A személyiségének alappilléreit sokban köszönheti a nagymamájának. Tagadhatatlan, hogy a szülei génjeit is hordozza magával, hiszen gén ellen nincs orvosság. Mégis a nagyi nevelte fel őt, és két másik testvérét. A Heller mama időt, erőt és pénzt nem sajnálva vigyázott a végül árván maradt három Heller csemetére. Alexander (31) a legidősebb, Seline (26) a legifjabb hármuk közül. Az, hogy csonka családban nőttek fel, sokban befolyásolta azt, hogy az összetartás közöttük erősebb legyen, mint más testvérek között. Az apjukat még Alexander sem ismerhette meg, pedig öt éves volt, amikor Seline megfogant. Talán az anyjuk azért vállalta be mindhármukat, mert hitt abban, hogy sikerül majd összetartania a családot - de tévedett, hatalmasat tévedett. Amelie soha nem fogja megbocsájtani neki, hogy végül ő is lelépett és magukra hagyta őket. Számára nem maradt túl sok emlék, ezzel a töréssel leginkább Alexnek kell megküzdenie. A szülők hiányával pedig Selinenek.
A nagymama csupaszív bájával Amelie szerint teljességgel feltöltötte az űrt, amit a szüleik maguk után hagytak. Természetesen nehéz volt a gyerekkoruk emiatt, sok szidás, és bántás érte amiatt, ahogy éltek. Sosem voltak túl gazdagok, és Alex és Amelie is viszonylag hamar kezdett el diákként munkát vállalni, hogy segítsék az otthon körülményeit, illetve saját tanulmányaik miatt is.
Soha nem zavarta, hogy szegények. Egyetlen egyszer sem érezte emiatt kevesebbnek magát a társadalom elitebb rétegeihez képest. A bátyját annál inkább idegesíti, hogyan fognak megélni, hogyan boldoguljanak. A kétségbeesése miatt több kétes ügyletbe is belevágott és a tanulmányait is félbehagyta. Emiatt sokszor összefeszülnek. (Még a mai napig is képesek összeveszni azon, hogyan és merre tovább.) A nagymama halálával ugyanis ők ketten vették át a családfők szerepét, ami legalábbis Selinet illeti. Fiatal felnőtt már a legkisebbjük is, de mindketten felelősséget éreznek aziránt, hogy segítsék a húgukat. Mindenben, ha kell.
Alex van, hogy hetekre eltűnik. Seline pedig a költözést fontolgatja, vagy legalábbis a kollégiumot. Amelie okolja magát azért is, hogy a nagyi elvesztése után, ő már nem képes olyan erős szívvel kormányozni a Hellerek útját, ahogy igényelnék azt. Mert egyértelmű, hogy Alex épp olyan pátyolgatásra szorul a család terén, mint Seline. És hármuk közül, Amelie a legerősebb. Ha őt kérdezné bárki, egyszerű lenne a válasz: Nem kötődött olyan erősen az anyjához, hogy hiányozzon, mint Alexnek. De ismerte legalább annyira, hogy tudja, nem veszített semmit vele, nem úgy, mint Seline, aki azt el sem tudja képzelni milyen valakit anyának hívni...
Érett nőként mindene lett az olvasás és az írás is. Mivel a tanulmányait nehéz összehangolni a munkahelyével, elég sűrűn kellett váltania. Jelenleg személyi asszisztensként dolgozik. A munkaterület nagyon messze áll az ő letisztult, egyszerű világához, hiszen megkövetelik a magassarkú mindennapi viseletét - többek között. Ez pedig nem olyasmi, amihez Amelie hozzá van szokva! Ennek ellenére, vagy talán épp azért, mert ennyire komfort zónán kívül mozog, próbálja kihozni a helyzetből, a mindennapokból a legtöbbet. A nap végén pedig éjjeli lámpa mellett tovább tanul, ha már asztalon a vacsora, vagy legalábbis pár szót váltottak Selineel.
