Dylan & Scarlett

Fogalmam sincs, hogy hány óra lehet. Igazából lassan már azt sem tudom, hogy milyen nap van, és azt sem, hogy tettem ma valakinek valamire ígéretet? A múzsa, ez a kényes bestia úgy hajnal három táján kivágott az ágyból, homlokon csókolt és közölte, hogy takarodó alkotni. Színek voltak előttem, tekergőző formák, édes sziluettek, csókos ajkak, meggyillatú lehelet, melybe egy csöpp konyak vegyül. Nevetés, lebbenő árnyfekete kunkori fürtök.
Rutinszerűen főztem magamnak egy kávét, egy bordó hajgumival hevenyészve összefogtam a hajam (fésűt talán három napja látott utoljára, amikor azzal a szép kezű mexikóival végigénekeltük a Harlemet azzal, hogy “Somewhere over the rainbow”) és magamra vettem egy fekete pólót, aminek az elején számtalan paca hirdette, hogy dolgozni szoktam benne. Egy kopott szürke farmer is rám került, de zoknit nem vettem. Sosem hordtam zoknit, imádtam mezítláb járni. Milyen kár, hogy New York alkalmatlan arra, hogy az ember lerúgja magáról a lábbelit és szabadon kószáljon az utcákon. A Central Parkban néha szoktam csinálni ilyet, de szigorúan olyan részen, ahova nem lehet behozni mindenféle négylábú szörnyedvényt. Egyrészt allergiás vagyok rájuk, másrészt, meg nem óhajtok kutyagumiba lépni.
Kibontottam egy üveg gin-t és a randomra bíztam magam a spotify-on. Úgy fél órán belül már a vászon előtt álltam, miközben a csípőm tekergett a zenére, kezemben hol megjelent a butélia, hol valahova letettem. Hajamból úgy álltak ki a különféle méretű és fajtájú ecsetek, mint valami gésa kontyból. Ha tükörbe néztem volna, akkor megmosolyogtató lett volna a látvány, hogy pár órán belül a paletta össze színe úgy virított az arcomon mint valami indián törzsi dísz. Az alkohol fogyott, a zene cserélődött és csak akkor vettem észre, hogy már jócskán benne járunk a napban, amikor megkordult a gyomrom. A gyakorlatilag üres hűtő látványa arra hívta fel a figyelmet, hogy megint elfelejtettem vásárolni, pedig nagyjából hat helyen tettem ki virító színű post it cédulákat, különféle szövegekkel, emlékeztetve magam arra, hogy vásárolnom kellene.

“ Ugorj el a Wallmart-ba mert éhen fogsz dögleni!”
“ A levegőtől nem fogsz jóllakni és a tubus kék akvarell sem finom.”
“Takarodj már vásárolni, mert üres a hűtő.”
“Hány post it kell még, hogy végre elvonszold a hátsód a szupermarketbe?”

Egy tévés motivációs tréner szerint a figyelemfelkeltő mondatok, amiket magunknak címzünk az efféle cetliken, előbb vagy utóbb célba érnek. Hát….annak a motivációs trénernek azt hiszem az igéző kék szemei sokkal hangsúlyosabbak voltak, mint a kijelentésének a valóságtartalma, mert a jelek szerint nálam semmi nem ért célba. Találtam két tojást, meg pár szelet régi bacon-t. Nem egy fejedelmi lakoma, ráadásul inkább reggeli, mint ebéd, de arra tökéletesen jó lesz, hogy csillapítsa az éhségem, és némiképp felszívja a gint.
Odakint lassan szürkülni kezdett, és csak onnan vettem észre, hogy a nap eljárt felettem, hogy villanyt kellett gyújtani.Totálisan elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal és még akkor sem hallottam a telefon csörgését, amikor Moe hívott. Mentségemre legyen mondva, hogy a barna babzsák fotel aljáról, temérdek ruha alól kellett Britney-nek felüvöltenie, hogy “You better work bitch”, amit persze nem hallottam. Ellenben a bejárati ajtó csengőjével, amelyik szerintem olyan hangos, hogy maga Szentpéter is meghallaná az égben. Mondjuk kifejezetten ilyet kértem, hogy akkor is képes legyek meghallani, ha nagyon belemerülök a munkába. Mint most.
Amikor kinyitottam és megláttam Sadie-t az ajtóban, tudtam, hogy valamit baromira elfelejtettem, ahogy azt is, hogy semmivel nem fogom tudni kimagyarázni, hogy miért nem hívtam, és most miért vagyok az ebéd óta elfogyasztott gintől kissé spicces.
- Ezt nem hiszem el! Tudtam, éreztem, hogy személyesen kell jönnöm érted. Van valami, ami nem megy ki mostanság a fejedből?- egy fekete paróka volt rajta, meg egy olyan napszemüveg, amiről messziről ordít, hogy “Híres vagyok,ezért rejtőzködöm.” Sadie MacMoore, jelenleg az Államok egyik legfelkapottabb öt énekesnőjének egyike, akinek nagy szívfájdalma, hogy az európai kontinensre még nem sikerült betörnie. Itthon viszont veszett népszerű. Nem mellesleg a legjobb barátnőm, és a lány, akivel együtt nőttem fel, meg akiről annyi képet festettem, hogy az már szégyentelen. Mai napig állítom, hogy neki van a legformásabb hátsója az egész Univerzumban.
- Hát….- vakarom meg a tarkómat, mint valami pasi, aki tudja, hogy lebukott, és azt is, hogy elég egyértelműek az ellene szóló bizonyítékok, így aztán ezen kívül az egy szavacskán kívül nincs nagyon szükség másra. Sadie hátrahőköl, és elkerekedő szemekkel néz rám.
- Scar….te ittál?
- Mint mindig ha dolgozom, mint látod.- mutattam végig magamon, és elég egyértelműen látszott, hogy a nap nagy részét munkával töltöttem. Na jó meg ittam is. És persze megint elfelejtettem bevásárolni, basszus! Legyintett. Azt hiszem pár éve már letett arról, hogy anyáskodjon felettem. Sok értelme nincs, nem mellesleg én is tudnék olyan dolgokat felsorakoztatni vele szemben, amiért a bulvár ölni tudna.
- Mindegy most már. Annyira magadnál vagy, hogy összevakarjunk téged vállalható állapotra. Megyünk a Harlembe!- jelentette ki olyan hangsúllyal, amiben benne volt az, hogy nekem tudnom kell miért megyünk, és legfőképpen miért ragyognak úgy a szemei. Miközben ruhát vadásztam magamnak a falméretű gardób mélyéről, ő azt ecsetelgette, hogy “A Pasi” milyen jó és milyen szemei vannak és úristen látnom kell milyen virtuóz módon bánik a gitárral, és milyen hangja van….szóval ódákat zengett valami kocsmazenészről, akit le akar vadászni maga mellé, legalább egy duett erejéig.
Dylan. Hoppá, legalább már neve is volt a jelenésnek. Őszintén szólva tényleg nem tudtam miről van szó, de ha Sadie lelkes, én is az vagyok, úgyhogy a viszonylag elfogadható bulikülső mellé még egy fényképezőgépet is a nyakamba akasztottam. Tudtam, hogy Sadie oda meg vissza lesz azért, ha lövök pár képet az ő újjászületett Hendrix-éről, szóval miért ne.
Két órával később már a főbejáraton igyekeztünk bejutni a Harlem legközepén.Sadie szerette volna valamennyire megtartani az inkongnitóját, amit nehezített az a két mattfekete Burberry öltönyös kétajtósszekrény, aki diszkréten próbált a háttérbe maradni, és követni bennünket. A managere nem hagyná, hogy Sadie nélkülük menjen, és ez az egyetlen, amiben én is egyetértettem vele, főleg mióta két éve gyakorlatilag majdnem szétszedték egy piaci virág strandnál. Szóval a Burberry huszárok jönnek, így valamennyire biztonságban érezhetjük magunkat. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy Sadie ebben a rémes fekete parókában úgy néz ki mint Szörnyella lelkes cosplayer-e, aki momentán nem kapott pontos másolatú parókát.
A legnagyobb meglepetésemre odabent nem fogad mindenfelől dübörgő gépzene, nem lehet hallani a techno agytépő ritmusát, ellenben mindent beborít a blues lágy, és könnyed ritmusa, ami olyan mint szeretkezni eső után a frissen kaszált fűben.
- Hozhattunk volna némi füvet…- hajolok előre, hogy a hangom ne vesszen azért el a morajlásban és Sadie nyakának címzem a szavakat. Az asszociációm egyszerűen tökéletes.
- Hoztunk.- jelenti ki tárgyilagos hangon, félig hátrafordulva és a fejét körbefutó vigyorral a képén.
- Viszont először tiszta fejre lesz szükségem meghallgatni a szépfiút, amit rólad már nem igazán lehet elmondani. Úgyhogy te most már csak kólát kapsz inni.- vonszol maga után, megragadva a farmerkabátom ujját, egészen a bárpultig. Nem értem miért nem ülünk közelebb, de Sadie nem is magyarázza meg, én meg nem akadékoskodom túlságosan. Ahhoz még mindig túlontúl húz a fejem, és most már kezd érdekelni ez aaaaa….Dylan.
A hatvanas évekből ideszakadt valódi retro figura lép a szinpadra, hogy felkonferálja a következő fellépőt. Én csak forgatom körbe a fejemet, próbálva az arcokról leolvasni, hogy mennyire örvend népszerűségnek a fickó ezen a helyen, és meglepődve tapasztalom, hogy elég komoly rajongótáborral rendelkezik. No hát ez engem is kíváncsivá tett. Sadie olyan lelkesen tapsol, amilyennek már nagyon régen nem láttam, végül én is a szinpad felé fordulok és meglátom…..ŐT! Aztabasszus! Ez volt az a szó, ami elsőként eszembe jutott, és azt hiszem kezdtem kapizsgálni a jelenlévő nők elég komoly és hangsúlyos fölényét a férfiakkal szemben.
Totális atomcsapás, az a fajta, ami eltalálja az embert és minden érdekli az illetőről: hogy hanyas lába van, a Yankees-nek vagy a Cyclones-nak szurkol, hidegen szereti a kávét vagy forrón, mi a szerencseszáma és…ésssss….hol a pokolban volt idáig, hogy kimaradt a látványa az életemből? A gépemért nyúlok, hogy a fókuszba igazítsam a pasast, és az első pár képet sikerül úgy ellőnöm, hogy megragadom vele a mosolyát. Miközben leülni készülődik, én szinte öntudatlan lépek előre, fókuszálok és fényképezek….még közelebb. A karomon érzem, hogy Sadie megragad, de lerázom a kezét. Ugye nem gondolja, hogy majd onnan hátulról fogom kuksizni ezt a csodaszép pasast? Mennyire kár, hogy nincs hordozható kompakt festőkészletem, vagy legalább egy vázlatfüzetem, amivel felskiccelhetem a vonalait. Marad a fényképezőgép, majd arról dolgozom, bár jelenleg menne emlékezetből is. Újra lépek, és újra fókuszt állítok, mikor a lencsén keresztül észreveszem, hogy nem csak a körülöttünk lévőeknek, hanem neki is feltűnt, hogy kissé abszurd módon viselkedem. És ennek csak részben van köze az alkoholhoz. Másik részben ahhoz, hogy én így működöm: ha valami vagy valaki felkelti az érdeklődésem akkor annak jelét adom. Mint most. Kikukucskálok a gép mögül és elvigyorodom.
- Helloka!- formálják ajkaim vidáman a köszöntést.

Isten az égben, de jól esne most egy pohár ital! Whisky, vagy bármi más, én aztán nem vagyok válogatós. És mivel kell beérnem? Ezzel a nyavalyás, se íze-se bűze ásványvízzel. Ugyanis szabály, hogy fellépés előtt néhány órával már mellőznöm kell az alkoholt. Az egyik oka az, hogy a közönség szórakozni óhajt, nem azt, hogy egy bemákolt blueszenész a színpad mellé lépve a nyakukba zuhanjon, és valószínűleg azt se értékelnék túlságosan, ha az első három sorban állók nyakába rókáznék. A másik - és hangsúlyosabb - ok pedig az, hogy ezzel egyetlen suhintással vágnám ki magam alatt a fát. Amikor egyszer némileg jobban benyomva álltam a színpadra, a végeredmény az lett, hogy a meglehetősen instabil talaj okán amint megpendítettem a húrokat, hanyatt zuhantam a dobfelszerelés közé. Aznap este, miközben már kezdtem józanodni, egy egész litániára való tirádát hallgattam végig a tulajtól, aki kerek perec közölte, hogy még egy ilyen, és végleg kirúg a bárból. És totálisan. Ergo nemcsak fellépni nem tudnék többet, de még egy pohár piára sem térhetnék be. Amúgy váltig nem értem, miért kellett ebből akkor felhajtást csinálni. A fickó, aki a dobok mellett szokott engem kisegíteni életében nem vágott még ki olyan szólót, mint amire a rémület vezette a kezeit. A fenébe is, ha akkora név lennék, hogy megtölteném a Wembley-t, az se érdekelne senkit, ha a koncert kellős közepén meztelen csajok csöcséről szippantanám a kokaint, de most, feltörekvőben lévő muzsikusként kénytelen voltam mea culpázni, és hamut szórni a fejemre. Kell a lóvé, és a hely, meg a tulaj átlag kéthetente biztosít nekem fellépési lehetőséget, szóval ezt nem kéne elkúrni. Noha általában ívben szarok a szabályokra, ez alkalommal elő kellett bányászni magamból a komprimisszumkészségemet, és biztosítani róla, hogy legközelebb és a jövőben is, minden buli előtt olyan száraz leszek, mint a tapló, akár tüzet is lehet majd rajtam csiholni.
A backstage-ben ácsorgok, mármint ilyen hangzatos névvel illetik azt a kutyaólat, amibe éppencsak beleférek. A bár hátsó traktusában, a személyzeti folyosón van egy kis helyiség, esküszöm, valaha takarítószertár lehetett. Még mindig érezni a hypo orrfacsaró bűzét. A gangról nyílik néhány ajtó - a főnök irodája, a dolgozók étkezője, klotyó, miegymás - és a színpadi feljáró, amit úgy oldottak meg, hogy kiberhelték a takarító kamra ajtaját, és a hátsó falát is, amit függöny választ el a színpadtól. Backstage, a faszom... Ennek ellenére ahogy mondják, szegény ember vízzel főz. Ez van, azt kell szeretni.
Türelmesen várok arra, hogy felkonferáljanak. Ez a tisztség általában Trucker-é - bírom a fickót. Mindig van valami sztorija a hatvanas évekből, amikor a fiúk kötelezően hosszú hajat viseltek, és a "szeretkezz, ne háborúzz" jelszót tűzték a zászlójukra. A mai napig úgy él, mint egy igazi hippi, és sirámokat zeng arról, mivé vált a mai fiatalság. A gitárom teste a földön pihen, a nyakát kezemben tartom, és szórakozottan rugdalom a szemközti falat. A függönyön túlról hallani a blues hangszórókból áradó zenéjét, és a közönség egyre erőteljesebb zsongását.
- Minden oké, kölyök? - áll meg hirtelen a tulaj mellettem, és fürkészően pillant végig rajtam.
- Hát hogyne - válaszolok reflexből, és felvillantok egy megnyerőnek szánt mosolyt. - Minden tökéletesen rendben. Józan vagyok, Mr. Simmons - teszem hozzá, de a tulaj még néhány másodpercig úgy fürkészi a homlokomat, mintha azt várná, hogy megjelenik rajta egy alkoholszonda, a valós értéket mutatva, majd kisváratva biccent, és magamra hagy. Kieresztek egy megkönnyebbült sóhajt, és miközben távozik, felvillantom a hátának a középső ujjamat. Öntelt pöcs.
Még öt perc este nyolcig. Noha nem látok a függönyön túlra, de a zajongás egyre erőteljesebb, fogadok, telik a bár. Simmons úgy csinál, mintha csak úgy nyújtana nekem szívességet, pedig ha belegondolok, elég jócskán keres rajtam. Minden este, amikor a színpadon vagyok, a köbre emelkedik az alkoholfogyasztás, ergo jó lenne, ha a fickó nem viselkedne úgy, mintha ő lenne az atyaisten, én meg Ádám, akit a seggéből rántott elő. Ettől eltekintve rá vagyok utalva, szóval átmenetileg nem árt satuba fogni a nagy pofámat.
Végre meghallom Trucker hangját, amint a nevemen szólít, és megcsókolva a nyakamban lógó Szent Rita medált, megragadom a gitárt. Miközben fellépdelek a tenyérnyi színpadhoz vezető három lépcsőfokon, nyakamba vetem a hangszer pántját, és - mint mindig - pár másodpercre elvakít a lámpák fénye, mikor végre fellebben előttem a függöny.
Ováció, taps, füttykoncert. Ahogy a szemem megszokja a vakító fényeket, nagyjából belátni a közönséget, még a reflektorok ellenére is, úgyhogy konstatálom, miszerint az utóbbi Smooty-tól és Zack-től érkezett. Előbbi úgy tűnik magával hozta az egyetem bulizásra és szürkeállomány-rombolásra fogékonyabb tagjait is, szóval egész szép kis kontingenst alkotnak. A többiek - részben legalábbis - ismerősek. Itt vannak, akik keveset kaptak, vagy akiknek túl sok jutott, akik nem tudják, mit akarnak, akik túl sokat akarnak, akik imádják a blues-t, akik azért jöttek, mert divat blues-t hallgatni, itt vannak a lődörgők, a rajongók, a közönyösek. A fiatal fickók, a kamaszkorból éppen kikerült lánykák, a tapasztalt, még mindig forró vérű MILF-ek. Farmerek, szoknyák, térdnadrágok, cipők, bakancsok, szandálok, rövidre vágott hajak, hosszú hajak, tollseprőként szétálló hajak, zsebre dugott kezek, egymásba fonódó kezek, egymás hegyén-hátán szoronganak, és mind rám várnak.
A kisegítő zenészek - talán hívhatnám úgy is őket, hogy a háttérzenészeim - már mind a helyükön vannak: Ed a basszusgitár, Tomy a dobok mögött. Egyetlen intéssel üdvözlöm a közönséget, majd nekifogok, hogy leereszkedjek a színpad közepén álló, gólyalábú székre, és mikor elhelyezkedem, beleszólok az előttem álló mikrofonba, egyetelen kérdést intézve az összegyűltekhez.
- Készen álltok egy kis bár-bluesra? - érdeklődöm, mire nagyjából száz torokból tör elő az üvöltés. Elégedett mosollyal túrok a zsebembe, előhúzva a pengetőmet. Miközben szintre állítom a mikrofonállványt, szemem sarkából tizes nagyságrendben felvillanó fények vibrálnak a szemem előtt - mobilok kamerájának fényei. Nem foglalkozom vele, ez így megy minden alkalommal. Erős a gyanúm, hogy a nők többsége inkább a fizimiskámat igyekszik megörökíteni, hogy otthon aztán húgyosra ábrándozza magát a fotók előtt. Csakhogy ezúttal valami másra is felfigyelek, először nem is a szememmel, hanem a fülemmel. Ütemes kattogás, ami szinte két-három másodpercenként ismétlődik. Felnézek a hangszerről, és egy fényképezőgéppel kerülök szembe: el is csodálkozom a dolgon. Ma már mindenki a mobiljával intéz mindent, aki ragaszkodik a fotózás ilyen formájához az vagy profi fényképész, vagy kedveli a retro dolgokat. Akár egyik, akár másik, mire a színpad széléhez ér a lány konstatálja, hogy őt bámulom - ahogy a környékén is néhányan - és elődugja a fejét az kukucslyuk elől. A legkevésbé sincs zavarban, igaz nem is tűnik olyan típusnak, mint aki kényelmetlenül érezné magát bármilyen helyzetben: bájos arcából egy csintalan szempár villan felém, amelyből pontosan ki lehet olvasni, hogy nemcsak szereti, hanem kimondottan élvezi is az életet, és nem fogja magát vissza semmitől, ami számára a létezés örömét jelentheti. Széles mosolyára csak egy hasonló vigyorral reagálok, majd nemes egyszerűséggel rákacsintok, azzal a mozdulattal, amelyet kimondottan női rajongóknak tartok fenn.
Amíg ez az apró közjáték folyik, Ed kérdőn néz rám, miszerint "Kezdhetünk?" Biccentek válaszul, majd beleszólok a mikrofonba, hangom felerősítve zeng a bár termében.
- Hát akkor vágjunk bele! - adom ki a jelszót, és belecsapok a húrokba, rákezdve Jon Harris dalára. Nem kell hozzá sok idő, talán csak fél perc, mikor érzem a lelkem mélyén azt a különös vibrálást, amely nem a hangerőből, hanem magából a zenéből ered, és amely végérvényesen erre a pályára terelt engem. Szinte feloldódom ebben a furcsa, jóleső lebegésben, ettől függetlenül óramű pontossággal működöm és fogom le az akkordokat. A dal közepe táján már képtelen vagyok ülve maradni, felpattanok, és a gitárszólónál ismét megakad a szemem a fotós lányon, aki száját kissé tátva bámul rám az első sorból. Nem gondolkodom egy pillanatig sem, térdre rogyok a színpad legszélén, pontosan előtte, és miközben virtuóz módon nyűvöm a húrokat ismét megeresztek felé egy mosolyt. Vegye úgy, hogy ez a szóló most egyenesen neki szól, és hát végülis miért ne? Játékos típusnak tűnik, ahogy én magam is az vagyok. Ha játszani akar, hát én simán benne vagyok. Rossz nem sülhet ki belőle - jó már annál inkább.

Dylan & Scarlett

Az igazi és tehetséges művész éhezik, az igazi és tehetséges művész belegázol a mocsokba, meghempereg benne, hogy aztán kiemelkedjen belőle, mint Vénusz a habokból és maradandót alkosson. Legalábbis ez a sztereotípia él az emberekben. Ha jó anyagi körülményeid vannak, ha megvan mindened akkor nem is lehetsz igazi művész, mert végtére is mit tudhatsz te az életről? Valószínű ez munkált bennem akkor is, amikor előszeretettel utasítottam el Moe pénzét, amit aztán persze pár héttel később mégis elfogadtam, mert nem vagyok hülye, hogy éhen pusztuljak, vagy rám küldjék a végrehajtót, mert nem fizetem a rezsit. Szóval valahol próbáltam a saját lábamra állni, igyekeztem valamennyire önfenntartó lenni, de be kellett látnom, hogy a művészeti ambícióim, meg úgy alapvetően az életben maradási ösztöneim néha veszélyes módon ki tudják csapni egymást.
Egy dolgot azonban soha nem tettem volna, még akkor sem, ha ezen múlik úgy alapvetően bármi az életemben : nem dolgozom rendelésre, vagy felkérésre. Nem az vagyok, aki kiül a vászonnal a Time Square valamelyik sarkára, és eladja a felskiccelt vázlatnak sokkal inkább beillő, portrénak csúfolt ceruza rajzait az idióta turistáknak, vagy unatkozó new york-iaknak. Nem bizony, én ilyet nem csinálok. Ettől többre tartom magam. Én a pillanatból táplálkozom, abból az emócióból, ami megragad a egy fél másodperc alatt, bekebelez, majd egyszerűen ellenállhatatlan vágyat érzek az alkotásra, a maradandóra. Én ösztönből festek, ösztönből jön minden ami végül formát ölt. Legyen szó festményről, ceruza rajzról, vagy éppen fotóról.
Sadie elképesztően gyönyörű volt. Az a lány, akit álmomból felébredve is meg tudtam volna festeni úgy, hogy még ott fityeg az ujjaim között a nap első cigije, a nap első fekete kávéja fő a gázon, a nap első pisijét meg el sem csurrantottam, de már ott állok a vászon előtt és Sadie vonásait festem anélkül, hogy modellt állna nekem. Imádtam őt gyerekkorunktól kezdve. Felnéztem rá. A hangjára, a csodaszép karamell színű bőrére, a hullámos lágyarany méz színű hajára, arra ahogy nevetett, ahogy zsörtölődött, ahogy panaszkodott, ahogy lelkesedni tudott mint egy  gyerek. Néha azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok ebbe a lányba, máskor meg azt, hogy olyan számomra, mint egy soha meg sem született testvér. Meglehetősen szélsőséges és be nem azonosítható érzéseim voltak iránta, amikor is azt hiszem úgy öt évvel ezelőtt tökéletesen tisztán és meglehetősen letisztultan rádöbbentem, hogy ő az egyik legfontosabb személy az életemben. Egész egyszerűen nem tud olyat csinálni, amiért hosszú távon haragudni tudnék rá. És talán ő az egyetlen, aki ilyesmire nem is adott okot soha.
Roppant módon különbözünk ő meg én. Ő nagyon összeszedett, és még akkor is képes rendbe kapni a gondolatait, ha olyan részeg mint egy kancsal és sánta csacsi. Én ha iszom, és sokat - és általában ha iszom akkor tényleg sokat- egész egyszerűen egy másik dimenzióba keveredem, és olyan szinten elveszítem a kapcsolatot a jelenlegi valósággal, hogy az már egyszerűen több mint mulatságos. Az alkoholban oldódnak a gátlások, az alkoholban az ember valahogy könnyebben kapcsolatot talál önmagával, a lelkével mindennel ami legbelül zajlik. Ezzel bizony én is így vagyok. A gin meg én képesek vagyunk együtt….legalábbis elméletben….megváltani a világot.
Sadie tulajdonképpen bárhova el tudott rángatni, ahova csak éppen kedve szottyant, és én minden esetben félredobtam nagyjából akármit, ha ő hívott. Nem egyszer hagytam faképnél a csont csupasz modellt alkotás közben, vagy éppen hagytam félbe olyan munkát, amin napok óta dolgoztam szinte megállás nélkül, még arról is elfeledkezve, hogy egyáltalán letusoljak, vagy egyek valamit. Sadie volt az egyetlen ember aki ki tudott rángatni engem a tökéletes elszeparálódásból, vagy éppen hozott le a fű okozta édes kábulatról, minek hatására azt hiszem a világ olyan színekben pompázott a szemeim előtt, amilyen színek szerintem nem is léteznek, és láttam kánkánt  járni Travoltát és Bon Jovit kart karba öltve egy óriási tripben.  
A mai estét azonban rohadtul elfelejtettem. Bár mindig megpróbálok előtte úgy tenni, mintha nagyon emlékeznék, de azt hiszem felesleges a színház. Tudja ő jól, hogy tulajdonképpen már akkor sem emlékeztem az egészre, amikor egyáltalán szóba hozta. Zenész csávó, aki úgy nyűvi a húrokat, ahogy egy A kategóriás pornó színész dumálja le a csajról tizedmásodperc alatt a tangát: tehetséges és benedvesedik tőle az ember seperc alatt. Sadie odáig van minden őstehetségért, és ha rajta múlna szerintem fél Harlemet csokorba kötné és kiadna végre egy igazi és hamisítatlan blues lemezt, amin úgy búgna a mikrofonba mint Aretha Franklin egy kiadós orgazmus után. Sajnos azonban Sadie-t köti egy nyolc éves szerződés meg egy zsíros kis összeg, amiből finanszírozza a nem éppen hétköznapi életstílusát és erről nem hajlandó lemondani. Ő megalkuszik a jólétért, és aprópénzre váltja a tehetségét. Én azonban letettem már róla, hogy mindezzel szembesítsem. Túlságosan elfogult vagyok vele szemben és túlságosan imádom ahhoz, hogy ne húnyjak szemet ezen hibája vagy éppen gyengesége felett. Sokan azt mondják, hogy a pop új kis hercegnője, akire még egy évtized múlva is emlékezni fognak. A fanyalgók szerinte Britney-re is ezt mondták és lám most hol tart….na ja….csakhogy Britney mellett nem volt egy Scarlett aki bárkit képes lenne pofán nyomni, aki csak bármilyen módon is ártani akarna Sadie-nek.
No persze azért azt nem állítom, hogy ne lenne még mit csiszolni azon technikámon, hogy ezen pozíciómat lehetőleg ne matt részegen, egy fényképezőgéppel a nyakamban gyakoroljam, amikor úgy nézek ki mint akiről most készülnek megmintázni a vigyorgás ötven árnyalatát.
Sadie, a szórakozóhelyre érve belengeti a “Ma már többet nem kapsz inni” büntikártyát, amit azt hiszem elég gyorsan el fog felejteni, amint megjelenik a színpadon az a pasas, aki miatt tulajdonképpen ma egyáltalán eljöttünk ide. Én például dolgoztam a legújabb kiállításomon, ami öt hónap múlva lesz esedékes, és még sehol nem tartok vele. Még csak egy rohadt ihlet szikrám sincs arra nézve, hogy egyáltalán mi legyen a témája. De van az a mondás, hogy ahol isten elzár egy csapot az ördög a másik oldalon megnyit egy másikat. No az én másik csapom éppen akkor lép ki a fénybe, amikor próbálom befogni fókuszba a színpadot a gépemmel. Megvan az ihlet szikrám, basszus!
Kicsúszik a lábam alól a talaj, és azt hiszem már csak rutinból kattogtatok párat, mert a lencse mögül nézve szédítően bevonz a srác a bugyirohasztó mosolyával. Nem csak neki tűnik fel a színpad közelében a sertepertélésem, hanem másoknak is. Apró nevetgélés hangja jut el hozzám valahonnan nagyon távolról, ami azért is vicces, mert gyakorlatilag alig egy karnyújtásnyira tőlem két csajszi röhög ki engem nemes egyszerűséggel.
A hangja felharsan a mikrofonba. Készen állunk? Ó igen, én nagyjából mindenre és bármire készen állok amit csak akar, és a hangokból, abból ahogy felharsannak körülöttem, úgy érzékelem, hogy még jó pár nőnemű egyed gondolja pontosan azt amit én is. Ez a pasas egyszerűen a fényképezőgép lencséje elé született. A kamera imádja őt, nem tudok róla rossz képet csinálni. A mosolya megolvasztja még a fókuszt is, és minden kattanás olyan, mintha a kamerám is kéjesen nyögne, velem együtt. Újra belenézek a lencsébe, és a felerősített és közeli képen sikerül elkapnom a kacsintását. Aztarohadt….az ajkaim elválva egymástól úgy maradok, és próbálom feldolgozni azt a pillantást, azt az egyetlen másodpercet ami totálisan nekem szólt. Nekem szólt ugye? Sadie odáig van a srác gitárjátékáért, én meg odáig vagyok a srác mosolyáért, amiről azt hiszem ezer meg egy képet tudnék festeni. Meg akarom rajzolni, meg akarom festeni, azt akarom, hogy az ecsetem alatt szülessen meg újra és újra ez a mosoly. Bezsongok, de komolyan, és ezen nem segít azon tény sem, hogy végül a zene felhangzik, miközben én már kvázi a szinpad szélénél állok, hatalmas, kerekre táguló szemekkel, ajkaim beharapva táncikálok a zene pszichedelikus ütemére.
Elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Jelen pillanatban csak a zene szédítő üteme, Dylan, meg én létezünk ebben az univerzumban, és esküszöm mindennek semmi köze nincs ahhoz, hogy ittam vagy sem. A fű már csak rásegítés lehet. Körülöttem mindenki más is is extázisban vonaglik a zenére, vannak csajok akik az ájulás határán billegnek ide-oda. Dylan rohadtul ért ahhoz, hogy a személyes varázsát ötvözze a tökéletes gitárjátékával. Egy idő után már fényképezni is elfelejtek, csak ide-oda billeg a nyakamban a gép. Szívom magamba a srác játékát, a zenét, meg a hangulatot, a mámort, ami engem is magával ragad.
Aztán egyszercsak térdre rogy, és ujjai veszett sebességgel kezdik nyúzni a húrokat.  Atyaég Ha így képes játszani a hangszeren mire képes egy…..na jó, bele sem merek gondolni. Illetve bele merek, csak az túlságosan magával ragadja a fantáziám. Közelebb lépek a színpadhoz….ahogy rám néz….aztaaaaaaa nekem játszik. Hátranézek Sadie-re, miközben magam elé mutogatok Dylan-re, aki totális átszellemültstéggel tépi a húrokat.
- Nekem tolja….aztarohadt!- mutogatok neki, miközben csípőm ide-oda jár a zene egyre vadítóbb és egyre magával ragadóbb ritmusára. Sadie csak bólogat és vigyorog. Én meg visszaforulok, és a gépet magam elé emelem, szinte centikről véve fókuszba a srácot.
- Ez az bébi, told csak! Mosolyogj, ez aaaaaaazzzzz! Úristen! Csodás! Ez az csináld még! Nagyon jó!Ahhhhhhhhhhhhh!- kattog a gép, miközben nem lehet eldönteni, hogy a hangom, amelyből gyakorlatilag érezhető, hogy totálisan bezsongtam a gitáros pasastól annak szól, hogy beindultam tőle, vagy egyszerűen elvarázsolta a fényképezőgépem. Talán mindkettő. Vagy az egyik kicsit jobban. De jelenleg a művész és a nő viaskodik bennem. Tudom, hogy ő lenne az utóbbi idők legjobb modellje, ugyanakkor azt is tudom, hogy egész éjszaka képtelen lennék betelni ezzel a mosollyal. Az ágyban.
Hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra. Az egyik szép szál Mr Burberry öltönyös áll mögöttem, a fejével biccentve a pultnál álldogáló Sadie felé, aki meg tapsol mint kislány a cukorkaboltban.
- Miss MacMoore kéri, hogy jöjjön vissza a pulthoz.- a hangja a fülem közelébe csendül, csiklandozva a fülcimpámat a forró lehelete. Szürke íriszeim bocsánatkérően villannak Dylan felé, miközben leengedem a gépet, fejemmel a pult irányába bökök. Bár Sadie-n paróka van, szerintem szépen lassan a hülye is fel fogja ismerni őt. Mondjuk remélem inkább utóbb mint előbb, nem szívesen menekülnél innen anélkül, hogy a srác megadta volna a telefonszámát. Muszáj őt megfestenem: csupaszon, egy szál gitárral, ahogy térdre rogyva azzal a csibészes mosolyával ajándékozza meg a világot. Megvan a következő kiállításom anyaga, feltéve ha sikerül rávennem, hogy álljon nekem modellt.
- Egy isten vagy bébi! Legyél a múzsám!- formálják ajkaim a szavakat, bár már hang is társul mellé, amely a női sikongatásokat igyekszik túlszárnyalni, és hagyom, hogy az öltönyös, megragadva a karom a pult felé kormányozzon. Utolsó mozzanatként még hátrafordulok.
- Gyere a pulthoz, van fű!- Sadie is kellő húzóerő lenne, de erre úgyis rá fog jönni, ha a fellépés végén elfogadja a meghívásomat. Meg persze Sadie meghívását, amit a másik Burberry öltönyös tolmácsol Dylan felé nem sokkal a távozásomat követően.
- Miss MacMoore és Miss Morabell szívesen látná önt egy italra a pultnál.

