Kai & Jae

" Strength lies in differences, not in similarities. "

Nem fogom tudni teljes őszinteséggel azt állítani, hogy a világ összes helyzetét képes vagyok kezelni, vagy hogy olyan szintű bölcsesség birtokában vagyok, ami egyben feljogosít arra is, hogy könnyedén éljem az életemet. Sok olyan terhet cipeltem és cipelek a mai napig is, amelyekkel más biztosan nem tudna mit kezdeni, még akkor sem ha teljesen őszintén osztanám meg velük. Rengeteg olyan korlát és szorongás van bennem, amelyek nem teszik egyszerűvé a mindennapjaimat. De valójában nem is hiszem azt, hogy nekünk embereknek azért kell itt lennünk és élnünk az életünket újra meg újra különböző testem, de ugyanazzal a lélekkel, hogy könnyű legyen. Azt gondolom, hogy tanulnunk kell a hibáinkból, a rossz döntésekből, meg kell próbálnunk felülemelkedni, jobbnak lenni, okosabban dönteni, kitartani. Nem leszünk ettől tökéletesek és ugyanúgy fogunk még elkövetni hibákat, mindegy hogy ez az első életünk, vagy a harmadik. Emberek vagyunk. Épp ezért nem gondolom, hogy lenne értelme elsunnyogni, vagy a szőnyeg alá söpörni bármit is. Ha követtem is el hibát azzal, hogy nem beszéltem Kai-al valamit, aminek annyira evidensnek kellett volna lennie, hogy talán csak az én szememet nem szúrta ki, nem gondoltam azt, hogy szörnyű ember lennék. A saját elveim szerint legalábbis nem követtem el megbocsáthatatlan bűnt, és simán lehet, hogy ez a gondolkodás pusztán az egyszerű út volt számomra. Ennek végső soron amúgy sem én leszek a megítélője. Mégis, ha hittem valamiben, az biztosan az volt, hogy Kai és én felnőtt emberek módjára képesek leszünk ezt megbeszélni. Nem meggyőzni egymást, inkább csak megérteni a másik gondolkodását.
Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel, amit korántsem elégített ki a reggeli és kávé, amivel érkeztem. Az orrvérzése azonban sokkal aggasztóbb volt annál, mint hogy rögtön megnyugtassam a lelkemet azzal, hogy bocsánatot kérek tőle és biztosít róla, hogy az a fajta megértés és barátság, ami közöttünk volt hosszú évek ismeretsége nyomán, nem roppant meg annyira, hogy ne lehessen helyrehozni. Vagy építkezni rá.
- Értékelem, hogy nem tettél fekete listára, de nem volt, aki megállítson. Csak mondom. - Egy halvány mosoly lenyomata ott volt ugyan az arcomon, de nem erősödött meg, nem lehetett volna igazán szignifikánsnak nevezni. Nem is igazán volt okunk nevetni, s ha nem is rögtön bújt ki belőlem az orvos Kai orrvérzését látva, azért megpendült bennem az aggodalom húrja.
- Mikor voltál utoljára otthon, hogy kialudd magad? - Jól ismertem az alvás nélkül töltött órák okozta tüneteket, s ha bármilyen tanulságot levonhattam volna a saját tapasztalatom alapján, biztosan az lett volna, hogy aki teheti, kerülje el ezt. Mondani persze ezerszer könnyebb, mint megtenni, s épp eleget éltem Kaidennel, hogy tudjam, az ő teste sem engedelmeskedik egyes szükségleteknek - mint például az alvásigény. - Az még mindig igaz, hogy hamarabb belehalunk az alváshiányba, mintha éheztetnénk magunkat. - A szemeim sarkából vetettem rá egy sokat mondó pillantást. Megtehettem volna, hogy teljes mértékben meghunyászkodva jövök ide, és azt várom, hogy ő mondja meg mit tegyek, hogy hogyan tudna nekem megbocsátani, vagy újra szóba állni velem. De bennem is megvolt épp annyi büszkeség, ami miatt felemelt fejjel tudtam belépni ide, s ami nem engedte, hogy képmutató módon akarjam megsajnáltatni magamat.
