Több mint egy hét telt el azóta, hogy az új "testőrömet" a nyakamra ültették. Meg azóta, hogy olyan látványosan kibuktam az említett testőr előtt... amit nagyon nem kellett volna, ezt utóbb magam is belátom már. Hülye voltam, ostoba, hisztis, és jóval sebezhetőbb, mint szabadott volna. Főleg nekem. De már késő bánat, megfizettem a tanulópénzt... És hát, mire is számítottam, nem igaz? A férfiak ilyenek, meg... én is... ezt hozzuk ki egymásból. Ő seggfej és én... én egy két lábon járó húsárú, minek is ezt szépíteni. Azóta a nap óta mondjuk még jobban bosszant, mint eredetileg. Mármint, már a puszta jelenléte is csak olaj a tűzre. Bennem meg mindig is lobogott a tűz, ilyen ez az ír vér... gondolom az ír-amerikai keveréke meg még rosszabb, ami ugye bennem is munkált. Elég az, hogy ha csak megláttam ezt a pasast, rögtön vagy sírva fakadtam volna, vagy hozzávágtam volna egy konyhakést, lehetőleg hegyével előre, nem ám markolattal... Persze nem tettem meg, minek is tettem volna, azzal csak azt értem volna el, hogy a nyakamra ültetnének egy másik ugyanilyet... vagy még rosszabbat, aki még jól se nézne ki. Persze, ez jól néz ki, de mit érek vele? Eddig jó nem sült ki belőle, csak rossz, inkább... És ráadásul, úgy követett, mint a tulajdon árnyékom. Többször is megpróbáltam meglépni előle, de kb. annyira volt lehetséges, mint tényleg az árnyékom elől megszökni. Egyik nap, mikor már nagyon elegem volt belőle, meg mindenből, úgy döntöttem, járok egyet. Eléggé bal lábbal keltem fel aznap, a saját szobaajtómmal is összevesztem már, éreztem is magamon, hogy olyan tekintettel mászkáltam a lakásban, hogy ha szemmel ölni lehetett volna, hát... még a tévében szereplő időjós is holtan esett volna össze a stúdióban, ahonnan oda sugározták nekem az arcát... Persze ez részben álca volt, egyfelől tényleg kb. ölhetnékem volt, idegesnek éreztem magam, de az is ott motoszkált bennem, ahányszor megláttam a szobába lépni, vagy megéreztem magam mögött Alec alakját, hogy legszívesebben megint sírva fakadnék. Ami meg tovább bosszantott, mivel én sose voltam az a sírós fajta kislány, sose könnyekkel oldottam meg a gondjaimat, és különben is... ennél azért keményebbnek gondoltam magam... bökte a csőrömet, hogy Alec képes volt bennem... nem is tudom, épp jókor szúrt jó helyre, vagy épp nagyon rossz helyre nagyon rosszkor, nem tudom... de azt hiszem, eltalált bennem valamit, amitől lelkileg, vagy nem is tudom hogy... de elromlott valami... Mint a szélvédőre felvert kavics, ami csinált egy kis lyukat, repedést, vagy akármit, sérülést az üvegen, és hiába minden, az már akkor is ott van, nem nagy dolog volna, mégis ott van, és elrontja az egész képet, a szerkezetet, az egységet... Szóval, ebben a kicsavart érzelmi helyzetemben úgy döntöttem, járok egyet inkább. Talán azt reméltem, a friss levegő majd jót tesz. Végülis tavaszodik, miért is ne... nem csak tavaszi depresszió van, ki is lehet mászni belőle ilyenkor... mármint, ha nevezhetjük ezt nálam valami efféle depressziós állapotnak... bár lehet, hogy nekem simán csak Alec a bajom... vagy az életem, vagy mit tudom én... Úgyhogy felöltöztem szépen, a lehető legcsinosabban, ami csak tellett tőlem ilyenkor napközben... hátha a szép ruha is segít a hangulatomon... és ha mást nem, Alecet egye meg a fene, hogy látja a miniszoknyámból kivillanó combomat...! Arra hiába is gondoltam, hogy egyedül megyek, mikor elindultam, ő is jött persze utánam. Én meg tüntetőleg úgy tettem, mintha nem látnám, és nem hallanám meg, ha szólt is hozzám bármit. Csak mentem a magam feje után. Egy ideig némán baktattam az utcán, csak úgy minden cél nélkül. Érzékeltem, hogy két lépéssel mögöttem jön Ő is, de kitartóan játszottam a süketnémát. Legalább egy órán át baktattam a tíz centis sarokkal ellátott tavaszi csizmámban, amiben tudtam, hogy nagyon bomba a lábam, és meg is fordult utánam minden pasas, aki az utcán csak észrevett... ám hiába zsebeltem be jó pár elismerő pillantást, volt aki utánam is fütyült, vagy pár szóval megpróbált beszélgetést kezdeményezni, én rájuk sem bagóztam... most nem simogatta a lelkem az elismerésük, inkább zavart... Az egészet csak Alec miatt csináltam, hátha bosszantja majd, vagy valami... Végül meguntam a mászkálást, de hazamenni se akartam. Megálltam egy pillanatra a járda közepén, és körbenéztem, hol is vagyunk. Némi bámészkodás után kiszúrtam a közelben egy kávézót. Úgy döntöttem, az talán még belefér, és kibírom ott, hogy nem fojtok senkit kávéba... max. Alecet, ha netán hozzám mer majd szólni, de a saját érdekében reméltem, hogy nem teszi majd meg... meg fennállt a veszélye, hogy ha mégis megtenné, elsírnám magam ott az üzlet közepén, úgyhogy a magam részéről is reméltem, hogy nem szól majd semmit. Alig léptünk be a kávézóba, rájöttem, hogy mégis muszáj leszek erőt venni magamon, így a szükség törvényt bont-elvet követve hátra pillantottam a vállam felett, és a mögöttem álló férfinak odavakkantottam, hogy ne merészeljen a közelembe ülni, majd padlótól a plafonig indulattal telten odamasíroztam egy asztalhoz, és ledobtam magam egy üres székre. Először elővettem a táskámból a telefonom, majd a táskát az asztalra tettem, utána levettem a kabátom, és a székre terítettem. A telefonom képernyőjét fixíroztam, de a szemem sarkából persze láttam, hogy Alec szó nélkül ült le pár asztallal odébb, ahonnan még látott engem, de kb. senkinek eszébe sem jutott volna, hogy velem van itt. Mondjuk, nem is volt velem, ha engem kérdez bárki, ő a bolygón sincs, még a rágó se legyen a cipőtalpamon! Hamarosan odajött az asztalomhoz egy hozzám hasonló korú lány, hogy felvegye a rendelésem. Rendeltem egy jó erős ír kávét, aztán amíg vártam rá, a telefonomban próbáltam eltűnni a világ elől, hogy úgy tehessek, mintha szál egyedül ülnék a helyiségben. Nem tartott sokáig, pár perc múlva megjelent a lány, letette az asztalra amit hozott, megkérdezte, hozhat-e még valamit, s miután intettem, hogy nem, magamra is hagyott. Fel sem néztem közben. Itt volt, azt hiszem, a hiba. Mert amikor oda sem nézve, a kávéért nyúltam, és belekortyoltam... hát, meglehetősen gyorsan rájöttem, hogy EZ nem az, amit én kértem! Persze rögtön felcsapott bennem megint a méreg. Talán indokolatlanul, de ez már tényleg a jéghegy csúcsa volt. Én csak egy nyamvadt kávét kértem, tényleg ilyen bonyolult?! Tuti ehhez is diploma kellett, hogy még ezt se tudja megcsinálni, úgy, ahogy kell! Mert EZ minden volt, csak ír kávé nem! Körbenéztem, de sehol nem láttam a lányt... pedig ha láttam volna, biztos is, hogy a nyakába borítottam volna ezt a löttyöt... hát, így akkor helyette felálltam, a kezembe vettem a kapott kávét, és azzal "felfegyverkezve" a közeli, akkor épp egy pult mögött álló kollégájához masíroztam, majd épp csak nem füstölgő fülekkel, szinte lecsaptam eléje a poharat. - Nem tudom hol van az az idióta, aki ezt ír kávénak hiszi, de ez minden, csak nem az! Tudják maguk, mi az az ír kávé, vagy tényleg ilyen bonyolult?! - csattantam fel, még épp annyira visszafogottan, hogy ne lehessen kiabálásnak hívni, amit csináltam, de már nagyon a határán volt. Nyilván nem szegény lány tehetett róla, hogy én mit kaptam, de igazából két végletre éreztem magam képesnek, vagy kiabálok, vagy sírok... most ilyenem volt, szóval úgy döntöttem, akkor legyen ez, mert nem állhattam neki sírni a kávézó közepén egy nyamvadt kávé miatt...