Morrison egyszer, ritka józan pillanatai egyikében azt mondta, hogy üstökös akar lenni, ami átsuhan az égen, soha senki nem látja viszont, de nem is felejtik el. Egyetértek a fószer agymenésével, azzal a kis módosítással, hogy én nem akarok másodpercek alatt átzúgni az univerzumon, aztán semmivé válni, én úgy akarok állni a magasban, mint a betlehemi csillag annak idején, ragyogóan és jól láthatóan. Állítólag minden művész pályája ugyanolyan ívet ír le: felkapaszkodnak a hegyre, de a csúcsról már csak lefelé vezet az út. Nos, akkor közlöm, hogy én nem fogok a völgy felé ballagni, én lesátorozom a tetőn, vagy csak simán átkapaszkodom egy másik hegyre. A lehetőségeim végtelenek, csak meg kell ragadni őket, és ha így megy, hát így megy, feláldozva mindent az elhivatottság és tehetség oltárán. Carmichael egyszer megkérdezte tőlem, megbántam-e a döntésemet, hogy hátat fordítottam a családomnak, meg velük együtt a kényelmes, anyagiakban bővelkedő élet lehetőségének. Gondolkodás és hezitálás nélkül azonnal egy őszinte nemmel válaszoltam, és ezt komolyan is gondoltam. Nem hiányzott a famíliám, miért is hiányzott volna? Egész pontosan kik hiányoztak volna? A sznobizmusba és vagyonba belebolondult szüleim, akik úgy viselkedtek, mintha minden Hutchinson egy király lenne? A húgom, aki gyenge volt ahhoz, hogy hozzám hasonlóan a sarkára álljon, és a saját útját kövesse ahelyett, amit kijelöltek számára? Amikor néhány évvel ezelőtt bezártam magam mögött a szülői ház ajtaját tudtam, hogy innen nincs visszaút, a szakítás végleges. Nem bántam akkor sem, és ma sincs ez másképpen. És ha a családom nem képes elfogadni azt, aki vagyok, hát bekaphatják. Megtaláltam a helyem a világban, és az itt van, a színpadon. A lámpák fényében, a gitár húrjainak fémesen érdes érintésén az ujjaimon, a lányok sikítozó sokasága előtt, nem pedig abban az elit, elhülyült csordában, ahová a születésem jogán és okán engem beskatulyázni szándékoztak. Ha a világ, amiben élsz, nem enged álmodni, költözz egy olyanba, ahol megteheted! Tudom, hogy mit szeretnék elérni, és ezért bármit meg is teszek, az akaratom pedig pont olyan erős mint Buddhának, aki úgy ült le a fügefa árnyékába, hogy száradjon rá a bőr és porladjanak el a csontjai ha azelőtt felkel mielőtt megvilágosodik.
Csak éppen én sem vagyok kivétel az alól a szabály alól, hogy minden kezdet nehéz. Sok megalkuvás, rengeteg kompromisszum, ezernyi lenyelt béka az osztályrészem annak a hőn áhított magaslatnak az eléréséig. Ha nem így lenne, akkor most már bennem lenne legalább fél üveg whisky, és nagy ívben szarnék arra, hogy a tulaj olyan árgus szemekkel figyel a színfalak mögül, mint egy CIA-ügynök. Így viszont kénytelen vagyok bizonyos fokú önmérsékletet magamra erőltetni, és egészen a fellépés végéig undorítóan józannak maradni. A közönségem mázlista, nekik erre vonatkozóan nincs előírás. A színpadra lépésemkor kitörő ováció szárnyán legalábbis olyan alkoholfelhőt hoz felém a légkondi, hogy a puszta huzattól is be lehetne rúgni. Ami engem illet, egyelőre kénytelen vagyok a zenében feloldódni, és abban nincs is hiba. A dallamok számomra olyanok, mint a gyereknek a bölcső, elringatnak és átölelnek, egy másik világba varázsolnak, ami összemosódik a jelennel, mint egy különös, szürreális, mégis jóleső álom. Talán ennek a különös kettősségnek tudható be, hogy még a ködfátylon keresztül is felfigyelek a fotós lányra és a kissé sem visszafogott közeledésére, bár alighanem egyszerre kellene vaknak meg süketnek lenni ahhoz, hogy ne tűnjön fel a jelenléte. Hozzá vagyok szokva, hogy a nők lába a puszta látványomra is kocsonyává válik, és elég egy jól sikerült mondat ahhoz, hogy úgy boruljanak előttem a padlóra, mint mikor Godzilla kirúgja egy épület sarkát, és összedől az egész, én meg nem vagyok az a típus, aki elzárkózik az elől, hogy erre még egy lapáttal rá is tegyek. Ugyan miért is kellene visszafognom magam? Egyszer élünk, annak pedig ki szeretném élvezni minden egyes másodpercét és lehetőségét. Egyébként meg egy kis flörttől még kétlem, hogy eljönne az apokalipszis, és a pokol lovasai húznának engem egyenesen le a gyehennába.
Ennek a gondolatvezetésnek a hatására rogyok térdre a dal közepén, pontosan a lány előtt, és még talán soha nem játszottam olyan virtuóz módon, mint jelenleg. Beleadok mindent, amire csak képes vagyok, és nem is eredménytelenül. A Fotós Lány először úgy bámul fel rám, mint aki előtt kinyitották a frigyládát, aztán hátrafordulva közvetíti a nyilvánvalót, arra az eshetőségre, ha a barátnője esetleg az elmúlt öt percben elvesztette volna a szeme világát, de gyorsan visszafordítja a képesebb felét irányomba, és szorgos kattogtatásba kezd. Elméletileg lassan kiadhatja a fotóit keményfedeles kötésben, legalább három folytatásban, ugyanarra a témára, ergo rám. A legviccesebb viszont az, hogy ezt olyan hanghatásokkal és felkiáltásokkal kíséri, mintha egy pornófilm utószinkronjára kérték volna fel, ettől masszív vigyoroghatnékom támad, mert volt már dolgom olyan nővel, aki igencsak hamar kopogtatott a mennyország kapuján, de olyannal, aki a puszta látványomra meg gitárjátékomra élvezett, na olyannal még nem találkoztam. Valami oknál fogva olyannyira bejön ez az erotikusan túlfűtött viselkedés, hogy ráteszek egy lapáttal, a dal vége felé fordítok egyet a gitáromon, az alját a csípőmnek támasztva a hangszer nyaka most szinte merőlegesen nyúlik a plafon irányába, mint egy méretes nemi szerv, és bal kezem ujjai úgy járnak az akkordokon, kicsivel a felső nyereg alatt, ami szinte önkielégítéssel is felérhető, legalábbis szemre. Szinte tapintani lehet a helyiségben megülő sóhajfelhőt, fogadok az itt jelen lévő nők kilencven százaléka beindult a látványtól. És a pasik kis része is, fene a gusztusukat.
- Igen, bébi... - nyögöm én is bele a zenébe extázisban, a jelenetbe viszont belerondít, amikor megjelenik egy fickó a Fotós Lány hátánál, és visszahívja a pulthoz, a barátnője mellé. Bocsánatkérő mosollyal hagy magamra, de előtte még gyorsan odasúgja a meghívást. Egy szép lány, és fű? Naná, hogy egy BDSM bolt teljes bilincskészletével sem lehetne engem visszatartani!
Véget ér a dal, az utolsó akkordok után éppen feltápászkodom, amikor megjelenik egy másik pasas, és rámmereszti a szemeit. Én sem vagyok éppen kertitörpe, de ez a fószer akkora, hogy ha szabadtéren lennénk kitakarná a Napot. Olyan az alkata, mint egy páncélszekrénynek a bankok legmélyén. Tartózkodóan pislogok rá, mert a megtestesülése alapján nem tudok rájönni a státuszára: lehet FBI ügynök, vagy maffiózó, de akár adóügynök is, én meg fejben már végigpörgetem, mit kell majd ártatlan ábrázattal letagadnom, de felesleges a felkészülés: egy újabb meghívás érkezik. Méghozzá Miss... valakiktől, nem voltam képes megjegyezni a neveket.
- Azok meg kik? - teszem fel a nem igazán túlcizellált kérdést, de már csak az óriás hátának, mert visszaballag, és az útirányát szem előtt tartva leesik az egycentes. A két Miss közül valamelyik nyilvánvalóan a Fotós Lány.
Egy biccentéssel jelzem a távolba, hogy oké, vettem a lapot, és megyek is amint lehet, de gyanítom, hogy ha egy dal után otthagynám a színpadot, másnap már Simmons íróasztalán állna a fejem, egy csinos ezüsttálcán, úgyhogy lenyomok még két számot, közben szinte folyamatosan tartom a szemkontaktust az iménti ismerősömmel, és mikor lezárom a Heavy Long way from home című dalát egy utolsó akkorddal, kissé már izzadtan szólok bele a mikrofonba.
- Tartunk egy kis szünetet, addig is igyatok, amennyi belétek fér! Nemsokára folytatjuk - intek a közönség felé, megköszönve ezzel a tapsot. Ezzel a főnöknek sem szokott baja lenni, mármint a szünetekkel, így szoktuk csinálni, három-négy dal után jön némi pihenő. Enélkül esélyem sem lenne végigmuzsikálni az éjszakát egészen hajnalig, és ezzel ő is tisztában van.
Leugrom a színpad széléről, és útba veszem a bárpultot. Ott már láthatóan emelkedett kissé a hangulat, mind a két lány felpörögve röhögcsél, alighanem valami csajos dolgon, amit jöttömre vihorászássá szelidítenek. Hogy a jointra rágyújtottak-e már kétséges, de az alkoholneműektől nyilvánvalóan nem tartóztatták meg magukat.
- Üdv, hölgyeim - lépek oda azzal a kisfiús mosollyal a tandemhez, amelytől tudom, hogy remegni kezdenek a női lábak. Nem tartom szükségesnek bemutatkozni, nyilván pontosan tisztában vannak a nevemmel. A kettes számú csajt is szemügyre veszem, furcsamód ismerősnek tűnik.
- Mintha téged már láttalak volna valahol... De nem ugrik be, hol. Nézd el nekem, nem a bunkóság mondatja velem- gondolkodom és mentegetőzöm hangosan. - Nem kell hozzá sok ész, hogy ő a testőröd, így vagy nagyon jó az álcád, vagy én vagyok tájékozatlan hülye - csak egy idióta nem vágná le, hogy paróka van rajta, amitől úgy néz ki, mint a korai Tina Turner valami darkmetal verziója.
- Ha nem tévedek, akkor Trezor - bökök hüvelykujjammal az óriásra, aki a háttérben álldogál - közvetített nekem egy meghívást. Feltéve, ha még áll az ajánlat - biccentem kissé félre a fejemet.
- Élvezed a showt, Fotós Lány? - fordítom figyelmemet most egy mosollyal  előbbi "partnerem" felé, aki ebben a pillanatban rakja le a gépet a kezéből. - Úgy tűnt, hogy igen. De eddig még nem láttalak itt egyetlen fellépésemen sem, pedig szemre már be tudom lőni az állandó résztvevőket. Ilyen szép lányt biztosan nem felejtenék el - ülök fel egyetlen laza mozdulattal egy bárszékre. - Pláne egy olyat, akinek ennyire... khm, hallhatóan elnyertem a tetszését - vált a mosolyom jókedvű vigyorba. Azok a nyögések és biztató felkiáltások benne ragadtak a fülemben, de már teljesen más aspektusban. Konkrétan erotikára kihegyezve. Sokan szoknyavadásznak hívnának, de ez a legkevésbé sem állja meg a helyét. Egyrészt nem részesítem előnyben a szoknyás lányokat a nadrágot viselőkkel szemben, másrészt nem vadászom rájuk, önként és rábeszélés nélkül adják nekem magukat. Az vesse rám az első követ, aki hülye lenne a lehetőségeket kihagyni.
- Na és miféle szerencsre, vagy vonzóerő irányított titeket ma este ebbe a bárba? - érdeklődöm, és tényleg kíváncsi vagyok a válaszra. Vagy tényleg a véletlen hozta őket ide, vagy célzottan miattam jöttek. Remélem az utóbbit - ezzel már lehetne kezdeni valamit.

Dylan & Scarlett

Sadie és az én barátságom tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy ki nem állhattuk egymást. A családjaink jóban voltak. Nem meglepő ez olyan üzlettársak között, akik azon túl, hogy közös érdeklődésük elsősorban a pénz, a még több pénz és a lehetetlenül sok pénz, na meg a jelentős befolyás körül forog, még mellette barátok is. Ritka dolog ez üzleti körökben, de Moe bácsi és Sadie papája között megvolt.
“Játszatok szépen egymással lányok, amíg a felnőttek megbeszélik amit kell!”
Hangzott el nem egyszer ez a mondat, és emlékszem, hogy ki nem állhattam, ha meg kellett osztanom a babáimat vele, de ő is hasonlóan érzett velem kapcsolatban, ha éppen mi mentünk hozzájuk látogatóba. Aztán engem elkezdett érdekelni a rajzolás, őt meg a zene, és valahogy különös módon érdeklődni kezdtünk a másik hobbija iránt. Hallottam őt az első énekléseinél, amikor az anyukája egyik hosszú nyakú parfümös üvegét használta mikrofon gyanánt, és rohadtul elhitte magáról a fejére terített fekete kendő alatt (ami a hosszú hajat szimbolizálta), hogy egy Whitney Houston veszett el a torkában. Ő meg kíváncsian lapozgatta a vázlatfüzetemet és nézte az első skicceimet kutyákról, macskákról, a házunk előtti juharfáról, vagy éppen Moe bácsi kezéről, ahogy a szivart tartja benne, és persze elalszik a baseball meccsen.
Később én mindig szerelmes voltam valakibe, ő gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. Én mindig valami baromságon törtem a fejem, ő megpróbált jókislány maradni. Aztán valahogy úgy alakult, hogy az első hülyeségeinket együtt követtük el. Együtt fulladtunk majdnem bele az anyja rettenetes vaníliás cigijébe, együtt ittuk magunkat le hányásig, megcsapolva az apja méregdrága italokkal telezsúfolt bárszekrényét. Ő volt az első ember, az első lány, akit megfestettem meztelenül, akit gyönyörűnek és ellenállhatatlanul vonzónak találtam. Okos volt, a hangja szárnyalt, szinte átváltozott ha szinpadra került, és tudtam, hogy az érzést én a magam tizenhat évével alaposan összekeverem, mostanra már tisztán látom mit jelent nekem Sadie: a testvérem, a múzsám, az örök legjobb és soha véget nem érő barátságom záloga. Sadie híres lett. Eleinte csak New Yorkban, aztán a keleti parton, végül berobbant a nyugati partra is, és hirtelen egy hatalmas rajongótáborral találta szembe magát, és mindenki őt akarta. Őszintén szólva ez nekem mindig olyan fura volt, mert számomra ő ugyanaz maradt. A csaj, akit imádok, akivel mindent meg tudok beszélni, akiről bármikor ledumálom a ruhát, és miközben gint nyakalok, nevetve riszálom a csípőmet valami füstös blues-ra, és ujjaim között megjelenik majd eltűnik egy szépen megtekert spangli, disznó viccekkel traktáljuk egymást, én meg festem őt akár másnap reggelig is belemerülve az alkotásba.
Én nem vagyok híres. Vagy legalábbis nem olyan értelemben mint Sadie. Vannak kiállításaim, amelyeken szépen kelnek a képek, és nem is olyan rossz áron, de valószínű akkor fogok majd befutni ha már egy ideje nem leszek az élők sorában. Ez a művészek rákfenéje. Csak akkor érdeklik az embereket, amikor már por és hamu alakban fetrengenek a föld alatt. Szóval én egy ideig még elvagyok ezzel a viszonylagos ismeretlenséggel, és bár igyekszem mindenben támogatni Sadie-t, néha nagyon ki tudja csapni a biztosítékot, ha valahol jól érzem magam, mégis mennünk kell, mert az emberek szépen lassan felismerték őt.
Erre a helyre ma az ő kedvéért jöttünk, és meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá ahhoz a sráchoz, akiről ódákat zengett. Mondjuk már ekkor gyanakodhattam volna, mert Sadienek nem csak a hallása jó, de valahogy különös érzékkel szúrja ki azokat a pasasokat, akiktől nem feltétlen akar bármit egy közös munkán kívül, viszont nálam kegyetlenül betalál velük. Az egyiknek a szemei gyönyörűek, de olyanok, hogy nagyjából harminc órán keresztül képes vagyok egy rohadt zöld árnyalattal elpepecselni, csakhogy megtaláljam a megfelelőt. A másiknak a kezei gyönyörűek, a harmadiknak az ádámcsutkájától gerjedek be. Jó belátom, ez utóbbi talán kissé perverz és hovatovább elgondolkodásra adhat okot azt illetően, hogy milyen jellegűek is a preferenciáim, de legtöbbször tényleg csak a modellt látom bennük. A vászon koronázatlan királyait, vagy éppen királynőit, akik után szinte megszállott sóhajjal sikolt az ecsetem, és gyakorlatilag zizegnek és zsongnak a színek a palettámon.
Szeretem a fényképezést, odáig vagyok a pillanat megörökítéséért, de őszintén szólva ez számomra kicsit olyan, mintha egy igazi gourmand beülne egy Mekibe és rendelne magának egy dupla sajtburgert: pillanatnyilag csillapítja az éhséget, de rádöbben, hogy igazából a narancsos bélszínt hercegnőburgonyával jobban komálja és máris bűntudata támad.
Na nekem egy pillanatig sincs viszont bűntudatom, amikor a színpadon megpillantom a srácot, aki miatt ma itt vagyunk, és aki nagyjából egy percen belül képes úgy bejutni az érzékeimbe, felkelteni az érdeklődésemet, hogy az már szinte siralmasan nevetséges. Sadie azt hiszem a pultnál remekül szórakozik, bár esélyt látok arra, hogy hamarosan értem küld majd valakit, mielőtt az alkohol gőzében és persze a felfokozott, meg a zene által rájátszott extázis közepette lélekben gyakorlatilag produkálok egy lájtos orgazmust géppel a kezemben. Hajlamos vagyok az efféle exhibicionista dolgokra, elvégre, művész lennék, aki a pillanatot ragadja meg, és abból igyekszik kihozni a legtöbbet. Ha pedig ehhez az kell, hogy minden benne forrongó és kavargó érzelmet, életimádatot töményen engedjen a világba ömleni, akkor megteszem.
Szavakkal is hangot adok annak, hogy milyen hatással van rám mindaz ami a színpadon történik. Dylan valóban az a fajta zenész, aki gyakorlatilag nyakig merül a ritmusba, a muzsikába, aki megmerítkezik benne, miközben a puszta kisugárzása és jelenléte képes az embereket, nemtől és kortól függetlenül is lázba hozni. Közöttük engem is. Imádja őt a gépem fókusza, ahogy én is, és tudom, hogy ez nekem nem elég. Eddig szenvedtem, hogy mi a francot fessek. Csak álltam a vászon előtt és mindenféle marhaságot képzeltem. Nem találtam hetek óta a helyem, és kínomban már egy másfél kilós tiszta disznókarajt is képes lettem volna a vászonra álmodni, csakhogy kiélhessem az alkotási vágyam….de nem kell ilyesmire fanyalodnom. Itt van ez a srác, aki nyűvi a húrokat, aki kikacsint nekem a zene mögül, aki szórakozik velem, aki majdhogynem a tekintetével végigtapizza az összes porcikámat….én meg hülye lennék tiltakozni. Amikor a keze a megemelkedő gitár nyakán úgy jár, mintha egy méretes falloszon cizellálna, gyakorlatilag olyat sóhajtok, hogy ha kicsit erősebb lenne, akkor cunamiként seperne végig az egész közönségen.
A tökéletes pillanatot perszehogy most kell agyon csapni,noha nem fogok csak úgy elsétálni, hogy ne adnám Dylan tudtára, hogy veszettül bejött amit csinált, nagyon tudnám még élvezni a hasonló előadást, és odáig lennék ha megfesthetném őt. A mosolya tökéletes, egyszerűen hosszú ideje nem láttam pasast, akiknek ilyen vérforralóan megkapó lett volna a mosolya. Sadie egyik jól öltözött testőre visszakísér a pulthoz, én meg könnyedén huppanok le, miközben egy reménykedőn kívánkozós sóhajjal visszapillantok a színpad felé.
- Ugye mondtam, hogy egyszerűen ezt látnod és hallanod kell?- Sadie hangja olyan huncut, olyan “én megmondtam te kis majom” színezetet ölt, és be kell látnom, noha utálom elismerni ha igaza van, de most tényleg igaza van….ha kihagytam volna  a mai estét épületes barom lennék. A srác a színpadon egy újabb zenébe kezd bele, miközben a tekintete a füstös fényeken keresztül is felém irányul. Vagy felénk….nem tudom eldönteni, de azt hiszem van bennem annyi egészséges egoizmus, hogy ezt most a sajátomnak tulajdonítsam.
- Duettet akarok vele.- jelenti ki egyszerűen Sadie, akit láthatóan és érzékelhetően elsősorban Dylan gitárjátéka és hangja varázsolt el.
- Én meg lefeküdni és megfesteni. Bár a sorrendet még nem döntöttem el.- teszem hozzá hirtelen és gondolkodás nélkül, és biccentek az egyik testőrnek, amikor elém tesz egy poharat. Gyanítom alkohol az nincs benne. Sadie komolyan gondolta, hogy az este elején inkább józanodnom kellene. Józanodnom? Ember, hát nézz már a szinpadra! Részegebb leszek pia nélkül, ha még tovább bámulom.
- Mindjárt gondoltam. - neveti el magát Sadie, és összekacsintunk, majd megint nevetünk.
- Most miért? Nem akarok feleségül menni hozzá, csak élvezni amíg megihlet.- vonom meg a vállam, és a poharamba kortyolok. Gyömbértea. Úristen, engem meg akarnak mérgezni! Ettől tényleg ki fogok józanodni.
- Füvet ígértem neki, szóval ajánlom, hogy tényleg legyen nálunk, különben kénytelen leszek magyarázkodni. Hoztál….mondd, hogy hoztál! Vagy legalább Colhun-nál van.- a nagyobb darab testőr felé biccentek-. Őszintén szólva hosszú időbe telt megjegyeznem a nevüket, mert olyan baromira egyformák. És őszintén sokáig azt is hittem, hogy ha komoly baj lenne nem tudnék Sadiet megvédeni. Aztán jó pár alkalommal rácfoltak erre, amikor tapintható és érzékelhető profizmussal menekítettek ki bennünket olyan helyzetből amiből fogalmam sincs hogyan jutottunk volna ki.
- Édeshármast nem ajánlottál véletlenül fel neki?- röhögi el magát Sadie, bár tudja, hogy az ilyen kérdésekkel óvatosan kell ám bánni, mert hajlamos vagyok komolyan venni.
- Kellett volna?- dobom vissza a kérdést, mire mindkettőnkből kitör a röhögés. Ekkor ér Dylan a második szám végére, és indul meg a pult irányába, leugorva a színpadról.
- Jó esét, Dylan!- Sadie óvatos, bár láthatóan, a ragyogó tekintete tökéletesen elárulja, hogy nagyon is kedvére való volt, amit látott a színpadon. Főleg a zene. Igaz, akár beismeri akár nem, a látvány sem volt számára utolsó. Ismerem annyira, hogy egyetlen szempillarezdüléséből érezzem, ha nem is annyira, mint nekem de bejön neki a srác varázsa.
- Hello baby!- dobom oda lazán, mintha már ezer éves ismeretség lenne közöttünk, de tekintve, hogy egy zenével vegyített gondolati orgazmust éltünk át a szinpad mellett egy két perc erejéig, ehhez igenis jogot formálok magamnak.
- Hát az lehet….gazdag szülő gyermeke, gyakran megfordul a címlapon.- jelenti ki Sadie, bedobva a szokásos kártyát arra az esetre, ha nem feltétlenül ugrana be az embereknek ebben a rémes parókában, hogy ki is ő. Nem is értem minek fárad vele. Olyan jellegzetesen gyönyörű arca van, hogy lehetetlenség egy idő után nem felismerni. Úgy tűnik Dylan azon kevés kivételek egyike, aki a pophercegnőt nem ismerte fel.
- Trezor….- prüszkölve röhögök bele az éppen kortyolt gyömbér teámba, és próbálok levegőhöz jutni, amire aztán Sadie is elneveti magát, kissé előre hajtva a fejét.
- Igen…az ajánlat még abszolút áll.
- És az extra is.- teszem hozzá a magam részéről mintegy mellékesen, és a nyomaték kedvéért komolyan és hevesen bólogatok is. Úgy ám. Remélhetőleg valamelyik jól öltözöttnél van joya, szóval nem hiába ígérgettem Dylan-nek. Otthon nálam még számtalan más is, de ezt már csak én gondolom tovább.
- Hogy élveztem e? Szerintem elég jól láthatóan és hallhatóan nagyon élveztem. A gépem is. Nem tudom melyikük gerjedt jobban rád: a lencse vagy én, de tény, hogy körülöttem szinte tapintani lehetett az extázist amit a közönségedből kihoztál. Nem tudom hogy csinálod, de brutális vagy.- miközben beszéltem, a Dylan által Trezornak titulált Colhun egy pohár italt tesz le a srác elé. A helyen kapható jó minőségű whiskey lehet, ami színben eléggé hasonlít az én italomra. Gyaníthatóan a testőr saját maga ellenőrizte, hogy ne merjék felvizezni.
- Igazából engem ő csábított ide, miattad. Most meg már azt hiszem ő van itt azért, mert én miattad maradok. Vagy valami ilyesmi.- magyarázom neki, miközben Sadiere mutogatok, aztán magamra, aztán rá, végül legyintek egyet könnyedén. Sadie persze röhög rajtam, ami nem meglepő, fordított helyzetben én is csak vihognék őrajta.
- Mit gondolsz Dylan, kellő vonzóerő vagyunk ahhoz, hogy ha itt végeztél ma estére esetleg velünk tarts?- szegezi neki a kérdést Sadie, én meg egyszerűen csak megnyalom a számat jelentőségteljesen, és totál ártatlanul - na persze!- ahogy végignézek a srácon. Innen közelről még inkább van egy vonzó hatása, ami kár is lenne tagadni, nekem kegyetlenül bejön.
- Szívesen beszélgetnék veled a zenédről.- teszi még hozzá, és tudom, hogy ő ezt komolyan is gondolja….mármint, hogy erről beszélgetne vele.
- Én másról is….- teszem hozzá bólogatva és vigyorogva, miközben belekortyolok az italomba….ital! Gyömbértea. Anyám, ez egyszerűen büntet! Még tíz perc és rendes italra fogom cserélni, nincs az az isten, hogy én ettől tovább szenvedjek.

