Ő az a gyerek, akit születése után a szülőanyja a mosdóban “felejtett” egy vegasi kaszinóban. Mert miután kipottyant, a drága mama úgy döntött, hogy tovább próbálkozik a roulett asztalnál, hátha bankot robbant.
Charlotte Morabell, a harmincas éveinek elején járó nő találta meg. Charlotte annak a Moe Morabell-nek volt a felesége, aki tagja volt a keleti parton zajló kikötői építkezési beruházásokra szerveződött öt tagú kartellnek. Ez pedig pár éven belül az igen gazdagok közé repítette. Számtalan hivatalnok lefizetése árán, és nem kevés követ megmozgatva fogadták végül örökbe a kislányt, és nevelték fel sajátjuként.
A nevét anyja kedvenc könyvének hőséről, Scarlett O’Hara-ról kapta.

“Aki más, mint a többi, elkülönül nemcsak a saját kortársaitól, de szüleinek és gyermekeinek nemzedékétől is. Erre el lehet készülve. Soha nem fogják megérteni, és talán szégyellni is fogják a tetteit. De a nagyszülei valószínűleg büszkék lennének magára, és azt mondanák: ez a kislány ránk ütött! Az unokái pedig irigyen sóhajtanak majd fel, hogy: micsoda asszony volt a nagymama! És megpróbáljuk követni a példáját.”(Margareth Mitchell. Elfújta a szél)

Az igazságot soha nem titkolták előle, ahogy azt sem, hogy bármikor, ha úgy érzi nem boldog velük, hát elmehet. Scarlett hihetetlen szabadságban, és jólétben nőtt fel. Nevelőszüleit nénikémnek és bácsikámnak szólította, amit később így magyarázott meg:

“Ez egy különleges megszólítás. Azoknak, akiket imádok, akiknek mindent köszönhetek. Ha anyának és apának szólítanám őket, akkor azzal párhuzamot vonnék a biológiai szüleim és közöttük.Én pedig azt akarom, hogy ez a kettő elkülönüljön. Éppen ezért úgy szólítom őket, ahogy senki mást nem szólíthatnék rajtuk kívül.”

Sosem akart semmi mást csak szabad lenni. Apja lelkes műgyűjtő volt, anyja pedig a film és a színház bűvöletében élt. Nem meglepő, hogy ebben a környezetben a kislány érdeklődése hamar a művészetek felé irányult. Mindenbe belekóstolt, és meglepő módon számtalan dologban tehetséges volt. Kiemelkedőt, vagy figyelemre méltót mégis a festészetben tudta alkotni. A többi megmaradt kedvtelésnél, amit ettől függetlenül a maximálisra pörgetett.
Nyughatatlan, örökké elégedetlen, mégis állandó figyelemre szomjazik. Elismerésre. Nem idegenektől, hanem azoktól akik fontosak a számára.
Igazi társasági figura, aki hamar megtalálja a hangot bárkivel. Szétszórt, rendetlen, ettől függetlenül törekszik a maga számára elfogadható élettér  kialakítására. Persze ez sokszor egész mást jelent neki, mint a többségnek. Huszadik születésnapjára kapott egy queens-i lakást Moe bácsikájától. Bár a férfi többet is megadna neki, Scar-nak nincsenek nagy igényei. Szereti a saját kis környezetét. Állatai nincsenek, tekintettel arra, hogy allergiás a szőrükre, meg őszintén szólva az ő kissé kaotikus életvitele mellett nem biztos, hogy egy házijószágnak jó dolga lenne.
Szerelmes a szerelembe. Mindegy, hogy éppen ki az illető, mindegy, hogy mióta ismeri. Őt perce vagy öt éve. A szépséget kedveli, az ami megfogja és rabul ejti. Nincsenek érzelmek nélküli futó kalandjai. Ő mindig halálosan szerelmes abba, akivel éppen ágyba bújik.
Scarlett az az ember, akit nem fogsz tudni kiismerni akkor sem, ha már évek óta a barátja vagy, mert teljesen biztos lehetsz benne, hogy ha valamit ma egyféle módon csinált, azt holnap vagy holnapután legalább ezerféle másik módon képes lesz megvalósítani.
Igazi káoszhercegnő, akinek ez valahogy mégis jól áll, mert mellőz mindenféle rosszindulatot. Ez az egy tulajdonság kimaradt belőle. Talán ettől lesz szerethető. Mert ő is szeret mindenkit. Még azt is, akit amúgy nem.