- Ahogy gondolod. - Bólintva fogadtam el a dolgot, valójában nem volt ezen mit rugózni. Nem vagyok az apja, és bár az ember családja nem mindig ugyanazokból az emberekből áll, mint akik közé született, de még így sem volt jogom többet tenni annál, hogy elfogadom Kai döntéseit. Lévén felnőtt ember ő, aki akkor gyújt rá, amikor szeretne.
- Mások nem ilyen jellegű kellemetlenségekkel szeretnek együtt élni, de mindenki maga választja a mérgét, nem? - Ezúttal tényleg megemelkedett a szám sarka. Téves feltételezés, hogy csak azért, mert valaki az orvosi pályát választja, feltétlenül egészségesen fog élni - vagy kell élnie. Nekem is megvoltak a magam szokásai, amelyekkel biztosan nem tettem jót az egészségemnek, amit egyébként is úgy kerülgettem, mint macska a forró kását. Tudván, hogy valami nincs rendben a kezemmel, én nem fordultam komolyabb segítségért.
- Nem. Nem vagyok mentalista, akármilyen menő lenne ránézésre diagnosztizálni bárkit is. - Szimplán csak remélem, hogy nincs baj. Az azért rendesen megviselne lelkileg, ha kiderülne, hogy egyébként van valamilyen betegsége, amit elhallgatott előlünk, a barátai elől, én meg még járok is a húgával. Úgy, hogy nem beszéltük ezt meg előre. - Minden embernek ajánlott legalább évente egyszer vérvételre mennie - finoman megrántottam a vállaimat. Kainál egy fokkal higgadtabban tudtam kezelni a helyzetet, mert a szurkálódása ellenére is tudtam mit jelent az, hogy egyáltalán sikerült megbeszélnünk ezt a találkozót. Ez egy olyan gesztus volt a részéről, amit nagyon értékeltem.
- Oké... - A felém dobott heti tervező után kaptam, s az ilyen-olyan tollal feljegyzett sorok közé próbáltam odagondolni a saját beosztásomat. A következő hétre lapoztam, majd az azt követőre, még ha konkrét engedélyt nem is kaptam erre. Valójában nem Kai menetrendjét akartam elraktározni a memóriámba, vagy olyasmit keresni benne, ami miatt újra aggodalmamat fejezhetem ki. Inkább azt a megfelelő időpontot kerestem. - Két hét múlva el tudsz jönni. Meg fogom mondani a nővérkének, ha harapós kedvedben vagy, ne találja meg a vénát túl könnyen. - Nem hiszem, hogy egyébként kellett hasonlóra ösztönözni bárkit is a kórházban, még ha egyébként nem is arra esküdtünk fel, hogy ovisok módjára büntessünk másokat a viselkedésük miatt. Inkább csak Kainak akartam jelezni, hogy ha kell, én is tudok szurkálódni vele. Akár a gyakorlatban is.
Körbepillantottam, majd visszaléptem a helyiségbe, hogy a megfelelő időpontra odakaparjak valamit. Most kivételesen próbálkoztam, hogy eléggé kiolvashatóak legyenek a betűim, nem úgy, mint általában. Ez valami kollektív orvos betegség lehet.
- Gondolod nem használtam volna ki a lehetőséget, hogy ide jöjjek, ha már szóba állsz velem? - Halkan nevetve ingattam meg a fejem. - A reggeli meg csak lekenyerezés, hogy tényleg ne kerüljek fekete listára. - A szemeimben csillogott valami, amiből tudni lehetett, hogy nem teljesen beszélek komolyan. Kai véleményem szerint nem olyan embert, akit ilyen könnyedén le lehet venni a lábáról. Ezt pedig nem csak azóta tudom, hogy betettem ide a lábam.
- Régóta nincs minden rendben velem, de ezt te is tudod. Azt is, hogy miért vagyok most itt. - Akármeddig kerülhettük a témát, egy ponton elég felnőttnek kellett lennünk ahhoz, hogy végre ne csak távolról piszkáljuk és szurkálódva puhatolózzunk. - Azért jöttem, mert beszélni szerettem volna veled Aicháról. - Ezután másodpercekig a közöttünk beálló csendre figyeltem, hagytam, hogy egyre hosszabbra nyúljon. a hajamba túrva próbáltam összeszedni azokat a gondolatokat, amelyek már napok óta a fejemben kavarogtak, egyszerűen csak nem tudtam őket rendszerezni.
