Jamie & Hailee

Tisztában voltam vele, hogy a legtöbben a törékeny nőt látták bennem, emiatt is lepett meg az üzenet, amit Dr. Seo írt nekem. A mi kapcsolatunk – már, ha egyáltalán az egyszeri találkozót lehet annak nevezni – egyáltalán nem azt bizonyíthatták számára, hogy én egy olyan ember vagyok, aki igyekszik megállni minden körülmények között a lábát. Onnantól kezdve, hogy a saját egészégemre nem tudtam kellőképpen vigyázni, gyakorlatilag már mindegy is volt, hogy pontosan mit akarok elérni és bizonygatni neki… Már, ha egyáltalán volt bennem hasonló szándék. A tény, hogy a köztünk levő kapcsolat viszonylag közvetlen volt, még nem jelentette azt, hogy egy második esetleges vizit után nekünk le kellene ülnünk teázni egymással. Ha a barátnőim látták volna, akkor biztosan nyomatékosítják bennem azokat a tényeket, hogy Dr. Seo nem szimplán orvos, ezáltal komoly presztízzsel rendelkező szakmája van, emellett pedig előzékeny és udvarias volt velem, attól a nyilvánvaló ténytől pedig nem lehet eltekinteni, hogy egy jóképű férfiról van szó. Ami engem illet, én pontosan tudom, hogy mit akarok egy kapcsolattól így a harminc felé közelítve, Dr. Seo pedig idősebb volt nálam, ami eredményezhette azt, hogy egyeznek az elképzeléseink. Ennek ellenére a korábbi csalódásom miatt mégis félénknek éreztem magam, meg amúgy is elég ijesztő lenne, ha azzal a tudattal mennék oda hozzá ma, hogy férjemül vegyem őt. Úgy gondoltam erre a szituációra, mint egy lehetőségre. Most lehetőségünk van olyan környezetben találkozni, ahol esélyünk nyílik egymás személyiségét egy kicsit jobban megismerni, vagy legalább elhagyhatjuk a formális beszédstílust.
Mivel az öcsémnek valószínűleg volt elég dolga az aktuális barátnőjével, összességében úgy voltam vele, hogy én lennék ma az utolsó ember, akit hiányolna, azt a napi rutinját pedig, amibe mindenképp bele kell férnie, hogy rám feküdjön és agyon nyomjon, este is el tudja végezni. Soha nem zavart az, hogy a mai napig ennyire ragaszkodott hozzám, egyértelműen szerettem annyira a testvéremet, hogy az ilyeneken ne akadjak fenn, csak mostanában már nagyjából az én súlyom dupláját nyomta, ami annak ellenére is megterhelő volt, hogy én is igyekeztem nem elhagyni magam és fitten tartani a testem. Ennek ellenére azért írtam neki, hogy egyelőre ne várjon haza, mert akadt egy kis dolgom, de nem mentem bele mélyebben, hogy pontosan miről van szó.
Magam sem tudom, hogy pontosan miért éreztem magam idegesnek, amikor Dr. Seo beengedett. Összességében azt nem bántam, hogy egy viszonylag informális öltözék mellett döntöttem a reggel, amihez hosszú csizmák és szoknya társult, de azért tény és való, hogy nem ez a megfelelő öltözék a szereléshez. Emellett tartottam tőle, hogy hiába nem végzek fizikai munkát, attól még a sminkem ugyanúgy elmászik a nap folyamán. Ha ezt most előadnám az öcsémnek, ő már azzal jönne, hogy valószínűleg tetszik nekem a férfi, de én úgy éreztem, hogy szimplán nem akartam benne rossz benyomást kelteni az ismeretségünk miatt. Erre Henrynek pedig minden bizonnyal az lenne a válasza, hogy erre akarom fogni azt, hogy tetszik nekem. Emiatt nem terveztem elmondani, hogy pontosan hol vagyok és mit csinálok. Nem szeretem, amikor az öcsémnek igaza van.
- Ezt jó hallani, köszönöm – hamar átragadt a mosolya az arcomra – Ebből arra tudok következtetni, hogy most nem nézek ki úgy, mint aki az ájulás szélén van.