A lakás nem túl nagy. Moe bácsi hajlandó lenne nagyobbat is finanszírozni, de igazából nincs rá szükségem. Alapból is trehány, rendetlen és szétszórt vagyok, egy nagyobb lakás úgy nézne ki mint valami szemétdomb. Mondjuk ez a kicsi is.
Az előszobába lépve nagyjából tizenkét pár lábbelire bukkansz kaotikus rendszerben elhelyezve: a kényelmes nyári virágos szandáltól kezdve, a töklerúgó holdjáróig (nem is értem minek vettem meg, szerintem nem voltam magamnál) vagy éppen a téli hóra tervezett bundás és kényelmes bakancson át, a szétnyúzott házipapucsig. A fogasra meg se próbáld a saját kabátodat felrakni, hiába van négy hely is. Vagy tudod mit? Dobd csak le azt a kötött színes kendőt, vagy azt az esőkabátot, amit már ezer éve ki kellett volna dobnom, esetleg egy turkálóban talált Guns and Roses kapucnis pulóvert…óóóóó.oh.oh.oh sweet child o’mine….imádom! Van még ott sosem hordott téli műszőrme bunda. Annak a helyére fel tudod rakni a saját kabátodat is. Óvatosan lépkedj, mert mindenhol összetekert vásznak vannak, esetleg kidobásra ítélt festékes tubusok, amelyek többségétől azért nem váltam még meg, mert “van még benne egy csöpp, hogy kikeverjek egy kobaltkéket, bugyirózsaszínt, esetleg strandkorlát zöldet” szóval nem dobunk ki semmit, mert sokba kerül az új. Nem mintha arra lenne szükségem, hogy nyomorogjak, mert Moe bácsi gondoskodik rólam….de ez kell az egész fílinghez, érted? A nagy művészek mindegyike szerény körülmények között alkotott, mert ehhez kell valamiféle pátosz és átélés, és persze csóróság a köbön.
Ó bocs, a konyhában nem sok tiszta pohár van, de mindjárt mosogatok el egyet, mert lehet, hogy sok dologra nem költök, de kávéra arra mindig. Abból van itthon egy egész szekrényre való. Hiszen, hé! Ez itt New York! Itt a csapból is kávé folyik. Ja nem! Az azt jelenti, hogy a huszadikon megint csőtörés van. Mindegy! Cukorral vagy cukor nélkül? Mézzel? Nádcukorral? Esetleg kék cukorral? Olyan is van. Ne kérdezd mi az értelme, mert ha beleteszed, akkor úgyis elolvad, szóval teljesen mindegy, de a hatás miatt az is van. Tej, tejszín, tejszínhab, vagy ezekből mindegyik és egyszerre? Vaníliás karamellás szórvány, vagy kakaó, vagy egyik sem? Jó házigazda vagyok alapvetően, csak képtelen vagyok magam körül az általános normák szerinti rendet megtartani. Mindent megtalálok, a saját rendszerem szerint. Gyere beljebb! Ó nem, ez alapból nem ilyen nagy, csak egybe nyitottam az egész lakást! Hogy miért? Mert nincs értelme külön hálószobának, ahogy nincs értelme külön még egy szobának sem. Egyedül élek, ki a fenétől kellene elzárni magam? Szóval van egy kis sarok ahol alszom, a többi pedig egy hatalmas nagy játszótér, alkotórész, minden bolondériám megtestesítő helyszíne. A fürdő és a mellékhelyiség  meg a konyha van csak külön. Mert hát néha azért vannak nálam mások is…..Huppanj le valahova! Bárhova! Ne keress olyan helyet ahol nincs ruha, vagy plüss. Ah, élek és halok a plüssökért, szerintem szétszórva találsz a lakásban legalább ötven darabot csak teddy macikból. Na jól van, lazíts, és dobd le a ruháidat, aztán kezdhetjük. Hogyhogy miért? Aktot fényképezek rólad, vagy nem? Jaaaaa, bocs, akkor te nem az a lány vagy. Mondom, hogy kicsit szétszórt vagyok. A vőlegényednek lesz? Ahha. Szép képek legyenek. Figyelj! Gyönyörű arcod van, gyönyörű a tested! Igen, még ebben az idétlen pulcsiban is, jajj maradj már! Miért nem leped meg egy olyan sorozattal, ami tényleg te vagy? Adj időt, egy pár üveg gint és garantálom neked, hogy egy istennő fog életre kelni a képeken. Oké! Kezdjük ott, hogy megszabadulunk ettől az idétlen pulcsitól…..