- Minden jogod megvan rá, hogy dühös legyél rám. - Ez a teljes igazság. Nem volt mit szépíteni rajta, egyedül abban bíztam, hogy ez az ellenérzés a részéről el tud majd múlni. - Nem is azért jöttem, hogy felesleges kifogásokat próbáljak találni a helyzetre, mert tény, hogy jobban észnél lehettünk volna. Részben, hogy ne így kelljen megtudnod, részben hogy egyáltalán így alakuljon. - Mondhattam volna bármi mást, amikor mindketten tudtuk, hogy számunkra az a tökéletes, nagybetűs Szerelem, amiben annyian hisznek, nem olyan hihető alternatíva? - Valójában nincs mentségem. - Ezért nem is fogom megpróbálni mentegetni magam. - Ezért remélem elfogadod, ha azt mondom, hogy sajnálom a történteket. De nem bánom, hogy megismertem a húgod. - Még mindig inkább az orromat törje be, mint hogy megpróbáljam elbagatellizálni a dolgot. Aichában volt valami, amivel tudtam azonosulni, mert más okból bár, de ugyanúgy távol érezte magát a testvérétől, mint én a sajátomtól. Ugyanez igaz volt Kaira és rám is, és tény, hogy vele sokkal több év kötött már össze minket, mint a húgával. Ezért reméltem, hogy meg tudjuk ezt beszélni.

⋈ | 1218 | öltözet

Talán rossz testvér vagyok, amiért bizonyos körülmények miatt kevésbé haragudtam Jami-re, mint a húgomra. Alapvetően én nem voltam semmi jónak az elrontója, de sosem találkoztam annyira mindent elsöprő szerelemmel – talán ez is egy kicsit hazugság – ami tényleg minden gátat ledöntene maga körül. Jamie lényegében annyival húzta ki a gyufát nálam, hogy alapvetően nem tudom mennyire flörtölhet a pácienseivel, az pedig csak hab a tortán volt, hogy a húgom került hozzá anélkül, hogy megkértem volna arra, hogy komolyabban tartsa szemmel, mert aggódok érte. Másrészt így vagy úgy, de nekem részben az a dolgom, hogy vasvillával várjam itthon a „kérőket”. Idővel persze el lehet ásni a csatabárdot, de nem volt kedvem ugyanezt megismételni az egyik legjobb barátommal is. Összességében jól ismertük egymást, tisztában voltam a rossz tulajdonságaival, amik egyáltalán nem voltak olyan vészesek, hogy el akarjam kergetni a húgom közeléből. Tudtam, hogy korábban kikkel randizott, akik normális lányok voltak, azt is láttam, hogy hogyan bánik velük. Tehát mindennek tökéletesnek kellene lennie, én mégis azon duzzogtam, hogy valamelyiküket el fogom veszíteni. A testvéremet most kaptam vissza, de nem szívesen bontottam volna fel egy olyan barátságot egy szakítás alkalmával, ami ilyen hosszú ideig kitartott.
Ha egyet hátra léptem és azt próbáltam meg összehasonlítani, hogy az elmúlt évek során ki volt az, aki többet tett értem, akkor elég egyértelmű, hogy nem csak Aicha, hanem az egész családom vereséget szenved a barátaimmal szemben. A legszomorúbb a dologban, hogy néhány ismerősöm anyja és apja rendesebb volt velem, mint a tulajdon szüleim, emiatt szinte biztos voltam benne, hogy a családi kötelékeim közül a szüleimmel ápolt kapcsolat már nem megjavítható. Ha megpróbáljuk megragasztani, idővel akkor is el fog szakadni a dolog. Nem dolgoztam fel, de eltettem magamnak az útravalómat az egész helyzetből, emiatt remélem, hogy nem lett a génjeimbe kódolva az, amin keresztülmentem és a saját gyerekeimnek jobb apja leszek, mint amit példaként láttam. Nem bíztam magamban túlságosan, de abban igen, hogy a sors talán engem is kivételnek szán a gépezetében.