Reggel és délelőtt egy pár hónapos kisbabára vigyáztam, akinek az anyukáját elszólította a kötelesség. Orvos, így nem mondhat nemet még hétvégén sem. Apu nincs a képben, nem tudom, hogy miért, és nem is kérdeztem róla, csak a legfontosabbat, hogy feltűnhet-e és, ha igen, akkor mit kell tennem, mit tehetek. Mint felvigyázó nem feladatom ítélkezni, vagy családi drámákban részt venni. Persze, ha segítséget kérnek, akkor elmondhatom, hogy mit lehet tenni, vagy segítek utána járni bizonyos dolgoknak, de ezekből jobb kimaradni. Az ilyen családi ügyek nagyon bonyolultak tudnak lenni. Bár nekem nincs személyes tapasztalatom, de biztos forrásból tudok olyan helyzetről, amikor a veszekedés a családon belül leginkább azokra a „harcokra” emlékezetett, amiket én és a bátyám folytattunk egymás között. Imádjuk egymást a mai napig, de néha azért szépen össze is tudtunk veszni. Ilyenkor, ha valaki beleszólt, akkor teljesen mindegy melyik oldalra állt, csak rosszul jöhetett ki a dologból, mert az egy dolog, ha mi utáljuk egymást, és csúnya dolgokat vágunk egymás fejéhez, ha viszont más teszi ezt, az főben járó bűn. „Az én testvéremet senki sem bánthatja!” És már együtt „támadtuk” a harmadik felet. Így hamar megtanulta mindenki, hogy a mi balhéinkba maximum csak annyira szabad beleszólni, hogy a lakás két végére citálnak minket, hogy mire újra egymásnak rontunk, már valamennyire nyugodtabbak legyünk. Sok családban pedig valahol ugyan ez a helyzet: külsősnek nem szabad belefolyni. Persze van, amikor muszáj, de szerencsére itt most nem ez a helyzet. A kicsi igazi tündér, kivéve, ha evésről van szó. Vagy lehet, csak az anyukája szívat, bár nem szándékosan, de azok a kaják, amiket mond, hogy meg kell ennie, a legkisebb arányban landol a gyerkőc pocijában. A nagy része az etetőasztalon és a földön, meg persze az arcán, a kezén és a szakállkáján. Most viszont egy újabb helyen is landolt a spenótpüré, ez pedig az én ruhám. És persze, hogy nem hoztam váltás felsőt, így mehetek vissza a barátnőmhöz, ahol most a hétvégén lakom. Az anyuka sajnálkozva látta a maszatos felsőmet, de váltás ruhát nem tudott adni, mert nem egy a méretünk. Én viszont így gyorsan elköszöntem, amikor már nem volt rám szükség, hogy gyorsan ruhát cseréljek. A sietség nem volt alaptalan, ugyan is egyre már a kávézóban kell lennem, ahol felszolgálok. Mázli, hogy a barátnőm lakása, mármint a szülei lakása, nincs messze a kávézótól. Vasárnapra mivel amúgy is görkorizást terveztünk, így úgy láttam a legjobbnak, ha azzal teszem meg az utat, mert a városban katasztrófa az autós közlekedés, így a taxi kizárt, mint ahogy a tömegközlekedés is, mert csak néhány utcányira van egymástól a két hely. Kicentizve érkezek a személyzeti bejáróhoz, ahol a bartanderünk éppen akkor készül belépni a cigizésből a kávézó épületébe. - Szia, Szöszi! - és egy könnyed mozdulattal fogja meg a kezem, hogy egy fordulattal be tudjak lépni a küszöbön. - Szia, Mark! Köszi! - mondom lendületesen, de már gurulok is tovább az öltözőhöz a kötényemért. Arra már nincs időm, hogy levegyem a korit, így azzal libbenek be hátulról a pult mögé. Ezt a lendületet még nem sokan látták tőlem, főleg nem a főnök-helyettes, bár a legtöbben simán kinézték belőlem. A helyettes csak égnek emeli a kezét és elvonul. - Tilos a kori! - mondja még azért elmenőben. Én csak ránézek Markra, aki legyint, hogy hagyjam rá a dolgot. Nekem sem rémlik ilyen szabály. Tina viszont most teljesen el van varázsolva, pedig most ő viszi ki az asztalokhoz a rendeléseket, én pedig egyelőre a pultnál lévő vendégeket szolgálom ki. - Új pasi a láthatáron - kommentálja Mark a dolgot, amikor én értetlenül lézek a kolléganőnk után. Hamarosan egy nagyon ideges nő jön felém, és csak remélni merem, hogy nem borítja a nyakamban a poharának a tartalmát. Olyan lendülettel jön, hogy én automatikusan hátra lépek, teljesen megfelejtkezve arról, hogy kerekeken állok. Így persze el is veszíteném az egyensúlyom, ha nem kapaszkodnék a pult szélébe. Ahogy a pohárra nézek, egyből látom, hogy ez egy cappuccino, mert még a két pohár is eltér egymástól. - Elnézést a tévedésért! Rossz rendelés ment ki - veszem észre a pult szélén a jó poharat, ami arra vár, hogy kivigyék. - De… - oldalra nézek, és látom is, hogy Mark már készíti a friss ír kávét - azonnal készítünk egy új, friss ír kávét - mondom engesztelve egy kedves, nyugtató mosollyal karöltve. - Esetleg kér mellé egy süteményt?[/ i] - érdeklődök, és a mellettünk lévő hűtőpultra mutatok a választék bemutatása gyanánt. - Természetesen a cég ajándéka - fűzöm még hozzá kedvesen. Senkinek sem hiányzik egy balhé.
Igaz, hogy magamat sem értettem... Általában nem húzom így fel magam, de mostanában... mostanában megesett, hogy képes voltam a bolhából is elefántot csinálni. Eddig leginkább csak azzal volt ilyen könnyű felhúzni, ha a házasságot emlegették fel nekem, meg a jelölteket, akik közül hozzá kéne mennem egyhez... Egész életemben tudtam, hogy ez vár rám, és persze azt is tudtam, hogy az egyetem végéig biztosan elhúzhatom a dolgot, de a végtelenségig nem. És az egyetemet már pár éve elvégeztem... Egyre többször jöttek azzal, hogy most már ideje lesz szülnöm... és tudjuk, hogy ahhoz előbb férjhez kell mennem. Annyiszor megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom, hogy hozzá kényszerítsenek valakihez, akit nem szeretek... de... még ha Kieran, az unokatestvérem, próbál is védeni és segíteni... a legfőbb tanácsa neki is csak annyi lehet irányomba, hogy én fogjam be, hagyjam magam, ő meg majd próbál olyan jelöltet támogatni apáink előtt, aki "nem annyira vészes". Ez hát a legtöbb, miben reménykedhetek... hogy akihez majd hozzá kényszerítenek, az "nem lesz olyan vészes"... Ez egyszerre volt elkeserítő, dühítő, fájdalmas, bosszantó, és minden amivel még a kellemetlen és kényszerű helyzeteket le lehetett írni. De... most csak egy nyamvadt kávéról volt szó, én mégis olyan érzéssel csaptam a poharat a pultra az idegen, és feltételezhetően bűntelen lány elé, mintha legalábbis patkányt találtam volna a pitémben. - Hát azt én is észrevettem! Maguknak nem tanítják meg, mi a különbség a kettő között?! Legközelebb fotót is mellékeljek?! - kérdeztem, miközben követtem a lány pillantását, a nem messze ténykedő srác felé. Nekem aztán édes mindegy volt, hogyan hozzák össze, tőlem receptkönyvből is kinézhetnék, de ne engem szórakoztassanak, mert azzal akár pórul is járhatnak! Még nem vettem le a napirendről azt a lehetőséget sem, hogy nem-e elkapom még azt a csökött agyú ostobát, aki ezt kihozta nekem! Talán ha belefojtom a drágát a kávéjába, akkor megtudja, mi a különbség a kétféle ital között... de ha ő nem is, a többiek még tanulhatnak az ő sorsából! Habár, magamban morogtam, egy kis hang a háttérben továbbra is értetlenül állt a dolog előtt, hiszen sosem voltam ennyire indulatos... főleg nem ilyen gyilkolászó természetű... Képzett gyilkos vagyok, de akarni sosem akartam a dolgot... sosem indulatból, vagy dühből cselekedtem... csak parancsra... Valójában nem is vágytam én a lány halálára sem, egyszerűen bosszantott az értetlensége, az, hogy még egy ilyen egyszerű dologra is képtelen valaki odafigyelni... és nem utolsó sorban, hogy épp az én kávém az, ami ennyire nem érdekli még azt sem, akit megfizetnek érte, hogy kielégítse az igényeimet! Ráadásul, egy igen egyszerű igényről beszélgetünk, nem azt kértem tőle, hogy végezzen valakin agyműtétet, még csak egy komolyabb vacsorát sem bíztam rá, hogy főzze meg, mindössze egy nyamvadt kávét kellett A-pontból B-pontba juttatnia, hiba nélkül! Tényleg ennyire nehéz a feladat?! Nem, nem az... neki mégsem ment, és még csak annyi se volt benne, hogy észrevegye a hibáját, esetleg bocsánatot kérjen érte... nem, a kollégájának kell ezt is intéznie, akinek köze se volt a problémához... Chh...! Bár, átéreztem a helyzetét, ő most azért "szenved" mert a másik pincérnő egy idióta, én már csak tudom, milyen ez, én világéletemben azért szenvedtem, mert nagyapám kegyelméből anya megszülhetett engem, és a család tagjává válhattam. Hurrá, de jó nekem! Ilyen az, mikor mások bűne végett mi szívunk. Nekem az egész élet szívás. Ez a lány ahhoz képest jól járt, neki csak a mai műszakja egy részét keserítem meg. - Nem szorulok ajándékra, kifizetem amit elfogyasztok, feltéve, hogy azt kapom, amit kértem! És én a maga helyében szólnék a kolléganőjének, hogy változzon bútorrá, amíg itt vagyok, mert még a végén baja esik, ha a szemem elé kerül! - válaszoltam morcosan, de azért a hűtőpult elé léptem, hogy megszemléljem a kínálatot. Gondoltam, egy sütemény végülis nem árt meg, úgyis éppen kedvem támadt hozzá. Ha már így megemlítette a lány. - Ebből kérek! - mutattam rá végül egy tálcányi csokis-gesztenyés krémesre, és amint levettem a szemem a süteményekről, egy kérdő, némileg gúnyos félmosollyal néztem vissza a szőkeségre. - Odatalálnak az asztalomhoz, vagy rajzoljak térképet? - Magamban éreztem, hogy nem őrajta kéne kitöltenem a mérgem, és valamelyest próbáltam is visszafogni magam, ha mást nem, legalább annyira, hogy ne őt hibáztassam a dolgokért, csak vele tudassam a nemtetszésem. Valószínűleg, ha a kolléganője állt volna előttem, ez rosszabb lett volna, de így legalább azért visszafogtam magam, mert személy szerint nem erre a lányra voltam mérges.
