek is mesélnem kellene erről az egészről. Tény és való, hogy tartozom annak a lánynak egy magyarázattal, de eszemben sincs úgy csinálni, mintha jogom lenne azt hinni, hogy fontos vagyok még az életében.
A végletekig átgondoltam már a dolgot és arra jutottam, hogy akármik is legyünk egymással Jade-el, legalább annyit tudnia kell, hogy újra a városban vagyok. Még tőlem is túl nagy pofátlanság lett volna, ha az instáról tudná meg a dolgot, egyébként meg baromi kíváncsi voltam az arcára, amikor ajtót nyit nekem. Már ha otthon van és ajtót nyit, amiben pontosan másfél perccel azután lettem jóval bizonytalanabb, miután becsengettem a házukba. Próbáltam felidézni a saját emlékeimet arról, hogy mennyi időbe telhet Jade szobájából eljutni a bejárati ajtóig, de végül arra jutottam, hogy minden azon múlik ki milyen gyorsan indul ajtót nyitni. Ha mondjuk egy táskányi sminktermék lenne nálam és erről Jade is tudna, már biztosan itt lenne. Épp akkor támaszkodom neki az ajtófélfának, amikor kitárul az ajtó, így máris jóval közelebb vagyok Jade-hez, mint eredetileg terveztem lenni.
- Meglepetés! - Mosoly költözik az arcomra, amikor találkozik a pillantásunk és le sem veszem róla a tekintetem, mert el akarom raktározni a reakcióját, hogy később is jót tudjak nevetni a meglepett arcán. - Hangszalag műtéted volt, vagy miért nem mondasz semmit? - Érdeklődő pillantással hajoltam lentebb, hogy még inkább a privát szférájába másszak, habár így egy pofont is könnyebb lenne adnia, mint ha tisztes távolságban és normálisan köszöntöm őt.
- A szomszédok azt fogják hinni, hogy valamilyen szektába akarlak meghívni. Nem megyünk be? - Pofátlan volt részemről a feltételezés, hogy egyáltalán be akar majd hívni? Abszolút. Érdekelt a dolog jelen pillanatban, amikor újra láttam őt... Ezer év után? Nem, baromira nem. - De kezdetnek egy öleléssel is megelégszem.