Ha a húgom helyzetét akartam logikusan átlátni, akkor már több dolgot is szemügyre kellett vennem. Rosszat tettem vele, ez sosem volt kérdés. Viszont emellett feltettem magamnak azt a kérdést, hogy megéri-e egy örök életen arra kárhoztatnom magam, hogy gyűlölöm azt, amivé váltam. Nem voltam egy erkölcsi fertő, megvoltam a magam normái, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy az önmagam megvalósítása talán annyira nem rossz. Nem állítom, hogy ebben borzalmasan vissza lettem volna húzva, de azért az tény volt, hogy a családom nem támogatott abban, hogy az legyek, aki lenni akarok. Mennyire egészséges az, hogy a saját képükre próbálnak formálni gyakorlatilag alaptalanul? Ez inkább volt kérdés jelenleg.
- Remélem tudod, hogy csak azért nem dobtak ki innen, mert a VIP vendégeim listáján vagy – magam sem tudom, hogy miért szúrtam oda neki az információt, de érzékeltetni akartam vele, hogy az elvonulásom tőle az véleményem szerint jogos volt, ráadásul a stúdióm nem átjáróház, hogy bárki jöhessen, akire éppenséggel mérges vagyok. Mert egy kicsit rá is az voltam, aminek megint az lett a vége, hogy összességében magamat utáltam, mert a történetben én voltam az egyetlen Sátán, aki gátolja a szerelmeseket. Ettől függetlenül utánoztam a mozdulatot, amit mutatott nekem és elfogadtam a zsebkendőt is. A barátságunk nem olyan dolog, ami eltörölhető lenne és már túl idősek vagyunk ahhoz, hogy kanos tinédzserek módjára verjük be egymás orrát. Most már csak annyi adatott meg nekünk, hogy egymással szemen úri módon duzzogjunk.
- Nem értem miről beszélsz, teljesen jól vagyok – és ezt komolyan is gondoltam, az atyáskodó megjegyzése miatt pedig csak jobban felforrt az agyvizem – Most már csak még jobban rá akarok gyújtani.
Tudtam, hogy sok barátom aggódott értem. Nem állítom, hogy ez teljes mértékben alaptalan volt, mivel, ha valaki, akkor én határozottan képes vagyok agyatlanságokkal sanyargatni magam, mindezt pedig úgy teszem a szemük előtt, hogy nem kérek segítséget… És az általuk nyújtott segítségből sem.
- Egy kis orrvérzéstől nem fogok kidőlni – vontam meg a vállam – Elég viccesen néznék ki.
Annak ellenére, hogy nagyon is edzett testtel rendelkeztem, egyáltalán nem voltam az a felfújt idióta, akinek az agya helyén is csak egy six pack lenne. Ugyanakkor talán én is nevetségesnek találtam a gondolatot, ahogyan két csepp vér miatt elájulok és a hatalmas testem a földre puffan. A méreteimet természetesen széltében gondolom nagynak, nem pedig hosszában.
- Most diagnosztizálsz? – enyhe felháborodás volt a hangomban, amikor feltettem a kérdést – Teljesen rendben vagyok. Nincs miért aggódni, tudok magamra vigyázni.
Összességében egész életemben mindig mindent egyedül oldottam meg, emiatt gyakorlatilag annyit akartam, hogy egy kicsit érezhessem magam elárulva. Nem nagy dolog, majd kiheverem, ha békén hagynak. Valahol viszont mégis örömmel töltött el az, hogy Jamie eljött hozzám, mert ez azt jelenti, hogy nem teljesen bűntudatmentes, amiért a hátam mögött a húgommal randizott és meg akarja oldani a dolgot. Ez engem is arra sarkalt összességében, hogy ne viselkedjek ennyire gyerekesen, de még ki kellett adnom magamból valahogy a témával kapcsolatban érzett feszültséget.