Az időhiány miatti rohanás felpezsdít, és a korizás is olyan lendületet ad, amitől talán túl sok adrenalin és azáltal boldogsághormon szabadul fel bennem. Mark, a kollégám ezt könnyedén kezeli, és úgy tűnik, hogy talán egy kicsit neki is sikerül átragasztanom belőle. Alapvetően egy jókedvű srác, és könnyedén egymásra hangolódtunk már az első pillanattól kezdve, így volt, hogy egy teltházas, csúcsforgalmat is lazán kezeltünk csak ketten. Az ideges vendég viszont a frászt hozza rám, mert eddig még ilyen környezetben nem volt ilyennel dolgom. A suliban egy ilyen diákot úgy leoltok, hogy köpni-nyelni nem tud, csak pislogni, meg hápogni, mint egy kacsa. Most viszont ezt nem tehetem meg, mert a „kávézó jó híre”. Ha kirúgnak, az nem feltétlen számít, mert van másik munkám is, és bármikor kiközvetítenek máshová. Bár szeretek itt dolgozni, így elsőre nem szólok semmit, csak lenyelem a sértést, amit igazából nem is nekem szánnak. Komolyan megfordul a fejemben, hogy miért nincs nálam nyugtató, mert egy fél szemet biztos, hogy a kávéjába csempésznék, mert a végén még agyvérzést kap itt nekem, utána meg kitelik tőle, hogy pereli a céget, hogy miattunk került kórházba. A következő megjegyzését viszont már nem tudom szó nélkül tűrni. - Nem is azért ajánlottam, hanem kedvességből. Elég nagy szemétség lenne, ha azért rendezett volna ekkora jelenetet, hogy ingyen jusson sütihez, amikor már az asztalnál, a szervírozás pillanatában szólhatott volna a kolléganőnek - nézek egyenesen a szemébe, ahogy beszélek. - És higgye el, hogy magát az egész kávézó megtalálja, mert akkora patáliát csapott. Ez pedig fenyegetés, amiért akár még fel is lehetne jelenteni, úgyhogy kérem, nyugodjon meg - szólítom fel kicsit erélyesebben. - Azonnal viszem a sütit is és az ír kávét is - és már veszem is elő a pultból a tortaszedővel egy kistányérra csokis-gesztenyés krémes szeletet, amit választott. - Kérj bocsánatot! - suttogja Mark, amikor a vendég már hallótávolságon kívül van, és leteszi az előttem lévő kistálcára a kávét, amin már ott van a süti és egy kisebb pohár víz, ami minden vendégnek jár, aki nem kér a sütihez innivalót. A vendég még alig ült le, én már gördülök is az asztalához a rendelésével. - Parancsoljon! Az ír kávé és a süti - mondom kedvesen. - Sajnálom az előbbit! Nem kellett volna - mondom csendesen. - Tudok valamiben segíteni? - kérdezem kedvesen, és elég halkan ahhoz, hogy csak ő hallja. Érzem rajta, hogy a rossz szervírozás csak az a bizonyos utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, és nem az a fennhéjázó fajta nő, aki mindenhol a plafonon hordja az orrát, és elvárja, hogy mindenki megcsókolja a lába nyomát is. Valami baja van, amit nem tud kiadni magából, de hátha egy idegennek el tudja mondani, mert még néha az is segít, ha csak úgy beszélhet valakivel.
Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy a lánnyal való viselkedésem abszolút jogtalan, és undok dolog volt... igazságtalanul viselkedtem így vele, és nyilván sokkal jobb volna abbahagynom, de... de a jelenlegi pillanatban ez a tényállás egészen egyszerűen nem tudott érdekelni. Vagyis de, viszont csak valahol a lelkem mélyén, ahol a kedves és jófej, és barátságos énem, mélyen meglapulva teát szürcsölgetett, mint akinek épp semmi fontos dolga nincs, pedig... azért lássuk be, lett volna, mert jó lett volna, ha kidugja az orrát, és észhez térít engem egy kicsit, ezáltal rávéve, hogy ne legyek ennyire bunkó... Dehát... nem így történt, szóval aztán még fokozni is tudtam, amikor a sütemény szóba került, amit pedig már szegény lány sem volt képes csak úgy csendben eltűrni. Valahol meg is tudom érteni... lehet, hogy "a vevőnek mindig igaza van", de nyilván emberek vagyunk mind, szóval mindenkinél van egy határ... Végighallgattam a lány mondókáját, és az a vicces, hogy tulajdonképpen minden mondata után más hangulatba kerültem... ami azért lássuk be, vicces. Az első után dühös lettem, és szívem szerint megmondtam volna neki, hogy oda dugja a kedvességét, ahol nem éri napfény! A második mondatnál körbenéztem a közelben, szó szerint gyilkos fegyvert keresve, és esküszöm, ha lett volna a közelben például egy alkalmas evőeszköz, feltehetőleg bele állítottam volna a lányba... A harmadiknál azt éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam, még éreztem is, ahogy könny szökik a szemembe, félre is néztem, és a pultot fixíroztam inkább, hogy ne bukjak le a dologgal. A negyedik mondatnál aztán már tényleg a nyelvem hegyén volt, hogy készüljön, mert most neki annyi, és azt gondoltam, nem is kell nekem eszköz, megölöm puszta kézzel, úgyis jó hangulatomban talált... Az a lehetőség, hogy "nyugodjak meg", tulajdonképpen lehetetlennek érződött számomra, annál sokkal vegyesebb érzelmi skálával dolgoztam épp, túl vegyessel is, szóval esélytelennek hatott, hogy képes lennék kiválasztani a repertoáromból épp a "nyugodt" verziót, főleg, hogy még csak nem is én választottam, hanem jöttek ezek mind kéretlenül, és tökéletesen váratlanul. Sem dühös, sem elkeseredett, sem tajtékzó, sem erőszakos nem akartam lenni, egyszerűen túl... nem is tudom, minden túl... túl intenzíven hatott rám, és nem tudtam kontrollálni még ezt is, elég volt azzal harcot vívnom, hogy az esetleges tetteimet visszafojtsam, amik eme érzelmekből következhetnének... És tényleg nem értettem, mi történik velem, ennél jobbnak és erősebbnek hittem magamat... De most, a legtöbb, ami az erőmből futotta, hogy mégsem tettem kárt a lányban... szavaira egyszerűen megráztam a fejem, mintha az elhangzottakat akarnám kirázni a gondolataim közül, majd mormogtam az orrom alatt valami affélét, hogy nem kell sietnie, és már gyorsan fordultam is el tőle, hogy ne lássa, ahogy távolodás közben megtöröltem a szemem sarkát. Alig értem vissza az asztalomhoz, és ültem le, még nem is végeztem azzal, hogy titkon elővegyek egy zsebkendőt, és lehetőleg úgy igyekezzek vele megtörölni a könnyező szemem, hogy se a testőröm, se a lány, se senki más ne lássa ezt, máris lebuktam. Gyengeség... mit kapnék ezért én otthon... sírok, mint egy kislány... De persze, ennyi még nem volt elég a sorsnak. A következő pillanatban, ahogy meg is jelent mellettem a leányzó a rendelésemmel, még nagyban próbáltam összeszedni magam, kevés sikerrel. Így jobb lehetőség nem lévén, próbáltam úgy tenni, mintha nem volna mit látni, mintha nem könnyeznék, nem szipognék, és zsebkendő sem rejtőzne az ujjaim között. - Khm... köszönöm - mormogtam oda neki, ismét csak az orrom alatt, és próbáltam a rendelést fixírozni, s inkább nem felnézni rá. Minél kevésbé szerettem volna láthatóvá tenni, hogy milyen állapotban is voltam. De amikor elnézést kért tőlem az iméntiért, és felajánlotta, hogy segíthet-e... önkéntelenül is felnéztem, tekintetét keresve. Meglepett, mert azok után, ahogy én viselkedtem vele, nem gondolná az ember, hogy még akkor ő majd segítséget ajánl... Újra szipogtam, és "most már mindegy" alapon ismét megtöröltem kissé a szemem a kezemben tartott zsebkendővel, majd az orromat is. Illetve, újra megköszörültem a torkom, és futólag a még mindig távolabb helyet foglaló testőröm felé sandítottam. Ő épp úgy tett, mint aki nem engem figyelt. Persze tudtam, hogy igen, folyamatosan éreztem magamon a tekintetét, amit nem akartam... de tenni se tudtam ellene. - Nem... jogos volt. Én sajnálom. Bunkón viselkedtem... nem kellett volna, én csak... nem... nem igazán vagyok ura mostanság önmagamnak - mondtam, egész csendesen, és az enyémmel szemközti szék felé biccentettem fejemmel. Nem is tudtam, szabad-e neki egyáltalán leülnie egy vendéghez, de... végülis, ha megteszi, és a főnökének nem tetszik, majd legfeljebb őt is lerendezem, valószínűleg menne úgy, hogy többet a környékünkre se jöjjön akadékoskodni. Bár nem is értem, miért akartam, hogy leüljön, talán... csak azért, mert nagyjából ő az első, egész életemben, akit az unokatestvéremen kívül érdekelt, hogy segíthet-e nekem valahogyan, hogy jobban érezzem magam... - Nem hiszem, hogy tudna segíteni, hacsak nem tudja semmissé tenni, hogy a családom értékesít, mint egy díjnyertes tenyészlovat, hogy lefeküdtem valakivel, akivel nagyon nem kellett volna, és hogy... az egyéjszakás kalandjaimon kívül nincs az életemben semmi sem, amit irányíthatnék, vagy legalább magam választhatnék meg. - A mondat végén keserűen felsóhajtottam, és kezembe fogva a poharat, belekortyoltam a kávémba. Ez végre tényleg az volt, amit szerettem volna, és még legalább finom is volt! Végre valami, ami sikerült ma...