Nyilvánvalóan tudnám jobb formámat is mutatni neki, aminek annyira nem is lennék az ellenére. Viszont nem most volt itt az ideje annak, hogy jobban szemrevételezzem, meg amúgy sem voltam túl bizakodó a kapcsolataim után. És ezzel nem őt akarom minősíteni, szimplán csak túl normálisnak tűnt ahhoz, hogy érdekeljem. Utólag visszagondolva, már nem is csodálom azt, hogy az öcsém vette át az irányítást azzal kapcsolatban, hogy párt találjak magamnak.
- Köszönöm szépen – elmosolyodtam és óvatosan simítottam végig a szoknyám anyagán annak érdekében, hogy a felnézne rám, akkor megelőzzünk pár kellemetlen pillanatot. Csak akkor kezdtem el kibújni a csizmáimból, amikor már nem állt fent a villantás veszélye, amiket szépen egymás mellé helyezve hagytam egy olyan ponton, ahol nem lesz útban a testvérének sem, ha időközben hazaérkezne.
- Csavarkulcskészletre és fogóra biztosan szükség lesz – olyan határozottan jelentettem ki, hogy egy pillanatra bele is pirultam abba, hogy az ilyen részletekkel tisztában vagyok. Soha nem hittem túlzottan a női-férfi szerepekben, sokkal inkább abban, hogy mindenki multifunkcionális és nem szerint elkülöníteni foglalkozásokat amúgy is butaság.
- Szuper! – talán túlságosan is lelkes volt a hangom, de örültem neki, hogy most én vagyok abban a helyzetben, hogy segíthetek rajta. Ezek után nem fogom magam annyira rosszul érezni magam a múltkori miatt. Nyilvánvalóan ő a munkáját végezte, ugyanakkor én is megkönnyíthettem volna a számára mondjuk azzal, hogy reggeli után megyek el hozzá és nem ájulok el a várakozás közben. Akkor talán a többi betegének nem kellett volna várni azért, hogy engem soron kívül megvizsgálhasson.
- Amíg megiszom a kávét, vagy teát, addig a konyha teljesen el fog ázni – nevettem el magam – Ha még mindig meg akar majd kínálni, akkor a szerelés után szívesen elfogadom az ajánlatát.
Viszont mindenekelőtt rá kellet készülnöm arra, hogy a lehető legkevésbé vizezzem össze magam, ami amúgy teljes mértékben lehetetlen küldetés volt, de azért megpróbálkoztam vele. A csapot szemléltem, miközben megszabadultam a blézeremtől, aztán összefogtam a fekete tincseimet a tarkómon.
- Zavarná, ha esetleg tegeződnénk? – egy pillanatra fordultam felé, aztán újra a csapot kezdtem el szemlélni. Határozottan el volt zárva, szóval nem volt más választás, tényleg szét kellett szednem.
- Mennyire ismered a szerszámokat? – mivel nem tudta megszerelni a csapot, el tudtam képzelni azt, hogy nem feltétlenül – Szeretnél az asszisztensem lenni?
Akkor talán ő sem érezné magát kínosan, ha tudna segíteni egy kicsit, de alapvetően most úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek. A táskámat igyekeztem biztonságos távolságba tenni a mosogatókádtól, hátha fel kellene hívnunk apát.
- Ezt leszámítva, hogy vagy mostanság? – miután a kezem ügyébe került a megfelelő csavarhúzó a kezem ügyébe került, közelebb hajoltam a csaphoz, hogy szét tudjam szedni. Érzékeltem, hogy eközben a hajam előrecsúszott, de nem foglalkoztam vele túlságosan.