- Majd bemegyek akkor, ha mindennel végeztem – ezen a ponton a heti tervezőmet hajítottam felé, ami gyakorlatilag a lap egyik sarkától a másikig végig volt írva – Rengeteg dolgom van még. Ha találsz benne szabad helyet még a hónapban, akkor írd be magad oda.
Vicces volt, hogy általában az orvosok adnak időpontot a betegeknek és ők teszik magukat szabaddá. Nálunk ez most teljes mértékben fordítva nézett ki, szóval gyakorlatilag azt is megértem, hogy én adtam időpontot egy orvosnak. Király.
- Hogy minden rendben van-e? – kivételesen nem volt sem hiszti, sem agresszív él a hangomban – Te voltál az, aki hajnalban hozzám rohant reggelivel együtt, mint aki valami bűnt követett el. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok a kedvenc társaságod ennyire korán, szóval inkább visszadobnám a kérdést. Veled minden rendben?

Kai & Jae

" Strength lies in differences, not in similarities. "

Azt hiszem joggal gondolhatom azt, hogy minden ember életében van egy olyan pont, amikor azt kívánja, hogy képes legyen jobban irányítani az érzéseit. Van akinél ez abban nyilvánul meg, hogy egy adott szituációra úgy gondol vissza, mint ahol képesnek kellett volna lennie visszafogni magát, van aki ahelyett, hogy csendben tűrt valakinek, utólag már szerette volna, ha egyszerűen a másik szemébe mondja a véleményét. Nekem is voltak ellenérzéseim azzal kapcsolatban, ahogyan a jelenlegi helyzetet kezeltük Kai-al annak tudatában, hogy milyen jellegű kötődés volt a húga és közöttem, de persze azzal is tisztában vagyok, hogy az emberiség még nem engedheti meg magának azt a fajta luxust, ami az idő visszaforgatásával és a múlt megváltoztatásával járna. Ezért is kellett kiállnom a döntésem mellett, még annak ellenére is, hogy más talán hibának tekintette volna. Ha gyáván megfutamodom, az csak és kizárólag arról mondott volna el bármit is, hogy én milyen ember vagyok. Ha pedig valaha is akartam valami lenni, akkor az biztosan nem gyáva lett volna. Felelőtlenség úgy élni az életet, hogy közben nem gondolunk arra, hogy a választásaink milyen következményekkel járnak? Nagy valószínűséggel a válasz igen. Emberek lévén mégis kénytelenek vagyunk olyan dolgokon keresztülmenni, amiből tudunk tanulni és építkezni a jövőre nézve. Senki nem születik tökéletesnek, épp ezért én sem gondoltam azt magamról, hogy valaha megmásíthatatlanul igazam lenne. Viszont éreztem magamat annyira felnőttnek, hogy képes legyek ezt megbeszélni Kai-al, mert ha nem is az jellemző ránk, hogy egymás vállán sírunk, de rengeteg dologban megértjük egymást. Ezért gondoltam magunkat annyira értelmesnek, hogy erre újra képesek legyünk.
Nem ez az első alkalom, hogy Kai stúdiójában járok, a korai időpont viszont valószínűleg még nekem is egy első. Foghatjuk arra is, hogy szabadnap ide vagy oda, de a megszokások néha ártalmasok, a kórházi időbeosztásom pedig olyasmi, ami jócskán felborította a bioritmusomat a mások által normálisnak tekintett alvási szokásaimmal együtt. Csak azért, mert én nem aludtam rendszeresen, még nem kívántam volna senkinek, hogy hozzám hasonlóan végeláthatatlan órákat öljön a munkájába. De ismerem Kai-t és kicsit sem lepett meg, hogy pontosan hol találom őt, vagy hogy adott esetben ébren van-e, vagy sem.
