Minden nő életében van egy előtte és egy utána szakasz. Nálam az előtte szakasz határozottan állíthatom, hogy huszonkét éves koromban szakadt meg, méghozzá egészen pontosan abban amikor első alkalommal tartottam a kezemben a kisfiam.
Addig egy őrült, szeleburdi, akaratos, önfejű és impulzív ember voltam. Olyan valaki a gimnáziumi pompomlányok csapatkapitánya volt, aki rajztömbbel a kezében mászkált mindenfelé és aki az egyetem első évében beleszeretett a végzős jogász hallgatóba és alig két évvel az első randevújuk után hozzá is ment feleségül.
Aztán megérkezett Marcel és szinte minden egycsapásra megváltozott. Ő került az életem középpontjába, onnantól kezdve minden ami azelőtt érdekelt, csak másodlagossá vált. Az addig szeleburdi lányból komoly családanya lettem, akinek az a legfontosabb, hogy a kisfia egészséges és boldog legyen. Ha ehhez pedig anya tigrissé kell változnom, hát isten látja lelkem, akkor megteszem. Még akkor is ha ehhez az kell, hogy elszakadjak attól a férfitól akinek örök hűséget és szerelmet ígértem.

- Hová megyünk anya? – nézett rám Marcell kíváncsian, miközben remegő kezekkel kapcsoltam be a biztonságiövét.
Nem voltam benne biztos, hogy az a legjobb ötlet, ha most autóba ülök, de egyszerűen nem tudtam volna otthon maradni.
- Van egy kis dolgom kicsim, szóval most elviszlek a nagyihoz. Rendben? – néztem rá a visszapillantótükörben, miután sietősen beültem az autóba.
Dühös voltam, csalódott és iszonyatosan féltem. Féltem attól, hogy elveszítem a társam, azt az embert, akinek hűséget fogadtam, akivel családot alapítottam és talán még annál is jobban féltem attól, hogy a gyerekeimnek apa nélkül kell felnőni.
- A nagyival elmehetünk abba a játszóházba, ahol a múltkor is voltunk? – nézett rám azokkal a szomorú kiskutya szemekkel, aminek sosem tudtam ellenállni.
Ahogy végig futtattam a tekintetem a kis arcán, újra és újra rá kell döbbennem, hogy Ő egy különlegesen tökéletes egyvelege az apjának és nekem. Bár egy külső szemlélő talán azt mondaná, hogy inkább hasonlít rám, de én pontosan látom benne azokat a parányi kis részleteket, amelyeket az apjától örökölt.
- Ezt vele kell megbeszélned kicsim. De részemről nincs akadálya. – válaszoltam, rá mosolyogva a visszapillantótükörbe, majd beindítottam a Volvo-t és kitolattam a parkolóhelyemről.
A forgalom kínzó lassúsággal araszolt előre, ami miatt a gondolataim akaratlanul is arra tévedtek amerre nem lett volna szabad. Rosszabbnál rosszabb képek villantak fel a lelki szemeim előtt azóta, hogy telefonáltak a kórházból. Tudtam, hogy B. nincs életveszélyben, de ettől függetlenül mégis ott volt egy érzés ami nem hagyott nyugodni.
- Majd apucival fogtok értem jönni? – zökkentett ki Marcel a gondolataimból.
- Nem hiszem, hogy ma apa is velem tudna jönni, kincsem. – vágtam rá sietősen, miközben besoroltam a külső sávba, hogy az irodaház előtti parkolóhelyemre be tudjak állni.
Az anyám hatalmas támaszom volt minden területen, hiszen a legtöbb dolgot amit tudok, azt tőle tanultam. Nem csak a munkában, hanem az élet több területén is. Így csak egy hálás mosollyal és egy hang nélkül elsuttogott köszönömmel adtam a tudtára,  hogy mennyire hálás vagyok neki amiért kérdés nélkül, egy megbeszélést lemondva vállalta, hogy vigyáz az unokájára.
A vérem hangos és ütemes pulzálása a fülemben egyszerre volt monoton háttérzaj és idegesítő morajlás. A korház parkolójában, a kocsiban ültem és a könnyeimmel és a dühömmel hadakoztam. Nem ez volt az első és ahogy a férjemet ismerem, nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen helyzetbe került.
Az egy dolog, hogy a saját életével játszik és ezt nem hajlandó belátni. Az megint egy másik dolog, hogy ahogy látszik én nem vagyok neki elég fontos, hogy ezen változtasson, de az már több a soknál, hogy a saját gyerekeit is figyelmen kívül hagyja.
Dühös voltam, hogyne lettem volna az, hiszen a félelem, a féltés mellett ez volt az egyetlen normális reakció aminek értelme is volt.
- Jó napot! A férjemet keresem. Nem olyan régen hozták be Önökhöz. Yoon Baek-ah. Megmondaná, hogy hol találom? – néztem rá barátságosan és kedvesen a pult mögött ülő idősebb hölgyre.
- Ön Mrs. Yoon? – nézett rám meglepetten.
Nem Ő az első aki meglepődik amikor kiderül, hogy én vagyok Baek-ah felesége. Bár azt sosem értettem, hogy mi ebben a furcsa. Igen, más etnikai csoportból jöttünk, de ezenkívül ugyan olyan emberek vagyunk mind a ketten. Miért akkora nagy csoda, ha beleszerettünk a másikba és összeházasodtunk? Na mindegy, azt hiszem ez is egyike azoknak a dolgoknak amiket sosem fogok tudni megérteni.
- Igen, én vagyok. De ha nem haragszik akkor szeretném végre látni a férjem. Szóval ha lenne olyan kedves és megmondaná, hogy hol találom Őt, akkor igazán lekötelezne. – vettem elő a legkedvesebb modorom, még akkor is ha közben legszívesebben nem ebben a stílusban válaszoltam volna neki.
- Ohh… Igen. Hogyne, máris nézem… Negyedik emelet 454-es szoba. – vágta rá gyorsan én pedig csak egy gyors köszönömmel reagálva ott is hagytam.
- Mrs. Yoon. A férje kezelőorvosa, nem engedte meg, hogy beszéljünk a férjével, de kérem amint jobban lesz, keressen fel minket. – lépett oda hozzám a már jól ismert Anderson nyomozó.
Hihetetlen, hogy lassan már jobban ismernek minket a rendőrségen, mint a valóban veszélyes bűnözőket.
- Üdv, nyomozó. Persze, mindenképpen keresni fogjuk. – válaszoltam szinte már automatikusan, miközben elsétáltak mellettem a társával.
Pár lépés választott el attól, hogy a férjemet újra egy kórházi ágyon fekve lássam, kitudja milyen állapotban. Nem voltam felkészülve, főleg nem úgy, hogy amióta Cory a szívem alatt növekszik, sokkal érzékenyebb és szeszélyesebb vagyok. De nem tehettem mást, így vettem egy nagy levegőt, majd lassú léptekkel megközelítettem a kórterem ajtaját, majd kinyitva azt, beléptem a szobába, hogy szembe nézzek a tényekkel és a férjemmel.