Még mindig él emlékeimben az a nap, amikor felrúgtam a ház békéjének amúgy is ingatag lábakon álló illúzióját. Sötétedés után értem haza, ruhámon a pernye kesernyés szagával, minden szál szövetbe beleitta magát a füst, mikor az egyetem sportpályájának közepén szertartásosan elégettem a könyveimet. Azon a napon döntöttem el, hogy a saját utamat akarom járni. Nem akarok ügyvéd lenni, eszem ágában sincs olyan hideg, kimért és szertartásos életet élni, mint a szüleim. Azon a napon döntöttem el, hogy a zenével akarok foglalkozni, és ezt a kamaszok kíméletlenségével, meg a megcsömörlöttség érzésével vágtam a családom tagjainak szemébe, nem is eredmény nélkül. Apám ököllel verte az asztalt, anyám pedig előadta a hattyú halála nagyjelenetet, megfelelő mennyiségű könnyekkel körítve. Miközben azt hallgattam, milyen szégyent hozok a családra, azon tanakodtam mekkora kár, amiért anyám egész életében azzal foglalatoskodott, hogy unatkozó, gazdag háziasszonyt játszott. Elmehetett volna színésznek, Hollywood-ban ennél jóval kisebb alakításokért is szórják az Oscar-szobrokat. Egész éjjel tartott a haccacáré, drága nemzőim bevetettek mindent a meggyőzésem érdekében, a lelki terrort, és az érzelmi zsarolást is, de úgy pergett le rólam a teljes eszköztáruk, mint viharkabátról az eső. Végül aztán választás elé állítottak: vagy a család, vagy a zene - én pedig döntöttem. Még aznap összecsomagoltam, és elhúztam otthonról, hogy az álmaimat kövessem. Az álmaimat, amikben sztár vagyok, legalább akkora, mint Jimi Hendrix. Ha valaha is eljutok arra a szintre, hogy keressek elég pénzt, akkor elsőként veszek Carmichaelnek egy házat, de akkorát, hogy naponta eltéved majd benne. Aztán alapítok egy céget, mondjuk elkezdem forgalmazni a saját italmárkámat. Hutchinson whisky, nem is hangzik rosszul, ugye? Szert teszek egy kis kuckóra, nem nagyra, de olyanra amire mindig is vágytam, olyanra aminek fagerendák alkotják a mennyezetét. És persze lesz egy alapítványom, olyan gyerekeknek, akik művészettel szeretnének foglalkozni, de a családjuk nyomása miatt nem lehet. Én majd hozzásegítem őket, hogy valóra tudják váltani a vágyaikat. Ezek az én álmaim - de még per pillanat a valóságban kell élnem. Szívás, bár ami azt illeti, most erre az oldalra billen a mérleg. Ugyanis még az álmaimban sem fordult elő velem eddig olyan jelenet, ami az elmúlt percekben lejátszódott a színpad környékén, és álmaimban sem láttam még olyan gyönyörűt, mint a Fotós Lány. Tisztában vagyok vele, hogy az itt lévő nők legnagyobb része, ha a kezei közé kaparintana olyasmit művelne velem aminek a végén semmi nem maradna a gerincemben, csak levegő, de ilyen tömény erotika-showt még senki nem produkált, mint ez a pimasz, és kajánul játékos csaj. Valószínűleg ezért reagálok én magam is némileg fékevesztetten, ezért nyűvöm úgy a húrokat, mint aki a színpad közepén végez önkielégítést, és alig várom az első etap utolsó dalának a végét, hogy elfogadjam a meghívását és csatlakozzam hozzá meg a barátnőjéhez a bárpultnál. Bár persze sokkal inkább ő vonz, mint a parókás, két ajtós szekrényekkel felszerelt ismerőse.
Mikor végül lehámozom magamról a gitár pántját egy ugrással pattanok le a világhírnevet ezúttal nem jelentő deszkákról, majd megnyerő mosollyal lépek oda a lányok tandemjéhez. Kissé zavarba jövök a ténytől, hogy a parókás fenemódon ismerősnek tűnik, aminek hangot is adok, majd biccentek a válaszára. Nem mondom, hogy előítéletes vagyok, de valahogy a gazdag családból érkezők eleve hendikeppel indítanak nálam, igaz az a tény, hogy fű van nála, és itt szórakozik egy bárban sokat lendít előre az iránta való hozzáállásomon.
- Lehet... - dünnyögöm neki alig hallhatóan, de még mindig a homlokomat ráncolva figyelem, majd pattintok az ujjaimmal. - Oké, tudom hogy úgyis rá fogok jönni. Idővel - vigyorgok rá, majd mikor értekezni kezd a szekrény nagyságú árnyékaival, én a Fotós Lány felé fordítom a figyelmemet.
- Szia honey - köszöntöm ugyanolyan közvetlenséggel, ahogy ő is engem, majd felpattanok az egyik bárszékre, és balomat az idő koptatta fára fektetem, alig két centire az ő kezétől. Csak egyetlen mozdulat kell hozzá, hogy a bőrünk összeérjen, de egyelőre nem teszek ez irányban lépéseket. Elvégre kell az előjáték, nem?
- Igen, hallottam hogy élvezted, szerintem még a hangerő mellett is hallotta mindenki a környéken. Feldobtad vele az estémet bár ez a kisebbik pozitívum. A nagyobbik, hogy sok mindent megmozdítottál bennem. Többek között a fantáziámat- mosolygok rá sokat sejtetően. - Most, hogy már tisztáztuk, hogy a géped meg te együttesen kéjelegtetek, érdekelne hol fogom magam viszontlátni. Újságban, vagy galériában? Esetleg poszter nagyságban a faladon, a hálószobádban? - hunyorítok rá hamiskásan, majd szemrevételezem a poharat, ami megjelenik a látómezőmben.
- Kösz Trezor - biccentek oda a hegyomás méretű pasasnak, aztán felvonom a szemöldökömet robotszerű viselkedése láttán. - Nulla humorérzék. Szar lehet így élni - csóválom meg a fejem, aztán kiveszem a saját poharát a Fotós Lány kezéből, mire meglepett és értetlen pislogás a reakció.
- Az enyémben tudom mi van, hülye lennék ha nem jönnek rá. Ez a whiskyillat olyan, mint amilyennek a mennyországot képzelem. De most mégsem kopogtathatok be az ajtaján. A tulaj csillagászati távcsővel figyeli minden lépésemet, elég egy stikli, és máris repülök innen, úgyhogy kénytelen vagyok uralkodni magamon. Nem vagyok szabálytisztelő típus, de ez nem rossz hely, és a pénz is jó, nem lenne okos ötlet elkúrni. Cseréljünk - tolom a saját piámat elé, én meg beleszimatolok az ő poharába. - Gyömbér. Te jó ég, ez mérgezőbb akármilyen alkoholnál - nevetek, és finoman összekoccintom a két poharat. Az üveg lágy, muzsikáló csilingelése közben mélyen belefúrom pillantásom a Fotós Lány szemébe, és még mielőtt belekortyolnék a gyömbéres borzalomba, nyelvemet lassan, érzékien végigfuttatom a pohár peremének azon részén, ahol jól látható jele van a szájfényének. A színpadon már volt egy éteri orgazmusunk, akkor most éterien smároljunk is egyet. Szerintem nem lesz ellene neki sem kifogása, sőt.
- Szóval ekkora csáberő vagyok mindkettőtöknek? - kérdezem, mikor a parókás lány is visszatér hozzánk, és bekapcsolódik a társalgásba. Aztán feltesz nekem egy kérdést, és ebben a pillanatban esik le nekem a húszcentes.
- Már tudom, ki vagy! - állapítom meg, és tagadhatatlan tény, hogy kissé le is esik az állam. - Wow - nyögöm ki még utána, és hagyok magamnak egy percet, hogy összekaparjam a csodálkozástól szétcsúszott vonásaimat. - Sok mindenre számítottam, de arra, hogy Sadie MacMoore személyesen térjen be egy bárba, csak miattam, legalábbis feltételezem, hogy miattam, az elismerés. Most már megértem miért van melletted ez a két jól méretezett ork is - vágok szememmel a testőrök felé. - És hogy veletek tartok, az nem is lehet kérdés. Egy híres énekes, egy gyönyörű és érzéki lány, fű meg pia... nincs olyan ígérete az édenkertnek, amivel ezt überelni lehetne - mosolygok. - De fájdalom, várnotok kell rám. Hajnal 3-kor zár a bár, és addig zenélek. Ha lelépnék hamarabb, Simmons rajtam mutatná be a Kivégzések és kínzások története könyv illusztrációit. Szóval vagy megvárjátok a zárást, vagy megadod a számod, és szívesen felhívlak valamikor máskor. A meglehetősen közeli jövőben - csakugyan érdekel, ő is meg a zene témája is. Az utóbbi főképpen, mert hozzáértővel, aki ezekben a berkekben mozog, mégis másabb beszélni a témáról mint a haverokkal, akik max támogatni tudnak, igaz azt töretlen lelkesedéssel. Attól a ténytől, hogy ő az aki, nem vágom magam jobban hanyatt, mint eddig. Biztos az én agyam kereke nem jár úgy, mint másoké, de a híres emberek is emberek, nem? Ugyanúgy anya szülte őket, és ők is ezen a földön léteznek. Elismerem a munkásságát, és tényleg megtisztelő, hogy Sadie csak miattam, egy per pillanat névtelen senki miatt jelent meg itt, de ennyi. Nem fogok a padlóra borulni előtte, és bízom benne, hogy ő sem várja ezt el tőlem.
Ezt a pillanatot választja ki néhány ember, hogy Sadie-t felismerve autogrammot kérjen, csodák csodájára meglehetősen diszkréten, így végül visszafordulhatok a Fotós Lány felé.
- Másról? - visszhangzom a szavait. - Na és mégis, mi mindenről? - döntöm kissé oldalra a fejem, és végigmérem arcának minden négyzetcentijét. Ez a csaj akár modell is lehetne, kenterbe verne bárkit a szépségével és az alakjával. - Nos... nem tudom, hogy a barátnőd egy ilyen roham után marad-e hajnalig, de mi a helyzet veled? Megvárod amíg végzek? Vagy éppen ajánlhatok egy másik opciót is. Van egy remek vasparipám, és ha elmondod hol laksz, szívesen elmegyek érted. Csaphatunk egy éjjeli motorozást, de maradhatunk is nálad. Vagy nálam, ha ahhoz lenne kedved. Végre ihatunk, elszívhatjuk a füvet, és... csinálhatunk bármit, amit szeretnél. Részemről akármiben benne vagyok... - csúsztatom arrébb a kezem, és apró köröket kezdek rajzolni ujjam hegyével a karjára. Kíváncsi vagyok, mi lesz a válasza. Ha csakugyan olyan belevaló, mint elsőre tűnt, akkor fix hogy fog találni a programválasztékban olyasmit, ami ellen nem lesz kifogása. Legalábbis reménykedem benne.
- Mellesleg, a neved azért elárulhatnád. A Fotós Lány sem rossz, de meglehetősen indiános. Szóval, kihez is van Dylan-nek ma este jókora szerencséje?

Dylan & Scarlett

Mondhatjuk, hogy a születésemkor az élet, egyszerűen fogta a csontos ujját, és belepöccintett a világba, mint egy leégett csikket, ami már senkinek sem kell. Ám én élni akartam. Nagyon is. Éppen ezért úgy üvöltöttem a vegasi luxus kaszinó női mosdójának padlóján, hogy valószínű a félkarú rablók csilingelését is elnyomtam.
Lotte néném, ahogy később elmesélte, ott feküdtem csont pucéran, gyakorlatilag olyan pózban, mint akit éppen odapottyantottak, a bőröm kék és lila színekben pompázott, véres voltam és gusztustalan, de olyan akarat volt bennem, olyan kapaszkodás az élet felé, amelyet ő korábban soha nem látott. Lekanyarította magáról a méregdrága, kristályfehér Dior kis szőrme pelerint és abba burkolt be, majd vett fel a kövezetről. Tulajdonképpen ez a mozdulat majdhogynem jelképes lett az életem elkövetkező éveire.Beleszülettem a semmibe, hogy aztán bársonyba és Diorba burkoljanak azok, akik felneveltek. Mégsem részegültem meg tőle, én mintha kapaszkodtam volna vissza ahhoz az üvöltő kis életigenlő emberhez, akinek megérkeztem erre a világra.
Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem azt amit kaptam, hogy nem örültem volna minden ajándéknak, vagy éppen bárminek, amivel Moe bácsi meg akart lepni. Alapvetően jó gyerek voltam én, nem voltak különösebb kilengéseim, én egyszerűen csak imádtam mindent és mindenkit, és nem válogattam az élvezetekben, a szórakozásban, és nem voltam soha visszafogott, vagy éppen szerény. Nem feltétlenül az anyagiakban mutatkozott meg az, hogy mennyire habzsolom az életet, mert vannak dolgok, amiket nem lehet pénzben vagy éppen értékekben mérni. Vannak dolgok, amelyeknek ehhez semmi köze….egyszerűen csak meg kell ragadni, és meg kell benne merítkezni. Megfogni egy idegen kezét valami eszement fesztiválon, ahol még az ember füléről is rózsaszín szerpentinek lógnak, és megállás nélkül köpködi a csillámos konfettit. Megcsókolni valakit a házibulin, egy szűk erkélyen, két slukk között, vodkát kortyolni egy lány keblei közül egy kiállításon, sült csirkét enni egy férfi hasáról, szőlőt szemezgetni az ajkai közül. Nevetni a semmin, belemerülni a zenébe, táncolni kifulladásig. Vannak dolgok az életben, amelyek csak egyszerűen megtörténnek velünk, és nekünk hagynunk kell, ellenállás nélkül, megtalálva benne az élvezetet.
A szexhez nekem szerelem kell, a festészethez szex kell….tehát mindenhez szerelem kell. Bárki iránt, akár egy napig, akár egy hétig, lángolón és megállás nélkül. Meglátni egy mosolyban a szépet, a tökéleteset, élvezettel adózni csak neki, megőrülni attól a tudattól, hogy egyáltalán létezik, és egy időre nálam kötött ki. Kapaszkodni, megvadulni, könyörögni, odaadni és elvenni, hogy aztán megszülessen ebből valami, ami a vásznon szinte életre kell. A világot látni annak a szemein át, akit éppen megfestek. Belemerülni a szeme világába.Én az a fajta művész vagyok, akinek fel kell emelkedni, és aztán belezuhanni annak a szívébe, testébe, gyönyörébe, aki akár egy másodperc alatt képes megragadni a figyelmem. Ha ilyen állapotba kerülök, nem gondolkodom, hanem két kézzel kapok utána, és felforrok, lángra lobbanok, elégek és elporladok, elvegyülök az én múzsámmal, a képeim ihletőjével.
Ez bárhol és bármikor megtörténhet, bár nem mondhatnám, hogy mostanság bárki is megragadott volna annyira, hogy gyakorlatilag kivetkőzve önmagamból pillanatok alatt megbolondulni lettem volna képes. A Harlembe kellett ma jönnöm azért, hogy ez megtörténhessen. Baromság lenne azt mondani, hogy Dylan esetében a zene volt az elsődleges ami megragadta a figyelmem, mint mondjuk Sadie-nek. Ő a zenén keresztül jutott el másokhoz, én a színeken keresztül. A fényképek azt a pillanatot ragadják meg, azt a szinte illékony, és majdhogynem felfoghatatlan másodpercet, amikor képes vagyok túllátni a gép fókuszán. Számomra akvarellként éled újjá az az elkapott jelenet. Látom magam előtt, amint kezeimbe véve az ecsetet megszállottan festek. Nevetek, keresem a megfelelő árnyalatot, a csupasz test látványa pedig egyre jobban felkorbácsolja az érzékeimet. A ruha felesleges. A társadalom elvárja, egy belénk nevelt szemérmesség, valamiféle össznépi fétis ez…pedig ruha nélkül születünk, egy gyönyörű testben, amelyre büszkének kellene lennünk.Én ezért festek aktokat. Van gyönyörűbb annál, mint ahogyan a világra jövünk? Ezt azt hiszem csak az értheti meg, aki hozzám hasonlóan a semmibe érkezett meg, és tulajdonképpen, valójában és legbelül soha nem jutott ezen túl. Ilyennek látom magam én is: pőrének, sebezhetőnek, imádnivalónak, kényeztetni valónak. Arra születtem, hogy szeressek, és arra, hogy szeressenek. Ilyen egyszerű ez.
Nehéz engem zavarba hozni, tulajdonképpen majdhogynem lehetetlen, már csak azért sem, mert belőlem hiányzik az a fajta megfelelni vágyás bárkinek is alapvetően, ami az emberek többségében az évek során kialakul. Szépen magunkra aggatjuk ezeket a billogokat, majd a végén bár nehéznek érezzük, de mégsem szabadulunk meg tőle. Hajt bennünket előre az elismerés utáni vágy. Én nem vágyom sikerre. Nem vágyom arra, hogy milliókat keressek….megteszi helyettem Moe bácsi…hehe….bár sosem kérek tőle semmit. Én csak annyit akarok, hogy hagyjanak alkotni, és szeressenek.
Dylan közvetlensége úgy vág fejbe, mint a nyolcadik vodka a harmadik füves cigi után: élvezetes és imádom, bár a szédüléstől - amit jelen esetben a közelsége okoz- alaposan elveszítem az egyensúlyérzékem. Magával ragadó ez a srác, és képtelen vagyok nem gondolni arra, hogy ha a zene még további kettő percig tart, akkor valószínű a fényképezőgépem kattogó hangja lesz a ritmusa a testemet átseprő hullámnak, amellyel egy laza, majdhogynem leheletfinom orgazmust produkálok. A hatása leírhatatlan. Mellém telepszik, a karja közelségét egy gyors pillantással konstatálom, meg egy előre dugott nyelvvel, melyet a hófehér fogsor állít meg egy széles, kacér mosollyal.
- Hm, érdekes lenne összeereszteni a fantáziánkat, valószínű izgalmas dolgok lehetnének belőle. Bár nem tudom….a tiéd mennyire lendült előre. Ha esetleg arra gondolsz, hogy csupán egy gitárral a kezedben pózolsz éppen, és az ujjaid úgy játszanak a húrokon, mint egy virtuóz pasas keze a szűzlány érzékeny pontjain megállás nélkül, azt hiszem….- sóhajtottam egy nagyot, majd oldalra néztem és Sadie elkerekedő szemeivel, meg a nagy mosolyával találva szembe magamat, kifújtam a levegőt, és mentegetőzés gyanánt mindkét kezemet megemeltem magam mellett.
- Oké, befejeztem. Ettől a nőtől még rajongani sem lehet. Rémes vagy cica!- röhögve öltöttem nyelvet rá, mire ő röhögve öltött hasonlóan rám nyelvet. Imádtam őt, a legdögösebb csaj volt akit ismertem mindemellett a legjobb és legbeszédesebb grimaszai neki voltak. Egy pillanat alatt képes volt a lendületből kibillenteni.
- Neeeeem szépfiú, ezek a képek nem magazinoknak, még csak nem is a szobám falának készültek, bár van egy-kettő amit megtartok. A mosolyodat például feltétlenül. Egy ilyenre ébredni….anyááááám jobban feldobna, mint egy agyrepesztő rock kora reggel, megturbózva egy méregerősre főzött kávéval, benne egy csipetnyi rum. Mondjuk a rum lehet nem csipetnyi lenne, de részletkérdés.- legyintettem, majd enyhén Sadie felé biccentettem a fejemmel, és még mindig azzal a huncut mosollyal magyaráztam tovább, amivel korábban is.
- Neki készültek a képek. Látni akarta hogyan játszol. Hogy festesz a szinpadon. Fények, beállítások, ilyen szarságok….nem értek hozzá. Én művész vagyok, nem valami műtermi csicska.- vontam meg a vállam, egyúttal véleményt is nyilvánítottam azokról, akik pénzért tulajdonképpen mások igényeit elégítik ki. Nem lenéztem feltétlenül őket- mondjuk részben de- csak éppen nem tudtam azonosulni velük.
Dylan italt kap. Elvégre arra hívtuk meg, de úgy tűnik itt a főnök szigorúan fogja az alkalmazottakat, a zenészeket meg főleg. Sadie-re nézek, aki szintén egy picit meglepődik, de az arcának simaságából arra a következtetésre jutok, hogy még majdhogynem egyet is ért vele….erről árulkodnak a szavai is.
- Ez elég komoly elhivatottságra vall, Dylan! Mármint, hogy nem iszol ha zenélsz.- magyarázza nagy komolyan, én meg csak kamillázok, hogy mégis miről hadovál ez a csaj? Elhivatottság? Nagy lózung!
- Miről beszélsz bébi? Milyen elhivatottság?- nézek hol a barátnőmre, hogy Dylanre és értetlenül hunyorgok, ráncolom a homlokom.
- És mi van azokkal az estékkel, amikor full beállva nyomtál le egy egész estés koncertet? Épp csak nem tekergett a fejed felett egy zöld füstoszlop az elszívott mariskáktól. Nem beszélve arról a gin mennyiségről amit a lámpaláz ellen betoltunk….illetve szolidaritásból én is ittam veled.
- Jó, volt ilyen is.
- Egy időben csak ilyen volt. Hagyjuk már édi, imádlak, de nem kell a bullshit. Nézz már erre a szépfiúra, szerinted beveszi?
- Mit is vesz be?- Sadie már röhögött és utána prüszkölve röhögtem én is. Azért ahhoz már pofa kell, hogy úgy beszéljünk egy pasasról, hogy ott van velünk, és éppen a gyömbéremet nyúlja le, láthatóan meg is rökönyödik tőle.
Már éppen közölném vele, hogy nem vagyok barom, nem azért iszok ilyen szart, mert éppen ehhez van kedvem, hanem mert próbálnék nem rátankolni arra amivel már otthonról elindultam, amikor Dylan olyan műsort vág le nekem, amitől elfelejtek még levegőt is venni. Úgy nézem a száját, az előbukkanó nyelvének játékát a poháron, mint akit hipnotizálnak. Úristen, most fog megállni a szívem! A szám elnyílik, ajkaim közül lassan bukkan elő a nyelvem és ahogy ő a pohár peremén futtatja azt végig, én a felső ajkamon, majd az alsón is visszatartva a lélegzetem. Szuszogok mint egy zárlatos gőzturbina.
- Baszki!- sziszegve szűröm a fogaim között, és szükségem van egy pár másodpercre, hogy behunyva a szemeimet, kicsit visszataláljak magamhoz.
- Nem szükséges felhívnod, majd a managerem felkeres, ha valóban érdekel a dolog, és remélem nem fogod meggondolni magad.És ne aggódj, igyekszünk nem elvenni előled a ma esti reflektorfényt. Rajtam legalábbis nem fog múlni….- neveti el magát, de úgy látszik túl korán. Néhányan felismerik, ami azt jelenti, hogy hamarosan tipli lesz innen is. Pedig maradtam volna még. Miközben a testőrök igyekeznek féken tartani az embereket, Sadie meg mosolyogva osztogatja az aláírásokat, ott maradunk a pultnál Dylan meg én.
- Nem is tudom….beszélgethetnénk a mélylélektanról, a tűzvédelemről, esetleg az impresszionisták hatásáról a korai modern művészetekre.- tartok egy lélegzetvételnyi hatásszünetet, majd a hangom egy csöppnyit rekedtté, fátyolossá válik, úgy folytatom, talán egy picit halkabban.
- De akár meg is csapolhatjuk az italkészletemet, van többféle jó minőségű füvem, van egy remek, kényelmes kanapém, megszabadulhatsz a ruháidtól, a világba üvöltheted, hogy imádsz élni…két pofára zabálhatjuk a lekváros zsemlét, mikor éppen pirkad, és hallgathatunk klasszikus rockot, vagy bluest. És beszélgethetünk arról, hogy a búbánatba lehet valakinek ilyen szívszaggatóan gyönyörű a mosolya?- nézek rá, a tekintetemben egyérteleműen látszik, hogy pillanatok alatt felkeltette az érdeklődésem, és ez nem is nagyon fog csillapodni. Ha rajongok, az lehet rövid ideig tart, de olyankor ezer fokon művelem.
Mozdul a keze, ujja lassú köröket rajzol a karomra, én pedig a tekintetemmel egy ideig figyelem az ujjának játékát, majd fejem lehajtva, de laposan pislogok vissza rá. Mozdítom a kezem, ég megfordítom, úgy igazítva, hogy az ujjaim elérjék az övét. Lassan mozdítom őket, egyiket a másik után, ujjaim játékos táncra hívják az ujjait, miközben tekintetem kutatva fürkészik az íriszeiben. A tenyerén és végigsimítok ujjaim táncával, aztán sorban a többi ujjai közé tekergem be, lassan könnyedén és finoman.
- Mi lenne ha a hajnal három utáni állapotunkra bíznánk magunkat, Dylan?- ejtem ki lágyan, szinte elfúló forrósággal a nevét, aztán megszakítom a játékot az ujjainkkal, hogy közelebb intsem magamhoz a korábban Trezornak nevezett testőrt. Sadie körül a rajongók lassan lecsillapodnak, de szerintem ez csak időleges. Hamarosan még többen lesznek, így szokott lenni.
- Egy tollat lécci!- mutogatok a testőrnek, aki az öltönye mellső zsebéből egy ezüst írószerszámot vesz elő, és nyújtja át nekem. Én Dylan keze felé nyúlok, és ha odaadja a tenyerét, akkor belefirkálom a mobilszámom.
- Vigyázz rá, hogy ne kopjon le! És ha hajnal háromkor is megvan még, és továbbra is érdekel a Fotós Lány, akkor hívj fel! Megadom a címem, és meglátjuk mihez kezdjünk.- bízom benne, hogy hívni fog. Egyszerűen nem lehet, hogy ne lássam többet. Meg kell őt festenem. Kell nekem. Mostanság senki nem kellett így!
Sadie körül megint gyülekezni kezdenek, ez azt jelenti, hogy lassan tényleg indulnunk kell. Bármennyire is odáig vagyok jelenleg ezért a helyzetért, bármennyire is élvezni akarom még ennek a pasasnak a jelenlétét, nem maradhatunk. Sadie-t sosem hagynám cserben.Most sem teszem. A nevemet illető kérdésére kacsintok egyet, majd mosolyogva tornázom fel magam a pulttól, és akasztom a nyakamba vissza a gépet. Magam elé emelem, állítok a fókuszon és még egy utolsó képet lövök magamnak ilyen közelről Dylan arcáról. Ez az én privát képem lesz, ha esetleg mégsem hívna.
- Ha érdekel a nevem….hívni fogsz.- nem, nem árulom el a nevem. Nem azért mert olyan nagy dolog lenne, de ha már eddig játszottunk, folytassuk még egy kicsit, hiszen ez benne az izgalom, nem? Mielőtt Sadie után iramodnék, aki a testőrök lassan kisérni kezdenek kifelé, még Dylan arca felé hajolok,és a szájához közel érve, hirtelen mozdítom oldalra a fejem, egy apró puszit lehelve az arcára, egészen közel hajolva a füléhez.
- Ugye hívni fogsz? Dylan….- sóhajtom bele forrón, és elhúzódva tőle végül egy ártatlan mosollyal az arcomon indulok meg én is a kijárat felé, hogy Sadie-vel elhagyjuk a helyet.

Gyerekként azok nyűgöztek le, mint bárki mást: egészen apró koromban a bűvészek, a mutatványosok a cirkuszban, aki nyulakat szedtek elő a cilinderből, vagy ott egyensúlyoztak védőháló nélkül a magasban, és néha tíz buzogányt is a levegőbe dobáltak leejtés nélkül. Iskolás korom táján aztán a szuperhősök vették át a helyüket, akik fonalat lőnek a csuklójukból, vagy piros köpenyben hasítják az eget, olyan képességek birtokában vannak, mint senki más, és ezzel megmentik a világot. Ma már, felnőtt fejjel, azok az emberek vívják ki az elismerésem, akik képesek önmaguk lenni, valamit rohadt jól csinálnak az életben, és megússzák a létezést lelki sérülés nélkül. Azt hiszem, végeredményben ez is szuperképesség lehet. Egy valami nem tudott soha elvarázsolni: a pénz. Még akkor sem, ha a családomnak, ezáltal nekem is, meglehetősen sok volt. Némelyek úgy hiszik, ha valaki gazdag, az bármit megtehet, akár a téridőt is képes meghajlítani, és istenverte bolond, aki önnön elhatározásából hátat fordít annak a luxusnak, ami körülveszi. Ezek az emberek elfelejtik, vagy soha nem is látták át, hogy a vagyon nem más, mint a modern idők rabszolgatartója, és mi vagyunk a bilincsbe vert áldozatai. Ma már büszke vagyok arra, hogy én rájöttem erre az igazságra, ahogyan arra is, hogy hátat fordítottam a kényelmes világnak, és ha nem is fényesek a körülményeim, képes vagyok magamat eltartani. Ma már más az értékrendem, más dolgok fontosak, és ebbe a halmazba sok minden belefér: a szabadság, a függetlenség, az ital, a nők, a szórakozás.  De a legfontosabb ezek közül a zene - az örök, szinte a kezdetektől létező nyelv. Carmichael mondta mindig, hogy a zene az egyetlen, ahol nincs különbség az emberek között, nem számít hogy valaki egy dél-amerikai őserdő, vagy éppen New York nyüzsgő városának lakosa. A ritmus nem más, mint egy közös szívdobbanás, mintha ugyanazon testen osztoznánk én, és a közönségem is.
Ma azonban máson is osztozunk, bár ez a buli mindössze kétszemélyes - a Fotós Lány az egyik résztvevője, a másik jómagam. Tudom, jó ideje tisztában vagyok vele, mit vált ki a megjelenésem és színpadi jelenlétem a nőkből, és igen, nem fogom álszenteskedve letagadni, hogy sokszor kötök ki amolyan "utózenekarként" valamelyikük ágyában, általában még válogathatok is köztük. De ilyen nyilvánvalóan és egyértelműen még egyikük sem ragadta meg a figyelmemet, mint ez a szertelen, szemtelenül jókedvű és vidám lány. Bár azt hiszem, ez pontosan lemérhető és nyilvánvaló azzal, ahogy térdre rogyva neki gitározom, egy jelképes orgazmust imitálva a színpadon, és miután az első etap véget ér, igyekszem nem váratni őt sokáig a bárpult mellett sem.
Nincs bevezetés, bemutatkozás, vagy az első percek kicsit kínos perce. Azonos a hullámhossz, és az érdeklődés: ő engem akar, én pedig őt, jelentsen ez bármit is, és tartson bármeddig. Teljes természetességgel kezdünk beszélgetni, mintha ezer éves ismerősök lennénk, és nem minden sikamlósság nélkül.
- Szerintem mi már elengedtük a fantánziánkat - jegyzem meg kaján mosollyal. - Egyébként csak úgy mondom, hogy remélem feltűnt, hogy virtuóz pasas vagyok. És a lányok szüzessége nem feltétel ahhoz, hogy fantasztikus képességekkel játsszam rajtuk. A gitárom hol legyen? Rajtam, és bízzunk mindent a képzeletre, vagy mellettem, nem takargatva a tényeket?  - kérdezem, majd elnevetem magam azon a reakción, ahogy a Fotós Lány barátnője, Parókás Barbie megforgatja a szemeit, és olyan jelentőségteljesen néz, hogy azzal könyveket lehetne megtölteni.
- Értem, szóval amolyan tanulmánynak kellek neked - biccentek felé, majd visszanézek a Fotós Lányra, neki címezve a következő szavaimat - de te megtartasz egyet, hogy reggelente erre ébredj. Elárulom, van ennél kellemesebb is. Mellettem ébredni - vonok vállat, mintha azt mondanám, ez már csak természetes, kétség nem fér hozzá. Utána viszont nem igazán jutok szóhoz, mert a két lány fecsegni kezd, oda-vissza passzolgatva a szót, mintha ott sem lennék.
- Hé, hé! - emelem fel a kezem, és meglóbálom közöttük, hogy észrevegyék a jelenlétemet. - Ennek semmi köze az önmegtartóztatáshoz vagy önuralomhoz vagy hasonló marhaságokhoz. Vissza kell fognom magam, ha nem akarok napi tíz dollárért pengetni kinn az utcán, minden nap másik sarkon - csóválom a fejem. - Ne aggódjatok, a műszak végén majd pótolom, amiről most le kell mondanom. Addig meg maradjon ez a szar - emelem számhoz a gyömbért, de még mielőtt belekortyolnék végighúzom a nyelvem a peremén. Sadiet - mint ahogy végre rájövök a Parókás Lány kilétére - átmenetileg lekötik a rajongói, így egyedül a Fotós Lány a szemtanúja a performanszomnak, igaz, teljes mértékben neki szól a gesztus. Igencsak sikeresen, mert hallom ahogy elakad a lélegzete, majd mikor végre ismét képes levegőt venni egy nem túl szalonképes szó csúszik ki belőle reakcióképpen, amit totális megelégedéssel hallgatok. A programajánlatára viszont prüszkölve röhögök fel. Nocsak, a lány nem csupán szemrevaló és érdekes személyiség, de humora is van. Jó párosítás.
- Ezek zseniális ötletek - értek vele egyet, miközben apró köröket rajzolok a karjára. Egy darabig tétlenül élvezi az érintésemet, majd viszonozni is kezdi, és egybefűzi az ujjainkat, mitől az én bőrömön is jóleső borzongás fut végig. - Esetleg még szóba ejthetnénk a kongresszus meg a törvényhozás kapcsolatát - toldom meg az elképzeléseit, szemtelenül vonogatva a szemöldökömet. Ugyan már cicám, te is tudod, hogy ez lesz az utolsó amire majd sor kerülne. - A pia meg a fű remekül hangzik, hülyéskedés nélkül. Úgy ki vagyok száradva mint a sivatag a forró évszak közepén. A többit pedig majd eldönti milyen lesz a hajnal három utáni állapotunk - ismétlem el több-kevesebb pontossággal a Fotós Lány szavait.
Két korty elég volt a gyömbér borzalmas ízéből, le is rakom a poharat, de nem marad sokáig üresen a kezem. Egy toll cirógatja a tenyeremet, ahogy a lány felírja a számát. A nevét továbbra sem árulja el, amin jót mosolygok. Rejtélyes játék, hosszúra nyúló játék, de kellemes és izgalmas játék. Barom lennék nem belemenni - a folytatás pedig nem is lehet kétséges. Hogy hívni fogom-e? Nem is lehet kérdés.
- Igazán kár... - dünnyögöm, mikor látom hogy távozni készülnek, bár annak tükrében, hogy Sadie lelepleződik - egyelőre csak néhány ember előtt, de az információ fix, hogy végig fog szaladni az egész helyen és közönségen - valamelyest meg tudom érteni. Én se örülnék, ha szórakozni mennék és autogrammért rohannának le, és a tény, hogy elmaszkírozta magát azt jelzi, hogy ezt ő is így gondolja. - Kösz a lehetőséget. Hívjatok csak bármikor, és megyek. Komolyan mondom - címzem a szavaimat Sadie-nek, aki biccent felém, majd feltápászkodik, Trezor és Hulk kíséretében lassan sétálni kezd a kijárat felé, de csak a szemem sarkából látom, mert a figyelmem továbbra is a Fotós Lány köti le. Amikor hozzám hajol, önkéntelenül is lehunyom a szemeimet, mert arra számítok hogy lesmárol, de csak egy apró puszit nyom az arcomra, majd egy sokat sejtető kérdés-ígéretet rebeg a fülembe, amitől a szívem azonnal kihagy néhány ütemet. Atyaég, ez a csaj aztán tudja mivel lehet felhúzni egy pasast!
Szinte hipnotizálva nézek utána, mikor ő is sarkon fordul, hogy a barátnője után induljon, és ekkor, mintha csak kapcsolót kattintanának fel a fejemben, egy ötlet jut eszembe. Egyetlen másodpercet sem akarok veszíteni, sietve talpalok vissza a színpad felé, egy ugrással pattanok fel, mint egy párduc, és nyakamba vetem a gitárom szíját.
- A következő dal egy különleges lánynak szól - csendül hangom felerősítve a mikrofonban. Látom, ahogy visszafordulnak, Sadie és a Fotós Lány is, olyan egyszerre és hirtelen, mintha ahogy a katonsaságnál teszik vezényszóra. Elmosolygom magam, mert ezek szerint nem késtem el - alig néhány lépésnyire vannak a kijárattól, de abban biztos voltam, hogy nem fognak elmenni innen anélkül, hogy ne hallgatnák meg a mondandómat. Annál sokkal jobban érdeklem őket, főképpen a Fotós Lányt. - Annak a lánynak éneklem ezt a dalt, akitől ezt kaptam - mutatom fel tenyeremet, benne a beleírt telefonszámmal, majd hátrafordulok, hogy a fiúk tudomására hozzam, mit is játsszunk. Megvárom amíg a dobos beszámol, majd lefogom az első akkordot, ezúttal lágyabb dallamok vizére evezve.
A zene, a hangom, és két összefonódó tekintet, ez jelenti most nekem az egész világot, minden más eltűnik és a semmibe süllyed, nem is tér vissza egészen addig, míg az utolsó hang is el nem oszlik a levegőben. Néhány másodpercig csend van, majd kitör a zajos tetszésnyilvánítás, de most csak egy érdekel: az övé. Még a távolból is látom a csillogó, mégis kissé párás tekintetét, bámuljuk egymást a távolból, a tekintetünkkel üzenve egymásnak olyasmit, amit most, a távolság miatt nem tudunk szavakkal megfogalmazni, de ami mégis többet mond bármi másnál - egészen addig, míg Trezor meg nem kocogtatja finoman a vállát, és egy kézmozdulattal az ajtó felé tessékeli. Az utolsó pillanatban még fülemhez emelem a kezem, telefont formálva az ujjaimból. Persze, hogy hívni fogom, nincs az az erő, ami visszatarthatna tőle. Az sem, ha még ma éjjel holtan fordulnék le a színpadról.