- Ne a tenyereddel csináld, így nyomd meg az orrod... - teszek néhány lépést befelé, hogy amikor a saját orromhoz emelem a kezemet demonstrációképp és a mutató és hüvelykujjam rányomom a megfelelő pontra, látni lehessen. Pár másodpercig tart azonban csupán a mozdulat és máris a zsebeimben kutatok, hogy zsebkendőt tudjak nyújtani Kai felé. - Mindig megérzem, hogy mikor van szükség orvosra. - Halvány mosoly bújt meg a szám sarkában, amit talán csak én magam érzékeltem, nem is feltétlenül volt annyira feltűnő, hogy bárki meglássa az arcomon. - Most nem feltétlenül kellene rágyújtanod. - Nem azért mondtam ezt neki, mert engem zavart volna a füst, vagy mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy ha engem hasonló dologgal akár csak meggyanúsítanak, az múlik rajta, hogy praktizálhatok-e egyáltalán. Sokkal inkább orvosként mondtam ezt, még ha követtem is Kai-t. - Irritálni fogja az orrodat a füst és tovább vérzik majd. - Nem utasítottam és nem is kértem őt semmire, szimplán csak a tényeket sorakoztattam fel. Nem én vagyok az az ember, aki miatt le kellene szoknia, vagy aki majd arra kéri, hogy ne éljen olyan dolgokkal, mint a fű. Persze szeretném azt hinni, hogy lesz majd ilyen ember az életében, de a jövő és a saját család valószínűleg még mindkettőnk számára túlságosan homályos, ezért zargatni sem érdemes.
- Mennyit aludtál mostanában? - A kezeimet a zsebembe nyomtam, miközben teljesen elfelejtettem megemlíteni azt, hogy reggelivel érkeztem - egyébként elég nehéz lett volna elhinni, hogy nem tűnt fel neki a még odabent lerakott becsomagolt szatyor. Nyilván volt abban valamennyi hátsó szándék, hogy én jöttem hozzá, ráadásul reggelivel és kávéval, meg némi békülési szándékkal, még ha technikailag az, hogy "összevesztünk" nem is volt érvényes. Nézeteltérésünk van, és mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy miért. Jelenleg annyit tehetünk, hogy egy étkezés közben megbeszéljük az egészet. Évek alatt sikerült csak rájönni, de tény és való, hogy egy tál étel fölött mindig könnyebb megegyezni valamiben, mintha csak úgy szimplán egymásnak esnénk a véleményünkkel.
- Be kellene egyszer jönnöd hozzám egy vérvételre. - Míg Levivel rendszeresen találkoztunk a kórház folyosóin, ilyen vagy olyan ügyben, addig Kai hogyléte mindig olyasmi volt, amit egymaga intézett el, főleg mióta New Yorkban vagyunk. - Minden rendben?

⋈ | 699 | öltözet

A magam részéről egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy miként kellene kezelnem a húgom és az egyik legjobb barátom párkapcsolatát. Szívesen kifaggattam volna Archie-t erről az egészről, de végül dobtam az ötletet, mivel neki amúgy is öccse van, mi férfiak pedig túlságosan fa ék logikával vagyunk megáldva ahhoz, hogy belegondoljunk egy ilyen szituációba. Ha egy lánybarátomat kérdeztem volna hasonlóról, akkor az megint nem lett volna túlzottan előremutató, mivel pontosan tudtam azt, hogy a lányok túlságosan romantikusak, ezért még azt hallanám, amit nem feltétlenül akarok. Lényegében attól féltem, hogy majd kapok egy kioktatást arról, hogy mennyire jó dolog az, hogy a húgom olyan személlyel van együtt, akit én már alapból ismerek, viszont én láttam a dolog árnyoldalait is. Egyáltalán nem gondoltam Jamie-t rossz embernek, nyilvánvalóan ő nem azon barátaim közé tartozott, akiknek még a húgom nevét se árulnám el szívesen. Ugyanakkor nem voltam abban biztos, hogy ők ketten egy kapcsolattól ugyanazt akarják. Jamie már idősebb, ami miatt nem lepődnék meg, ha már gondolkozna egy komolyabb kapcsolatban és családban, a húgom viszont alig múlt húsz. Alapvetően nem vallom azt az elvet, hogy minden nő kurva lenne, de határozottan biztos voltam benne, hogy ez egy lehetséges akadály lehet, amivel talán nem tudnak megküzdeni, én pedig arra kényszerülök majd, hogy válasszak közülük. Ezt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni. Mert jelen helyzetben én sem tudom, hogy kit és mit tarthatok a családomnak. Mivel még mindig nem néztem szembe azokkal a dolgokkal, amik lezárása nélkül talán soha életemben nem tudok felszabadult életet élni, egyszerűen képtelen voltam nem okolni magam a történtek miatt. Tudtam, hogy Aicha joggal haragszik rám, hogy akár egész életemben utálhat, amiért magára hagytam annak idején. Ugyanakkor én emellett úgy gondoltam, hogy jogom van felnőtt férfiként dönteni arról, hogy hol akarok élni, és mivel akarok foglalkozni. Emellett ott van Jamie, aki sokkal inkább mellettem volt a nehéz időkben, és aki talán képes lenne minden szituációban elfogadni azt, hogy a magam elbaszott módján miért cselekedek úgy, ahogy… Mindenesetre örülök nekik. Csak ezt képtelen voltam kimutatni, egyáltalán feldolgozni azt, amivel szembesülnöm kellett a lakásunk kanapéján. Nem kell semmi ronda dologra gondolni, de ha valamit soha életemben nem akartam látni, az lényegében az, ahogyan a húgom tokán egy barátom dugja le a nyelvét.