Lazán mondhatják rám, hogy el vagyok kényeztetve, és még nem is feltétlen tudnék ezzel vitatkozni. A szüleim engem és a bátyámat is mindig próbáltak kímélni érzelmileg, bár Norvégiában szinte mindenki nyugodt, és túl jó módban él, hogy idegrohamot kapjon és egymásnak essenek az emberek. Persze más szempontból azért megtanultunk dolgozni és küzdeni a céljainkért, szóval nem kaptunk meg mindent, ahogy csak kipattant a fejünkből. Szóval tőlem egy ilyen helyen, egy kávézóban, nagyon távol áll, hogy ilyen jelenettel találjam szemben magam. Talán ezzel tudnám magyarázni, hogy miért is szakadt el nálam a cérna egy idő után, pedig az elején még próbáltam udvarias lenni, és nem visszaszólni. A cégpolitika szent, és ezt már régóta tudom, hiszen a szüleimnek is vállalkozása van, de most nem hiszem, hogy itt bármi jó megoldás lett volna, és szerintem mindenképpen robbant volna az a bizonyos bomba. Mark azért még próbál jobb belátásra bíztatni, amit meg is fogadok. Bocsánatot fogok kérni, de akkor is az a meglátásom, hogy jobb volt most egy kicsit kipiszkálni belőle a balhét, mint elodázni. Valamiért olyan érzésem volt most, mintha ez egy olyan lavina lett volna, amit szándékosan kell elindítanil, hogy ne egy még nagyobb, váratlan zúduljon le a hegyoldalról az ott élő, tartózkodó emberek nyakába. Az asztalhoz érve láttam, hogy egy zsebkendőt vesz elő, de mivel ő nem akarta a viselkedéséből ítélve, hogy észrevegyem, így nem is tettem. Elnézést is kértem, amint lehetőségem volt, és felajánlom a segítségemet. Azt hiszem ez törte meg a jeget, és zökkentette vissza az igazi önmagához. Vagy legalább is szeretném ezt hinni. Mondandója viszont megerősíti korábbi gyanúmat, hogy egy egészen normális, magától nem elszállt nő. - Ha gondolod, elfelejthetjük - ajánlom fel neki, és remélem, elfogadja. Közben pedig elfogadom a felkínált helyet, bár elég sután ülök le, mert a normál székek most nekem túl alacsonyak, ráadásul instabilan állok a kerekek miatt, és félek, ha nem kapaszkodok, akkor elvágódok, mint egy darab fa. Figyelmesen hallgatom, és mélységes döbbenetemet elrejtve, inkább együtt érzően pillantok rá. - Nos, azzal a bizonyos egyéjszakás kalanddal kapcsolatban én amondó vagyok, hogy, ha jó volt mindkettőtöknek, és szabad akaratotokból csináltátok, és nem volt törvénytelen sem, akkor semmi baj nincs vele - kacsintok rá. - Nálam is volt már, hogy olyan mellett ébredtem, aki mellett nagyon nem kellett volna, de úgy voltam vele, hogy, ha összetartozunk, akkor összejövünk, ha nem, akkor meg volt egy jó éjszakánk - mosolyodok el. Ezeket csak a megfelelő helyen kell kezelni, ami néha nehéz, de nem lehetetlen. - A családi dolog meg nekem picit már inkább tűnik illegálisnak - hajolok közelebb hozzá, hogy ezt még véletlen se hallja más. - Vagy van valamilyen feltétele ennek a dolognak? - kérdezem csendesen, bár nem vagyok biztos abban, hogy meg akarja osztani vele. Azért bízom benne, hogy nem olyan helyzetben van, mint ami átfutott az agyamon. Hogy illegálisan adják oda másoknak, mondjuk, béranyának, vagy, hogy akarata ellenére kényszerítik férfiak ágyába, mert akkor segítségre komolyabb szorul, mint amit most én itt meg tudok adni neki. Persze, ha mégis beletrafáltam, akkor meg lehet, hogy vagyok az egyetlen, aki szólni tud a hatóságoknak. Majd szöget üt a fejemben egy fontos kérdés az érzelmi hullámai miatt, és az „elvárások” miatt, amit vele szemben támasztanak, valamint a kalandjai miatt. Ezzel persze nem ítélkezni akarok felette, mert bárkivel előfordulhat, aki aktív nemi életet él, akár még velem is. Ez sokszor csak baleset. - És lenne még valami, amit szeretnék megkérdezni - vezetem fel óvatosan. - Tudom, hogy nem az én dolgom, de… nem lehet, hogy terhes vagy véletlenül? Mindössze azért, mert utoljára ilyen érzelmi kitöréseket gyors egymás utánban csak egy terhes ismerősömtől láttam - teszem hozzá félve. Pontosabban a szüleim cégénél az egyik kolléganő produkált hasonlót, csak az még érthetetlenebb volt, ha valaki nem tudta, hogy előfordul nála, mert egyik pillanatban még mosolyogva beszélgetett, utána meg sírva fakadt lényegében minden átmenet nélkül.