Hailee & Jamie

Elég kellemetlen azzal szembesülni, hogy hosszú évek tanulásával a hátam mögött, olyan alapvető dolgok ellátása nem megy, amit minden második kertvárosi apuka már harminc éves kora előtt képes ellátni akár csukott szemmel is. Oké, talán csukott szemmel már egy nehezített pályáról van szó és ők sem feltétlenül szórakoznak azzal, hogy ötven százalék esélyt adva maguknak arra, hogy eláztassák a házat pusztán viccből bizonygatják a hozzáértésüket. Mindenesetre nehéz dolog elismerni a hibáinkat, még ha olyan elmaradásról is van szó, amit eddigi életünk során egyáltalán nem is hiányoltunk - így hát kevés esélye van annak, hogy a jövőben bármikor újra felmerülne, de mégsem nulla és ez az, ami a leginkább megpiszkálja az ember egóját.
Azzal gyakorlatilag már az első perctől kezdve tisztában voltam, hogy sokkal jobban jár mindenki - a bátyámat és az alattunk lakó szomszédot is beleértve -, ha nem én magam ugrom neki a problémának, mert bár a saját munkámhoz ügyes kezekkel rendelkezem, vízvezetékszerelőnek még nem terveztem menni. Annak sem lett volna semmi értelme, ha felháborodom azon, hogy épp a mai nap tud ilyesmi történni, amikor itthon töltöm az időmet - valahol egyébként jobban jártunk Dannal, hogy egyikünk itthon volt, amikor elkezdett folyni a csap, mert mindketten sokkal szerencsétlenebbül éreztük volna magunkat, ha arra érünk haza, hogy úszik a lakás. Az után a két lehetőség után pedig, hogy én magam szerelem meg a csapot, vagy előbb felháborodom rajta, egyenes úton következett az, hogy segítséget kell kérnem valaki mástól.
Dant részben felesleges lett volna felhívni emiatt, mert szinte egyszerre érkeztünk a városba, így nem gondoltam, hogy sokkal több New York-i vízvezetékszerelőt ismerne, mint én - aztán persze ki tudja. Kai-al pontosan ugyanez lehetett a helyzet. Hiába képzeltem el, ahogyan egy sör, illetve jómagam társaságában anyázva neki fekszik szerelni a konyhánkban, a saját munkájával legalább annyira elfoglalt lehet, mint én azzal, hogy elképzelem a szerelőkre kitalált tipikus kezeslábasban. Ezzel a gondolattal kapcsolatban egyébként muszáj voltam tenni egy rövid mentális feljegyzést, mégpedig azzal, hogy sose osszam meg vele ezt a képzelgést.
A végső megoldás még azelőtt jutott eszembe, hogy elkezdtem volna véletlenszerű, neten talált számokat hívogatni és beszámolni nekik a problémáról. Felrémlett, hogy Dan barátjának a kolléganője említett valami témába vágót, a neki küldött üzenetem pedig ha nem is ér megfelelően célba és nem kapok cserébe valamilyen segítséget, legalább elegendő alapot jelent majd egy következő üzenethez - és egy azt követőhöz is. Nem mintha jelen pillanatban azon kellene gondolkodnom, hogy kinek üzengetnék szívesen, amikor a konyha épp beázni készül.
Ennek ellenére is örültem a nő válaszának, amit a képernyőn olvastam, illetve átfutottam még egyszer, még mielőtt megszólalt volna a kapucsengő. Már előre kinyitottam az ajtót, hogy ne kelljen a folyosón bizonytalankodnia, amikor kiszáll a liftből. Amint megpillantottam őt, egészen határozottan megjelent egy mosoly az arcomon. - Üdv. - Visszanyitottam az ajtót és az előszobában állva tartottam azt, hogy ne neki kelljen ezt megtennie, amíg belép. A szavaira bólintottam néhányat. - Bevallom, én sem, de kellemesebb, mint a kórházban és páciensként látni. - Magyarázkodhattam volna azzal kapcsolatban, hogy a kinézetével akkor sem volt semmi probléma és hogy a helyszínválasztást jelen esetben nem kell félreérteni, de csak akkor lett volna félreérthető, vagy kellemetlen, ha azzá tesszük. Azt pedig nem szerettem volna.