Hűvös az idő, nyakig rántom magamon a bőrkabátom cipzárját, de mégis, már érezni a lassan közelgő tavasz illatát a levegőben mikor néha feltámad a szél. Hajnal negyed négy van, kihalt az utca, csak egy-két ember ácsorog még kissé távolabb, mintha azt várnák, hogy a záróra ellenére ismét kinyitják a bár ajtaját, és a végtelenségig folytatódik a parti, mint a Ragyogásban. Talán azon tanakodnak, merre és hol folytassák, hol üssék el az időt, ami még az éjszakából hátravan. Nekem ilyen gondom nincs: engem várnak. Remélhetően.
Előkotrom a telefonomat, a második szünetnél volt annyi eszem, hogy beleírtam a lány számát. Előrelátó bölcsesség volt, mert a tenyeremben egy összefolyó tintapacán kívül már nem látni mást. Megnyomom a hívás gombot, és a második csengetés után fel is veszik a készüléket.
- Hello, Fotós Lány - szólok bele kedvesen. Most sem tartom szükségesnek a bemutatkozást, anélkül is kitalálja, ki vagyok. - Végre bezárt a bár, és szabad vagyok. Kár hogy nem maradtál, mert az inspiráló önmagadnak köszönhetően az utolsó három óra flow volt. Bár lehet csak azért, mert rád gondoltam. Szóval... innentől nincs dolgom, csak hogy megkeresselek. Na persze abban az esetben, ha időközben nem gondoltad meg magad - bízom benne hogy nem. Azok után, hogy totálisan felpörgetett, ez most szemét húzás lenne tőle.

Dylan & Scarlett

Tudod mi a legszebb abban, hogy látszólagosan független vagy? Hogy ezt el is hiszed magadról. Moe a világot elém terítené, pedig azon kívül, hogy a felesége az első pillanatban amikor meglátott a vegasi női mosdóban azonnal tudta, hogy én leszek a lánya, semmi nem köt hozzá. Illetve ez hazugság, mert Moe bácsikám szeret engem. Tényleg és őszintén. Szerintem a legtöbb vér szerinti apa nem szereti úgy a gyerekét ahogy ő engem. Ha már apa…..nem egy alkalommal elgondolkodtam azon, hogy ki is lehetett az apám. Hogy egy félresikerült éjszaka utóhatása vagyok, vagy az anyám tényleg akart engem eleinte, csak aztán elragadta őt a játékszenvedélye, és a zseton csörgése erősebb húzóerő volt mint az, hogy szaros pelenkákat cseréljen naphosszat. Mondjuk így jobban belegondolva, nem is nagyon tudnám őt hibáztatni ezen döntése miatt. Mégis pokolian rossz volt. Az érzés, hogy valakinek nem kellettél, pedig még azt sem tudta igazán, hogy ki vagy, hogy milyen lehetőségek rejlenek benned, hogy egy napon majd büszke is lenne talán rád. Állítólag a kaszinó személyzete szerint a nő pénzes lehetett, de semmiképp sem az a lepukkant csóró fajta, mert igényes és egyedi ruhákban járt be, sőt néhanap megfordult vele ott egy kese színű, katonásra nyírt hajjal és égszínkék szemekkel megáldott fickó, akiről senki nem tudta kicsoda, csak azt, hogy képes volt egy este alatt legalább három üveg minőségi whiskey-t benyakalni. Hm….lehet, hogy ez a jóképű szeszkazán lehetett az apám? Volt idő, amikor veszettül meg akartam találni. Az anyámat nem. Ő már döntött akkor, amikor kipottyantva magából egyszerűen a sorsomra hagyott. Úgy csupaszon, a kövön, mint valami elhasznált tampont. De lehet, hogy az apámnak még csak lehetősége sem volt megismerni engem. Ez zavart….én esélyt akartam neki adni arra, hogy tudja: igenis létezem, nagyon is élő vagyok, és dühös és durcás és rettentően frusztrált.Persze ez megmaradt azon a szinten, hogy nagyon meg akartam találni, mert lépéseket sosem tettem érte. Most mit csináljak? Menjek be a népességnyilvántartási hivatalba és mondjam el hogy néz ki mások elmondása alapján az apám? Ha így van fél New York államra illene a leírás, és ha már itt tartunk, akkor fél Nevadára is.
Mégis boldogan nőttem fel, és szerintem sokkal szerencsésebb vagyok, mint azok akik a rendes családjukban élhetnek, tesókkal körülvéve, meg persze anyucival és apucival, akik nullahuszonnégyben szarnak a gyerek fejére magas ívben. Mégis megmaradt bennem az az érzés, hogy nem kellettem valakinek, akitől mégis megkaptam ezt az életet amit most élek. Lehet, hogy ezért vagyok egyszerre olyan, hogy körbe tudnám ölelni az egész világot - állandó és szinte kiapadhatatlan módon vágyom a szeretet mindenféle megnyilvánulására - máskor meg egyszerűen bezárkózom és a képeimnek élek. Van amikor az alkotás valami pszichés terápiaként szolgál. Az megvan ugye, amikor annyira elmennek otthonról és már a gin is jócskán elapadt az üvegben, hogy csak rajzolom a vászonra egymás után a kis köröket? A végén egy külső szemlélő azt gondolná, hogy másodperceken belül ki fog mászni abból Szamara a csapzott, fekete hajával, és a rongyos fehér hálóingével.
A függetlenség mint olyan tehát csak látszólag létezik, csak a te fejedben, mert valójában sosem vagy független.Érzelmileg, anyagilag, szexuálisan vagy mert egyszerűen nem bírod ki, hogy ne legyen valami az életedben amire rá vagy kattanva, egyszerűen kell mindig valami ami fenn tartja az érdeklődésed, ami a figyelmedet száz százalékig birtokolja. És minél tovább vagy a rabja, annál inkább képtelen vagy szabadulni tőle, nélküle létezni. Ez elsősorban a múzsákra is igaz. Ha meglátok valakiben valamit….elég csak egy legörbülő száj, az ujjak amelyek között egy félig elszívott cigaretta hintázik, mégis olyan kecses, olyan meghitt és gyönyörű a mozdulat. Egy hajtincs, ami lehetetlenül csodásan kunkorodik, egy női boka, egy feszesen meredő mellbimbó, vagy egy férfi csókra álló szája, és máris olyan vagyok, mint egy istenverte narkós, aki másodpercek alatt függött rá a szerre.
Ezen a füstös harlemi szórakozóhelyen pontosan így kap el engem is a gépszíj, mikor a színpadon megjelenik Dylan. A gitárjával, a bugyileimádkozó mosolyával - bugyi? Ha így mosolyogna rám, soha nem hordanék bugyit- és azzal ahogy virtuóz módon bűvöli elő a hangokat a húrok közül. A hangja, az egész lénye, a játékossága, a kisugárzása nekem pontosan elég ahhoz, hogy lángra lobbanjak, és úgy érezzem, akár heteken át étlen-szomjan festeni tudnám őt, és még talán így sem tudnám visszaadni azt amit én mögötte látok.
- Óóóóigen! Elengedtünk mi már nagyon sok mindent. Ahhoz pedig kétségem sem fér, hogy virtuóz egy pasas vagy, a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében….- magyarázom nagy lendülettel, de őszintén szólva lövésem sincs miről beszélek, mert elmerülök azokban a mocskosul huncut íriszekben, amelyek mosolyogva engem fürkésznek.
Már csak röhögök azon, hogy mellette ébredni milyen lehet. Ó édes, nagyjából ugyanezek fordultak meg az én fejemben is, csak nem melletted, hanem rajtad. Részletkérdés. Ha mellette is ébrednék, valószínű fél másodpercen belül rajta lennék, vagy alatta. Vagy mindenhol.
A következő beszélgetés egyértelművé teszi a számomra, hogy Dylan nem csupán egy művészlélek, abból is az a fajta, aki nem ájul el attól, hogy Sadie a társaságunkban van, és ez meglehetősen nagyot lendít rajta a szememben, hanem mellette kegyetlenül érzéki, humoros, és sokat sejtető lehetőségek egész tárházát vetíti előre a fantáziámra bízva a folytatást.Nekem pedig elég részletes és nagyon szárnyaló fantáziám van, szóval…..
Mikor a rajongók elkezdenek szivárogni, és még ebben a rémes parókában is egyre többen ismerik fel Sadie-t rájövök, hogy már nem sok időnk marad, és hamarosan le kell lépnünk. Normál körülmények között az ilyesmit általában elég rezignáltan tűröm, mert már elszívtam egy elég rendes adagot ahhoz, hogy a “leszarom” állapot kellős közepén lebegjek, és ittam is eleget ahhoz, hogy fel se tűnjön ha egy másik szórakozóhelyen találjuk magunkat, ahol MÉG….hangsúlyozom még nem ismerik fel a barátnőmet.Persze az éjszakáink többsége ebből szokott állni. Vándorlunk mint a nyárias télben megzavarodott gólya, ingázva.
- Bizony kár…főleg mert még nem ismertelek meg eléggé ahhoz, hogy eldöntsem mennyi időre tudnék beléd szeretni, és mert még füvezni sem engedtek ezek a szépreményűek, ráadásul gyömbérrel mérgeztek….látod, milyen üdítő társaság voltál nekem ennyi időre is?- játszott durcássággal engedem lekonyulni ajkaim sarkát, de mögötte vidor huncutság éledezik.
- Dylan….- dünnyögöm magam elé a nevét, miközben már kifelé araszolunk a szórakozóhelyről, néha hátrapillantok, de a színpadon csak a zenekart látom készülődni, meg az üres mikrofon állványt Dylan nélkül. Nyakamba akasztom a fényképezőgépemet, és abba kapaszkodva egy nagy sóhajjal indulok tovább a testőrök által terelgetve. Sadie valamit magyaráz, miközben megcsörren a mobilja, és negédes hangon veszi fel. Esélyesen valami aktuális ágymelegítő lesz, aki miatt hamarosan dobni fog. Így szokott lenni: én általban dobom a faszikat Sadie miatt, ő meg miattuk dob engem. Hát nem édes?
Reccsen a mikrofon, és meghallom a hangot, amint beleszól.Megtorpanok, és bár a testőrök igyekeznek noszogatni, hogy haladjak, én nem vagyok hajlandó megmozdulni. Hátrafordulok, és széles mosollyal nézek a színpad felé. Ösztönösen nyúlok a gépem után két kézzel kapaszkodva belé. Most már Sadie is megáll, és mintha kötelező lenne, ő is megfordul, majd nevetve rázza a fejét.
- Mit csináltál te az én Hendrix reinkarnációmmal?
- Semmit. Azt hiszem beleszerettem.
- Mennyi időre?
- Nem tudom. Addig biztosan amíg meg nem festem.
Ahogy megszólalnak az első akkordok, a szemem elé emelem a gépet és próbálom a legtökéletesebb pillanatot elkapni. Azt a pillanatot, amikor tudom, hogy rám gondol. Az arcát akarom látni, és azt is megfesteni. Mindent megfesteni. Még egyet kattan a gép, pontosan abban a pillanatban, amikor Dylan felemeli a fejét, és felém néz. Az objektíven keresztül is süt a pillantása.Félrehúzom a gépet és kell legalább egy perc, hogy képes legyek újra felfogni a valóságot magam körül. Elfordulok és végül elhagyom a szórakozóhelyet. Ma éjjel feladom a függetlenségem, mert egy drog szántotta végig az agyamat, amely befészkelte magát a gondolataimba. Neve is van, úgy hívják Dylan.

Sadie lelépett.Engem Robins vitt haza. Az a testőr, akinek némi humora is van ha kettesben vagyunk, és olyankor általában összeesküvés elméletekkel traktál. “Csak el ne mondja Miss MacMoore-nak!” könyörög kutyamenhely tekintettel és naná, hogy nem fogom elmondani.Sadie titkai is biztonságban vannak nálam, meg mások titkai is Sadie előtt. Ez így fair.Már lassan hajnal fél kettő volt, mire a lakásom ajtaját kinyitottam és belépve ugyanaz fogadott ahogy otthagytam. Dolgoztam valamin, ami hirtelen jelentőségét veszítette. Egymás után szaggattam le a vásznakat hogy új és tiszta felületeket erősítsek a helyükre.A gondolataimban Dylan varázslatos tekintete zakatolt. A sötétkamrába mentem és nekiálltam előhívni a tekercset, amit a szórakozóhelyen csináltam. Nagyjából fél három magasságában úgy két méternyi kifeszített zsinóron mindenhol Dylan arcmása lógott ilyen vagy olyan beállításban, vörösben és feketében úszva én meg próbáltam végre úrrá lenni a felfokozott érzelmeimen. Ennek hatására a képeket hagytam száradni, miközben kimasíroztam a hűtőhöz, amelyen egy cetli fogadott: “Szívesen. Moe bácsi.” Ahogy kinyitottam a frigót majdnem hanyatt is dobtam magam, mert dugig volt. Moe-nak, ahogy Lotténak is kulcsa volt a lakásomhoz. Nem turkáltak a magánéletemben, ellenben tökéletes egyensúllyal segítettek ott ahol szükségem volt rá.Történetesen ha most nem töltik fel a frigót valószínű éhenpusztulok.Éppen egy pizzadarabot tömtem a számba csak úgy hidegen, amikor megcsörrent a mobilom. A szívem majd kiugrott a helyéről. Kvázi egy darabban nyeltem le egy egész ananászkarikát, ahogy felvettem. Dylan.
- Te is elég inspiráló voltál nekem. Nagyjából egy két méteres szárítókötélen lógsz a sötétkamrában, és elég erőteljesen játszom a gondolattal, hogy ha nem hívsz fel, akkor ma éjjel ott alszom a képekkel, amik rólad készültek.De ha van egy többdimenziós kiadásod, azzal jobban ki lennék békülve.Meggondolni magam? Hülye vagyok én? Dobom a mobilodra a címet, a GPS majd elhoz. Morabell lesz a kaputelefonra írva. Látod, már a családnevem tudod, a többit is meg fogod tudni, ha itt leszel.-bontom a vonalat, és ahogy ígértem, üzenetben elküldtem neki a címemet.
A langyos hajnali forgalomban is kellett legalább húsz perc, mikor megcsörrent a kaputelefon, én pedig beengedtem őt. A másodikon lakom egy négy emeletes sorház harmadik épületében. Nem rossz környék, Moe-nak ez volt a legfontosabb amikor megvette nekem.
Halk bimbam a csengőm.Egyrészt, hogy csak akkor halljam, amikor éppen nem dolgozom, másodszor ki nem állhatom a mennybéli fanfárokra emlékeztető rémesen hangos ajtócsengőket.Egy vékony kis lila selyemköntös van rajtam, ami állítólag kimonó, nem tudom….mondjuk a hátán az a bazi nagy fekete sárkányforma elég árulkodó. A hajam kócosan, kibontva, az arcomon pír, látható, hogy nem csak a pizza csúszott le, hanem az indulás előtt a pulton felejtett gin maradéka is. Szélesre tárom az ajtót, az arcomon ugyanolyan széles mosollyal.Fél kezemmel megtámasztom az ajtófélfát.
- Hello szépfiú! Kérdezném, hogy a nevem ismerete utáni vágy, vagy én magam voltam az, aki idáig vonzott téged, de mindkettőhöz közöm van, szóval lényegtelen. Bújj beljebb!- lépek el oldalra, hogy be tudjon jönni, és becsukhassam mögötte az ajtót. Jó a környék, ez tény, de a szomszédok attól még piszkosul kíváncsiak.
- Pakolj le, aztán gyere utánam! Nem fogsz eltévedni, ahhoz kicsi ez a lakás.A konyhában leszek.
A konyha felé vezető ajtónyílás felett a falon egy kis tábla lóg:

“Köztem és a tökéletes nő között egyetlen különbség van: én létezem, ő nem.”

-Éhes vagy? Mert ez esetben van még egy kis maradék pizzám, egy kis nem tudom milyen tál ételem, meg még egy nem tudom még, és egy harmadik nem tudom mi,de finomnak néz ki.A nappaliban van a bárszekrény és némi zöldike. - a nyitott hűtő előtt állok, és sorolom a kínálatot….basszus miért viselkedem úgy mint egy nyárspolgári dáma, amikor nem vagyok az? Nemes egyszerűséggel bevágom a hűtőajtót, és felkapom a pultról a poharamat amiben még van egy kis gin, azzal indulok meg Dylan felé, bárhol is legyen.Megállok előtt, testem szorosan simul hozzá. Kettőnk közé húzom a poharat.
- Scarlett vagyok.- jelentem ki egyszerűen,majd egy korty gint engedek ajkaim közé és előrehajolva az ajkaira tapasztom magam, hogy átengedjem az italt az ő ajkai közé. Csók ez, de mégsem, üdvözlés de mégsem…..végül elhúzódom tőle nagy mosolygások közepette, és én is lekortyolom az ital maradékát.

Az ember valamiért mindig mást akar, mint ami adatott neki. Akit szerényebb körülmények közé pottyantott a gólya, az gazdagságra meg pénzre vágyik, és fordítva is igaz: aki aranykanállal a szájában lép a világra, az bármit odaadna a szabadságért, meg a gondtalanságért, amelyet a felsőbb középosztály családjaiban nem szoktak magától értetődően osztogatni. Nem voltam ez alól én sem kivétel, már tíz évesen éreztem zsigereimben a berzenkedést a sznobizmus és műelőkelőség béklyója miatt, amelyet szüleink ránk tukmáltak, de a megvilágosodás csak tizennégy éves koromban érkezett el véglegesen. Akkor hallottam meg először Kid Rock All summer long című dalát, amely jobban perzselte végig a sejtjeimet, és minden érzékemet, mint egy szerelemtől mámoros csók. Napokon át oda-vissza, szinte extázisban hallgattam-énekeltem a szöveget, és mind világosabbá vált a meggyőződésem, hogy igen, pontosan így akarok élni! Estéken át beszélgetni a tábortűz mellett, horgászat közben leégni a stégen, whiskyt inni és "vicces dolgokat" szívni, olyan szabadon mint az ég madarai. És alig néhány héttel, vagy hónappal később már azt is tudtam, hogy az álmomnak ára van, nem is kicsi. A kérdés az volt, képes vagyok-e ennek a meghoztalára - és a válasszal már abban a pillanatban, megingathatatlanul tisztában voltam. Az életem az enyém, a sajátom, és nem fogok mások elvárásainak megfelelni, mert szimplán nem is akarok. Megbántam-e az elmúlt években a döntésemet? Egyetlen percre sem. A régi életemben soha nem csinálhattam volna ilyesmit: énekelni egy színpadon, gitárral a nyakamban, éjjelente néha órákon át töprengeni a saját dalaim szövegén, vagy hajnalhasadtáig gyakorolni egy akkordot. Soha nem pattanhattam volna motorra, bukósisak nélkül gázt adva, élvezve ahogy a menetszél beletúr a hajamba - és soha nem találkozhattam volna a Fotós Lánnyal. Ez a találkozás pedig igencsak kár lett volna, ha kimarad az életemből. Talán nem hangzik túl öntömjénezően ha azt mondom, megszoktam már hogy szinte kézről kézre adnak a nők, de még egyikük sem nyűgözött le a nyíltságával, a különlegességével és az életigénylésével úgy, mint ő - Miss Morabell. Mert hogy mostmár a nevét is tudom.
Élvezem az éjszakai száguldást a város fényeinek közepette, ahogy lágy, szinte alig érzékelhető esőcseppek hullanak az útra, a gyémánt ragyogásával ajándékozva meg az úton lévőket - az épületek és neonreklámok színei szinte délibábként tükröződnek vissza a betonon. Alig van forgalom, talán ennek köszönhető, vagy a gondolataimba való belefeledkezésnek, hogy mire észbe kapok, már ott állok a megadott cím előtt. Leállítom a motort, és csend zuhan az utcára, csak halk, távoli zúgás jut el idáig az autóknak köszönhetően: csak hallhatóak, de nem láthatóak. Nyugodt és szép környék, ez tény, de most csak néhány másodpercig foglalkozom ezzel. Végeredményben nem városnézésre jöttem.
Beberregem magam a kaputelefonon, felcaplatok a második emeletre, és vállammal hanyagul nekidőlök az ajtófélfának, így várom hogy kinyíljon előttem az ajtó. Nem kell sokáig parkolópályán állnom, máris feltűnik előttem egy kócos hajzuhatag, piros arccal és csillogó szemekkel kiegészítve, és szememmel még lejjebb haladva feltűnik, hogy valami selymes anyagú, leheletfinom köpeny burkolja be Miss Morabell alakját. A mesében szoktak így feltűnni a tündérek az egyszeri szegénylegény előtt, bár tudtommal ezek a mondabeli nőnemű lények nem szívnak füves cigit, nem járnak bárokba bluest hallgatni, és nem szedik fel játszi egyszerűséggel a zenészt. És alighanem nem is szokott olyan széles vigyor ülni az arcukon, mint a Fotós Lánynak, ami engem is pontosan ugyanilyen gesztusra késztet.
- Helló bébi - köszönök, pontosan ugyanazokat a szavakat használva, amikkel ő fogadott engem a bárpultnál. Nem kell újra invitálnia, belépek, és megszabadulok egymás után, sorban a gitáromtól, a kabátomtól, meg a cipőimtől. - A tény, miszerint közölted velem, hogy két méternyi kötélen vagyok felakasztva, inkább hangzott meghívásnak egy sátánista szeánszra, mint az eredetileg megbeszélt pia-fű-te kombinációra. Szerencséd, hogy egyszerre vagyok bátor és őrült fickó - vigyorgok. - Mellesleg gondoltam, talán a három dimenziós mivoltomnak jobban örülnél, szóval... - vonom meg a vállam nonverbális befejezésképpen, majd követem a Fotós Lányt a konyhába, ahol megállok a konyhasziget mellett.
- Nem, kösz - rázom meg a fejem, és nem hervad le a mosoly az arcomról, aminek most nemes egyszerűséggel az az oka, hogy úgy viselkedik, mintha valami ötfogásos vacsorára várt volna, ahol ezüstnemű sorakozik a tányérok mellett, libériás inas szolgál fel, és kisujjunkat szertartásosan eltartva kortyolgatunk eredeti porcelánban feltálalt kávét a menüsor végeztével. - Tényleg nem vagyok éhes. A nappali tartalma valahogy jobban érdekel - beszéd közben figyelem, ahogy a Fotós Lány megáll előttem, teljes testével nekem simulva, majd nemes egyszerűséggel rám tapad, végre-valahára bemutatkozik - és megcsókol. Amit persze nem vagyok rest viszonozni, és noha a manőver nem tart túl sokáig, annál élvezetesebb.
- Ejha! - jutok szóhoz néhány másodpercnyi pislogás után, mikor végül levegő után kapva elválunk egymástól. - Ezt az üdvözlési formát törvénybe kellene iktatni. Bizonyos feltételekkel persze - teszem hozzá, mert ha hetven plusszos vénasszonyok akarnának csattogó protkóval ezen módon felém közelíteni, alighanem csak az Államok másik végében fogna majd meg valaki. - Nos, örülök hogy végre megtudtam a nevedet... Scarlett. Egy valódi regényhőssel hozott össze a sors. Lehetek Rhett Buttler? - biccentem oldalra a fejem. - Sorry, ha üres kézzel érkeztem, de általában telibeszarom az illemet meg a konvenciókat. Majd magammal kárpótollak. Sokoldalúan képes vagyok rá. Tudok gitározni, énekelni, és remek partner vagyok beszélgetésben... is - kacsintok pontosan úgy, ahogy fenn a színpadon állva. Hozzá vagyok szokva, hogy kerek-perec kimondom a dolgokat, és Scarlett alighanem ugyanilyen. Másfajta nőkkel nem is igazán szoktam kezdeni, ami azt illeti, azt pedig hogy totálisan egymásra kattantunk, egyikünk sem tagadhatná le.
- Nem igazán jöttem rá, mit ittál, de ha nem gond, én is kérhetek belőle? Ki vagyok tikkadva, és ráadásul undorítóan józan vagyok - kíváncsiskodom beljebb a lakásban, a nappali felé, teljesen otthon érezve magam. Ez a tulajdonságom alapból megvan, de ebben a lakásban extrán kellemes a légkör, ami nyilván a lakója érdeme, és ez nem a berendezési tárgyakról szól, sokkal inkább valami másról.
Belépve azonnal egy falon függő festményen akad meg a szemem. Valami stilizált férfiarc, talán portré, nem ismerem az alanyát. de a vonalak és színek összehatása lenyűgöző.
- Wow! - véleményezem meglehetősen rövid elismeréssel, de annál őszintébben a látványt, és a sarokban feltűnik odapingálva az alkotó neve is. Ettől a szemöldökömet felvonva nézek a mellém lépő Scarlettre, majd a félreértések elkerülése végett a képre bökök.
- Nem vagy semmi, Fotós Lány. Vagy Festő lány? Kéne neked egy igazi indián név. Színes Ecset. Mit szólsz hozzá? - kérdezem. - De ez tényleg jó. Komolyan nagyon jó. Szóval, te nem csak amolyan hobbifotós vagy, hanem igazi művész. Fényképezel, festesz... most már csak azon gondolkozom, hogy a kezeid mindenben ennyire tehetségesek? - kérdezem pimasz vigyorral, majd egy kérdő kézmozdulat után, hogy kényelembe helyezhetem-e magam, leülök a kanapéra.
- Klassz kégli. Elég régen jártam már ilyesmiben. Úgy értem... én más körülmények között élek. Nem azt mondom, hogy rosszabb, csak más. De tény, hogy néha felüdülés egy átlag lakásban lenni. Olyan körítéssel meg, mint amit beígértél pláne. Mondd csak, Scarlett O'Hara, nincs kedved mellém ülni? Ne aggódj, nem harapok. Nem szokásom. Vagy talán félsz tőlem? - cukkolom kedvesen. Tagadhatatlan tény, hogy ha megvolt az a bizonyos fíling, soha egy lányt se utasítottam el, ettől függetlenül nem vagyok vadállat. Ha időközben meggondolta magát, nem fogok direkt rámászni. Akkor oldottan iszunk, füvezünk, és beszélgetünk, és az oldottan szó tényleg így értendő. Olyan chillt érzek Scarlett közelében, mint egy buddhista szerzetes, aki meditáció közben rátalál a Nirvánára.  