Sadie mint mindig most is pontos volt. Mindig pontosan érkezett, és ettől mindig olyan kisebbségi érzésem támadt, mert én sosem tudtam pontos lenni. Soha. Még akkor sem ha hozzám jöttek. Még öt perc az nálam azt jelentette, hogy nem teszem le az ecsetet amíg meg nem érkezik, nem jövök ki a sötét sarokból amíg meg nem hallom a trilláját, vagy még akkor is a nyers képekkel szerencsétlenkedem, amikor karbafont kézzel ott áll az ajtóban, és türelmetlenül kopogtatja az ajtófélfát a csodásra manikűrözött hosszú körmeivel. El nem tudom képzelni hogy lehet ekkora karmokkal élni. Hogy fog meg ezekkel bármit? Vagy egyáltalán hogy eszik? Az intimebb kérdéseket inkább nem is feszegetem. Egyszer megkérdeztem tőle, csúnyán nézett rám. Azóta inkább nem kérdezek semmit.
Csodásan néz ki. Mint egy két lábon járó Prada és Gucci reklám egy oldalon. Kifogástalan hajjal és sminkkel. Én meg itt állok kócosan, nemhogy smink nincs rajtam, de szerintem még csak arcot és fogat sem mostam mióta felkeltem, és a póló felirata szerint a lányok csak arra vágynak, hogy szeressék őket, szerintem inkább arra, hogy valaki készítsen nekik egy kávét így reggel fél tíz magasságában.
- Fogadjunk elfelejtetted!- hallom a hangján, hogy kissé morcos, én meg szeretnék visszaemlékezni arra, hogy mi az amit nem kellett volna elfelejtenem, de őszintén szólva azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán elfelejtettem. Zavarodottan törölgetem a kezem egy rongydarabba, de lehet, hogy egy kimosásra ítélt ruha az. Végülis egyre megy, úgyis a mosógépben végzi majd.
- Dehooooogy! Hogy felejtettem volna már el?- hazudok szemrebbenés nélkül, ő meg átlát rajtam mint a frissen takarított üvegablakon.
- Szóval elfelejtetted. Pedig megígérted. Ez fontos nekem. Legalább ebben támogathatnál. Én veled mentem minden kiállításodra, minden színházi bemutatódra. Te meg ezt az egyet nem vagy képes észben tartani. - vádló a hangja, és szinte már a sírás kerülgeti. Istenemre rohadtul megsajálom, látva az elkámpicsorodott vonásait, meg azokat az óriási őzike szemeket, amikkel úgy tud nézni, hogy egy komplett jégszekrény másodpercek alatt lávafolyammá válik. Félredobom a rongydarabot, és sietve lépek oda, hogy átöleljem. Remélem nem vagyok sehol festékes és kenem itt össze a PradaGucci-ját.
- Ne csináld már! A fél világ a lábaid előtt hever, a másik fele csak azért nem mert még nem is hallottak rólad. A legyönyörűbb nő vagy akit valaha csak megfestettem, lefotóztam! Te vagy a múzsám, az imádatom netovábbja! Miért olyan fontos, hogy ott vagyok azon a koncerten vagy nem?
- Talán mert te vagy a dalszövegíró….talán mert a fél világ, akik állítólag a lábaim előtt hevernek a te dalszövegeidet ordítják, és még csak nem is tudnak róla, hogy ki vagy. Mert mi van oda írva a dalaimhoz? Zene: Marc Zellmann, Szöveg: S.M…..
- Igazából viccesebb lett volna a B.D.S.M…- vigyorgok rá, miközben elengedem, és nem ölelgetem tovább, de megint jön a csúnya nézés, én meg inkább elhallgatok.
- Jóóóóól van, jól van elmegyek. Csak tényleg elfelejtettem. De nem hívhatsz fel a színpadra, megértetted? Ott leszek, énekelek, táncolok, jól érzem magam. Igyekszem annyit szívni, hogy képes legyek elviselni a lángosképű manageredet….de annyit mégsem, hogy ne vegyem észre azt a csillagszemű Diego Boneta hasonmást a vocalistáid között. Anyám! De megfesteném azt a göndör haját!
- Te nem csak festenéd!
Tény. Nevettünk. Felszabadultan, jóízűen, mint gyerekkorunkban. Igazából ő mindig hírnévre vágyott, én meg arra, hogy azt csinálhassak amit akarok, és baromira nem kell a reflektorfény.