- Nem hiszem, hogy ez méretben megfelelő lesz, de talán jobb, mint a semmi. - Úgy helyeztem elé a papucsokat, hogy szinte előre láttam hogyan fognak kinézni az apró női lábak a férfiakra méretezett darabban. Ennek ellenére is igyekeztem elnyomni az arcomra kúszó mosolyt, hiába tartottam szórakoztatónak a dolgot.
- Á... - én magam is felnevettem, a magyarázatát hallva. Tehát mégsem lesz olyan egyszerű a dolog, mint ahogyan eredetileg gondoltam az üzenetváltásunk után. Mégsem keserített el az egész helyzet alakulása, mert a nő úgy nézett ki, mint aki tudja miről beszél - vagy szimplán annak az áldozatává váltam, hogy ha valaki elég határozott, bármit el tud adni. - Kell, hogy legyenek valahol, mert a bátyám szerelte össze a bútorokat. - Nem tudom, hogy ennek azt is kellene-e jelentenie, hogy vannak vízcsap szerelésre alkalmas szerszámaink is, de nyilván amíg nem kerülnek elő, addig ez nem derül ki. Tettem pár lépést a konyha és előszoba közötti tárolóhoz, ami az első tippem volt, ha a szerszámok helyéről van szó. Amikor megpillantottam a megfelelő dobozt, arra gondoltam, hogy ha netán feladnék egy lottószelvényt az elkövetkezendő hetekben, lehetne ugyanekkora szerencsém azzal is. - Meg is vannak. A konyha pedig erre van. - A lakás nyitott kialakításának hála ez a tény eddig is elég egyértelmű lehetett számára, ha csak kicsit is körbepillantott, de úgy éreztem érzékeltetnem kell a dolgot, mert én vagyok, aki itthon van. A szerszámos dobozt a konyhapultra helyeztem, én magam pedig a kezemmel nekitámaszkodtam a márványnak és a csap felé mutattam a szabad kezemmel. - Erről lenne szó. - Képtelen voltam nem újra elmosolyodni, amikor érzékeltem a helyzet furcsaságát, hiszen ha tradicionális felállásban végeznénk ezt a munkát, akkor mindennek fordítva kellene történnie.
- Ne hozzak előbb valamit? Inni? Mondjuk kávét, vagy... teát? - A korábbi gondolataim még inkább ott kavarogtak a fejemben, ahogyan felvezettem ezt az egészet, de kellemetlenül éreztem volna magamat, ha rögtön arra számítok, hogy nekiesik a munkának. Lehet, hogy Kai helyett most Haileet kellene elképzelnem abban a bizonyos kezeslábasban.

⋈ | 848 | öltözet

Jamie & Hailee

Egyszerre volt előttem a saját, illetve a céges mobilom, miközben az ujjaim között folyamatosan forgattam az aktákat, és az interneten az aktuális jogszabályokat vizsgálgattam. Nem kaptam még olyan komoly ügyeket, mint amiket a feletteseim csináltak, ráadásul jelöltként még mindig inkább Dale keze alá igyekeztem dolgozni. Éppen ezért volt a célom az, hogy egy átlátható kivonatot készítsek neki abból az ügyből, amivel a legközelebb fog foglalkozni. Neki és nekem minden bizonnyal teljesen mást jelent az átlátható, mivel az ő asztalán mindössze egyetlen henger alakú, fém ceruzatartó volt, amiben tökéletes, vékonyan fogó kék színű tollak voltak. Ezzel szemben előttem látható volt egy egész komplexum, pasztell színű szövegkiemelőkkel, a táskámban levendula lilán fogó tollakat tartottam, illetve az én ceruzatartóim közé keveredtek azokból a rúzsokból is, amiket már nem csak az otthonunk egyes pontjain hagytam el, hanem a munkahelyemen is. Emellett az irattartóim nagy része szintén világos, színes árnyalatokban játszottak, amitől talán inkább nézhettem ki középiskolás kislánynak, nem pedig felnőtt nőnek. Mindenesetre én a mai napig hittem abban, hogy a színek sokat számítanak ahhoz, hogy könnyebben memorizáljunk fontos dolgokat, meg valamilyen szinten az agyunkat is frissen tarthatjuk ezzel.