Dylan & Scarlett

Egy éve történt, vagy az is lehet, hogy az időérzékem cserben hagy, mert sosem a mikor a fontos a számomra, hanem az, hogy ki…egy nő volt.Nagyjából a harmincas éveinek elején járt, sokkal inkább még a húszasok felé kacsingatva. Szélesebb csípője arról árulkodott, hogy legalább egy gyermeket kihordott, és életet is adhatott neki, de az is lehet, hogy már kettő vagy három is van neki. Formásan telt hátsója, akár egy frissen sült cipó: kerek és harapnivaló. Dekoltázsáról alig tudtam levenni a szemeimet, mert a keblei olyanok voltak mint a kék szatén anyag közé rejtett tökéletes pompájukban virító kerek szirmú pünkösdirózsák. Ott állt az ajtómban és arra várt, hogy behívjam, amit némi gondolkodás után meg is tettem. Azt mondta megrendelő és elsősorban fényképeket szeretne. Magáról. Ritkán vállalok megbízás alapján munkákat, és festményeket gyakorlatilag soha, de ha éppen úgy van, hogy nem Moe bankszámláját akarom éppen megcsapolni, hanem el akarom magammal hitetni, hogy magam is képes vagyok az önfenntartásra akkor fotókat szívesen vállalok. De csak és kizárólag akkor, ha a modell, vagy éppen a helyszín amit fényképeznem kell beindít valamit bennem. Ez a nő határozottan ilyen volt. A haja apró csigákban omlott a vállára, ezüstszőkére festve, mint egy téltündér így tavasz derekán.
Lassú, kimért léptekkel indult meg a nappali felé, ami egyszerre volt számomra az életem legfontosabb színtere, alkalmi mozi, füves barlang, tánctér és alkotóműhely is. Édes káosz uralkodott benne, amely bizonyos szögből nézve akár különleges rendnek is hathatott.Egy portrén dolgoztam éppen.Egy bronzbőrű, félszeg mosolyú latino portréján dolgoztam. Nem is annyira az arcra volt  a lényeges, bár nehéz volt elszakadnom a frissen ásott földre emlékeztető mélyfekete szembogaraitól, hanem a keze. Amely éppen egy nő combjára simult, aki kék farmert viselt, és lágyan megszorította a húst. Éppen azt a mozdulatot próbáltam elkapni, amiben a vágy ölt testet, az a vágy, amivel egy férfi szólítja meg a nő sejtjeit. A megragadt pillanatot akartam ábrázolni, de elég nehezen boldolgultam vele. Pedig élőben egész jól működött. A pasas és közöttem.
Itallal kínáltam a nőt, aki megállt a festmény előtt és némán, hosszan szemlélte. Kezében másodpercekkel később az italos poharat szorongatva, egy kortyba fojtva egy különös és sokat mondó mosolyt. Nem kellett szólnia semmit, én már akkor tudtam, hogy ismeri a festményen ábrázolt férfit. Talán jobban mint én. Sőt, biztos vagyok benne, hogy bizonyos tekintetben sokkal jobban. Rám nézett. Szürke íriszei mélyén nem volt semmi más, csak kíváncsiság, és számtalan kérdés.
- Mondja Scarlett, maga minden modelljével lefekszik?
- Csak akibe beleszeretek.
- És mindegyikbe beleszeret?
- Többnyire. Másképp képtelen vagyok a lelkükhöz eljutni.
- Belém is belém tudna szeretni?
- Ha meg akarnám festeni akkor minden bizonnyal.
- És meg akarna festeni?
- Őszintén? Sokkal inkább, mint fényképezni. Magáért szinte üvöltenek az ecsetek a kerámia kaspóban. Hallja? Úgy kolompolnak mint a szívverés.
Az igazság az, hogy két hét alatt a nő úgy elvarázsolt, ahogy a férje korábban egyetlen egyszer sem. Három hónapon át megszállottan festettem őt, és azt hiszem hosszú idő óta a leggyönyörűbb dekoltázst festettem meg, amit kék szatén mögé bújtattam és olyanok voltak mint a szirmukat teljes pompájában megmutató pünkösdirózsák.Elajándékoztam végül a festményt. Neki. Nekik. Mindkét festményt. Nem tudom, hogy végül ez a házasság megmenekült vagy sem, de nem is érdekelt. Abban biztos vagyok, hogy általam, és a képeim által kapott valami különleges fűszert végül. Aztán elfelejtettem őket. Nem őriztem meg az emlékezetemben a továbbiakban, hiszen egy művész mindig új lehetőségek után kutat, új élményeket keres. Sosem tekintettem vissza azokra akiket magam mögött hagytam. És voltak azok, akikkel ugyanúgy találkoztam később is, de a varázslat, amely miatt beléjük szerettem már elszállt, eltűnt. Sokszor akartam megragadni, tartóssá tenni, keresni valakit, akit akár éveken át is izgalmasnak találok, akinek a fénye sosem kopik el a számomra, de valahogy nem leltem. A nagy festők közül sokan akár évtizedeken át tudnak egyetlen lánggal égni, én örökké arra fanyalodtam, hogy megint és megint lángra gyúljak, majd elhamvadjon az is.
Dylan, abban a kocsmában, ahol a gitár hangja egyszerre borzolta fel az érzékeimet, és egyszerre vonzott magához kíváncsian a muzsika üteme felett, szikra volt, amely gyorsan lángra kapott, és most teljes pompájában nyaldossa a világom égboltját az a hatalmas máglya, amit a személye okozott bennem.A előhívott fotók mindegyike, kivétel nélkül tökéletes volt, kivéve persze azok, ahol mondjuk bemozdultam, vagy egyszerűen későn exponáltam. Nem meglepő ez annak fényében, hogy közben azon járt az agyam, hogy basszus én ezt a pasast nem fotókon akarom csupán látni, hanem megszületni a vásznon. Érte nem üvöltöttek az ecsetek, érte egyenesen ölni lettek volna képesek, csak egyetlen vonást végigszántsanak. Meg tudom vajon ragadni őt úgy, ahogy én látom? Vissza tudom adni egy kép által mindazt amit képes kiváltani belőlem? Meg tudom ragadni a lelkét? Beleszeretni könnyű volt….oly könnyű és olyan édes. De mélyen kell, és kínzó gyönyörűséggel, hogy valóban megszülessen a mű. Róla. Úgy éreztem, hogy ha ez sikerül akkor azóta, hogy egyáltalán ecsetet vettem a kezembe, ez lesz mindennek a csúcspontja.
Az összes idegsejtem azért reszketett, hogy eljöjjön. Itt akartam látni. A falak között akartam tudni őt, látni amint belesüpped a világomba, egyé válik vele. Velem.
Hajnalban a város egyik része álmodik. Csukott szemmel, elmerülve a pihenés megadó boldogságában. Egy másik fele, a hozzám hasonlóak azonban ilyenkor vannak ébren igazán. Ilyenkor élnek….ilyenkor nyitnak ajtót a kinti világ benzingőzös, neonfüstös bűzét levedlő, gyilkos gyönyörbe taszító mosollyal megáldott vendégnek.
- Ne aggódj, a szeánsz még hátravan, csak kellett hozzá eredeti hajszál, egy vadító csók, meg egy finom érintés. Tőled.- állok meg egy kacsintással kísérve a mondanivalómat a hűtőnél, és sorolom a választékot. Bár be kell látni, jelen pillanatban nem az én érdemem a hűtöm tartalma, sokkal inkább Moe és Lotte az aki idevarázsolta ezt a terüljasztalkámat. Tudják hogy ha rajtam múlik akkor a rizs és a krumpli között is nehezen tennék különbséget, és rendszerint egészségtelen és ehetetlen vackokkal pakolom tele a hűtőt. Többnyire, mert már ebben is fejlődőképes vagyok.
- A nappalim tartalma? Hm….van egy-két érdekesség benne.- búgom negédesen, miközben elindulok felé, megragadva a megmaradt gint,amin szándékaim szerint osztozom vele.A huncuthamis vigyor a képén elárulja, hogy ő sem a bútorokra gondolt. Na én sem.
A korty italt az ajkai közé engedem, a fanyarságát a csókommal igyekszem tompítani, miközben úgy simulok hozzá, hogy a testem minden apró kis rezdülése arról árulkodik, ha rajtam múlna napestig ezt csinálnám megállás nélkül.Bele tudnék fulladni Dylan ajkaiba. Azt hiszem kettes ecsettel kell megfestenem, édespúder színben. Úristen, fel tudnám falni. Képes leszek ezt megragadni? Lehetetlen. Még több kell belőle, sokkal több, hogy egyáltalán csak felidézni tudjam.
- Törvénybe iktatva. Ez az én kis világom a saját törvényeivel, szóval minden alkalommal, valahányszor azon az ajtón belépsz, speciális üdvözlésben részesülsz. Felőlem akár napjában nyolcszor is ki-be jöhetsz rajta. Nem fogok ellenkezni.- vonom meg a vállam, és ha nehezen is, de kissé távolabb húzódok tőle, hogy a nappali felé terelgessem magunkat.Itt aztán le sem tagadhatnám, hogy egy káoszon is uralkodni képes ember lakik. Nincsenek ruhák szétdobálva, nincsen hat napos csésze vagy ételmaradék sem - hé! Művész vagyok, nem holmi igénytelen hobó- de azért nem feltétlenül a megszokott dolog nálam megválni dolgoktól vagy elpakolni magam után kivált a festéshez használt holmikat. Azok a folyamatában lévő dolgokhoz tartoznak.
- Rhett Butler? Komolyan?Miért akarsz olyan bajusszal rohangálni ami úgy néz ki mint valami puncipöcögtető fekete pamacs? De okés! Értem a poént. Scarlett. Valóban arról a bizonyos regényről kaptam a nevem. Hosszú sztori. Ha majd eleget ittunk és szívtunk, akkor mesélek magamról.Elcseszett egy kis lélek vagyok.- röhögöm el magam, aztán megállok az említett festmény mellett.Egy darabig szemlélem, aztán a szoba végében álló apró kis bárpult felé indulok, hogy az apró hűtőszekrényből kivegyek egy bontatlan gint. Nem szórakozok poharakkal, úgy ahogy van Dylan kezébe nyomom.
- Azért néha passzold át nekem a butéliát. Hogy ez?Jó?- nézek a festményre majd vissza rá.
- Tudod miért tartottam meg ezt a festményt? Mert ennek a pasasnak volt a leggörbébb farka amit csak valaha láttam. Esküszöm. Nem is mertem megfesteni. Ellenben gyönyörű volt az ádámcsutkája. Látod? Heteken át dolgoztam rajta. Azért raktam ki mert ez a fal pont üres volt, nemrég adtam el róla egy képet.- valóban nem feltétlenül ezt akartam ide rakni,de azon a délutánon, amikor elvitték innen a képet, pont a görbe farkú fickó portréja akadt a kezembe és kiraktam.
- Esélyesen jobb lenne lecserélni valami egészen másra. A kezeim tehetségén miért gondolkodol? Miért nem tapasztalod meg? Nem túl rövid az élet, hogy csak elmélkedjünk a jó dolgokon?- vonogatom meg a szemöldököm, majd engedem, hogy leüljön, én pedig az ecsetekkel megpakolt állványhoz lépek, és két közepeset kiveszek a bordó kerámia kaspóból. A hajamat hátul lófarokba fogom, majd apró kontyot formálva megtűzöm az ecsetekkel mint valami gésa. Passzol is a selyemköntöshöz. Párdon! Kimonóhoz.
- Köszi. A bácsikám ajándéka.Ragaszkodott hozzá.- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy én is más körülményekhez szoktam. Jobbakhoz. Sokkal jobbakhoz, de ez sokkal inkább az én világom. A másik is csak azért kedves a szívemnek, mert ott nőttem fel.
A kérdésre mely szerint nincs e kedvem leülni mellé a kanapéra a fejem rázom. Persze a szám sarkában elmaradhatatlan a sokat sejtető vigyor tanyázik.Még magamhoz veszem a kisebb méretű palettámat is, azzal indulok meg felé.
Nemes egyszerűséggel nem mellé ülök le a kanapéra, hanem vele szemben, lovagló ülésben huppanok az ölébe.
- Nem melléd. Hanem rád. Vagy esetleg bármi kifogást támasztasz a dolog ellen? És mivel én már nem vagyok undorítóan józan, a gátlásaimat elhagytam valahol a kocsma és az otthonom között. Már a maradékát ami még volt egyáltalán.Passzold bébi!- nyúlok az üveg után, és ha átadja, akkor egy szép kortyot küldök le mielőtt, visszaadám a kezébe.Az egyik ecsetet kiveszem a hajamból és finoman a fekete kör alakú festékbe mártom, hogy egy pici színt vigyek fel rá.
- Azt már tisztáztuk, hogy a kezeim tehetségét meg kell tapasztalni, de mi a helyzet a te virtuozitásoddal?- fogtam végül a fekete színnel az ecset hegyét, az orra és a felső ajka közötti rész felé mozdulva.
- Azt mondtad kellően őrült és bátor vagy. Vajon mennyire?- ha pedig nem tiltakozott, akkor gyakorlatilag két mozdulattal Rhett Buttlert varázsoltam belőle, Mr Gable feledhetetlen kackiás vékony bajszával. Mosolyogva biccent oldalra a fejem, és elmosolyodtam a remekművemet szemlélve. A nyaka köré fontam a kezemet és ismét az ajkaira tapadtam. Nem volt ebben a csókban több egyelőre ígéretnél, vágynál, és megannyi apró kis vallomásnál hogy veszett módon felizgatta bennem a nőt és a művészt egyszerre. Ez pedig gyilkos kombináció volt. Már nem csupán a szám az ami gyakorlatilag rátapad, a nyelvem ízleli meg az ízét, a zamatát, ismerkedem a bőrével, a leheletével a kisugárzásával, ami majdhogynem padlóra küldött másodpercek alatt.Nevetve, zihálva húzódom el tőle, a fekete festékkel sikeresen összemaszatoltam magunkat. Ó hát pont nem érdekel!
- Meg akarlak festeni. Az utolsó porcikádat, az utolsó lélegzetvételedet is. Mindent ami te vagy. Legyél a múzsám egy időre, Dylan!- ragadtam ki újra az üveget a kezéből és lazán, könnyedén kortyoltam bele, mielőtt visszaadtam. Ujjaim lágyan, lazítóan cirógatták a tarkójánál, hajamból az egyik ecset eltávolítása miatt kiszabadult tincsek csiklandozták az arcának élét, amikor közel hajtoltam.

Filmek terén mindenkinek más az ízlése, de abban azt hiszem egyetérthetünk, hogy Hollywood rengeteg mozival, és ikonikussá vált jelenettel ajándékozta már meg a világot, talán felsorolni sem lehetne mindet. Az én repertoáromban is szerepel néhány ilyen kultikus filmkocka, de a tetszési indexem legfelső fokán mégis egy rajzfilm néhány képsora áll: konkrétan az Oroszlánkirályé. Szerintem mindenki ismeri azt a mozzanatot, mikor Rafiki, az öreg és bölcs majom a szirt tetején állva magasba tartja Simbát, az eljövendő uralkodót, és alant a királyság népei odaadó szeretettel fogadják a trónörököst. Nos, én pontosan ilyen szertásossággal emeltem fel az első gitáromat, amit születésnapomra kaptam ajándék gyanánt Carmichael-től, csak éppen a lelkes fogadtatás hiányzott a tökéletességhez. Apám és anyám egyszerre bámulta vasvillaszemekkel nagybátyámat meg a performanszomat, és még szerencse, hogy erre a manőverre a nappalinkban került sor, mert ha akkor mi is egy szikla tetején időztünk volna, alighanem úgy lökik alá Carmichael-t a mélybe, ahogy Zordon Mufasát. Valami rejtélyes oknál fogva a szüleim felfogása szerint a zenének való elkötelezettség egyenes útként vezet a kárhozatba, nagyjából úgy, mintha lepisáltam volna egy templom oldalát. Ugyanakkor kizárólag bizonyos zenei műfajok iránt viseltettek ilyen ellenszenvvel, mert anyám szeme bármikor képes volt könnybe lábadni egy komolyzenei koncerten, legfőképpen egy-egy Beethowen vagy Mozart-szimfónián. Egyszer volt bőr a pofámon megemlíteni, hogy elvégre ők is zenészek voltak - ennek következményeképpen az őseim olyan megbotránkozással kevert rémülettel meredtek rám, hogy gyanítom, ha rajtuk múlt volna ágyhoz kötöznek, és rituális ördögűzést hajtatnak végre rajtam. Ahogy egyre inkább ugrottam fejest a zene világába, ők annál jobban kezdték úgy vélni, hogy ennél szörnyűbb pillangó nem szállhatott volna ki az általuk gyártott gubóból, és azt hiszem mindannyiunk számára megkönnyebbülés volt, amikor elhagytam a szülői házat. Még akkor is, ha valahol azért mégis fájdalmas volt a szakítás.
Az elmúlt évek alatt megtanultam a saját lábamra állni, és megéltem nagyon sok mindent. Kezdeti kudarcokat, kezdődő sikereket, majd a viszonylagos ismertséget. Megtanultam kiállni az érdekeimért, megbecsülni a legkevesebbet is, és hálásnak lenni érte. Megtapasztalam a szebbik nem rajongásának legtöbbször kézzelfogható és mámorító jeleit, és szégyenkezés nélkül bevallom, hogy amikor alkalmam nyílt rá, éltem is ezen lehetőségeknek a kihasználásával. 26 éves létemre meglehetősen sok mindent tudhatok már a hátam mögött, de arra eddig még nem volt példa, hogy valaki figyelmét művészi szempontból is felkeltettem volna. Talán ezért is érdekel a Fotós Lány ennyire - jobban, mint eddig bárki más, akivel rövidebb-hosszabb ideig egymásra hangolódtunk.
- Bedugtam a fejem és minden egyéb alkatrészem az oroszlán barlangjába - jegyzem meg, miközben Miss Morabell lakásának előszobájából elérünk a konyháig. - Azért a szeánsz kellékei megnyugtatóak. Én eddig azt hittem, hogy az efféle vajákos módszerek titka, hogy szüzek könnyében kell megmosdani, egy unikornis hátán ülve, telihold fényénél, meztelenül - mosolygok, és kifejtenék még ezzel kapcsolatban néhány dolgot, de nem nyílik rá lehetőségem, mert olyan csók érkezik istenhozott gyanánt, hogy beleszédülök.
- Minden alkalommal, amikor az ajtódon belépek? - visszhangzom Scarlett szavait, mikor kissé ugyan kótyagos fejjel, de képes vagyok megszólalni. - Ezt vegyem úgy, hogy a meghívás nem egyszeri lehetőséget rejt magában, vagy most szaladgáljak ki és be? Mellesleg tetszenek a Morabell-birodalom törvényei. Kaphatok állampolgárságot, vagy legalább menedékjogot? - nyalom végig az alsó ajkamat, mintha a csók bukéjának maradékát ízlelgetném, de aztán győz az elmúlt percekre visszatekintő nosztalgia felett a kíváncsiság, beljebb merészkedem a lakásban, mígnem megállok a nappaliban egy festmény előtt, ami az aláírás alapján Scarlett keze nyomát dicséri.
- Hogy mi? - prüszkölöm el magam nevetve, mikor érkezik egy teljes természetességgel odavetett megjegyzést a kép alanyának farkát illetően. - Én nem vagyok művész, legalábbis festő nem, de én eddig azt hittem, a modellekben mindig az egyediség fogja meg a művészt. Nem mondom, biztos egy ádámcsutka is figyelemre méltó, de egy görbe farok sikere überelhetetlen lenne, nem? - érdeklődöm. - Van egy muflonfajta, amely képes öngyilkosságra, persze nem készakarva. De ha a szarvaik túlnőnek, akkor mivel lefelé csavarodnak, előbb-utóbb az állat torkába ékelődnek, és kinyírják. Remélem szegény fickó nem jár majd így - vigyorgok. - Mellesleg érdekelne, hogy bennem mi fogott meg? A torkom, vagy esetleg az én alkatrészeimet is csekkolni akarod? - kérdezem meglehetősen pofátlanul, majd huppanva levetem magam a kanapéra, és alig néhány másodperc kell csak hozzá, hogy Scarlett is kövessen, de nem a bútordarab kényelmébe helyezkedik, hanem az enyémbe, igaz csak azután, hogy egy konty meg néhány ecset segítségével gésává változtatja magát, és - általam egyelőre ismeretlen okból - felragadja a festékes palettát.
- Üdv a klubban - vigyorgok rá, mikor közli, hogy pillanatnyilag a teljes gátlástalanság szintjén áll. - És nem, a legkevésbé sincs kifogásom a jelen helyzet ellen. Jobb vagyok, mint a kanapé. Kényelmesebb. Esetleg majd fekve is kipróbálhatnál - húzok aztán bele emberes kortyot a kezembe adott gines üvegbe, még azelőtt, hogy az ecsettel közeledni kezd felém, és ugyan nem látom, de a pemzli kanyargós útjából érzem, hogy hercig kis bajuszt pingál rám. Igaz, ez meglehetősen gyorsan indián harci festéssé változik, mert egy újabb csók következik, ezúttal már merészebb. Karjai a nyakamban pihennek, míg én derekánál fogva szorítom magamhoz abban a pillanatban, ahogy a nyelvünk találkozik, és kóstolót kapok szájának édes, gyümölcsre emlékeztető ízéből, ami még a gin bukéját is elnyomja. Egy apró emlék villan át az agyamon tőle: gyerekként órákig képes voltam a vén körtefa villás ágán ücsörögni a kertünk végében, majszolni az érett gyümölcsöket úgy, hogy a levük végigcsurrant a karomon. Boldog emlék - és meglehetősen izgalmas a jelen.
- Tetszik a felkérés. Bár az utolsó lélegzetvétellel még várnék egy keveset... kivéve az előbbi formációban. Abba bármikor belefulladnék, ellenkezés nélkül. Elmondjam neki, mi a különös? Hogy a színpadon állva nekem ugyanez járt a fejemben. Hogy egy dalt kéne írnom egy rejtélyes lányról. A vele való találkozásról. Szóval, akkor most ki kicsoda múzsája? - emelem fel a kezem, és Scarlett hajtincsével kezdek játszani, engedem hogy selymessége csiklandozza ujjaim közét. - Nem tudom ismered-e a görög mitológiát. Abban a múzsák mindig patak, vagy forrás mellett élnek. Nos, minden adott. Van két művész, két múzsa... ez meg a forrás - emelem fel az időközben hozzám visszavándorolt üveget, és ismét leeresztek egy korty piát.
- Na és hogy akarsz megfesteni? Nekem is az ádámcsutkámra fogsz fókuszálni? Csak szólok, nekem nincsenek olyan problémáim, mint neki - vágok szememmel a falon függő festmény felé. - Legyen rajtam ruha? Vagy csak a gitár? Vagy semmi a világon? Részemről benne vagyok bármiben. És csak hogy legyen némi plusz inspirációd... - emelem fel kissé a kanapénak döntött hátamat, és két másodperc alatt lehámozom magamról a pólót, majd nemes egyszerűséggel a padlóra pottyantom, a lábam mellé.
- Tudod, mivel azt mondtam, te is lehetsz a múzsám.... lehet, hogy némi ihlet nekem sem ártana - hunyorítok rá sokat sejtetően Scarlettre, és szemem önkéntelenül is végigfuttatom a felsőjén, elidőzve a mellei domborulatán. Ugyan már, úgyis tudjuk mi lesz a mai meghívás végeredménye. Nem akarom én a dolgot siettetni, sokkal inkább úgy fogalmaznám a topless-kettősünket, mint rendkívül oldott hangulatú beszélgetést.

Dylan & Scarlett

Vannak akik úgy tartják, hogy a drogok, különösen a könnyű drogok, valamiféle új dimenziót nyitnak meg az emberek számára, éppen ezért élnek előszeretettel vele a művészek. Ugyanez vonatkozik a piára, vagy éppen a szexre, amiben egyesek szerint valamiféle megnevezhetetlen vegyület oldódik fel a szervezetünkben, mint valami eltörött, időzített kapszula, és ennek hatására érezzük magunkat olyan eufórikus állapotban. Szerintem meg szimplán csak azért, mert baromi jó az egész úgy ahogy van, mi meg, a testünkkel együtt élvezzük azt. Soha életemben nem hittem az efféle misztikus maszlagokban, vagy éppen a vallási lózungokban, a tantrális, és egyéb ilyen elvont fogalmak meg egyenesen röhejesek. Nem vallom magam feltétlenül materialistának, de az idealistától is távol vagyok. Én egyszerűen csak szeretem az életemet, szeretem benne mindazt ami szép, ami élvezettel tölt el, és minél hamarabb szabadulni akarok attól, ami rossz. Alaphelyzetben a megkeseredett embereket is igyekszem távoltartani magamtól, ők azok akik egy minimális mértékben sem ihletnek meg. Legyenek bármilyen szépek, legyen bármennyire is vászonra kívánkozó a fizimiskájuk, lássa őket az egész világ csodálatosnak, engem egyszerűen a hideg kiráz tőlük. Azoknak a társaságát keresem, akikből süt az élet iránti elkötelezett rajongás, akik hozzám hasonlóan nem foglalkoznak a társadalmi és morális gátlásokkal. Akiknek nem érdekes hol vannak, vagy éppen kivel vannak, nem foglalkoznak mások véleményével egyszerűen kimondják amit gondolnak, vagy éppen amit éreznek. Úgy hiszem, hogy a visszafogott gondolatok vagy éppen érzések olyanok mint a visszatartott szellentés: belülről fogsz felrobbanni tőle, és bár kíméled a környezeted, neked rohadtul fog fájni.Én megmondom azt is ha valami nem tetszik. Ha tiszta a fejem, vagy éppen kellően jó hangulatban kapnak el, akkor ebben akár még visszafogottan kedves, vagy éppen szellemes is tudok lenni, anélkül, hogy bárkinek az önérzetébe taposnék. Más esetben azonban kiméletlen szemétláda tudok lenni. Ugyanakkor ha valaki tetszik, vagy éppen valakinek a kisugárzása, a megjelenése, az egész fellépése gyakorlatilag fejbe ver, és nem tudok magamhoz térni annyira hatással van rám, nos abban sem fogom vissza magam. Az elutasítás is előfordulhat. Ó igen, ne tévesszen meg senkit a látszat velem kapcsolatban. Tisztában vagyok a külső adottságaimmal, nem fogok álszerénykedni, amikor a tükörbe nézek. Hiú kis dög vagyok kéremszépen! Ugyanakkor van akinél az én külsőm, vagy éppen érzelmi vehemenciám nem jön be, és nemes egyszerűséggel lepattint. Nem mondom, hogy ez adott esetben nem vág mellbe, mert érzelmileg nagyon túl tudom tolni az első másodpercektől a dolgokat, de azért napokig sem fogok zokogni miatta. Ellenben ha egy csepp biztatást is kapok, ha úgy érzem szabad a pálya, akkor azt hiszem nincs erő ami képes lenne visszatartani. Még ha alapvetően hülyét is csinálok magamból. Nem akarok egyetlen másodpercet sem elvesztegetni arra, hogy olyan köröket fussak, amelynek a vége úgyis ugyanaz, amire az ember az első másodpercben gondol, ha meglát egy szép és vonzó testet: akarom! Persze nem azt mondom, hogy nem szeretek játszani, hogy nem szeretem a dolgokat nem éppen hétköznapi módon felvezetni, csak éppen nem az én terepem a pironkodós szelídség.
Az utóbbi hetekben, vagy lehet van már az egy hónapja is, egyszerűen képtelen voltam valami normális és nekem is tetsző alkotást kiadni a kezemből. Bár Moe elvitte az egyik festményemet, ami a Belvedere Kastélynál készült egy hermelinbundába bújt nőről. Egy pillanatképként élt a fejemben, amikor tavaly december elején megpillantottam őt. Az arca nem látszott, előre hajolva dacolt a hóeséssel, de nem is ez volt a lényeg, hanem az egész összhatása.Talán ez volt az utóbbi hónapok első és egyetlen vállalható alkotása a számomra, a többi csak festék, idő és vászonpocsékolás. Egészen addig a pillanatig így gondoltam, amíg ma este el nem mentem félrészegen abba a blues klubba, és el nem rabolta a művészi rajongásomat, és a női mivoltomat is egy gitáros. Megvesztem a látványától, és bár Sadie minden bizonnyal szétszed majd azért, amiért kikezdek egy szerinte nagyon is tehetséges zenésszel, ezzel pedig veszélyeztetem az ő és a srác közös munkáját, perpillanat még ez sem érdekel. Van ebben a srácban valami, ami úgy feszít, úgy rezeg és vibrál, minden porcikájában hordozva az élet gyönyörét, hogy egyszerűen képtelenség tőle szabadulni. Én pedig már vagyok így hajnal tájban annyira másnaposan aznapos, annyira felpörgött és annyira megbabonázott, hogy mindez úgy rántson magával, mint egy végtelen mélység nélküli örök örvény. Nem számít, ha beledöglök is, én ezt most nagyon akarom.
Passzol a látványa a lakásomba. Illik az egész atmoszférába az időnként felsejlő és nagyon is magával ragadó mosolya. Van benne valami csibészesen kisfiús, valami vadítóan macsó, és valami olyan elementáris erő, ami pusztán a látványával taglóz le és vonz magához. Úgy érzem, hogy minden olyan másodperc amiben nem érhetek hozzá valamilyen módon, nem kerülhetek hozzá közel, nem csókolhatom meg, egész egyszerűen rohadtul elvesztegetett idő. Dylan most úgy kell nekem mint a szobahőmérsékletű, de még mindig nagyon vágyott korty gin.
- Az egy másik szeánsz. Arra majd később visszatérünk. Mondjuk a szűzlány könnyeket meg az unikornist elhagyhatjuk. A meztelenség maradhat.- jegyzem meg, már két lépéssel közelebb járva hozzá, és engedek a vágyaimnak. Ugyan miért ne tenném? Csillog a szája, amikor lassan lebontogatom magam róla, a gin harmatos zamata még érződik az utolsó, összekapaszkodó leheletünkben. Belemosolygom még a szája szegletébe, és a szavaira csak ingatom a fejem, kibontott hajam fürtjei ide-oda reppennek a hátamon.
- Nem nem….ez nem egyszeri alkalom. Ó kis butus, azt hitted, hogy egyszer bejössz ide akkor olyan könnyen szabadulsz? Nem. Már készen várnak a bilincsek meg mindenféle kikötözésre alkalmas holmik, és abban biztos lehetsz, hogy innen…..jesszus! Ugye nem hiszed el amit itt összeszövegelek neked?- hagyom abba végül a marhaságot, és nevetem el magam jóízűen. Végül előre dőlve még egyszer megízlelem az ajkát, különösen az alsó, húsosabb részét, nyelvemmel végigsimítok rajta. Istenem könyörülj, valami isteni finom ez a srác!
- Kaphatsz, mindent kaphatsz, csak még behajtom rajtad a vámot ma éjjel!- súgom oda még mielőtt kibontakozva az öleléséből a nappali felé lavíroznék vele együtt. A festmény….nos valóban nem éppen ezt terveztem eredetileg ide, de megválni sem tudtam tőle. Valahogy szórakoztatott a pasas. A görbe farkával együtt.
- Én is az eredetiséget keresem. Szép ember rengeteg van. Ott van a gyönyörű szem, a szép száj, a csodás mellek.- mutogatok végig magamon, a mellnél szép kerek halmokat varázsolok pantomimezve a kezeimmel magam előtt. Hiszen elvégre én nőket is megfestek, és egy csodás dekoltázs engem is rabul tud ejteni.Persze ez még kevés, ha mellé nem érzem azt a pofánvágós energiát, amitől padlót fogok.
- De mindez kevés…..nagyon kevés ahhoz, hogy képet akarjak róla. Kell az a bizonyos többlet, az a fűszer, amit a múzsa csókjának hívnak.- magyarázom lelkesen a sajátos kis ars poeticámat amit nem feltétlenül fogad el mindenki.
- Naná, hogy a tiédet is le akarom csekkolni! Mit gondoltál, hogy végig ruhában fogunk itt üldögélni?- mondom a világ legtermészetesebb hangsúlyával, mintha éppen csak arról beszélnénk, hogy mit együnk vacsorára, és természetesen padlizsánkrém kell mellé.Bár nem tudom neki milyen tervei vannak, de az esetek nagy többségében rólam mindenképpen lekerül a ruha, akár egyedül vagyok itthon, akár más valaki társaságában. Zárt ajtók mögött vagyunk, az otthonomban, ennyi szabadság jár nekem, hogy kizárjam a prűd társadalmi elvárásokat, nem?
Lazán veszem kézbe a palettát és az ecsetet, a hajam pedig feltűzöm. Surran a lábaimhoz érve a selyem kimonó, amint a kanapéhoz érve nem arra, hanem egyenesen Dylan ölébe huppanok le, a lábaimat két oldalon téve kényelmes pózba a combjai mellett. A combjaira simulok ültömben, és a forróságom átsüt a nadrágon is.
- Kényelmesebb és kívánatosabb. Hidd el, hogy a kanapénak nem lejtenék laza öltáncot. A kipróbálásban benne vagyok, de figyelmeztetlek, hogy ha túlságosan kényelmes lennél, akkor nem adnálak többé. Maradnál a nappalim dísze.- magyarázom, miközben az ecsetet belemártom a fekete festékbe. Kidugva a nyelvem kuncogok.
- Egyébként, hogy mi fogott meg benned? Minden. Az egész kisugárzásod. Olyan vagy mint egy gyilkos érzelmi áramütés, amibe belehalni nem lehet, de újra és újra akarom azt az érzést, amit a közeledben érezni. Tudom, ez most rém hülyén hangzott, és mondhatnám, hogy késő van, meg sokat ittam, de ugyanezt éreztem órákkal korábban és ezt érzem most is.- helyes kis bajuszkát sikerül rajzolni neki, valóban van egy csipetnyi Rhett beütése, vagy lehet csak egyszerűen bemagyarázom magamnak, nem tudom.Ajkammal török utat magamnak az ajkai közé. Más ez a csók mint a korábbi, más mint amit csak elképzeltem. Szinte érzem magamban a zenéjének füstös zamatát, a nyelvemmel kitapintom az ajkai között feszülő ritmust, a hangok erdejét, belemászik az agyamba a sóhaja, az ujjának lágy játéka, mely a csók után sem marad abba, a tincseim közé veszik. Megoldja a könnyű kis csatot, mely a mozdulat miatt kihullik, a hajam pedig újra aláhullik.
- Rohadt nagy ribancok azok a francos múzsák, hogy így összekuszálták a dolgainkat, nem úgy látod?- nevetem el magam, enyhén hátrahajtva a fejem belesimulok a kezének játékába.
- Ami azt illeti pontosan ebben a pózban akarlak megfesteni. Üveggel a kezedben, a kanapémon elheveredve ezzel a mocskosul varázslatos perverz mosolyoddal a képeden. Ruha? Nem kell ruha. Ha valakit igazán és szívből akarok megfesteni arról mindig aktot festek.Olyankor kinyílik az ember, tudod….- ragadtam meg most én is a kezében levő üveget és kivéve belőle most én kortyoltam egy isteneset, majd egy szusszanást követően visszaadtam volna neki, amikor kissé előre billent a felső teste. Kíváncsian, mosolyogva néztem mit csinál, addig az üveget én tartottam a kezemben, végül egy hangos füttyentéssel fogadtam ahogy lekerült róla a póló.
- Nem mondom, ez elég komoly inspiráció…..ha pacemakerem lenne azt hiszem most zakkant volna meg egy kisüléstől.- félre raktam magunk mellé a palettát az ecsettel együtt, majd ujjbegyeimmel simítottam végig a mellkasát, fentről, a nyakvonaltól indulva, szinte kitapintva egyenként minden izmot.Apró köröket rajzoltam a mellbimbó körül, aztán a kezem lejjebb vándorolt, egész a hasfalon lefelé, a köldök tetejéig. Ott megálltam. Félrebillenő fejjel néztem rá. A tekintete valahol a dekoltázsom környékén pihent. Visszahúztam a kezeimet, és a saját felsőmbe belekapaszkodtak a mutatóujjaim, picit félrehúzva. Csak annyira, hogy pusztán sejtetni engedjék a látványt, de nem mutatva még meg mindent.
- Én a vizualitás művésze vagyok. Te a hangoké. Hogyan vennéd rá a ruhámat hangokkal, hogy lehulljon, gyakorlatilag magától?
Ó kérem a szex pusztán előjáték az alkotáshoz….a szerelem a szex előjátéka, az előjáték előjátéka pedig az amit éppen most művelünk.