Egy ilyen helyen, felmerülhetne az emberben, vajon ebben a helyzetben, tehetett-e volna bárki, bármit másként, jobban, esetleg, hogy ne essünk úgymond egymásnak. A válasz igazából bonyolult lenne, bonyolultabb tán, mint maga a kialakult helyzet, hiszen... én már eleve feszülten érkeztem, csak idő kérdése volt, hogy valakinek beszóljak... és ahhoz képest, a lány egy darabig egész szépen kezelt... főleg úgy, hogy nem is ő hibázott... Talán húsz év múlva, ha még mindig itt lesz ebben a városban és ebben a szakmában, még jobban vagy még tovább bírja majd az ilyen szituációkat, de... korához, és vélhető tapasztalatához képest, nem vétett hibát... Ez a munka eléggé hasonlít az én világomra, mosolyogva pukedlizel, akkor is, ha üvegszilánkokat dugnak le épp a torkodon... Megértem... legalábbis, illene megértenem, hogy neki is nehéz. Tudnom kéne, elvégre, szabályok, és kőkemény elvárások közt élem a mindennapjaim magam is. Tőlem is elvárják, hogy közben kemény legyek, de tökéletes, mosolygós, kedves, illedelmes... Ráadásul, szegénynek eleve nem osztottak jó lapokat, nem csak hisztis vendég vagyok, de ráadásul new yorki, és még ír-amerikai is, ennél talán csak egy olasz lett volna rosszabb... azok beképzelt banda, olyan magasan hordják az orrukat, mint az Empire State Building. Azt hiszem, amikor kedvesen figyelmen kívül hagyta a könnyeim tényét, olyasmit éreztem, amit tényleg ritkán szoktam... hálát. Az én világomban ez ritka adomány volt... ritkán volt miért hálásnak lenni... - Hálás lennék érte... - bólintottam, majd egy kis bűnbánó mosoly kíséretében hozzátettem -, ígérem, hogy a kolléganődet se fojtom meg, ha felbukkan... - mondtam, bár nem tudtam, hogy az illető más okból szívódott-e fel szem elől, vagy hírét vette, hogy esetleg kinyírom, ha a szemem elé kerül, de... jelen pillanatban úgy voltam vele, élhet még egy kicsit, majd megfojtja más, legfeljebb, ha ilyen figyelmesen végzi a dolgát. New Yorkban nem kizárt, akadnak bőven őrültek, és gyilkolásra képes alakok is. Azért persze, miközben rá néztem, ezúttal már azt is észrevettem, némi késéssel, hogy nem normális cipő van a lábán... Vicces és talán fura tény, de még sosem volt a lábamon görkori... Bár ez talán nem is olyan fura, nálunk legalábbis, ahol többet adtak a kezembe fegyvert, mint játékbabát, vagy plüssmackót... Eltöprengtem a válaszán... - Hát... nem tudom... jó volt, míg tartott, maga a technikája az rendben volt... mondjuk, 5 másodperccel utána már megbántam, hogy hagytam magam... a baj talán azzal volt, ami miatt hagytam magam neki... előtte én is akartam őt, ez igaz, de... akkor nem voltam a legjobb állapotban, és azt hiszem... úgy érzem, kihasználta a helyzetet, mikor semmire nem mondtam volna nemet... - miközben beszéltem, az asztal lapját fixíroztam. Ostobán éreztem magam, mert ilyen... "csajos beszélgetésben" nem is tudom mikor volt részem akár csak hasonlóban is utoljára... de hogy egy idegennel... na, olyan még sosem volt! És valamiért mégis... csak... úgy ömlöttek belőlem a keserű szavak. - Technikailag nem volt törvénytelen, mármint... mindketten felnőttek vagyunk, és senki nem ellenkezett a másik ellen, meg ilyenek... az már más kérdés, hogy a családom valószínűleg kiakadna... és talán kinyírnák érte... mondjuk, nem biztos, hogy most azt nagyon bánnám... meg attól függ, épp milyen lábbal kelnének aznap, lehet hogy nem nyírnák ki, csak engem adnának gyorsabban férjhez... természetesen nem hozzá, mert nem ír, és már épp elég baj, hogy én félvér vagyok, mondjuk amúgy sem akarnék hozzámenni... így is idegesít a jelenléte... - tettem egy bosszankodó fejmozdulatot, és morcos tekintettel sandítottam a "kedves" testőröm felé, de nem hosszan, épp csak futólag. A puszta látványától is hányingerem támadt... - Hát, nálunk... az összetartozás ki van zárva, meg... az is olyan, mint az unikornis, minek vágyjak rá, ha úgysem lehet az enyém, nem igaz? - mosolyogtam, mintha nem is lenne baj, hogy nekem ezzel a dologgal nem kell törődnöm. Abszolút mindegy, hogy akit mellém rendel majd a "sors", az szeret-e majd, vagy szeretem-e majd, tetszünk-e majd egymásnak vagy sem... vagy hogy egyáltalán összeillünk-e... Tulajdonképpen annyi a lényeg, hogy ne öljük majd meg egymást, a családja ír és megfelelő legyen, ő meg nemzőképes. A többi... nem szempont. Mikor a családi helyzetre azt mondta, illegálisnak tűnik, picit elnevettem magam, bár öröm nem volt a hangomban. - Feltételnek számít, hogy megölnek, ha nem teszem, amit elvárnak tőlem? És azokat is, akik megpróbálnának ebből a helyzetből kiszabadítani... szóval kérlek, inkább ne keverd bele magad. Hidd el, legális, vagy sem, ebből a világból nincsen menekvés. Vagyis, csak egy végleges, de ahhoz nincs nagyon kedvem... még... - sóhajtottam fel, s kissé megrántottam a vállamat. A halál ugye megváltás lenne némely részletét tekintve az életemnek, de tartok tőle, hogy a túlvilágon se osztanának nekem túl fényes szerepet, elvégre, nem éltem épp tisztes életet, épp elég vér tapadt már a kezemhez, hogy tudjam, a magamfajtának nemigen jár a Mennyország... És tényleg nem akartam, hogy esetleg szegény lány kerüljön bajba, csak mert ráküldi a családomra a rendőrséget... rövid úton megölnék őt, talán engem is, mert meséltem neki, és aztán együtt lebegnénk valahol, vagy kapnánk egy közös, jelöletlen sírt valahol az erdőben... és ez még mindig a jobbik eset lenne... Nem... kb. az volt minden reményem, hogy drága unokatesóm esetleg intézhet nekem egy olyan férjet, akitől nem hányok, ha rám mászik... az már maga lenne a fődíj... Amikor újra megszólalt, és látszott, miként ágyaz meg óvatosan a tényleges mondandójának, már a végén tényleg kezdtem kíváncsi lenni, vajon mi juthatott az eszébe... de amikor végül kimondta kérdését, nem tehetek róla, talán neveletlen dolog volt tőlem, de kitört belőlem a nevetés. Ez most tényleg az volt, annyira abszurdnak éreztem a lehetőséget, hogy ezen tényleg csak nevetni tudtam. Talán egy egész percig meg sem tudtam szólalni. - Ne haragudj... nem rajtad nevetek... - törölgettem újfent a szemem, de most nem rejtegettem a dolgot, most nem sírás végett tettem. - De ez annyira... lehetetlen... hogy az már tényleg vicces... Sajnálom. Nem... hidd el, abszolút lehetetlen! Már egy jó ideje elég alaposan benne vagyok a szexualitás témakörében, szóval... hidd el, tudnék róla, ha az lennék - bizonygattam a lehető legkomolyabban, hogy szemernyi kétsége se lehessen, teljesen biztos vagyok a dolgomban. Értékeltem, hogy kibúvót keres nekem a hisztim alól, de... nem, az abszolút biztosnak számított számomra, hogy terhes biztosan nem lehetek! Na jó, az tény, hogy akkor épp pont nem védekeztünk, de ez még így is teljesen biztos volt, hogy nem lehet ez a bajom! - Nem, én... azt hiszem, csak egyszerűen rossz hatással van rám, hogy egyre közeleg az idő, mikor majd tényleg férjhez kell mennem. Eddig húzhattam a dolgot, de... most már... - sóhajtottam egyet -, nem nagyon van több kibúvóm. Már csak a megfelelő vőlegényről társalognak otthon a család férfiai... és ez kiakaszt. Az unokatesóm próbál segíteni, hogy olyanra essen a választás, aki "nem olyan rossz", de... így sincs sok kedvem a dologhoz. Épp az említett egyéjszakásom előtt volt ez megint téma, és úgy éreztem magam, ahogy a hús érezheti magát a hentesnél... másnapos is voltam, meg depis is épp mindettől, és... csak megtörtént, és... tudtam, miért megyek bele, a pasi is tudta, és nem eloszlatta az érzést, hanem még rá is segített... neki is csak azért kellettem mert csinos nő vagyok, a testemen kívül nem érdekelte semmi, rossz volt a helyzet, az érzés... azóta is rossz... főleg, hogy minden átkozott nap látnom kell, és érzem magamon a tekintetét... Úgy érzem magam tőle, mint egy tárgy... mint egy szék, vagy nem is tudom, és... persze megszokhattam volna már, ez így megy, de... akkor is rossz, és... most rajtatok vezettem le a feszültségem. Amit tényleg sajnálok... - kértem újra elnézést, bár talán már a végén azért is illett volna, hogy feltartom a munkájában, és lelki szemetesládának használom őt, pedig tuti volna ennél jobb dolga is, mint hogy a nyavalygásomat hallgassa, amiből talán a felét se érti, nem is tudom... hisz nem ismer... és gyanús, hogy a családomat sem... mondjuk, nem is akartam, hogy ismerje őket, minél messzebb van tőlük, annál jobb, annál biztonságosabb. Nem akartam, hogy bárki tudja, mikről beszélgettünk mi ma itt ketten!