Némi jegyzetelés után, már az ötödik post-it cédulát is felnyomtam a gépem monitorára, aztán a mobilomért nyúltam… A rendesért. Meg akartam nézni, hogy az öcsém esetleg keresett-e, szüksége van-e valamire. Mivel nem kaptam tőle semmit, már majdnem lezártam a telefonom, amikor a pillantásom egy másik néven akadt meg. A kezem megremegett, ami miatt az ujjammal véletlenül rányomtam a chatre, ami teljes mértékben üres volt. Még sosem beszéltünk üzenetben, mert egyszerűen nem lett volna értelme a dolognak. Az órán láttam, hogy a munkaidőmből pontosan öt perc van hátra. Nem olyan irodában dolgoztam, ahol feladatok hiányában is úgy kellett volna csinálnom, mint aki dolgozik. Elég egyértelmű volt, hogy most már teljesen felesleges belefogni bármibe. Emiatt pedig mondhatni jobb dolgom nem volt, mint a fiatal orvos elérhetőségét bűvölni és azon gondolkozni, hogy mit írhatnék neki. Meg akartam köszönni azt, amit értem tett, mivel az általa segítségként felkínált vitaminok és étrend kiegészítők tényleg meghozták a hatásukat.
Magam sem voltam biztos abban, hogy csak a szemem káprázott, vagy tényleg elváltozás történt a mobilom kijelzőjén, de amikor megpillantottam az üzenetet, egészen meglepődve olvastam a szavakat. Így az utolsó öt percem mosolygós volt, mivel azzal töltöttem, hogy a férfit biztosítottam arról, hogy nem kell megijednie és várni, amíg teljesen beázik az otthonuk. Talán ez a legjobb módja annak, hogy ténylegesen köszönetet mondhassak neki.
- Holnap találkozunk, jó pihenést – finoman érintettem meg Dale karját, aztán magamra kaptam a kabátom, összeszedtem a mappámat és kisiettem az irodából. Próbáltam lehetőség szerint hamar odaérni Queensbe, ami a délutáni forgalomban sosem volt a leghálásabb feladat. Mindenesetre örültem neki, hogy nem telt órákba a dolog, ugyanakkor annyit álltam a dugóban, hogy még egy üzenetet tudjak írni Hencinek arról, hogy pontosan hova tettem az ebédet és egy kicsit később fogok hazamenni. Abba már nem akartam belegondolni, hogy pontosan mit fog összekombinálni a fejében, mivel valójában tudni sem akartam róla.
Nem volt nehéz megtalálni a tömböt, Dr. Seo pedig minden bizonnyal készenlétben állhatott, mivel alig szóltam fel neki a kapucsengőn már be is engedett. Valószínűleg már tudhatja, hogy egyedül vagyok, amivel kapcsolatban gondolom lesznek fenntartásai, én mégis magabiztosan léptem ki a liftből a résnyire nyitott ajtóra.
- Üdvözlöm – egy barátságos mosolyt varázsoltam az arcomra – Nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni ismét.
Amint beléptem a lakásba, udvariasan körülnéztem egy kicsit, majd megszabadultam a kabátomtól és a csizmám cipzárját kezdtem el lehúzni. Annyit már megtanultam, hogy a koreaiaknál nem feltétlenül illedelmes dolog cipőben begyalogolni. Mondjuk ez nálunk sem feltétlenül volt divat, de kifejezetten az illemhez sem tartozott ezzel kapcsolatban egy szabály sem.
- Ezek szerint mesélhettem az apukám foglalkozásáról – mondtam, majd halkan elnevettem magam – Valószínűleg kihagytam a történetből, hogy Texasiak vagyunk, szóval ő nincs ott. Viszont megtanultam mellette valamennyire orvosolni a problémákat. Tartotok itthon szerszámokat, ugye?
Elég egyértelmű volt, hogy nem azért hívott fel, mert annyira remekül elboldogult volna a helyzettel. Nyilván ezzel nincsen semmi probléma, valószínűleg orvosként nem is folyó csapokat kell megjavítania, bőven elég fontos a munkája már így is.