A tetoválás egy életre szóló emlékeztető, a nagy felismerések vagy a fontos elhatározások maradandó nyoma. Éppen ezért a tizennyolcadik születésnapom másnapján besétáltam egy szalonba, és magamra varrattam azt, ami számomra többet mond minden más jelképnél, és ami ma is ott díszlik a vállamon: egy kiterjesztett szárnyú sólymot. Az általánosan elterjedt tévhittel szemben ugyanis nem a sas, hanem ez a madár a szabadság örök szimbóluma. Még a fogságban tartott, vadászni tanított példányokat is rendszeresen reptetni kell, vagy ha nem, hát elpusztulnak, mert számukra nem a rabság a halál, hanem ha sosem érzik szárnyaik alatt a levegőt. Carmichael mellett életemben először rámköszöntött a szabadság, és a vállamon lévő ábra emlékeztetett erre, meg arra, hogy a céljaim elérésében én sem tűrtem meg a korlátokat.
Belegondolva nem tudom mi lett volna velem, ha sosem lép be az életembe a zene. Az adott keretet az perceknek, óráknak, a napjaimnak, végül az egész életemnek. A szüleim véleményére rácáfolva nem lettem alkoholista, sem drogos, vagy börtöntöltelék, és noha pontosan tudom mi a célom, nem hajszolom a sikert eszetlenül, mindenáron. Volt, aki vigyázott rám. Valaki, aki megtanított rá, hogy amikor nincs a közelemben, én is tudjak vigyázni magamra és arra, amit megkaptam a sorsról. Arra az életre, amit mindig is meg akartam szerezni magamnak.
Én ugyanakkor nem vagyok egy nagyravágyó fickó. Nem kívánok olyan sikereket, mint a Rolling Stones vagy mondjuk manapság Ed Sheeran. Csak szolíd elismerésre vágyom, közepes nagyságú fellépésekre és lemezekre. Nem akarok szállodai szobákat szétverni, isteneket megillető óhajokkal előállni a turnék állomásain, vagy éppen heroinnal lőni magam, hogy kibírjam a rám nehezedő nyomást. Egy csendes kis házat szeretnék, olyat ami gerendákból van építve, mondjuk talán fenn a hegyekben. Egy olyan helyet, ami csak az enyém, ahol zenélhetek, miközben az ablakon kinézve szemem elé tárul a végtelen horizont, vagy a kandalló előtt ülve a tűz lobogó lángjait figyelem. Na és persze utazni akarok: venni egy lakóautót, és végigbarangolni az egész országot - élményeket, tapasztalatokat gyűjteni, amik örök emlékké avanzsálnak, és amit soha, senki nem téphet majd ki sem a fejemből, sem a lelkemből. Végig akarom csodálni Texas végtelen búzamezőit, megülni csendben Topeka valamely sivár bárjában, és borzongva bámulni bele a Grand kanyon feneketlen mélységébe. Meg hát természetesen komponálni, dalt írni bármiről ami megihlet: a Monument Valley vörös szikláiról, a prérik bölényeiről, egy Santa Fé-ben megivott tequiláról, és persze az emberekről, akikkel találkozom, és akik különlegességükkel megragadják a figyelmemet. Csakhogy ma este sikerült rádöbbennem, hogy ehhez nem okvetlenül kell kitenni a lábamat a városból, mert néha a csoda helybe jön. Vagy én megyek inkább, ha a jelen helyzetet vesszük figyelembe, hiszen én vagyok itt, Miss Morabell lakásában. Én iszom a piáját, és én kapkodom levegő után az után a meglehetősen jóleső és jóízű csók után, amit a konyhában kapok, amolyan "isten hozott" gesztus gyanánt.
Akkor viszont akaratlanul is kikerekednek a szemeim, mikor kötelekről és bilincsekről kezd beszélni. Szimplán csak az az oka, hogy nem ismerem, és tudom, hogy a művészek néha őrültebbek, mint az átlag - jómagam is ilyen vagyok - szóval fogalmam sincs, mennyire gondolja komolyan a szavait. Az azért kicsit megnyugtat, mikor a reakciómat látva kicsit megforgatja a szemeit és vigyorogva hozza a tudtomra, hogy csak viccelt, arra viszont mérget vennék, hogy kimondottan élvezte az iménti kis meghökkenésemet.
- Mondom én, hogy besétáltam az oroszlán barlangjába - szólalok meg ismét, miközben a szánk ugyan már elvált egymástól, de a csípőmet még mindig az övének préselem. - De most már legalább ismerem a stratégiádat. Le akarsz itatni, hogy mire holnap reggel magamhoz térek már láncok lógjanak az összes végtagomon. Bánja fene, lényegében nincs ellenemre a haditerv. És az, hogy az alkoholmámort választottad fegyver gyanánt, mégiscsak jobb mint a kloroform - nevetek, majd beljebb kerülünk a lakásba, és miután kivesézzük a falra aggatott festményét, végül helyet foglalok a kanapén. Kimondottan kényelmes, legfőképpen azzal az édes teherrel az ölemben, amit most ő szolgáltat.
- Hm... tehát akkor rólam is aktot akarsz - döntöm kissé hátra a fejemet a heverő háttámlájára, és így figyelem Scarlettet. - Eszemben sincs nemet mondani. Ahogy már megállapítottuk, egyikünk sem az a gátlásos típus. De ha tényleg rá akarod pingálni a farkamat arra a képre, akkor már most szólok - intek fejemmel a falon függő festmény felé - hogy ennél nagyobb vászonra lesz szükséged - hunyorítok rá pofátlan kajánsággal, bár teljes mértékben őszintén. - Igazából ahogy mindenkinek, nekem is megvan a saját szentháromságom: büszke vagyok a tehetségemre, az elhivatottságomra, meg a méretemre. Ebből egyet már megtapasztalhattál. Egyelőre egyet - tartom az arcomat engedelmesen, miközben festékbajusz kerül rám, a lenyomata meg Scarlettre, mikor a műve végeztével ismét megcsókol, de ezúttal már jóval élvezhetőbb módon, mint a konyhában álldogálva, és mikor megérzem a nyelvét a számban örülök, hogy most ülhetek, mert a lábaimban olyan érzésem támad, mintha a csontjaim nemes egyszerűséggel távoztak volna.
- Tudod... - suttogom végül kissé rekedt hangon, mikor újra képes vagyok lélegezni - lehet, hogy igazad van. Talán én vagyok magam a szikrázó elektromosság. Csakhogy te meg... - játszom még mindig Scar hajával, és kimondottan tetszik a tincsek rakoncálatlanságukban is selymes érzete - te meg a generátor vagy. A tűz is remekül ég magában, de ha megkapja a katalizátorát, akkor... - nézek bele a kék szemekbe. Nos, akkor abból egy egész világégés is támadhat, de kimondottan pozitív értelemben. - Alapítsunk vallást. Éljenek a múzsák! - emelem fel az üveget, emberes kortyot leküldve a ginből a torkomon, majd az egyenlőség jegyében átpasszolom a butéliát, hagy öblögesse át ő is a torkát, miközben én akaratlanul is felkuncogok.
- Oké, eléggé a Titanic-ra fog hajazni a portrém így, a kanapén elterülve. Bár sokat lendít a dolgon, hogy nem valami retinakiégető bizsut akarsz a nyakamba aggatni. Az az üveg jobban illik hozzám meg a stílusomhoz. De szeretném, ha a gitárom is mellettem lenne. Igazából nincs olyan tárgy az életemben, amihez túlságosan kötődnék, kivéve őt. Eszmei érték, jelkép, szimbólum - adom meg a magyarázatot. - Ha elég lassan haladsz a festéssel ahhoz, hogy sok időt töltsünk együtt, majd talán elmesélem hogy miért - fejezem be a beszédet, és inkább a tettek mezejére lépek: egy mozdulattal hámozom le magamról a pólót, hogy könnyed mozdulattal ejtsem a padlóra, és egy időre elfeledkezzem még a létezéséről is - amivel úgy tűnik nem vagyok egyedül, mert szinte hallom, hogyan akad benne Scarlettben a lélegzet. Egy ideig bámészan időzik pillantása a felsőtestemen, majd ujjaival útra kel, hogy végigsimítsa és tapintsa bőröm minden négyzetcentijét. Lehunyom a szemem, mélyet lélegezve adom át magam az élménynek, csak a finom érintésre koncentrálok amely elindul a nyakamtól, hogy a mellemen át végül a köldökömnél állapodjon meg a keze, és csak ekkor nézek fel, de abban biztos vagyok, hogy ugyanazzal a perzselő pillantással nézek rá, ahogyan ő is rám.
Óvatos, lépésről lépésre haladó, mégis hihetetlenül élvezetes játékot játszunk egymással. Tudja, hogy én is látni akarom őt felső nélkül, de nem adja meg nekem túl könnyen ezt az örömöt. Mondtam már, hogy élvezek minden kihívást?
- Oh, én azt hittem, hogy a színpadi jelenlétemmel, meg a kimondottan neked címzett dallal már elértem a célomat, te meg plusz hangokat akarsz... - dorombolok, majd kétoldalról megfogom Scar csípőjét, és közelebb húzom magamhoz, hogy egyetlen centi távolság se legyen a kettőnk ágyéka között. - De lássuk, mit tehetek az ügy érdekében. Énekelhetek is, ha szeretnéd... - hajolok olyan közel, hogy leheletem párásan érjen el a füléig. - Vagy csinálhatok úgy is, mint te a színpad előtt. Hogy is volt? Úristen! Csodás! Ez az csináld még! Nagyon jó! Ahhhhhhhhhhhhh! - nyögöm és sóhajtom pont olyan kéjesen a szavakat, ahogy ő címezte nekem néhány órája a színpad előtt, csak persze az hangom néhány oktávval mélyebben cseng, majd hátrahúzom a fejem, és csibészes, széles mosollyal nézek rá.
- Nos, elértem a célt, és megkapom én is az ihletszikrát? Vagy teperjek tovább? Tudod, virtuóz vagyok. Te állapítottad meg, de ha szeretnéd, szolgálhatok bizonyítékkal. De nem sietek el semmit. Per pillanat megelégszem a felsőddel - cirógatom meg a nyakát borzongató érzékiséggel.

Dylan & Scarlett

Pár órával korábban úgy léptem ki a harlemi szórakozóhely ajtaján, hogy a fejemben ott zsongott a blues minden porcikámat megbizsergető ritmusa. Fejem a hűvös éjjeli szellőbe tartva, szemeim lehunyva bárgyú vigyorral a képemen önkéntelenül is annak a korábban számomra ismeretlen dalnak a ritmusát dúdoltam amit Dylan játszott.
- Eldobunk hazáig Életem, csak teszünk még egy nagyobb kört, hogy biztosan mindenkit lerázzunk.- olyan távoi, és szinte ismeretlen volt Sadie hangja, hogy oda sem figyeltem. Bólogatni akartam, remélem sikerült is, bár a következő megszólalásából arra következtettem, hogy valószínű zéró reakciót produkálhattam a szavaira.
- Scaaaaar, hozzád beszélek, figyelsz rám?
- Ahhaaaaa- nyúltak a betűk, és a vigyor egyszerűen nem akart lerohadni a képemről.Szemeim még mindig lehunyva, a fejem hátravetve, félhangosan dudorásztam, a testem pedig ide-oda ringott mint valami szabad vízen rekedt kis gyatra ladik.
- Hallom bébi, és köszi.
- Robins, légyszi, inkább vidd haza a Ranger-el, ha még körözünk egyet a városban, akkor azt hiszem az agya végleg leáll.- nem hozzám beszélt, de ha így is lett volna csak beleegyezően bólogatok. Tudjátok miért imádom ezt a csajt? Azon kívül, hogy szerintem a világegyetem legszebb kerek melleivel, és legszédítőbb szempárjával rendelkezik? Azt a fajta odafigyelést, azt a fajta empátiát, amit mindig produkál, azóta, hogy ismerem, és azóta, hogy a legjobb barátom lett. Kettőnk közül ő él a reflektorfényben, neki lenne több veszítenivalója, mégsem hagyna soha magamra, ha éppen szükségem van rá. Képes akár éjjel egy órakor is bárkit ugrasztani értem, ha gondban vagyok. És nekem elhihetitek, hogy nem egy alkalommal voltam már elég komoly zűrben. Nem vagyok én rossz ember, csak rosszkor vagyok rossz helyen és ritkán mondok nemet valamire, ami felkelti az érdeklődésem. Csapongó vagyok, sokszor elég szétszórt, figyelmetlen, és a rendszerességnek még a hírét sem nagyon ismerem. A legszebb az egészben, hogy nem is vágyom rá. Az élet élvezetét úgy hiszem sokszor éppen az csonkítja a legjobban, hogy megpróbálunk olyan szabályoknak megfelelni, amiben magunk sem hiszünk. Sadie az egyik legfegyelmezettebb énekesnő, akit csak ismerek, lelkileg pokoli erős. Olyan amilyen én valószínű soha nem leszek. Nekem ha valami fáj, abba hajlamos vagyok huszonnégy órán belül legalább négyszer belehalni, és a legtöbbször véglegesnek hiszem. A csalódást majdhogynem világvégeként élem meg, ahogy a sikerélmény elmaradását, vagy éppen a katarzis hiányát is képtelen vagyok feldolgozni. Az a fajta ember vagyok, akivel szívesen töltenél együtt akár egy hetet is, de életed végéig biztosan nem kívánnád a társaságát.Pedig szeretek élni. Túlságosan is, és lehet ez a baj, mert egyszerűen képtelen vagyok lemondani az élet legnagyobb fokú élvezetéről. Mindent is ki akarok próbálni, mindent is át akarok élni, mindenkit is szeretni akarok. Sokszor, sokféle módon, de nem örökké. Mindig szerelmes vagyok. Csak mindig másba. Én azt hiszem magát a szerelmet szeretem úgy igazán. Vagy csak nem találkoztam még senkivel, aki tartóssá tudná tenni bennem. Aki örök és elvitathatatlan múzsa. Akit akkor is festeni akarnék, ha már remeg a kezem, ha már egy füves cigi gondolatától is beállok, amikor a ginnel telt üveget megemelni alig tudom, amikor pár szál hajam marad már, az is örökké kócos. Bár ahogy én élek, minden bizonnyal soha nem fogok olyan szép kort megélni, hogy mindez elmondható legyen rólam. Aki gyorsan él, hamar hal, van ez a fajta eléggé közhelyszámba menő, de nagyon is igaz mondás.
A ma éjjeli mámoros bódulatomat csak részben okozza az időközben és a fotók előhívása közben otthon elszívott joya….és részben persze a szépen fogyó italok. Moe bácsi, bár azt hiszem nem igazán fogadja el ezt a fajta májrombolásomat, de mindig feltölti a készleteimet minőségi palackokkal. Ha már iszom, akkor legalább jót. Gondolom ez van mögötte.
A ma éjjeli mámoromat okozza annak a fiúnak a felbukkanása, aki az este úgy csavarta el a fejem, és úgy vonzott magához, mint valami veszedelmes mágnes a rajzszöget. Persze esetünkben úgy tűnik nehezen lehetne megmondani, hogy ki volt a mágnes és a szög, mert a szerepek ide-oda cserélődnek. Kölcsönösen mászunk bele egymás érzelmi világába, hogy aztán ott hagyjunk valamiféle nyomot, amely nem hagy nyugodni, és a másik felé taszít. Dylan jelenléte a lakásomban olyan lehet, mintha egy másik dimenzió kapuja nyílt volna meg, és én egész egyszerűen vele együtt már a finom ecsetvonásokat is látom. Rajzolt képpé válik a lakásom, és én ennek a része leszek. Bár azt hiszem ehhez némi köze van annak is, hogy már fáradt is vagyok, és kellően piás ( a korábbi józanodásom után rátöltöttem) és kellően lebegek ahhoz, hogy a legkevésbé se érdekeljenek a gátlások, még kevésbé a visszafogottság, vagy a megjátszott mozdulatok. Mondjuk józanon sem nagyon jellemző rám egyik sem.
- Persze, hogy aktot. Ruhában már láttalak eleget.- vonom meg a vállam, a szám kacér és lágy vigyorba fut, kényelmes helyzetet találva korábban az ölében.
- Igenis, értettem. Büszkeség, elhivatottság és nagy farok.- sorolom, miközben az ecsettel megrajzolom azt a Rhett Buttler bajuszt neki, és igazán szórakoztatónak találom a látványt.
- Az első kettő rám is érvényes, a harmadikban nem versenyezhetek veled. De ne aggódj, majd méretarányosan dolgozom.- hajolok előre belecsókolva magam a fekete festékbe, meg Dylan észbontóan vonzó, minden szempontból részegítő ajkaiba. Nehéz elszakadni tőle. Inspirálóan csókol, hangozzon ez bármilyen hülyén is. Az az érzés….az az érzés kap el, ami akkor szokott, amikor szívszakadásig beleszeretek valakibe, akár egyetlen éjszakára is. Nekem kell ez az érzés. Én enélkül nem tudok alkotni. Nekem egyszerűen a rabjává kell válnom a múzsámnak, rajonganom kell érte, és könyörögni, hogy maradjon, legalább annyi időre, amíg megfestem.Pokoli szar érzés tud ez lenni, főleg ha az én irányomból a késztetés nagyon erős, a másik oldalról meg a távolságtartó tiltakozás jön.Itt viszont valami olyan tűz kap lángra kettőnk között, amely sokkal többet mutat egyetlen éjszakánál. Tudom, hogy ebből az arcból, ebből a mosolyból, ezekből a kezekből, ebből az egész emberből egy egész sorozatot akarok festeni. Szinte megőrjít és felvillanyoz a gondolat, hogy mi mindent akarok megfesteni. Ahogy ránézek, ahogy beleolvadnak íriszei a kékjeimbe, azt is tudom, hogy nem csak aktot akarok. Túl mély az a tekintet, túlságosan bele lehet zuhanni, és túlságosan sokmindent rejteget, semhogy csak a testére koncentráljak.
- Szóval a gitár….rendben. Legyen ott a gitár is.- egyezem bele, miközben ujjam már felfedezik maguknak a testének minden elérhető apró kis sejtjét. Szinte izomról izomra, apró rezdülésről rezdülésre haladok. Érzem amit egy simogatásnál megfeszül a hasfala, halk, szinte csak számomra hallható mély sóhajára, egy érzéki levegő kiengedéssel felelek, ami leginkább egy lágy fuvallatra hasonlít.
- Majd lassan haladok….nagyon….nagyon….nagyon lassan.- felelem neki, nyelvem kidugva, kissé laposan pillantva rá, ujjaim játékosan apró lábakat mímelve sétálnak le egészen a köldökig, ahol meg is állok. Nem megyek tovább, npha nem állítom, hogy a késztetés és a csábítás ne lenne olyan erős, hogy az önuralmam utolsó morzsáit élem fel jelenleg. Az egyetlen dolog ami visszatart, az ennek a játéknak a mérhetetlen extázist okozó izgalma.Érdekel a történet.Tényleg. Csak jelen pillanatban egészen más köti le a figyelmem, és amíg nem elégítem ki a vágyaimnak ezen részét, addig képtelen vagyok másra is figyelni. Másokkal ellentétben én egyetlen dologra koncentrálok, de arra az utolsó idegszálammal is.
Aprót, nevetőset sikkantok, amikor a kihívásomra egy mozdulattal felel először,és közelebb húz magához. Az ágyéka úgy préselődik nekem, hogy ha nem lenne rajtunk ruha, akkor valószínű már elmerült volna bennem.Édes istenem! A hangja, amivel hozzám hajol szinte felperzseli az érzékeimet.Mint Ville Valo a Summer Wine-ban.Csak bólogatni van erőm, meg valami olyasmit nyekergek, hogy igen, azt szeretnék….de abban sem vagyok biztos, hogy mindezt érthetően tudtam kimondani. Kortyolva nyelem a levegőt.
Az a lágy nyögés a fülemnél, az a sóhaj aztán végleg kicsapja a biztosítékot, és az utolsó nyögését követően, amellyel engem, illetve a harlemi szórakozóhelyen adott rögtönzött kis vizuális orgazmusomat próbálta visszaadni, a sajátomat is mellé rakom. A csípőm megemelkedik, majd egy apró kört ír le a csípője felett, mielőtt visszahanyatlanék.Ajkamat pedig ugyanez a nyögésbe burkolt vágylevezető hangocska hagyja el. A nyakamat finoman és érzékien kezdi cirógatni, mellyel úgy döntöm a fejem, úgy mozgatom a nyakam,mint egy simogatásba belebújó macska. A fejem búbja is libabőrös szerintem, bár erre nem mernék mérget venni, de az biztos, hogy minden érzékem totálisan rá van jelenleg kattanva. Ha most el akarna innen menni, teljesen biztos lehet, hogy a lábába csimpaszkodnék és visszatartanám. Nem, az fix, hogy ez a srác ma innen el nem megy….már legalábbis egy bizonyos értelemben nem.
- A felsőmmel?- nézek rá felvont szemöldökkel, apró derültségge a vágy ködén túl. Megnyalom az alsó ajkam. Ujjam belecsimpaszkodik a selyemkimonó tetejébe, és picit lejjebb húzom.Épp csak annyira, hogy többet mutasson, mint eddig.
- Hát figyelj bébi, szeretek én mindenféle perverziót, de a felsőm úgy hiszem rémesen idétlenül nézne ki rajtad. Lehet megelégednél vele, de nekem jobban áll.- röhögöm el végül magam, majd egyszerűen letornázom magam róla és felállva a festékek felé indulok. Ott is elsősorban vázlatfüzet után kutatok. Van itt mindenféle. Félig összegyűrt lapok, olyanok amelyekre kissé bódultan rajzolgattam valamit, az egyiken azt hiszem egy női lófarok, a másikon egy férfi mellbimbója, a harmadikon nem is tudom mi akar lenni, egy ujjra hasonlít, ami éppen fuck-ot mutat. Végül egy ceruzát ragadok magamhoz, meg egy üres lapra áthajtott füzetet. Mindeközben egy nem hallható zenére táncikálok, csak én hallom magamban a ritmusát.Beharapom a fogaim közé a ceruzát keresztbe, és úgy telepszem vissza Dylan ölébe.
- Szolgálj akkor bizonyítékkal, Mr Virtuóz! Mondd csak….merre található rajtam a C hang? Óóó és ez csak nem egy Fisz Moll? Ahhh egek, mennyi hang van rajtam, de ha elég ügyes vagy, azt hiszem mindegyiket  meglelheted, és ha még ügyesebb, ez a hangszer ma este csak neked fog tökéletesen szólni!- emelem ki ajkaim közül a ceruzát a mondanivalóm elején, majd becsúsztatom a kebleim közé, egészen el is tüntetem, majd visszahúzom, végül a nyakam vonalát húzom végig vele, majd megint az ajkamhoz irányítom, és mintha csak egy rúzs lenne, végigvezetem a felső, majd az alsó ajkamon.Másik kezemmel magunk mellé helyezem a vázlatfüzetet és rádobom a ceruzát is. Rajzolni akarom és felfalni őt egyszerre! Atyaég, nem tudom eldönteni melyiket akarom előbb!

Mindenki magában hordja a múltját, én sem vagyok ez alól kivétel. Nem arra a fajta múltra gondolok, ami a döntéseinkről és azoknak a következményeiről szól, hanem arra ami a megszületésünk pillanatában kel bennünk életre, mintha az első felsírásunk pillanatában szívnánk magunkba egy messziről érkezett, de onnantól sajátunknak mondott lelket. Részemről nem New York-ban, hanem a texasi Austinban láttam meg a napvilágot, talán innen származik soha el nem múló szeretetem az igazi déli életérzés, és a countryzene iránt, mintha nem anyatejből, hanem a földből, és a dicsőséges múltból szívtam volna magamba az őserőt, na meg persze az eleve elrendeltetett sorsommal szembeni lázadást és roppant kritikus álláspontot. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy diplomás mérnök, vagy ügyvéd, esetleg orvos legyek, és a puszta létemmel, meg a nevem elé tett doktorátussal adjak alapot a szüleimnek a társadalmi életben és a partikon való dicsekvésre. Megfogadtam, hogy nem adom fel az egyéniségemet azért, hogy ők jól érezzék magukat. Egyedül nekem van jogom eldönteni, hogy feláldozom-e magam másokért, vagy úgy élek, ahogy nekem jó. Esküt tettem rá, hogy a szívemre fogok hallgatni, mert egyedül én tudhatom, hogy mi lakozik benne. Ma már tudom, hogy soha nem leszek a felső középosztály tagja, nem fogok puccos összejöveteleken öltönyben, és szívélyes mosollyal az arcomon bájologni az elit tagjaival, nem fogok - de nem is akarok. Imádom és élvezem a mostani életemet, annak minden apró részletével egyetemben. Imádom a színpad deszkáinak tompa dobbanását minden léptem alatt, és a bárpult felől a levegőben felém szálló italok illatát, amely egybevegyül a tömegben tobzódó emberek parfüm- és izzadtságszagával. Az életemet a gitár húrjainak érintése jelenti az ujjaimon, még akkor is, amikor már néha fájdalmasan sajognak egy hosszú fellépés után. Semmiért nem adnám a nők elragadtatott és csábító pillantásait, meg a mámoros éjszakák általuk felkínált lehetőségeit. Eddig sem bántam, a mai este után pedig hatványozottan nem, mert remekül érzem magam Scarlett társaságában, és otthonosan a lakásában. Eddig minden nő akivel találkoztam, és aki a bárból egyenesen magához hívott - vagy épp velem együtt távozott - mind egyet akart. Ami ellen persze a legkevésbé sincs kifogásom, sőt! De még egyikük sem akart tőlem többet néhány észvesztő óránál, egészen mostanáig. Még senkinek nem voltam a múzsája, és még senki nem látott bennem művészi inspirációt, és ez nem csak a hiúságomat legyezgeti kissé, de az érdeklődésemet is felkelti. Olyannyira, hogy a bár bezártával nemet mondtam még a szokásos személyzeti piálásra is.

- Hé Dylan, gyere haver, öblögesd le a torkodat. Megérdemled.
Már mindenki ott ül a bárpult körül, kiürült a helyiség, ez a dolgozók számára az a bizonyos "boldog óra", amikor végre kicsit lazíthatnak, és kiszolgálhatják magukat néhány pohár töménnyel meg sörrel. Máskor én is csatlakozom, invitálás meg rábeszélés nélkül, de most meglehetősen sietős a dolgom.
- Kösz Derek, de most inkább nem. Várnak, úgyhogy sietnék.
- Na és?
- Nem érted, Derek - csap a megszólított vállára Dalton. - Valami csinos és ígéretes nő várja az aranyhajú trubadúrt. Mi most csak halvány, elmosódott árnyak vagyunk a számára.

Dalton nem tévedett. Kétség nem fér hozzá, hogy Scar egyrészt tényleg csinos, másrészt tényleg meglehetősen ígéretes a jelenléte, ahogy az is, ahogy kényelembe helyezi magát az ölemben, és olyan csókkal örvendeztet meg, hogy minden egyes érzékem beleszédül.
- Tudod, a hacukától való megszabadulás egy lépcsőfok. Az hogy ruhában látsz olyan, mint a Michelin-csillagos vacsora előtt az aperitif vagy előétel. Mindenhez be kell melegíteni. Egy aktfotózáshoz is. Vagy festményhez, ha a jelen helyzetet vesszük - mosolygok miközben csípőjénél fogva magamhoz szorítom Scarlettet, aztán hatalmas nevetés tör ki belőlem.
- Bébi, ha a harmadik pontban is egyeznénk, alighanem most nem üldögélnénk itt ilyen teljes és élvezetes egyetértésben, hanem már egy Dylan alakú lyuk lenne a bejárati ajtódon - ironizálok, de elakad a hangom abban a pillanatban, amikor az immár meztelenné tett felsőtestemen táncol végig az ujjaival. Alighanem mindketten eljutottunk abba a fázisba, amikor már úgy kapaszkodunk önuralmunk utolsó szikrájába, mint fuldokló a mentőövbe. Szívem szerint most azonnal magam alá teperném, de túlságosan élvezem ezt a sokat sejtető, ígéretes előjátékot ahhoz, hogy elkapkodjam a végét. És egyébként is, egyikünknek sincs fix munkaideje, szóval bőven van időnk az egymásra hangolódásra, ennek pedig maradéktalanul eleget is teszünk. Ahogy a percek, másodpercek telnek, úgy kerülünk egyre inkább közös hullámhosszra. Én magamhoz szorítom a testét, és mikor párás, forró lehelettel a fülébe nyögdécselek megmozdul rajtam a csípője, mintha már benne is lennék, amire csak egy meglehetősen vaskos "bazdmeg"-et mormolok el magamban.
Épp abban a pillanatban, mikor elhatározom, hogy immár kissé erőteljesebben lépekj a tettek mezejére, Scarlett felpattan rólam, és valamit matatni kezd a nappali azon részében, ahol szemmel láthatóan elég nagy káosz uralkodik. Meg alighanem ténylegesen is. Kissé parlagon hagyva érzem magam, a kezem egy pillanatig az üres levegőt markolja és bánatos kutyaszemekkel, ámbár közben kíváncsian nézem mire készül, de megnyugvással veszem tudomásul amikor nem hagy sokáig petrezselymet árulni. Alig egy perc múlva újra elfoglalja az előbbi helyét az ölemben, megspékelve egy mellém dobott füzettel, meg egy ceruzával. Arra gondolok, hogy nekifog valami vázlatot felskiccelni, de ő mást tervez. Erotikus bemutatót tart az íróeszközzel, végigfuttatva a mellei között, az arcán és végül az ajkán, nekem pedig nem nagyon kell mélyre ásnom a fantáziám bugyraiban azért, hogy ahelyett a fadarab helyett valami teljesen mást képzeljek oda. Valami olyasmit, ami sokkal nagyobb élvezetet tud nyújtani mind neki, mind nekem.
- Ezelőtt nagyjából tíz évvel választottam magamnak egy utat és egy életet. Sok mindenről lemondtam, de nem bánom, mert elégedett vagyok azzal, amit ma magaménak mondhatok. Soha nem voltam irígy senkire és semmire. De most nagyon és mocskosul szeretnék ceruza lenni - figyelem azokat a duzzadt, élveteg szájat ahogy alig hallható sóhaj tör elő belőle. - Mit szólnál, ha kipróbálnánk, én is tudok-e hasonló hatást elérni? - csempészem a két kezem a felsője alá, óvatosan feljebb tapogatózva, de még a mellei vonala alatt megállok, hagy adja meg a zöld utat.
- Hm... - biccentem kicsit félre a fejem, így nézve bele Scarlett szemeibe, amik ugyanúgy kéklenek, mint az enyém. - Azt nem ígérem, hogy a
C hangot ki tudom csalni belőled. De azt igen, hogy azt a bizonyos G-t mindig tökéletesen megtalálom. És ezt talán fontosabb. És arra is esküszöm, hogy az egész zenei skála minden hangját fel fogod fedezni sóhajtozás közben. Meg persze a hangerejét is. Esetleg csempészhetünk bele némi vallásos áhítatot is, ahogy felsorolod majd az összes létező szenteket, a Megváltóval egyetemben. Tegyünk egy próbát? - kérdezem, és felteszek mindent egy lapra. Lassan, óvatosan, szinte milliméterről milliméterre araszolva feljebb csúsztatom a kezemet, amíg meg nem érzem a melltartója selymességét és csipkeszegélyét az ujjbegyem alatt. Egyetlen másodpercre sem engedem el a tekintetét miközben hüvelykujjaimmal végigsiklok a mellbimbóin és érzem ahogy érintésem nyomán keménnyé válnak. Látni akarom, ahogy pillantásában felgyúl a vágy perzselő és semmi mással össze nem hasonlítható tüze - a közös éjszakánknak mámorító kéjjel teli ígérete.  Bennem már lángol a tűz, és ahogy ölével szorosan az enyémnek simul, valószínűleg érzi is ennek semmi mással össze nem téveszhető jelét.  