Ha jobban megpróbálok belegondolni abba a jelenetbe, amit a nő csinált, akkor talán valahol ahhoz tudnám hasonlítani a legjobban, amit azoktól a gyerekektől szoktam néha látni, akikre hétvégente vigyázok, azaz hiszti. Gyereknél még értem, mert kicsi, és néha még önmaga sem tudja, hogy mi a baja, csak azt érzi, hogy nem érzi jól magát, hogy valami nem tetszik neki. Az ő gondjukat, bajukat tudom orvosolni, de egy felnőtt nőtől ez számomra idegen, főleg egy ilyen helyen. Persze tudom, hogy van, amikor én is nyűgösebb vagyok, és minden vágyam, hogy mindenki hagyjon békén, és akkor, ha mégis nyaggatnak, akkor erélyesebben reagálok, de akkor sem így. Egy darabig bírom, de aztán elszakad nálam is a cérna. Az, hogy a valóságban mi csitította le a kedélyeket, azt nem tudom, de megtörtént, így kicsit mindenki fellélegezhet. A legkedvesebb mosolyom varázsolódik az arcomra annak a hatására, hogy elfogadja, elfelejthetjük az egészet. - Megtörtént - tájékoztatom, hogy részemről elfelejtve. - Köszi! Ezért meg én vagyok hálás - mondom szélesen mosolyogva, amikor megígéri, hogy a kolléganőmet sem fojtja meg. Azzal senki sem járna jól, mert akkor engem is többet rángatnának be ide, és bár szeretek itt lenni, jobban vonzódok a gyerek felvigyázáshoz és a kutyamegőrzéshez. Sosem voltam az ilyen beszélgetések ellen, de most még engem is meglep, hogy egy olyan nő, akivel még most látjuk egymást életünkben először, ráadásul ilyen körülmények között, mármint, hogy én a pincérnője vagyok, ő pedig a vendégem, ennyire mindenbe beavat. Nem szólok közbe, csak figyelmesen hallgatom, hogy kiadhassa magából a gondokat, és automatikusan követem a tekintetemmel a fejmozdulatát egy férfi felé. Nem rossz pasi. Határozottan nem rossz pasi, bár hozzám már talán kicsit öregnek tűnik. - Félre ne érts, mert tudom, hogy mindenkinél van, hogy valamit megbán, ha nem ilyet, akkor valami mást. És ez lehet most tényleg furán fog hangzani, de… nagyon sok minden fejben dől el. Ezért én azt tudom csak tanácsolni neked, hogy azt nézd, hogy miért volt jó, hogy ezt megtetted, megtettétek. például kikapcsolt arra az időre, elfelejtette veled, ami akkor felzaklatott, kizárólagos figyelmet és törődést kaptál, és egy kis feszültség-levezetést. Lehet, ha nem vele, akkor egy olyannal keveredsz ágyba, akivel még nem is jó, és aki csak önmagára figyel. És mivel most itt van veled - említem meg kicsit félve, hogy észrevettem, hogy ki felé tette az önkéntelen fejmozdulatot, - én csak azt tudom mondani, hogy legalább jó pasi is. Sokkal rosszabb lenne szerintem, ha csak a pia miatt láttad volna annak - húzom el a számat. Nekem hála az égnek még nem volt annyira sok a piamennyiség, hogy nagyon változzon a látásom, de néhány barátnőmnek már igen, és… én jobbnak látom, ha egy egyéjszakás jól néz ki, és még a tudása is megvan, mintha mindent csak a pia diktált. - Arról nem is beszélve, hogy tudjuk, hogy nem minden egyéjszakás annyira jó, mint ahogy azt általában elképzelik az emberek - teszem még hozzá sejtelmesen. A közhiedelemmel ellentétben, sok egyéjszakás kaland nem annyira jó, mint az gondolják, mert nem ismerik egymást a felek. A legtöbbet akkor tehet a két fél, ha nagyon figyelnek egymásra, és ehhez mindkettőnek oda kell tennie magát. Ez pedig nem olyan gyakori, mint azt általában gondolják. - Az ősöknek meg nem kell feltétlen mindent tudniuk - mosolygok rá cinkosan. - Én úgy tudom, hogy a vágyak és a remények hajtják előre az embereket, így az emberiséget is - teszem hozzá bíztatóan. - Ha az unikornissal Rá - intek a férfi felé, akire az előbb pillantott - utaltál, akkor csak halkan súgom, hogy ő igen is létezik, és nem csak látomás - mosolygok rá, mint aki olyan titkot árul el, amit mások titkolni akarnának előle, mert az szerintük bűn. Persze alaposan sem őt, sem a férfit nem ismerem, de miért ne utalhatott volna rá? Csak, mert most kellemetlen? Nem feltétlen kell ennek sokat jelentenie. Amikor meghallom a következő mondatát, és azt látom rajta, hogy komolyan is gondolja, kezdek megijedni. - A szüleid tényleg megölnének, ha ahhoz mennél, akit szeretsz? - kérdezem döbbenten. - Tudtommal még az olasz maffiában is mindent megtesznek, hogy a sajátjaik azzal legyenek, akiket szeretnek. Mármint, ha A Keresztapa című filmből indulunk ki, ami a megírása előtt behatóan tanulmányozta azt a közösséget, így egészen pontosan bemutatja azt az életformát, az ottani szokásokkal - mondom döbbenten. „A Keresztapa” filmet valószínűleg sosem néztem volna meg magamtól, de a múltkor az egyik legjobb barátnőm, és csoporttársam, aktuális barátja megnézettette velünk, mert filmszakos, és ez volt a házijuk, így még frissek az emlékek. Amikor felvetem a terhességének az ötletét, valahol számoltam ezzel a reakciójával is. Az ilyen kijelentésekre vagy a döbbent kétségbeesés szokott lenni a reakció, vagy ez. - Hééé! Csssss… - intem csendesebb hangnemre - ide gyerekek is szoktak járni! - indoklom, hogy miért pisszegem le. Most szerencsére egy sincs bent, de azért sosem lehet tudni, mikor rohan be hozzánk egynéhány gyerkőc a szüleivel, vagy felnőtt kísérettel. Mert az oké, hogy mi felnőttek vagyunk, de ez nem feltétlen tartozik a kicsikre. Számukra még a gólya hozza őket, a kistesót, esetleg a hajósok hozzák őket, vagy káposztában teremnek, a villám által a sziklából kicsapódó kövekből lesznek, attól függően, hogy a szülők kultúrája mit hozott magával eddig. Bárhogy is legyen, de nekik még nem kell tudni a valóságot. Azért közben hallgatom, és figyelek, és nem csak őt, hanem a többi vendéget is. - Ahogy gondolod, de tudjuk, hogy nincs százszázalékos védelem - mondom mosolyogva, minden rosszérzés nélkül. Ő tudja, én csak egy megfigyelésnek adtam hangot. - Sajnálom! - mondom együtt érzően ahogy tovább hallgatom. Annyira lehetetlen helyzetben van, és szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogyan. - Kiszolgálok pár vendéget és jövök vissza - mosolygok rá kedvesen. A kori csak a leülésnél és kicsit a felállásnál okoz gondot, de egyébként természetes érzés ezzel közlekednem. Ennek hála pedig tényleg pillanatok alatt felveszem a két asztal rendelését, és készítem el egynek a számlát. Amíg pedig a számla készül, addig a korábbi rendelések is elkészülnek, amiket pillanatok alatt szervírozok, majd visszatérek a beszélgető partneremhez. - Vissza is tértem - jelentem be a nyilvánvalót, ahogy óvatosan visszaereszkedek a székre, figyelve, hogy a koriba bújtatott lábam a súlypontom alatt maradjon, ne pedig kicsúszva alólam érkezzek a székre vagy mellé. - Említetted, hogy eddig húztad az időt. Ezt eddig hogy csináltad? - kérdezek rá egy esetleges megoldás után kutatva, hátha ez segíthet. Képtelenség, hogy ne legyen egy helyzetből több menekülési útvonal.