Emiatt már jó ideje bezárkóztam a stúdiómba, egyikükkel sem találkoztam, mert időre volt szükségem. Mivel munkám volt ezerrel, legalább azon nem kellett aggódnom, hogy mivel foglaljam le a gondolataimat, igyekeztem a naptáramba bejegyzett határidőket tartani és lehetőség szerint minden percet munkával tölteni, az elmúlt három napban.
Hajnali ötöt ütött az óra, én pedig még mindig nem aludtam egy szemhunyásnyit se. Mivel Jamie szabadnapos volt, megbeszéltük, hogy hoz nekem némi kávét és reggelit, aztán pedig megpróbáljuk felnőtt férfiak módjára megvitatni a történteket, mert volt miről beszélni. Azt, hogy én már három napja összesen aludtam öt órát, jelen helyzetben részletkérdés volt, és szerintem nem fogja meglepni a dolog. Pontosan tudta, hogy ha valami nyomasztott, akkor hajlamos voltam a munkába menekülni ahelyett, hogy a problémáim megoldására fókuszáltam volna.
Én a magam részéről nagyon szerettem a papírt és a grafitceruzát. Az egyetlen hátránya ennek a kombinációnak az volt, hogy amikor már magam sem tudtam pontosan megmondani, hogy mennyi az idő, először egy, aztán még egy csepp vér hullott a papírra, ami elmaszatolta az egész éjszakás munkámat. Ebben a pillanatban gyűlöltem a papírt, a ceruzát, de még a vérző orromat is, viszont legfőképpen magamat, amiért képtelen voltam tiszta szívből támogatni két olyan embert, akik valóban fontos szerepet töltött be az életemben.
- A picsába már – jobb híján, a tenyeremet tettem az orrom elé, és maradtam a görnyedt pozíciómban, hogy ki tudjon folyni a vér. Legalábbis nekem azt tanították, hogy a fejet hátrahajtós módszer az csak egy tévhit, mivel többet árt, mint használ. Jelen pillanatban nem érdekelt, csak egy zsebkendőt akartam keresni magamnak. Csak akkor tűnt fel, hogy jó ideje nyitva lehetett a stúdióm ajtaja, és egy pár idegen cipőre futott a pillantásom, de zsebkendőt még mindig nem találtam. Kezdtem szétesni, szóval jobb híján már egyszerűen elkezdtem leszarni a vérző orrom és felálltam a helyemről.
- Jó, hogy itt vagy – párszor még megtöröltem az orromat, közben pedig abban reménykedtem, hogy nem fog megint elkezdeni vérezni – Menjünk ki. Rá akarok gyújtani.
Viszont nem a saját cigis dobozomat vettem elő, hanem egy kis tasakot a stúdiómban tárolt hűtőből, aminek a tartalmát nagy műgonddal kezdtem beletölteni a cigarettám papírjába. Ezek után csak a fejemmel intettem a kilépő felé, ahol ketten bőven el tudtunk férni. Az biztos, hogy ezt a beszélgetést nem én fogom elkezdeni.