Dylan & Scarlett

Megfigyelte már bárki, hogy a mámorral telt éjjeleknek mindig más az illatuk? Mikor kinyitom az ablakomat, rendszerint csak a kinti világ benzingőze keveredik a csatornák mélyéről feltörő afterillattal. Valahogy elveszik minden más illat, amely számomra egyet jelent az élettel, a boldogsággal, a élet pillanatnyi élvezetével.
Lotte nénémnek otthon édes illatú kertje volt. Számtalan rózsa, melyek mézédes nevetésre ingereltek, kacéran kunkorodó jázminaroma, éjjelente a violák minden beborító bájos fuvallata lengte körbe az embert.Tavasszal az olajfák olyanok voltak mint a kábult, csókra ingerlő lélegzetvételek egész kavalkádja. A hársfa, a begóniák, a lila akácok, megannyi virág ölelt körbe, és én egészen megrészegültem tőlük. Gyerekkoromat meghatározták ezek az illatok. És ott voltak az esős napok, amikor kopogtak a vénséges platán óriási levelein a cseppek, az ablakpárkányon dallamosan szaladtak végig. Az eső átmosta a világot, és vele együtt fellélegzett a kert, hogy aztán újabb zivatarral töltekezett kövér pamacsokban sóhajtsa rám csodáját. Gyakran festettem Lottét a kertben. Hatalmas mustársárga szalmakalapja alá bújva babrált a rózsáival, a karimát hetykét ölelte körbe egy barna, fehérpettyes selyemszalag. Olyan volt mint egy sürgölődő tündérke csodaország egyik legszebb ligetében.Időnként felpillantott, és amikor rámnézve elmosolyodott lágy boldogság járta át a szívemet. Ő volt az én megmentőm, az anyukám, a mindenem, akinek köszönhetően vagyok ma ez a szertelen, néha elviselhetetlenül bolond lány. Elmondani nem tudom mennyi mindent köszönhetek neki azon túl, hogy felnevelt Moe bácsival együtt.De talán mind közül a legfontosabb, hogy boldog gyerekkort kaptam, és olyan szabadságot később, amely azt hiszem lehetővé tette, hogy mindaz, ami bennem van a felszínre jöjjön. Nem feltétlenül tartom magam mocskosul tehetségesnek, vagy olyannak, aki majd életében ismert lesz, de én már azzal elégedett vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Amit mindig is szerettem volna, és ehhez minden támogatást megkapok.Időnként persze eljátszom a szegény, és nélkülöző művészt, mert kell ez is az imázshoz, kell ez is, hogy meglegyen a kellő közegem az alkotáshoz.Azt mondják, hogy a legtöbb elkényeztetett gyerek, aki mindig mindent megkap, az később követelőző lesz, vagy nem becsüli meg amit kap. Hogy ez mekkora észvesztő marhaság egyébként.Már csak azért is, mert bár életem során soha nem kellett semmibe hiányt szenvednem, sőt időnként még többet is kaptam, mint amire valójában szükségem volt, nem szálltam el magamtól.Megveszekedett életimádó, néha talán túlságosan is az érzelmei rabja, csapongó, naív, vagy éppen nagyon is felvilágosult fruska, akinek a legapróbb dolgokkal örömet lehet szerezni.
Néha elég annyi, hogy egy ilyen mámor illatú éjjelen, amikor kinyitva az ablakot beölmik az emlékek egész tárháza, és a jógég a megmondhatója miért vigyorgok egyfolytában -bár gyaníthatóan köze van hozzá annak a finom ciginek, amit nemrég elszívtam- de gyaníthatóan köze van az ajtómban megjelenő varázsmosolyú srácnak, akire vártam. Persze nem vagyok önhitt, hogy biztos legyek abban, felkeltettem annyira az érdeklődését, hogy a koncert végén is emlékezzen rám, és felhívjon. De azért volt bennem némi remény, amely most testet öltött, és egész idő alatt azon kattogok, hogy mégis milyen pózban fessem őt meg…..tulajdonképpen ezerféle verzió fogalmazódik meg a fejemben, amit sikeresen el is felejtek, valahányszor elmosolyodik. Mondtam már, hogy olyan a mosolya, hogy másodpercek alatt gyurmává változtatja a lábaimat? Végül nyugalmas és egyben izgalmas helyet az ölében találok a számtalan lehetőséget sutba dobva, ahova még ülhetnék egyébként.
- Nem szokásom előételekkel bíbelődni. Ide nekem a főfogást!- jelentem ki félig tréfásan, félig komolykodó éllel a hangombam, miközben a homlokom ráncolom játékosan, és mellé sűrűn bólogatok is. Ujjaim jáékos túrára indulnak, hogy felfedezzem, egyszersmind emlékezetembe véssem az utolsó kis redőjét is a testének. Egyrészt fontosnak tartom a skicceknél, amelyekből később a festmény lesz, másrészt meg egyszerűen és szimplán csak baromira élvezem. Ujjaim szinte maguktól táncolnak, aprókat simít az ujjbegyem, és legszívesebben félresepernék mindent, hogy belekóstoljak azokba a hívogató izmokba, amelyen az előbb olyan mohón futott végig a kezem. Basszus, ingerlően hívogató ennek a pasinak az utolsó porcikája is!Ha még két másodpercet az ölében töltök, teljesen biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ki fogom zárni a külvilágot, és képtelen leszek arra, hogy akár egy minimális szinten is racionálisan gondolkodjak. Ó igen, ez vagyok én kéremszépen! Scarlett Morabell, aki éppen a hatása alá kerül a múzsájának, és olyan szinte függővé válik gyakorlatilag egyetlen óra leforgása alatt, hogy valószínű ebben az apró kis illúziógömbben fog lebegni minden bizonnyal még jó pár napig. Akkor is ha Dylan innen hazamegy és soha többé nem jön vissza. Volt már rá példa, és akkor emlékezetből kellett megrajzolnom azt aki a testének lenyomatát otthagyta az ágyam mélybordó szaténágyneműjében. Én nem tudok kiszeretni valakiből egy nap alatt, nekem ahhoz idő kell. Több minthogy elkapjon az érzés, és maga alá temessen. De az tény, hogy ennyire erős, ennyire magával ragadó, ennyire szenvedélyes, ennyire kíváncsi, ennyire akart, nem is nagyon hiszem, hogy mostanság volt. Ahogy olyan sem, hogy jelen pillanatban jobban élvezem a játékot, és még ha lehetőségem is lenne ezerféle módon megörökíteni egy-egy vonását, valahogy most az életre koncentrálok. A jelenre, a kézzel fogható valóságra, elvégre abból is lehet töltekezni később. A ceruzával játszadozom, ahelyett, hogy a közben odahozott vázlatfüzetbe, akár egyetlen vonást is felvittem volna. A művész hadakozik bennem a nővel, aki megélni akarja a pillanatot, mielőtt maradandóvá varázsolja azt a lapokon. Érezni akarom az érintést, tudni akarom, milyen Dylan hangja, amint elcsúszik a nyakam vonalán, amint a csókja apró lenyomatokat hagy maga után, amint halk morranással húz magához közelebb és aprót nyekken alattunk a kanapé. Félredobom a ceruzát.
- Tudod én mindig mindenre vágyakozom. Minden után folyamatosan, de mindig tudtam hol van a határ a művész és a magánember között. Úgy értem….nekem kell, hogy megérintsen az akiről éppen alkotok….ésss….ahhhahhhzzziskellhogy….- hadarom, miközben megérzem, hogy a selyemköntös alatt felfedező útra indul a keze a bőrömön. Krisztusom segíts, most fogok elpusztulni!
- ….hohoooogy hatásal legyen rám….óistenem!- nyögöm bele az ajkainak húsába a szavakat, amint a keze megáll a melleim alatt, én meg egész egyszerűen elfelejtem mit is akartam. Valami olyasmiről akartam neki beszélni, hogy tulajdonképpen mindig is húztam egy határt aközött, hogy éppen alkotok, és aközött, hogy az élvezetnek hódolok a modelljeimmel. Már amelyikkel…..mondjuk a többséggel tényleg….de most….most egész egyszerűen az van, hogy mindkettőt akarom egyszerre. Ha létezne mód, hogy egyszerre olvadjon össze a bőrünk, és én közben rajzoljam őt, esküszöm megtenném.! Tán egy új irányzat lehetne belőle. Nem is tudom, az impresszionizmus egyik új ága, a szexpresszionizmus, vagy valami hasonló. Durva milyen gondolatokat vált ki belőlem a jelenléte, az érintése, és az az apró kis szünet, amelyet a melltartóm csipkeszegélyénél lévő várakozás okoz. Mozdul a felső testem olyan irányban, hogy érezze, a kezének egész egyszerűen feljebb kell húzódnia, könyörgöm érintsen meg! Remegek érte.Kékjeim elolvadó óceánként merülnek alá a nyári égboltot időző íriszeiben. Képtelen vagyok másra figyelni, tulajdonképpen már a külvilágot sem érzékelem.A lakásom egyszerűen csak egy másik dimenzió távoli kivetülésévé válik, a bútorok elmosódott kontúrjain túl csak magunkat látom. Nyelek egy nagyot, amikor a keze a melleimhez ér, és az ujjai követelőző lágysággal, mégis határozottan simítanak végig a mellbimbókon. Ernyedten hullok bele az érintésbe. Érzem, hogy gyakorlatilag másodpercek sem kellenek ahhoz, hogy a korábbi bizonytalanságomon átlendítsen. Érezni akarom, tudni milyen elmerülni a gyönyörében…..milyen amikor megbabonázva veszejt el az az érintése. Felemelem a fejem, és ezzel együtt megemelkedik a csípőm is, majd egy apró körkörös mozdulatot írva le feszülök rá újra az ágyékára. Kíván engem, ezt határozottan érzem. A forróságom a nadrágon keresztül is érezheti, elvégre csak egy tangát viselek a köntös alatt, meg egy csipke melltartót. Még ez is sok, ahhoz képest, hogy alaphelyzetben csupaszon szeretek mászkálni. Szabaddá tesz.
Lávaként önti el a vörös izzás a pillantásomat, mellyel üzenem neki, a mélyről feltörő sóhajokkal együtt, hogy mindaz amit csinál nem csupán izgató, hanem egyszersmind észveszejtő is.
- Óistenem, Dylan!- sóhajtom egy nagyobb ostromot követően, amikor ujjaival határozottabban köröz a mellbimbó körül. Most kellene észhez térni, most kellene kicsit megrázni magam, de egyszerűen leblokkolok, beleolvadok abba az érzésbe, amelyet a közelsége, a hangja, az érintése teremt. Előre mozdulok, ajkaim először lágyan és finoman érintik az ajkát, nyelvemmel aprón nyalom végig a felső ajkát, majd keresek magamnak utat kutatón az ajkai közé.Fullasztó a kéj, amely megszületik ebben a vad, mégis kívánalommal telt csókban. Lassan már nem kapok levegőt, úgy fúrom egyre mélyebben magam, mintha a szívéhez, a lelkéhez akarnék lejutni. Nyelvem vad vágtája zabolázatlan vehemenciával egyre sürgetőbbé válik. Szusszanásai, apró nyögésem, a csípőm időnkénti körkörös tánca lassan eljuttat arra a pontra, amikor már nem tudom magam fékezni. Pedig akarom. Hirtelen szakítom meg a csókot, és húzom a fejem hátrébb. Zihálva, szinte kapkodón kortyolva veszem a levegőt. És amikor belenézek Dylan szemeibe, amikor meglátom benne ugyanazt az elevenen felemésztő tüzet, már tökéletesen tudom mit akarok. Nem a kanapén megrajzolni, nem abban a pózban…..illetve nem csak abban. Van valami ezekben a szemekben, ebben a másik fajta, mégis ugyanúgy megbabonázó mosolyban valami, amit csak ilyenkor látok. Ilyenkor, amikor a vágy narancs ködébe burkolja azokat a vadító kékeket.
- Szex közben akarlak megrajzolni….szex közben is. Olyan vagy….tejóisten….olyan vagy mint amikor Eros először megjelent az Olümposzon és mindenki odáig volt érte….- ezzel egyetemben pedig nemes egyszerűséggel megoldottam a köntösömön az övet, és a finom selyem anyag leomlott a vállamon, a hajam úgy omlott a vállamra, ahogy az aranyló búzamezőkön hajolnak meg a kalászok a dacos szélnek. Nevetve vetettem hátra a fejem, és karommal körbeöleltem a nyakát.Nevettem. Felszabadult vidámsággal nevettem.
- Felőlem gitározhatsz is közben, de egyszerűen….ezt a pillantást másképp nem tudom előhozni, és ez az amit nem akarok elfelejteni.Ezt ahogy most rám nézel.- jelentem ki, és közben a csípőm megemelkedik, és a keze után nyúlok, hogy belefűzzem a sajátomat.

Talán van abban valami törvényszerűség, hogy az ember a negyvenes-ötvenes évek tájékán felteszi a fejére a vaskalapot, és úgy felejti el ifjúkori álmait, vágyait, botlásait az azokból szűrt tapasztalataival egyetemben, mintha soha nem is léteztek volna. Ezeknek a helyét egyre inkább és  egyre sűrűbben átveszik a kéretlen tanácsok, amikor is az "öregek" úgy osztják a semmitmondó bölcsességeket, mintha mindegyikük Buddha reinkarnációja lenne, aki épp most érte el a megvilágosodás pillanatát. Akár kiadhatnák a jelszót: lerágott csontok, egyesüljetek! És csak ismételgetik, bizonygatják, marcangolják mint a farkaskutya a vasárnapi levesből megmaradt lábszárat. Ha minden alkalommal kaptam volna tíz dollárt, amikor meghallottam a "majd egyszer megbánod még..." kezdetű mondatot, ma akár megvehetném a washingtoni Fehér Házat is. Hát kapja be mindenki, mert én nem változom! Miért is kellene? Nekem rohadtul nincs szükségem doktorátusra, öltönyre meg nyakkendőre, és társadalmilag körülrajongott státuszra, csak a zenémre, és a szabadságra, erről pedig nem fogok lemondani senki kedvéért. Szóval aki engem rá akar venni arra, hogy konszolidálódjam, az bele se kezdjen a szentbeszédbe, mert magasról le fogom szarni. Két ember van, akitől útmutatást fogadtam el az élethez: Carmichael, aki felnyitotta a szememet, és ráállított az útra, amelyet be akarok járni, na meg Trucker, a vén hippi a bárból, aki sokszor segített már lenyesegetni az ösvényemre kapaszkodó indákat, amelyekben néhanapján hajlamos lettem volna elesni. Ő egy őskövület a múltból, úgy a hatvanas-hetvenes évek tájékából, amikor a fiatalok örömmel rúgták fel az idejétmúlt társadalmi szabályokat, nála már szerintem csak a Route 66 lehet öregebb. Tartalmas élete volt, az tagadhatatlan, bejárta széltében és hosszában az egész Államokat, és vannak szokásai, amik a mai napig sem változtak. Mindmáig hosszú hajat hord indián szalaggal a koponyája körül, szaftos történeteket mesél azokról az évekről, mikor a szabad szerelem burjánzása okán bármikor bármilyen nőt megkaphatott, és kávé helyett minden ébredés után egy takarosan megsodort zöldikével indítja a reggelt. Kedvelem őt, ahogy ő is engem, viszonylag sokszor látogat meg engem néhány sörrel a lakókocsimnál. Olyankor tábortüzet rakunk, kiülünk a viharvert műanyag székekre, és vagy beszélgetünk bármiről ami csak eszünkbe jut, vagy hallgatunk hosszan, mélyen, bámulva a titokzatosan lobogó lángokat. Az ars poeticámat is ő alapozta meg, mikor a szemembe nézve halálos komolysággal azt mondta: "jegyezd meg fiam, senkinek nem tartozol elszámolással az életedről, mert ez csak a tiéd. És inkább csinálj meg bármit, amit csak szeretnél, minthogy hatvan év múlva egy fehér ágyon fekve majd azt bánd, amit nem tettél meg". Az indiánoknak van egy mondása, miszerint csak az öregek lehetnek bölcsek, és Trucker tökéletesen beigazolta ezt a tézist. Ennek a gondolatnak a mentén ragadok meg minden lehetőséget az életben - és ezért kötöttem ma ki Miss Morabell lakásában, kényelembe helyezve magam a kanapéján, vele az ölemben. Az ismerkedés fázisán már túl vagyunk, vagy inkább nemes egyszerűséggel átugrottuk ezt a lépcsőfokot.
Hallgatom a szavait, miközben egyre feljebb tapogatózom a felsője alatt, és kajánul várom a pillanatot, amikor elakad majd a szava a kettőnk bőre közti kölcsönhatástól, és a munkálkodásom igen gyorsan meg is hozza az eredményét: az utolsó mondatának szavai egymásra torlódnak, alig értelmezhető egyveleg lesz belőlük, körítve egy tornádószerű sóhajjal, ami a mennybéli szentéletűek emlegetésébe vált át mikor diplomás kínzómesterként megállok a cél előtt.
- Bocsáss meg, azt hiszem a végét nem teljesen értettem - hergelem széles vigyorral. Azt mondta, szereti a mosolyomat, hát tessék, itt van élőben és közvetlen közelről, egyenesen a gyártótól.
Említettem már, hogy mennyire levesznek a lábamról a szemei? Nem csak az óceánt idéző kékjük, hanem a gondolatai és érzelmei tükröződése minden egyes pillantásában. Most egy halmazt látok benne játékosságból, életörömből, felszabadultságból, kéjből és várakozásból, ez pedig arra ösztönöz, hogy megtegyem a legutolsó lépést, aminek a küszöbén az előbb megtorpantam. Scarlett teste olyan, mint egy felhúzott rugó, vagy mint egy íj, amely kilövésre vár, amikor pedig kezeim végre megérintik a melleit összecsuklik az ölemben - mint azok a régi gyerekjátékok, zsiráfok és hasonlók, amiknek ha megnyomtam egy gombot az alján műanyag alkatrészek kupacára esett szét az egész. Szomjasan nyeli a felforrósodott levegőt, sóhajtozásai egybefolynak a nyögéseivel ahogy kiszalad nevem a száján. Önkéntelenül is körözni kezd a csípőjével, amitől az ágyékom lüktetni kezd, és tudom hogy pontosan érzi mennyire beindított, és mennyire vágyom rá. Újra ízelítőt ad nekem szájának édes-gyümölcsös, ginnel megspékelt zamatából, én pedig azon kapom magam, hogy ha van szép fulladásos halál, hát akkor most tényleg szívesen elpatkolnék, nyelvével az ajkaim között. Lázas, szenvedélyes minden egyes érintkezésünk, mintha csak a másik lelkét akarnánk magunkba szívni. Végül ő szakad el tőlem, zihálva kapkod oxigén után, arca kipirult, pillantása ködös, én pedig pontosan tükrözöm fizimiskájának másolatát.
Ha még tegnap megkérdezte volna tőlem valaki, mi az a tulajdonság egy nőben ami számomra a legvonzóbb tanácstalanul vontam volna vállat. A ma este kellett ahhoz hogy megtaláljam a választ: és ez a kiszámíthatatlanság. A Scar-tól elhangzó ígéret-kérésre először a szemeimet meregetem, majd akkora nevetés tör ki belőlem, amit szerintem még a szomszéd épületben is hallanak a vájt füllel megáldott szomszédok.
- Pontosítsd, hogy ez most is hogy is érted. Engem akarsz megrajzolni szex közben, vagy miközben szexelünk akarsz rajzolni? Hát, kit mi hoz lázba, bár reméltem hogy ehhez a puszta mivoltom is elég lesz - ironizálok kedves és vicces gúnyolódással, majd tarkójára csúsztatom kezem, a selymes érintésű, bár kissé borzas tincsek közé, és magamhoz húzom annyira, hogy szinte lehelethalk szavaim is pontosan megértse. - Megmutatom, mire is gondoltam - nyomok egy csókot a vállára, majd lejjebb csúszok a fejemmel, egészen addig, míg mellei közé nem temetem. Végighúzom nyelvem a két ingerlően feszes domb közötti édes mélyedésen, aztán... - csak egy mozdulat, és máris lehull róla a fehérnemű, szabadjára engedve kényszerű fogságukból a kebleit. Arrébb csúsztatom a számat, amíg végül el nem érem a célomat, az immár kőkemény mellbimbóját, és rátapadok, hol finoman körözve rajta, hol megszívva őket, és noha nem látom az arcát, a torkából feltörő hangok pontosan mutatják, hogy a legkevésbé sincs ellenére a ténykedésem.
Ez az a pont, amikor már én is csak hajszálra vagyok a teljes önkontrollvesztéstől, így lehuppantom magam mellé, háta az ágy szövetéhez ér, én pedig elhelyezkedem fölötte. Csípőm két széttárt lába közé kerül, farmerom már jószerével fájdalmasan szorítja az ágyékomat. Igyekszem kényelmesen elhelyezkedni, de elég szűk a hely, csakhamar a Laokoon-csoportra kezdünk hasonlítani, mindenhol van egy kéz meg egy láb, amíg meg nem elégelem a nem éppen komfortos állapotot.
- A fenébe, ez a kanapé kicsi az ilyesmihez... - emelem fel az arcomat Scar nyakáról, ahová éppencsak pirosló foltokat szívok, majd lendületből talpra ugrom, magammal húzva őt is. Egyetlen mozdulat, és máris megtartom az ölemben, engedve hogy nyakamba kapaszkodjon és lábaival szorosan fogja csípőm két oldalát.
- Hálószoba...? - mormolom az ajkai közé, és lábammal tapogatózva random elindulok valamerre, várva az útbaigazításra.  

Dylan & Scarlett

Drake Byron egy veszedelmesen sötét szemű, gyönyörű kezű basszeros volt, a Tender Lions nevű formáció oszlopos tagja. Ritkán énekelt, legtöbbször csak vokálozott, de az ember tangája másodpercek alatt átnedvesedett, valahányszor belebúgta a mikrofonba, a rajongók között unalomig ismert és ismételgetett sorokat

“Love me, kiss me
Get me and forget me, baby!”

Ajkai szinte felfalták a mikrofont, és minden nő, na meg jó pár férfi is szinte egyetlen szusszanással sóhajtott fel, amikor meghallotta. Sadie egy alkalommal valami karácsonyi cukormázas duettet is énekelt a sráccal, amire lazán belőve, egy doboz sörrel a kezében érkezett, majd két másodpercen belül a teljes stúdió meghökkenésére, olyan nyelves csókkal smárolta le Sadiet, hogy csak kamilláztunk mindannyian. Beleértve Sadie akkori pasiját az üveg túloldalán, a keverőpult mögött.

“Most mit vagy úgy oda! Lesmároltam. Meg is dughattam volna, de jól nevelt gyerek vagyok!”

Vont vállat a pasas kifakadására lazán Drake, majd közölte, hogy jó lenne ha belekezdenének abba a tetves dalba, mert ha ilyen tempóba haladnak, akkor húsvétra sem fog kijönni a duett.
Egy hétig tartottak a stúdió munkálatok, és én gyakorlatilag egy héten keresztül állandóan ott voltam. Négy vázlatfüzetet skicceltem tele a Drake-ről készült ilyen-olyan, néha elnagyolt, néha csak tényleg a pillanatra törekvő rajzokkal, de tudtam, hogy ebből bizony egy egész sorozat lesz. Volt egyfajta kisugárzása, ami megragadta az embert és bár lett volna lehetősége mást csinálni, másra figyelni, de egyszerűen nem tudott. Sadie azonnal odáig volt érte, és ha nem lett volna olyan fenemód erkölcsös, és hűséges tipus, akkor valószínű a duettjük harmadnapján már hagyta volna, hogy egy benarkózott szombati medencés lazuláson megfektesse ez a zenészisten. Pedig volt köztük rendesen vibrálás, és az eredetileg családias, nagyon meghitt és minden szempontból tökéletesen ünnepi hangulatú zenének, lett egy csöpp erotikus áthallása.Hát erről ennyit. Ellenben nem sokkal karácsony előtt, mielőtt kijött volna a duett, megvolt a nagy party, az after, és minden ami szem-szájnak ingere, és tulajdonképpen a fent idézett kis pár soros dalszöveget szó szerint véghezvittük ő meg én.
Két hónap múlva már csak néhány tökéletes kép őrizte az emlékét, amelyekre valahányszor ránéztem, rájöttem, hogy nekem a zenészek a gyengéim. Nagyon rá voltam kattanva, de amilyen hirtelen jött az érzés, olyan hirtelen ki is ábrándultam, vagy egyszerűen elfogyott a lendület, nem is tudom. Elvégre egy olyan pasasról beszélünk, aki nem egyszer úgy érkezett hozzám, hogy már az ajtóban ömlött róla vagy nyolcféle női parfüm masszív keveréke, bár ez engem cseppet sem érdekelt. Azonnal akartam őt, és többször is.

“Há’várjá’mán cica, negyed órája még a farkamon lovagolt egy bögyös vörös, kell a regenerálódás nekem is, nem vagyok robot.”

Én viszont nem éppen a türelmemről voltam híres, ha éppen túlcsordult bennem az alkotási vágy, és a szexuális felfokozottság elég erőteljes keveréke.Egyre többször jött így, vagy éppen úgy beállva, hogy sokszor már a nappaliban kifeküdt mint valami levelibéka.Ez pedig a bennem élő művészt is meglehetősen kiábrándította, szóval nem kellett sok ahhoz, hogy már ne akarjam őt festeni, vagy éppen ne akarjak róla rajzokat készíteni. A Drake Byron sorozatból összesen nyolc kép készült, amelynek megnyitójára maga a múzsa is eljött, jó szokásához híven totálisan beállva, csáléra kötött, kissé viharvert nyakkendőben, bár az ing begombolásával már nem sokat bíbelődött, és a slicce is le volt húzva, úgy szóltak neki, hogy talán jó lenne ha odafigyelne rá….mire Drake a maga megszokott egyszerűségével üvöltötte át a galériát.

“ Van rajtam boxer. Vagy tán röntgen szemetek van, hogy azon keresztül is látjátok a farkamat?”

Igazából megszokott volt az efféle botrány tőle, bárhova is tévedt, de még tán ezt megbocsátottuk volna neki, ha két órán belül nem nyomul rá Lotte nénémre, amit Moe bácsi megunva, nemes egyszerűséggel kihajította a galériából. Nem érdekelte, hogy ő a múzsa.
A képek meglehetősen borsos áron keltek el, és mindegyiket egy ember vásárolta meg. Méghozzá maga Drake Byron.Mikor utoljára beszéltem vele, és megkérdeztem miért vette meg a képeimet, csak legyintett.


“Figyelj cica, rólam már csináltak mindenféle képet….de olyat, ahol a rock’n’roll életérzésnek színeket adnak, amiben benne van az egész….érted, az amit a zenében át akarok adni, és ott van a mocskos képemen az egész világom, na olyat te tudtál egyedül csinálni. Jó lenne emlékezni arra amikor készültek ezek a képek, de őszintén szólva akkoriban több volt bennem az anyag mint a normális gondolat, szóval…..na mindegy. Ezek a képek kellettek nekem.Kár, hogy nem tartott tovább.”

Nem tudom megítélni, hogy kár érte vagy sem, mindenesetre amíg tartott voltak azért jó pillanataink, de lássuk be, egyikünk sem éppen arról volt híres, hogy tovább gondolkodott volna ebben a kérdésben. Tudtam, hogy jön majd megint valaki, minden bizonnyal rövid időn belül, aki úgyis kellően oda fog vágni a lelkivilágomnak, és akkor úgyis ő érdekelt volna. Kevesen ragadták meg eddig a figyelmem hosszabb időre, akik közül egyik éppen Sadie volt. Őt egyszerűen imádta a fényképezőgép, a vászon, az ecset, az összes szín, ami csak létezett a palettámon. Őt nem tudtam megunni. Igaz ő egyben a legjobb barátom is volt. Olyan ember, akire akkor is számíthattam volna, ha éppen életem legnagyobb baklövését készültem elkövetni. És hát….valljuk meg őszintén, ilyen akadt jó pár az évek alatt. Egyetlen emlékem maradt a Drake-el folytatott kis afféromból: egy törött gitár, melynek húrjai közé befűztem egy olyan képet, amin kiterülve fekszik a nappalim közepén. Ez tökéletesen szimbolizálta őt.Ott lógott a konyha ajtó mellett, és bár számtalanszor akartam valami élhetőbbet, a helyére tenni, úgy éreztem az idő alatt szépen odanőtt.Nem ez a pasas volt a legnagyobb dobásom, de tény, hogy az egész életsílusával, azzal az egyedi látásmóddal, amivel a világot, és benne a saját helyét szemlélte nyomot hagyott bennem. Persze az ember ilyenkor szokta megfogadni, hogy zenésszel soha többé…én azonban miért vontam volna meg magamtól ezt az örömet?
Dylan sok szempontból hasonlított Drake-re és sok dologban különbözött tőle….mondhatjuk azt is, hogy sok dologban első nekifutásra inkább különbözött. Amiben mégis hasonló volt, és amit én nagyon tudok díjazni az emberekben, az a spontaneitás. Nem feltétlenül tervez előre a minimálisnál többet, és hagyja, hogy az érzései, vagy éppen a pillanatnyilag fejében kavargó gondolatai vezessék.
Izgalmasnak találom a vonásait, izgatónak az egész megjelenését, a kisugárzását, és veszedelmesen kívánatosnak a hangját, amivel végigcsiklandozza a bőrömet minden egyes kimondott szóval. De még beszélnie sem kell. A sóhajai, vagy az ahogyan nevetve a nyakamba hajol, ahogy magához húz, ahogy a hajammal játszadozik, ahogy a kimonó alá csúszik a keze, mindezek a néma másodpercek is kisütik bennem az érzékeim apró kis receptorait.Kábult vagyok, kellően spicces, a hajnali órák dermedt tompaságának nyoma sincs bennem, egyszerűen maga a helyzet olyan szinten felspanol, mintha a fűre még ráküldtem volna valami hetyke kis serkentőt.
Mosolyog. Újra és újra, totál közelről, csak nekem. Még a kislábujjam is belebizsereg abba ahogyan rám néz, és tudom, hogy ezt a pillantást akarom látni, ezt a mosolyt, ezt a ragyogást az íriszei mélyén, ahogy most engem néz. Ezt egyszerűen meg kell örökítenem, és az ágyam fölé kell raknom,hogy mindig lássam….vagy legalábbis addig, amíg a Dylan-őrület tart nálam. Sadie szerint ez akár rekordmódon három hónapig is eltarthat, plussz a lecsengési idő, de azidő alatt nem létezik számomra senki más csak ő. Hogy ő mit csinál ez idő alatt nem nagyon érdekel, de ha itt van velem, ha rajzolom, akkor csak az enyém legyen, akkor csak itt legyenek a gondolatai. A problémákat hagyja az ajtón kívül.
Szenvedélyes művész vagyok, én abból merítek ihletet. Én nem tudok egyszerűen kivonulni a természet lágy ölére a vászonnal és a vackaimmal, és csak úgy alkotni bele a világba. Nekem kell a közelség, én a megfoghatót, az emberit keresem.Engem a hús és vér hoz lázba, az ahogyan hozzáérhetek valakihez, aki később életre kel a képeimen. Vonz az, hogy egy holt anyagon valami különleges születik meg. Valami varázslatos.
Úgy merülök el az érzékek felfokozottságában, mint egy pezsgő, hajnali, tajtékos óceánban.Vihart fakaszt minden érintés, az a lassú és kínzó érintéshullám, amivel lassan birtokba vesz, noha túl sokat nem kell küzdenie. Nem fogok álszent lenni: egyszerre vágyom őt ceruzavonások között látni megszületni,és egyszerre akarom magam átengedni a mindent beborító mámornak, amire képes lehet. Nem a szavainak hiszek, hanem a bőrének lángoló érintésének, annak ahogy magához húz, ahogy közöttük csupán a mozdulatok élnek, amelyek a ruhán keresztül is beszédesebbek mindennél.
Nem feltétlenül érti mit akarok pontosan, én pedig nem tudom jobban megfogalmazni. Ám amikor felhőtlenül, hangosan és jóízűen elneveti magát, lassan én is engedem szélesedni a mosolyt az arcomon, és őt nézve, ahogy nevet újabb kortyot húzok az időközben visszaszerzett gin-es üvegből, majd azon kezdek nevetni, ahogy ő nevet. A jókedve még inkább átragad rám.Visszapattintom az üvegre a kupakot, majd egyszerűen a kanapé mellé dobom a többi holmi mellé ami már eddig is ott végezte. Beszédes rendetlenség, a vágy nyomainak káosza.
- Tulajdonképpen mindkettő. Téged szex közben velem, miközben szexelünk. Vagy ez túl komplex megfogalmazás volt?- ráncolom a homlokom játékosan, bár a kérdés költői: pontosan tudjuk mire gondol a másik, és ez esetben a kettőnk gondolatai bizonyos pontokon elég komolyan átfedik egymást.
- Óóóóó a  lázbahozással nem lesz probléma. Nem tudom mennyire tűnt fel édes….de elég komolyan és visszavonhatatlanul a hatásod alá kerültem.- emelem meg a kezem és simítok végig mutatóujjammal az arcán. A homlokától indulok,majd lefelé haladok a szép ívű orron, a gusztusosan harapnivaló ajkakon, le egészen az álláig, majd előre hajolva egy apró csókot nyomok rá.
- Ne légy álszent! Tudod te azt jól, hogy mennyire! A viszonthatás pedig növeli ezt.- kapaszkodom belé, és már hajolnék újra közelebb az arcához, amikor átkarolva kissé megemelkedik velem melyre egy hangos nevetéssel vegyes sikkantás a válaszom. A hátam a kanapéra huppan, Dylan pedig fölém kerül.Leheletének hajnali derengés és gin illata van, bódult csillagok táncolnak a lélektükreinek óceánjában. Olyan az egész pasas, hogy jelen pillanatban elkap egy masszív és heves érzés, hogy életem végéig ilyen önfeledt őrülettel tudnám őt szeretni.Élnénk a világ végén, a semmi közepén egy rozoga, kiszuperált konténerben, miközben alattunk elterülne az egész univerzum, és nem lenne semmi másra szükségünk, csak ginre, fűre, zenére, színekre és egymásra. Ó Dylan, tökéletes lehetnél nekem!
Össze-vissza fonódunk, bár minden másodpercben hol az ajkát, hogy az éppen elérhető bőrfelületét keresem. Megfeszülök amikor a nyakamhoz hajol.Krisztusom! Kegyetlen érzékeny területre tévedt. Aztán amikor újra megemelkedünk, most hirtelen kell kapaszkodnom meg a nyakába, mert nem számítok az újabb helyzetváltoztatásra.
- Bébi, ma egész éjjel cipelni fogsz mint egy éjjeli plüss babát? Most közlöm, hogy a klotyóra nem megyek veled!- nevetek évődve, majd a kérdésre csaj nemes egyszerűséggel körbefordulok a fejemmel.
- Az a hálószoba amit mi nevezünk ki annak, de ha ennyire ragaszkodsz a hagyományokhoz, akkor arra!- billent a fejem a válla felett a háta mögé, kissé jobbra ahol az ajtó mögött egy apró, leginkább hálófülkének is beillő kis szoba lapult. A berendezése amúgy egyetlen óriási ágy, egy éjjeli szekrény pici azúrkék Tiffany lámpával..A falon számtalan régi emlékkel, amelyekkel azért veszem körbe magam, hogy amúgy ne érezzem magam olyan veszettül magányosnak időnként.Marom és falom Dylan ajkait.
- Taxis, a ceruzákat, és a vázlatfüzetet útközben szedjük össze.- nevetek bolondozva a nyakába kapaszkodva, néha belecsipaszkodva egy hosszú csók erejéig az ajkaiba. Ugye nem gondolta, hogy viccelek, amikor azt mondtam, hogy szex közben rajzolni fogok? Illetve rajzolni is.