Úgyhogy, végül eljött közöttünk a békesség. Ami valahol vicces, mert nem is vele volt bajom, de... mindegy, vitatkoztam egy sort, sírtam is kicsit, és a jelek szerint ez elég volt hozzá, hogy úgy ahogy, de lenyugodjak. Ez azért mégis csak nevezhető volt végülis sikernek, mert legalább nem folyt vér, meg ilyenek. Nyilván rosszul jártam volna, ha otthon azt hallják, hogy egy rossz kávé miatt mondjuk megfojtottam egy pincérlányt. Az ölés egy dolog, az ok nélküli meg egy másik... azt még nálunk sem tolerálnák olyan nagyon. Mondjuk, lenyugodás után még én sem tudtam volna pozitívan értékelni a saját cselekedetemet, ha ilyet tettem volna, mert a közhiedelemmel ellentétben, hiába vagyok maffiacsalád sarja, nem szeretek ölni, és sosem szerettem... - Köszi - viszonoztam finoman mosolyát, mikor azt mondta, megtörtént a dolog. - Nem szoktam így viselkedni... - feleltem, részben arra, mikor azt mondta, hálás, amiért nem fogom megfojtani a kolléganőjét, illetve... részben ezt valahogy úgy is éreztem, hogy szeretném simán csak közölni vele, mielőtt még egy abszolút idegbeteg flúgosnak nézne. Bár, talán annak már mindegy, feltehetőleg már annak néz. Igen, főleg, miután a következő percekben egészen konkrétan úgy viselkedtem, mintha egy pszichológusnál lennék... Mondjuk, nem kizárt, hogy olykor talán szükségem lenne egyre. Vagy egy pszichiáterre, jó erős gyógyszerekkel... - Igen, ebben igazad is van, csak... az már kevésbé jó, ha az emberről azt hiszik, kizárólag ennyit akar, és csak erre jó. Ő is megmondta, könnyű engem megszerezni, és... ő sem akar ennél többet látni belőlem. Nem mintha lenne rá mód... Pontosan azt kaptam, amit... ajánlottam neki. Mert ennyivel rendelkezem, és slussz... - húztam el a szám, és egy újabb apró pillantást vetettem az emlegetett férfi felé, de csak egy egészen aprót, aztán vissza néztem a lányra. Valójában, meglepett volna, ha megérti, amit összehordtam, hiszen... nem volt benne az életemben, nem ismerhette a dolgokat körülöttem. Hogyan is lehetne értelmesen elmagyarázni egy idegennek, hogy... gyűlölöm az alkalmi szexet, és ha csak ennyit akarnak tőlem a férfiak, de... nincs rá esélyem, hogy többet ajánljak nekik, vagy akarjak tőlük, mert ha belémszeretnének, megölnék őket... vagy legalábbis meggyőznék őket a nagyon gyors felszívódásról néhány törött csonttal vagy némi belsővérzéssel... sosem szerethetnének, sosem vehetnének el... Könnyűvérű nő vagyok, igen, valahol igen, de azért, mert ennyi lehetek... egy megkapható test, és ez is csak azért vagyok, mert bár magamat kínzom vele, éreztetve magammal, hogy csak ennyit érek mindenkinek, de... ha még ezt az irányítást is elvennék tőlem, ha még ezek a kalandok sem lehetnének nekem, már rég... nem is tudom, leugrottam volna az egyik hídról... Nem akarok könnyen megkapható nő lenni, és nem akarok kalandokat, de... így legalább azt én döntöm el, kivel fekszem le, míg hajadon vagyok... Ha férjhez adnak, ennek is vége lesz, és életem végéig szexelhetek valakivel, akit talán utálni fogok, vagy undorodom majd tőle, vagy tudom is én... - De tényleg, igazad van, ő... jó volt, és jó volt amíg tartott, meg... egyébként tényleg jó pasi, ezen a téren tényleg nem lehetett panaszkodni rá és a teljesítményére - értettem vele egyet ismét, csak mert ez tényleg így volt. Arra nem lehetett panaszom, a szex nagyon jó volt vele, és persze hogy jó pasi, azt végig láttam rajta én is, előtte is, utána is, közben meg főleg... A kaland-része az jó kaland volt, igen... - Ez igaz lenne... egy normális családban. Ha az én őseimet kérdeznéd meg erről, hidd el, ők másként vélekednének - mondtam, kesernyés ízzel a számban. Igen, a szüleim, akik ebben meglehetősen képmutatónak voltak nevezhetőek, hiszen anno ők ugye... igen, ha nem szegik meg a családi szabályzatot, én sem léteznék. Ennek ellenére sosem tettek lépéseket afelé, hogy az én generációm már szabadabban és hétköznapibb módon élhessen ilyen téren, ami a szexet és szerelmet illette. Tény, hogy tudtak a kalandjaimról, hisz épp elegen jelentettek nekik a környezetemből, de csak azért nem léptek közbe, mert... se szerelmes, se terhes nem lettem. De attól tartok, a testőrömmel való szexelést még így se tolerálnák, hogy csak ennyi volt, egy alkalom, és kész. Ha meg ennél többről lenne szó... hát... igen... oxigénre nem sok szüksége lenne utána a pasasnak. - Igen... jó lenne, ha ez nálunk is így lenne - bólintottam. A világot talán, s az embereket, de minket... nem, a mi családunkat a férfibecsület, és... a büszkeség hajtotta előre, meg... az akarat, és... a hagyományok. Meg a pénz. Vágyak és remények nem nagyon akadtak... vagy csak nagyon-nagyon ritkán. - Igen, igaz, de... ha vágynék rá... akkor bizony olyan lenne, mint az álmainkban megjelenő unikornis ébredés után, vagyis... volt, nincs - feleltem, persze feltételes módban, mert... mert csak. Nem vágyhatok olyanra, aki nem lehet az enyém, meg amúgy is... annál azért... mégis csak többre kéne magam értékelnem, hogy olyanra vágyjak, aki csak egy szép testet lát bennem, egy egyszer használatos valamit... és ő szépen kinyilatkoztatta a múltkor már, hogy ennyi volt, és nem is akarna belőlem többet. Haboztam egy keveset, végül bólintottam kérdésére. - Igen. Valószínűleg akkor még az unokatestvérem sem tudna megvédeni... - sóhajtottam, bár valószínűleg nem is kérném erre Kierant, hiszen sosem akarnám veszélybe sodorni az én döntéseim miatt. Ha magamat halálra is ítéltetném, őt azért még nem vinném magammal. A folytatáson kuncognom kellett. Hiába, ez Hollywood... habcsók, tejszínhab, és jó sok szirup... romantikába fullasztva. - Bárki is mondta ezt a készítőknek, erősen szépített. Az olaszoknál se jobb a helyzet, mint nálunk... mármint... persze, lehetnek szerelmesek, meg mi is, ha épp ügyesek vagyunk, és olyanba szeretünk bele, aki közülünk való, és előnyös a családnak... vagy ha van akkora mázlija az embernek, hogy a család vezére épp egy vajszívű ember... de ez ritka, mint a fehér holló. Anno, sok éve, anya beleszeretett apába, bár már odaígérték valakinek őt. De ő apát akarta, szerette, és... terhes lett velem. A szabályok szerint... apának és nekem biztosan meg kellett volna halnunk, és esélyesen anyának is, bár neki pici esélye lett volna a megmenekülésre, de nekünk nem, mégis... élünk, mert... mert nagyapám mindig is vajszívű volt, és jobban szerette anyát, mint a nagybátyámat, anya testvérét. Talán azt remélte, hogy anyáék a kegyelem után majd jó irányba mozdítják a családi hagyományok fejlődését, ha egy nap esetleg hozzájuk kerül a vezetés a nagybátyám helyett, mert... megvolt a feltétele, annak, hogy összeházasodhattak a szüleim, apának csatlakoznia kellett... a családi üzlethez. De nem lett övék a vezetés anyával. És az elveik sem igazán modernek amúgy sem. Most apa a nagybátyám jobbkeze, és anya velük dolgozik. Bár apa nem ír, és nem volt megfelelő, sem kiválasztott, de valóban, végül egymáséi lehettek anyával... de ez nem általános, ez egy iszonyat nagy csoda volt. Több családtag bírálta is volna érte nagyapámat, ha merték volna, de ő volt a vezető, szóval nem szabadott... az ő szava szent volt, és ő megkegyelmezett, de a nagybátyám, aki most vezeti a családot, meg a szüleim, akik mellette dolgoznak... na... ők nem a kegyelemről híresek, ha én kerülnék olyan helyzetbe, mint egykor anyáék, hamar egy golyóval a fejemben végezném - magyaráztam, habár egy idő után persze kissé lehalkítottam a hangom, nem mintha lett volna hozzánk bárki is olyan közel, hogy hallhassa, miről beszéltünk, de... ez amolyan védelmi ösztön volt tőlem, hiszen ezekről a dolgokról sem szabadott volna neki beszélnem... Nem akartam őt bajba sodorni, csak próbáltam... megértetni vele, hogy a világ, főleg az enyém, nem ám olyan kedves, megértő, és támogató, mint amit az ember a filmekben lát. Bár az olaszok és mi nem voltunk túl jóban, de azért hallottam pletykákat róluk is, és néha láttam is egy-egy olaszt itt-ott, tudtam például, hogy Lia Casellit nagyon férjhez akarja adni az apja, de ő meg nagyon megtett mindent, hogy elüldözzön maga mellől minden alkalmas jelöltet. Kieran gyakran fel is hozta nekem példának, hogy nehogy elkezdjek úgy viselkedni, mint Lia Caselli szokott, amikor apáék jelölteket mutatnak nekem, mert akkor mindketten szívni fogunk... mindig próbált inkább ő érvelni ellenük, hogy ne én tegyem meg, mert az ő szavának adtak hitelt is, elvégre, férfi... Mikor rám szólt, hogy halkabban boncolgassuk a "gólya vagy nem gólya, hanem szex" témakört, bár rám azért ez kevéssé volt jellemző, mert nem voltam különösebben sokat kapcsolatban a gyerekek kérdésével, meg hogy mi való nekik, de valahogy még én is automatikusan körbenéztem, hátha volt épp egy a közelben, de nem volt, szerencsére... Oké, igaz, ezt talán nem tőlem, nem itt és nem most kéne megtudnia egynek... elismerem, ez igaz volt. Szóval bólintottam, hogy oké, bocsi, visszafogom magam! - Nem, nincs, de... hidd el, az én testem szerintem tudja, hogy pórul járna, ha beakadna egy baba... nevezzük természetes védelmi rendszernek. A testem nem akar meghalni, szóval nincs szó ilyesmiről, tuti nincs! - mosolyogtam rá magabiztosan. 1000%-osan biztos voltam, hogy nem lehetnék terhes, férj nélkül soha, abszolút nem, és ezt a testem is tudja! Különben is, érezném, ha az lennék, ismerem magamat, és... nem és kész. Olyan biztos voltam ebben, mint hogy ott ülök azon a széken. - Kedves tőled - mondtam, egy hálás pillantás kíséretében. Tényleg az volt, mert általában senki nem sajnált emiatt... Na jó, Kieran egy kicsit, de az más... Megértőn bólintottam, amikor azt mondta, kiszolgál pár vendéget. Persze, hisz én itt feltartom épp szegényt a munkájában... a tisztességes munkájában, amit becsülettel végez, és amire nekem az életben esélyem nem lenne, így nyugodtan irigyelhettem is érte őt. Míg távol volt, a süteményemmel voltam elfoglalva. És magamban kicsit mulattam rajta, vagyis, nem őrajta, hanem azon, amint korival gurult ide-oda... viccesnek tűnt ez a közlekedési mód. Rámosolyogtam, amikor visszatért. - Hát... először egyetemre mentem. Annak se örültek igazából, de mivel hajlandó voltam olyasmit is tanulni, ami még hasznos lehet a családban, így hagyták. Addig nem is volt téma a házasság. Utána lett volna, mikor diplomáztam, de az unokatesóm maga mellé vett dolgozni, így... halogathattam még pár évet, hisz ha megházasodtam volna, jönnie kellett volna a gyereknek is, ami a melóval együtt... macerás lett volna, és veszélyes. Szóval én dolgoztam, és addig a család nézelődött csöndben a szóba jöhető férfiak terén... de most már... 26 vagyok, 8 évig megúsztam a dolgot, de kezd szorítani az idő, lassan muszáj lesz szülnöm, és ahhoz férj kell. Az unokatestvérem, ő az örökös a családban, mármint... érted, és... neki van szava, szóval próbál segíteni, hogy olyat válasszanak, aki rendes... mármint, aki rendes lenne velem, és... akit nem utálnék. Annyi az össz reményem, hogy ez sikerül neki. Más sajnos nincs... - sóhajtottam, és kesernyés sóhajt követően a kávémba kortyoltam. Fiatalon annyira hittem benne, hogy lesz erőm és képességem ellenállni, hogy majd szerelemből mehessek férjhez, de... ma már nem vagyok ilyen naiv, ma már... tudom, hogy hiába volna minden erő és akarat, akkor sem mehetnék ahhoz, akihez szeretnék... a világ nem így működik, sajnos. De nagyon kedvesnek találtam, hogy így próbál nekem segíteni...
Lecsitult a hangulat, én pedig el is felejtem, mert senkinek nem hiányzik még egy ilyen jelenet. Gyanítom, hogy a kávé lehetett az a bizonyos utolsó csepp, így inkább örülök, hogy megúsztuk „ennyivel”. Norvégiában elég nagy a közbiztonság, de itt, az Államokban, sosem lehet tudni, ki mennyire kattan be. Legalább is a híradásokból ez jön le, de én addig örülök, amíg csak így vagyok tanúja ámokfutásnak. Mentegetőzésére csak kedvesen elmosolyodok. Miért? Most mit mondjak? Hogy előfordul? Nekem még nem volt ilyenben részem, de nem kizárt. Nekem a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Azon nem igazán akadok fenn, hogy megosztja velem az életét. Néha tényleg könnyebb egy „idegennel” beszélni, ráadásul én, mint pincérnő, néha olyan dolgokba leszek beavatott, amibe sosem akartam belelátni. Az egyik kolléganőm mesélte, hogy ő kocsmában dolgozott ez előtt a hely előtt, csak a sok éjszakázást már nem bírta. Ott viszont a sok „jó állapotú” delikvens, a sok „felkérés” mellett, olyan dolgokba avatta be, aminek a létezéséről sem akart sosem tudni, nemhogy ezt még végig is hallgatni. Részleteket nem mondott, de azt hiszem, jobb is. Arra meg, hogy miket látott, arra meg véletlen sem akarok rákérdezni… Szóval ez a mostani incidens is lehetett volna ezerszer rosszabb. - Sajnos erre nem tudok jó tanácsot adni - mondom szomorúan. - Valamiért azt érzem, hogy Neked ez az életforma nem elég, és többet szeretnél, hogy nem vagy elégedett a visszacsatolással, amit kapsz… - majd hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, de tényleg csak annyit. - Amit értek valahol, bár én is hasonlóan vagyok jelenleg, de nekem ez egyelőre megfelel, mert én még keresem kicsit talán önmagam, de elkötelezni még nem akarom magam - avatom be egy kicsit a saját életembe. - De, ha Te nem találod a megoldást, hogy ezen hogyan változtass, akkor, nem rossz értelemben, de szerintem szükséged lenne valakire, aki segít neked ebben, hogy megtaláld a saját utadat - mondom neki kedvesen. Nem akarok én ezzel semmi rosszat mondani, csak azt, hogy néha mindenki segítségre szorul, mert néha leginkább azért nem találjuk a saját gondjainkra a megoldást, mert túl közel vagyunk hozzá, és egy kicsit távolabb álló személy, jobban rálát a dolgokra. Szeretnék segíteni neki, de én meg már túl távol állok tőle, mert nem is mindent értek, hogy mi miért történik vele. Persze szívesen meghallgatom, nem biztos, hogy érdemben tudok neki segíteni. - Na, látod! Most mennyivel rosszabb lenne, ha nem lett volna jó - és még a hideg is végigfut a hátamon belegondolva az ellenkezőjébe. Persze tudom, hogy nem lehet minden egyes futókaland tökéletes, sőt! Nekem is volt egy-kettő, ahol bár nem volt gond a srác külsejével, de a „tudása” hagyott mit kívánni maga után. - Ezt szomorúan hallom - mondom, és tényleg megsajnálom. Én el sem tudom képzelni az az életet, amit most elém festett. Persze azt nem mondhatom neki, hogy én nem tudnék így élni, de valahol ezt érzem. Én nem tudom milyen egy nem támogató családban élni, ahol nem „kísérletezgethetünk” szabadon. Én azt szoktam meg, hogy, ha valamire vágyok, bár valamennyire meg kell dolgoznom érte, kipróbálhatom, és, ha a várakozásokkal ellentétben nem jön be, akkor sem történik semmi. Ovisként vágytam arra, hogy jégtáncoljak, így a szüleim be is írattak, de végül a versenyek elvették a kedvemet, mert nem volt nekem való. A pasikkal is valahogy így vagyok. Ha bejön egy, nem utasítom vissza kapásból, csak, mert haza akarok majd költözni Oslóba, hanem megpróbálom vele, ha nem is feltétlen egyből az ágyat, néhány randit. A bátyám is így van vele, és ezt anyuék nem nézik rossz szemmel, csak azt verték belénk, hogy legyünk elővigyázatosak, és vállaljuk a következményeket. Én csak példának akartam hozni az olasz maffiát, de úgy tűnik, véletlen pont a közepébe tenyereltem. Persze csak annyi volt az eltérés, hogy nem olaszok, hanem írek. Azt persze nem tudom, hogy ezt most szándékosan osztotta meg velem, vagy véletlen, mert azt hitte, hogy tudom, miről beszél, de ez nem így van. Vagy legalább is eddig nem így volt. Nem gondoltam, hogy találkozok maffiózóval, úgy, hogy tudom is, hogy az. - A saját lányukkal is ezt csinálják? - kérdezek rá a dologra, és próbálom nem felhívni a figyelmét arra, hogy elszólta magát a családjával kapcsolatban. Az ilyenből jobb kimaradni, vagy, ha már, mint én, mondhatni a közepébe csöppentem, akkor minél kevesebbet tudni. Értem, hogy felnőttek vagyunk, és nekünk már ez nem új, és ilyen társaságban nehéz figyelni a nyelvünkre, főleg, ha nem vagyunk, legalább viszonylag, rendszeresen benne, de annak örülök, hogy ezt még ő is belátja, hogy nem nekünk kell felvilágosítani egy gyereket a virágokról és a méhekről. Mivel én heti rendszerességgel vagyok kicsik közelében, így nekem már inkább ez jön automatikusan. Erre vonatkozó elnézését pedig egy kedves mosollyal nyugtázom és egyben köszönöm meg. Védekezően emelem magam elé a kezem. - Renden! Ezt Neked kell tudnod - mondom mosolyogva. Nem akarok én ellent mondani neki, végtére is neki kell a legjobban ismernie a testét. Én most látom először, így nem igazán van jogom megkérdőjelezni a dolgot, csak egy észrevételt tettem. Látszani nem látszik rajta, hogy terhes lenne, mert a hasa nem domborodik. Most ezzel csak egy orvos vitatkozhatna, ő is csak vizsgálatok után. Nekem sem végzettségem, sem cáfoló eredményem nincs, így tényleg az ő szava a döntő. A következő megjegyzésére pedig csak kedvesen mosolygok. A kori, bár nem megszokott, és nem is terveztem eddig, hogy rendszeresítem itt, azért meggyorsítja a kiszolgálást. A bartenderünk is meglepődött, hogy ilyen gyorsan szervírozok, mert alig tudja elkészíteni a rendeléseket, pedig gyors keze van. Így viszont elég hamar visszatérhetek az előző beszélgető partneremhez. A kori fékjét most nem vagyok rest használni a leüléshez, hogy ne úgy zuttyanjak le a székre, mint egy zsák só. Én abba, amit most megoszt velem, szinte bele sem akarok gondolni. Persze ez valahol a megfelelő sorrend. Mármint suli, utána munka, valamelyik közben a megfelelő pár, és végül a gyerek. Én is így tervezem, de nem kényszerből. - Azt értem, hogy az unokatesód próbál jó jelöltet találni, de közben nem tudtok agyalni azon, hogy hogyan lehetne ezt, jobb szó híján, kijátszani? - kérdezem bizonytalanul, és nem csak a nem megfelelő szóhasználat miatt. Tényleg nem a „kijátszani” szót akartam használni, de most valahogy nem találtam megfelelőbbet, hatalmas körmondattal meg nem akartam körül járni a dolgot, mert lehet, menet közben elveszítjük a fonalat.
Kezdőlap