A DNS szerkezetem leeshetett a gyártósorról, amikor készült, és olyan helyre rakták vissza, ahol már járt, így duplán injektálták bele az öntörvényű molekulát, ami a szabadság génnel szoros egységben úgy kúrta tarkón a konvenciók előtti főhajtásért felelős indíttatást, hogy annak pislákolni sem volt ideje, béke poraira. Legalábbis nem találok másik magyarázatot. A szenvedélyre nincs magyarázat, és nem is kell. Mostanra már pontosan tudom, hogy mekkora kiváltság a kötetlen korlátlanság, amikor atombiztosan érzed, hogy mi okoz örömet, és mi nem. És képesnek kell lenni eszerint dönteni, ahol és amíg van lehetőség dönteni. Dönteni arról, mit miért áldozol be, vagy mit miért nem.
Milyen egyszerű is lenne a világ, ha mindenki tudná, és élhetne is így. Nekem sikerült, és talán pont ez az oka annak, hogy igyekszem ugyanilyen mentalitású emberekkel körülvenni magam, olyanokkal, akik képesek az arcába röhögni az elvárásoknak, ha kell felrúgnak bármit az önnön boldogságukért. Akik tudnak és mernek érezni, néha egyenesen őrült módon viselkedni, és nevetni bármin, akár az egész életen is. Élből kerülöm azokat, akik homloktól seggig karót nyeltek, és akik akkor sem lennének képesek felengedve vigyorogni egyet ha elpöfékelnék Bob Marley egész éves rakétaadagját. Ezért is érzem magam hihetetlenül jól Miss Morabell társaságában, ezért volt meg az első pillanatban a tökéletes összhang: hasonszőrű vonzza a hasonszőrűt. Az intellektualitást és a testiséget azt hiszem jelen esetben nem lehet rangsorolni, de nem is kell, amolyan tyúk és tojás jellegű kérdéskör ez. Egymásra kattantunk minden létező értelemben, ami most a kanapén lép néhány lépcsőfokot feljebb, és kimondatlanul is tudjuk mindketten, hogy nemsokára egy egetrengető orgazmusban fog kicsúcsosodni. Játszunk, évődünk egymással, minden mondattal és mozdulattal közelebb kerülünk ahhoz, hogy megszabaduljunk a ruháinktól, ha már a gátlásainktól nem lehet, mivel nincsenek. Passzolgatjuk egymásnak a kérdéseket és válaszokat, akárcsak a gines üveget, egészen addig, míg Scarlett le nem ejti a padlóra, a pólóm és az ő köntöse mellé, mintha pontot tenne vele az eddigi finomkodások végére.
Nevetek önfeledten, hangosan, és ő is velem nevet. Kedvelem a mosolyát - olyan mint egy varázslat, ami egy másik dimenzióba kalauzol el. Azt mondják minden nő egy testet öltött mitológiai szirén, ha ez így van, akkor Miss Morabell egyenesen maga Aprodité, aki teremtette őket. Hogy a hatásom alá került? Ó szívem, ha még nem tűnt volna fel, ez pont fordítva történt. Úgy érzem magam, mint az éjszakai lepke, aki éppen telibe fejelte a villanykörtét.
- Tudod az jutott eszembe, hogy a mai esténk pont olyan, mint a viccekben. Az énekesnő, a művészlány meg a blueszenész bemennek a bárba... - mosolygok felfelé Scarlett-ra, miközben kezeim gyakorlottan, lágy simításokkal járják be a felsőtestét, hogy aztán az ajkaim vegyék át ezt az örömteli és emberbaráti feladatot. Felvillan a fejemben, hogy vajon meddig képes egy emberi lény visszatartani a lélegzetét, mert benne jól hallhatóan összetorlódnak az oxigén- és széndioxid-molekulák. Vagy megtanult bőrön keresztül lélegezni, mert ez a nő amilyen kis bájos boszorkány, ezen sem lennék meglepve. Csak akkor szakad ki belőle a levegővétellel vegyes kis sikkantás, mikor egyetlen mozdulattal fordítom magam alá, és igyekszem kényelmes helyzetet találni azon az istenverte kanapén, ami a jelek szerint üldögélésre remekül megfelel, de efféle manőverekhez már szűknek bizonyul. Akkor azt hiszem ideje valami jóval nagyobb felületet találnunk...
- Miért ne cipelnélek? A lovagi páncélomat ugyan ma este otthon hagytam, de azt hiszem anélkül is megfelelek. Sőt, minden nélkül a leginkább - indulok el édes terhemmel a jelzett irányba, de néhány lépés után megtorpanok. - A fenébe. Pedig reménykedtem hogy a klotyóra is velem jössz. Orvosi utasításra nem emelhetek semmi nehezet - jegyzem meg überelhetetlen kajánsággal. - Mellesleg annyira már megismerhettél, hogy telibe szarom a hagyományokat. De azt hiszem... ó igen, ez pont megfelelően komfortos lesz - bólogatok mikor már néhány méter távolságból megpillantom a jókora és hívogató ágyat a hálószobában.
- Óhaja parancs, Miss Plüssbaba - forgatom meg aztán kissé a szemeimet, és a kérésnek megfelelően egy pillanatra elengedem egy kézzel a fenekét, hogy magamhoz ragadjam a vázlatfüzetét meg a ceruzát, ami az előbb volt szerencsés megjárni a mellei hegyét-völgyét. - Csak megjegyezném, hogy nem hogy engem nem fogsz megrajzolni közben, de egyenes vonalat sem leszel képes húzni. De ne bánd. Kimondottan ez az az alkalom, amikor ez egy előnyös csere - engedem le végül Miss Morabellt az ágyra, és felegyenesedve lenézek rá, hogy szinte magamba igyam a látványát.
Sosem irígyeltem senkitől a tehetségét, legyen az bármilyen, elégedett vagyok azzal, ami nekem jutott. Most viszont kissé bánom, hogy a rajztudásom nem haladja meg a pont-pont-vesszőcske szintjét, mert... a fenébe is! Ezt a látványt igenis festeni kellene. A tökéletes alakját, amelyet egyetlen falatnyi bugyi fel mindössze el, a párnán legyezőként szétterülő haját, a fektében is kerek és feszes melleit, és a pillantásában parázsló vágyat, ahogyan rám néz. Ezúttal én vagyok, aki maratoni futóként küzd meg minden egyes lélegzetvételért, majd egyetlen mozdulattal kibújok a farmerekből, hogy immár egy szál bokszerben odahemperedjek én is az ágyra, félig Scarlett alá, félig fölé.
- Imádok veled bolondozni - suttogom a fülébe, majd nyelvem ingerlően végighúzom a nyakán. - De azt hiszem most már itt az ideje a totális megőrülésnek - csapok le ajkammal a szájára, játékos táncra hívva a nyelvét. Nem tudom, holnap majd hogyan fogok visszaemlékezni erre az éjszakára. De ez az egy szó biztosan szerepelni fog benne: katarzis.

Dylan & Scarlett

+16

A világ egy állandó “Mi lett volna…” kérdés körül csoportosul, és vannak, akik ebből képtelenek kiszakadni. Akinek egyetlen gondolat köré épül az életük, és az elszalasztott lehetőségek után sóvárognak, ahelyett, hogy megélnék azt ami a jelenben megadatott számukra.Döbbenetes, hogy sokan egész fiatalon már ezt taglalják magukban, holott előttük még számtalan év van, számtalan lehetőség, amiben van esélyük másképp dönteni és megélni mindent úgy, ahogyan csak szeretnék. Persze a mi lett volna gondolat megkerülhetetlen ha bizonyos aspektusból nézzük, de ez például az én esetemben inkább csak egy párhuzamos univerzum feletti merengés a tudatmódosítók édes ködében lebegve, semmint valódi és vérre menő kesergés afelett, hogy mi minden történhetett volna velem másképp.Mondjuk jobban belegondolva én kifejezetten örülök, hogy az én esetemben minden pontosan úgy esett, ahogyan végül megtörtént. Elvégre tulajdonképpen alig pár órásan ki is múlhattam volna egy luxus kaszinó parádésan berendezett gyöngyvirág illatú női klozetjában, egy roppantul gusztustalan arany szegélyes tüdő színű csempén. Vagy az anyám vállalhatott volna, miközben ki tudja, hogy hova jutottam volna. Meglehet kurva és szerencsejátékos lettem volna…vagy egy kurva szerencsejátékos, tulajdonképpen az egyik nem is zárja ki annyira a másikat.Vagy ha már itt tartunk az anyám talán védekezhetett volna, és akkor nem történik meg az, hogy kilenc hónap múlva egy kislánynak ad életet, akit valójában nem is akart, de arra lusta volt, hogy legalább elvetesse. Vagy nem is lustaság volt ez, hanem nem tudott annyira kiszakadni a pia, a drogok és a rulett okozta vad és féktelen kábulatból. Nem tudom. Igazából szeretném azt mondani, és itt le is zárni a magam részéről a dolgot, hogy számomra tökéletesen úgy történt minden ahogyan történnie kellett, éppen ez lehet az oka, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy akár másképpen is lehetett volna. Ahogy alapvetően az életfelfogásomat is ez jellemzi, és eszerint is élek. Ha valamit akarok, akkor nem foglalkozom azzal, hogy az számomra hogyan fog végződni, ahogyan nem számolok semmi negatív hatással, de pontosan ezért nem is érdekel ha ez mégis bekövetkezik. Ha eleget szívsz és eleget iszol, elhiheted, hogy nincs az a sértés, amin ne röhögnél teletorokból, és ne éreznéd azt, hogy az illető az évszázad viccét sütötte el éppen, holott valószínű és valójában a lelkedbe akart gázolni. Sikertelenül.
Az a tipus vagyok, aki nem fél lépni, aki nem fél felvállalni az adott pillanatra jellemző, egyébként minden esetben ezer fokon égő érzéseit, aki akkor is bele fog mászni az aurádba, ha te két kézzel kapálózol ellene. Hogy miért? Mert felkeltetted az érdeklődését, mert meg akar ismerni, mert egész egyszerűen akkor és ott olyan varázslatot teremtettél, hogy bűvkörödbe vontad, mint egy átkozott és a fény felé törekvő maszatos kis pillangót. Nem számít, hogy nem akarod. Dobd csak ki Scarlettet az ablakodon, de akár az ajtódon is, egész biztosan a küszöb alatt fog beszivárogni, ha az érzés töretetlenül jelen van még benne irántad. Táplálhatod a tüzét, de akár csillapíthatod is, de csak akkor fog végleg kihúnyni, ha ő úgy dönt.
Dylan jelenléte úgy dobja fel a lakásomat, mint egy szép intarzia berakás egy barokk épület homlokzatát: nem illik oda, mégis elképesztően gyönyörű, és nem is tudnád elképzelni nélküle. Ez a pasas kell nekem. A teste, a gondolata, az ujjai, ahogyan virtuóz módon másszák meg a gitár húrjait, hogy aztán az én gerincem csigolyái között szánkázzanak végig, minden egyes mozdulattal lökve rajtam egy képzeletbeli lajtorján a gyönyör kapuja felé. Akarom a hangjának dallamát a fülcimpámon a nyakamon, a tarkómon az utolsó idegvégződésemen is, ami úgy haptákba vágja a szőrszálakat, hogy darabolni lehetne velük.Felizgat, kikészít, megihlet, imádom!A hatása leírhatatlan, és mióta csak belépett úgy ugrálok a személyiségek és a hangulatok között, mint valami eszement borderline személyiségzavarban vergődő kiskamasz.Azt akarom, hogy eszement mocskosságokat súgjon a fülembe, azt akarom, hogy újra énekeljen, mint este, hogy halljam a hangját amint felfalja az összes tartományt. Orgazmust akarok kihallani abban az imádott félhangban, amit olyan negédesen mégis veszedelmesen hörrenve pimasz cöccenéssel búgott bele a mikrofonba, és nagyjából olvadáspontra hevített mosollyal változtatta cseppfolyóssá a szívemet.
A kanapé a maga egyszerű, mégis bosszantó kényelmetlenségével készíti elő a meglehetősen heves és nagyon vágyott nászt. Elvégre ne legyünk annyira naívak, mindketten tudjuk, hogy aminek előjáték az eleje, annak szex lesz a vége….
Odavagyok azért, ahogy megérint, és ahogy képes másodpercek alatt maga alá gyűrni a művészt, hogy felülkerekedhessen a nő. Ahogy a kanapén maga alá temet, mint egy hegyi lavina, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ennek az estének csak egyetlen befejezése lehet, arra pedig a legjobb szó: feledhetetlen és kegyetlen gyönyör, extázis.
A fejemben a gin kábult és bódult gondolatokat, kacér kuncogást, kihívó ajak harapást, sóhajtott hörgő nyögést szabadít fel, és az ívben megfeszülő testem az érintése nyomán felforrósodott húsdarabként adja meg magát neki. Csókjainak billogja letörölhetetlen pecsétként égeti a bőrömet és még többet akarok belőle. Kell az édes gyönyörének kecsegtető fájdalma.
Kevés a levegő, vagy én felejtettem el hogyan kell lélegezni, nem tudom, de minden egyes roham egyre erőteljesebben lök át egy másik dimenzióba. Ahol nem kell gondolkodnom, ahol a színek áramló örvénye közepette angyalok vad trillája, Dylan hangjának tengerek mélyéről táplálkozó kagylók titkai közé kívánkozó mélysége hallatszik. Szinte ott dobol a véremben, ahogy a nevemet karistolja forró leheletével a bőröm legérzékenyebb tartományaiba.Szüntelen szeretni vágyom.
- A lovagi páncél már rajtad van. A bőröd tökéletes, éppen az ecsetem végére kívánkozik…és ne….még csak meg se kíséreld ugyanezt a hasonlatot másfajta beszólással agyoncsapni. Igen….tudom….te pedig szívesen vennéd ha a te ecseted végére én kívánkoznék, és elhiheted, hogy ebben az aero-szexista pózban is kellően beindító vagy.- nevetek bele forrón édesen a vállának gödrébe, és még a nyelvem is kidugom, hogy bőrnek sós, vágyillatú zamatát magamba kebelezzem.
De nem csak a nő van bennem erőteljesen jelen, hanem a művész is, aki ezt a mosolyt, ezt a tekintetet meg akarja őrizni. Ha csak két ceruzavonással is, ha csak két percig rajzolgatva is, mert jól tudom, hogy előbb vagy utóbb magával sodor majd az ár, magával sodor majd Dylan varázsa, a testének csodás hívó szava, és a gondolataimat elragadja, hogy vele merüljek alá az élvezetek kiapadhatatlan forrásába.
- Orvosi utasításra én sem emelhetek nehezet. Művész vagyok, nem dokkmunkás, bébi.- röhögöm el magam, szinte már szisztematikusan és folyamatosan. Gyakorlatilag eljutottam abba az állapotba, hogy már csak egy kis spangli kell, és nagyjából az egész orgazmusom a sikoltó lihegésből és a féktelen kacagásból fog állni. Hurrá! Vidáman fogok elélvezni, ez is szempont!
Még mindig vidáman viháncolok, ahogy Dylan az ölében velem, a dereka és nyaka köré csavarodó végtagjaimmal, felnyalábolva a művészi eszközeimmel indul meg velem az említett irányba. Tulajdonképpen nekem tényleg tökéletes lenne akár a föld is, nem vagyok az a fajta, aki fennakad a helyszínen, elvégre a lényeg mindig a beteljesülés sokkal inkább, semmint a hol és milyen körülmények között.
- Óóóóó nem is egyenes vonalat akarok én rajzolni, édesem. Tulajdonképpen még talán meg is adja valamiféle varázslatát az egésznek, hogy szex közben alkotom meg rólad az első skiccet.Anyám! Odáig leszek azokért a remegő vonalakért!- nevetek, lehunyva szemeimet néhány másodpercre, ott heverve az ágyamon, tökéletesen összesimulva a testével. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy aranyérintkezés. Amikor minden egyes porcikád abszolút mértékben ráhangolódik és eggyé olvad a másikkal. Dylan-t egyszerűen nekem találták ki, egész egyszerűen az a férfi, aki örök múzsám lehetne, akit nem tudnék megunni, akinek a jelenlétébe beletudnék feledkezni. Mennyire kár, hogy előtte már számtalan alkalommal éreztem ugyanezt mások iránt….nők és férfiak olyan mindegy, de mind elmúlt, és én annyira szerettem volna tartóssá tenni. Hasztalan. Kell valaki, akiért visszavonhatatlan imádattal rajonghatok. Megunhatatlanul.Kell valaki…..Ő kell!
Még mindig derült, rajongó mosollyal figyelem, amint kibújik a nadrágjából, és újra mellém, vagy félig fölém heveredik. Kezemmel a határa simítok, és közelebb húzom magamhoz. Tengerszín íriszeim megvadult, vihart ídéző színeivel simul bele a látványába. Iszom, mint vándor az oázis friss vizét. Fülemben csapódik le a suttogása nyomán ott maradt forróság, és nyögve emelkedik a hátam, a fejem a párnán, nyakamon az ütőér ezer ménes erejével dobogva vágtat.
- Totális megőrülés? Én már azóta meg vagyok érted őrülve, hogy először meglá…..- a hangom rekedten mélyülve zendül bele sóhajjal keverve a világba, és folytatnám még, de letaglózva sodor magával a szenvedély, ami belőle születik meg a csókkal, amivel minden további gondolatot belém szakít. Ellhallgatok. Én a továbbiakban csak egy megvadult szívverés, egy szabálytalan nyögésekkel vegyes szuszogás leszek, egy nő, aki a karjaival kapaszkodik a nyakába, gyönyörének minden forrásába.
Akár az olvadó jégcsap, amely lávafolyamba cseppen. Időtlenül pusztulok bele az érzésekbe, amit felkorbácsol.Nyelve kacér, kihívó körforgásba kezd az enyémmel,a sóhajunk lesz az aláfestő zenéje ennek a meglehetősen intenzív játéknak. Megfagy az idő, érzéketlen egykedvűséggel fut tovább, bennünket pedig kívül hagy. Végül moccan a fejem, hátrébb húzódom, mielőtt beledöglenék életem egyik legforróbb és minden szempontból legszvíszaggatóbban gyönyörű csókjába.
- Wáó….te aztán….te aztán komolyan gondolod a megőrülést!- nevetek elismerően, bár közben úgy zihálok, mint aki túl van legalább három maratoni bemelegítő körön.
- Növeljük tovább a megőrülést, mit szólsz?- mozgatom meg a szemöldököm, számtalan lehetőséget ígérve a számára, majd az ágyam mellett lévő apró szekrényke felé biccentek.
- Ha kinyitod a felső fiókot találsz benne valamit.-....ha követi a szavaimat és kinyitja, akkor egy szépen megtekert spanglit talál benne. Nem éppen könnyű mennyiség, de ahhoz mindenképpen elég, hogy ezt az éjszakát ne csupán azzal tegyük emlékezetessé, hogy úgy estünk egymásnak, mint akik életükben először szexelnek a kezükön kívül bárki mással, ne csupán azzal, hogy Dylant lovagoltam meg, kezemben a vázlatfüzetemmel, és beazonosíthatatlan vonalakkal skicceltem fel, azt a lélekrohasztóan gyönyörű mosolyát….hanem még adjunk egy kiadós maflást is az illúzióknak és nyissuk meg az agyunk be nem azonosított dimenzióit. Tudom, hogy ott máshol, a ködön túl életem végéig ebbe a srácba leszek megveszekedettül szerelmes. Az egy éjszaka miatt, a hangja miatt, amiatt, hogy olyan veszett erotikusan tud pengetni, hogy egyszerre érzem magam életemben először úgy, hogy ha ő ceruza, én gitár akarok lenni.
- Ott van gyújtó is valahol….- ha ő azzal van elfoglalva, hogy éppen a következő szintre emelést elősegítőt keress, én a vázlatfüzetemért nyúlok, meg a ceruzámért, immáron úgy helyezkedve, hogy féloldalasan mellé helyezkedjem.
- Gyújtsd csak meg! Az első pöffentés a tiéd, de aztán adj nekem is.Úgy tíz perc, és szerintem azt sem fogjuk tudni, hogy melyik bolygón vagyunk. Melyiken akarsz szeretkezni Dylan? Legyen a Vénusz….a vénusz dombja…- kuncogok vidáman, miközben a ceruzám már szinte vakon, magától értetődően jár. Minél tovább időzöm el az arcának vonásain,a  szemének pofátlanul kihívó csillogásán, annál biztosabb vagyok benne, hogy maholnap emlékezetből fel tudom majd idézni.Örök múzsám lesz, ez már fix. Tök mindegy hogy alakul bármi is a mai este után.

Amikor Carmichael magához vett, volt egy kutyája, Bronson. Valami utcáról felszedett kócos kis korcs volt, keresztapám szerint talán anyai ágon foxi vérvonallal, bár én váltig hangoztattam, hogy a szaga alapján valamelyik felmenője minimum borz lehetett. A lényeg, hogy ettől függetlenül Bronson jó fej volt, és meglehetősen okos kutya: ismert vezényszavakat, mint például ül, fekszik, figyel, hozd és hasonlók, csak akkor evett ha engedélyt kapott rá, az embereket pedig előreengedte az ajtóban, ez valami dominancia-dolog tudtommal, és ezek mellett a szép tulajdonságok mellett imádta megenni a szart. Egyszer hoztak egy mázsa trágyát a mellettünk lévő telekre, szerintem az volt Bronson életének eddigi legszebb napja. Hogy miért mesélem el ezt a kis történetet? Amolyan csapnivaló kis tanulságul: mindig tudd mit akarsz, álmodj róla, és egyszer amire vársz valóra vágyik, méghozzá akkor amikor a legkevésbé reméled, továbbá a vágyaid legyenek könnyen elérhetőek, mert az öledbe pottyan a lehetőség. Ami engem illet, én most kizárólag rövid távú tervekben gondolkodom, ami nem a karrieremet érinti, hanem a Scarlettnél töltött időmet, és azt hiszem ilyen téren a vágyaink összestimmelnek: ő is pontosan azt akarja, amit én. Egymást.
Tudom, hogy jó vagyok a nőknél, és ez nem túlzott önbizalom részemről, hanem a tények realizmusa. Minden fellépésem alkalmával ott keringenek a szebbik nem képviselői a színpad előtt, mint a lepkék a lámpa környékén, csillogó szemekkel és a látható izgalom felfokozott állapotában. Készséges örömmel adják nekem magukat, hogy utána lelkileg belehaljanak abba az egyetlen éjszakába - mert ők általában többet akarnak, én viszont soha. Ugyanakkor fair játékos vagyok: a nézeteimet kertelés nélkül tudtukra is hozom. De ezt a különös, megfoghatatlan vonzást és vibrálást, ami Scarlett közelében elönt, még eddig egyszer sem éreztem. Talán a művész mivoltából fakad a láthatatlan kötelék, talán a lénye elbűvölőbb másoknénál, nem tudom, de nem is igazán érdekel. Az egyetlen ami foglalkoztat pillanatnyilag az, hogyan férjünk el ezen a kanapén, ami nyilván üldögélésre és nem fetrengésre funkcionál, de még a vágytól ködös agyam is felfogja a próbálkozásaim sikertelenségét, így kénytelen vagyok a hirtelen tettek mezejére lépni, felragadni úgy, mintha a testünk valamiféle varázs által egybe lenne forrasztva. A nadrágon keresztül is érzem az öléből áradó forróságot, és azon kapom magam, hogy nem csak megmerítkezni szeretnék benne, hanem megsemmisülni, elpusztulni, elporladni és utána újjászületni, mint egy főnix. Nem a testét akarom magamévá tenni, hanem a lényét, azt a senki más számára nem látható szikrát, ami ott ragyog benne, és ma éjjel csak nekem fog világítani, mint egy sziporkázó és gyönyörködtető tüzijáték.
- Te kis naív... - vigyorgok édes terhemre menet közben, miután a kérésnek engedelmeskedve megragadom a ceruzáját meg a vázlatfüzetét. - Csak egy csipetnyi, fűszernyi Dylan kell neked, és a rajzolás lesz az utolsó, ami eszedbe fog jutni - érkezem meg beszéd közben a hálóba, méghozzá zökkenőmentesen, ami elég nagy szó annak fényében, hogy szinte csak lábbal tapogatom végig az utat. Másodpercek alatt az ágyon kötünk ki, Miss Morabell kényelmesen elterül, én pedig végre-valahára megszabadulok az ekkor már szinte fájdalmasan kényelmetlen nadrágtól, hogy aztán forró bőrömmel nekisimuljak a kis boszorkánynak, szinte még a sistergést is hallom, amikor forró pólusaink egymásnak tapadnak.
- Megőrülés? Azt mondtam? Legyen inkább észvesztés... de abból az eget megrengető fajta... - suttogom a bőrébe, a szájába, és halkan, rekedten elnevetem magam ahogy hangja nyögésbe fúl mikor kemény izgalmam nekinyomódik legédesebb pontjának, még úgy is, hogy a fehérnemű rajta és rajtam is utunkban áll.
- Mi? - emelem fel aztán a fejem, és csak annyira oszlik el a vörös köd a szemem elől, hogy felfogjam az utalást a felső fiókra. - Nálam is van, nyugi... - teszem hozzá, mert meg vagyok róla győződve, hogy óvszerre gondol. Hogy tévedek csak akkor válik világossá, amikor ettől függetlenül engedelmeskedem az utasításnak, és meglátom mi rejlik a kis szekrény mélyén - és leesik az állam. Na nem a fű ténye miatt, hanem mert életemben először fordul velem elő, hogy mikor már éppen az "ajtón" kopogtatok, valaki képes azért beiktatni a szünetet, mert rá akar pöffenteni. Néhány másodpercig erősen gondolkodom, hogy adjak-e hangot a csalódottságnak és morogjak egy sort, vagy törjek ki frenetikus röhögésben, aztán az utóbbi érzés győz fölöttem, és úgy hahotázok, mintha már a spangli felét tüdőre húztam volna.
- Te őrült vagy - állapítom meg aztán, de a legkevésbé sem negatív zöngével a hangomban. Sőt, az az igazság, hogy kimondottan tetszik Scarlett ezen jellemvonása. Az villan át az agyamon, hogy vajon milyen lehet szoros kapcsolatban lenni vele? Valószínűleg az unalmas jelző a legutolsó, amit erre rá lehetne aggatni.
Kattan kezemben az öngyújtó, leszívom az első slukkot, majd lassan, nagyon lassan eregetem ki - de csak a kezeim foglaltak, az érzékszerveim szabadok, és azzal szítom magamban a már amúgy is perzselő tüzű vágyat, hogy hosszan legeltetem rajta a szemem: az alakján, a hosszú lábain, a falatnyi bugyin ami sokat sejtetően takarja lábai közét, és vigyorgok mikor maga mellé húzza a vázlatfüzetet. Noha nem sokat vagyok képes kivenni a vonalakból, fejjel lefelé pláne, és nem is értek sokat a képekhez azon kívül, hogy megállapítom hogy szép vagy egy rakás szar, de gyanítom az én vonásaim születnek meg a lassan karistoló grafit hegye alatt.
- Ez melyik részem? Melyik nyűgözött le annyira, hogy megörökítsd az utókornak? - érdeklődöm. - Bár mindegy is. Tudod, sokak szerint ez - bökök a fejemre - nálam sokszor egyben van ezzel - mutatok ezúttal az alfelemre, majd elnyúlok Scarlett mellett, és finoman megfogom a kezét. - Mindenképpen az univerzumban kell gondolkodnom a helymeghatározást illetően? A Vénusz dombja kimondottan jól hangzik... de ami azt illeti, én itt már a földön is nagyon örülnék ha végre... És ha annyira fogni akarsz valamit, tudok jobbat, mint az a ceruza - nyújtom oda a viccrudat Scarlett felé, egy kaján kacsintással kísérve a szavaimat. - Vagy esetleg további inspirációkat akarsz? - térdelek fel, és letornázom magamról az engem fedő utolsó ruhadarabot is. Kezeimet a tarkómra teszem, megfeszítem a hasizmaimat, és szemtelenül figyelem a kis boszorkányt. - Tessék, rajzolj tovább ha annyira akarsz. Remélem ízlésednek megfelelő a látvány. Viszont rajtad még mindig van textil. Nem akarsz a fair play szellemében játszani? - vigyorgok pofátlanul. Bár érzéseim szerint ha most teljesen levetkőzik, az a spangli magára hagyva fog elhamvadni.