Kedves, okos, segítőkész. Nagyon szeret egyedül lenni, olvasni egy esős délutánon, vagy a virágaival foglalkozni, ültetni, locsolni őket. (Néha még beszélget is velük!) Türelmes, lojális és kitartó. A nagymamája sok mindenre megtanította őket, ezért talpraesettnek gondolja magát. Szerény, nincs túl sok magabiztossága, így a párkapcsolatok terén sem igazán szerepel kimagasló sikerekkel. A testvérei előszeretettel piszkálják is emiatt, hogy túl prűd ebbe a világba, de ez nem olyasmi, ami egy hozzá hasonló lelki világú, és nem utolsó sorban múltú nőt megviselhetne.
Nehéz kihozni a sodrából, mert nagyon tisztelettudó és nem szereti a konfliktushelyzeteket, de ha kell, megemeli a hangját és az asztalra csap. Szenvedélyes lélekkel áldotta meg az ég, annyi szent! Köze lehet hozzá, hogy az apjuk európai volt(?), és a vérében vegyülnek erőteljesebb vérsejtek is, mint a mérsékelt, már szinte állandóan tünemény amerikai mamáé...
- Ammie! Ammie! - már a hangjának éléből sejtenem kellene, még a félálom súlyától kótyagosan is, hogy valami oka van rá, hogy az ajtóm előtt kiabáljon hajnalok hajnalán.
- Hmmmhm? - morgok nőietlen állapotban, hason elterülve a már hepehupásra aludt szivacson. Bízom benne, hogy meg van a képességünk hozzá, hogy kitalálja, ennyire telik tőlem e pillanatban.
- Ma nem kell menned dolgozni? Elmúlt hét óra, és hát ilyenkor már indulni szoktál, ezért... - abbahagyja, vagy nekem sikerül némítanom, nem tudom. E percben elhinném, hogy meg van hozzá a különleges adottságom, hogy elcsendesítsem az ajtó előtt álló testvéremet.
- Hmhmm. - felelem, hogy tudja, hallom. Aztán, ahogy a réseken át eljutnak hozzám a szavai, és a hatalmasat ásító neuronjaim eljuttatják a helyére a hallottakat, kipattannak a szemeim. - Ne! Ne, ne, ne, ne. - macskásan eltolom magam a félig legyűrt lepedőmről, hogy a telefonom után vetve magam csekkoljam, igaz-e a hír. Látva az időt, nem csak összeomlik mindig egyenes tartásom, még sírhatnékom is támad. - El fogok késni! - motyogom, esélyem sincs, hogy beérjek időben, s még ha sikerül is, Mr. Galante reggelijével nem leszek készen.
- Akarod, hogy segítsek? - kérdi a bátortalan hang odakintről, mire a fejem csóválva már levetem magam az ágyról. Az első pár ruhadarab válogatása után rájövök, hogy ez nem az a nap, amikor a kosztümöm tökéletesen fog rajtam állni. - Ammie? - kérd ismét, mire értetlenül csóválom megint a fejem, ahogy fél lábon ugrálva az alsóneműim közé túrok éppen.
- Ammie? - a kiabálását hallva ráeszmélek, hogy bármekkora csoda is a kistestvérem, nincs olyan hatalma, hogy átlásson a falakon, ezért valószínűleg nem látta, hogy rázom a fejem.
- Egy tündér vagy Kicsi, de nem kell! Esetleg hívhatnál egy taxit! - kiabálok vissza, ahogy lassan sikerül magamra hajtogatnom a napi öltözékem. Ha nem a késésért, hát emiatt fognak kirúgni... - nézek végig a tükörképemen erre gondolva.
- Az nagyon drága lesz! Inkább vidd el Alex motorját! A piros itt van... Régen nem vezettél már, és Alex biztos megöl, ha rájön, hogy elvitted, de ha nem töröd össze, végül is nem tudja meg! - mondja, és ahogy a bogár befészkelődik a gondolataim közé, vigyorogva végzem az utolsó simításokat.
- Hiába! Te vagy a csapat esze! - kiáltom, ahogy a fürtjeimmel szöszölök, és felkenem a sminkem. Egyáltalán nem viszem túlzásba, ma sem időm, se hangulatom hozzá. Annyi gyönyörű nő között, akik megfordulnak nálunk, úgy sem kell kitűnnie egy egyszerű alkalmazottnak. Ugye?
A következő pár perc után már nyitom is az ajtót, ahol Seline szobrozó mozdulata valóságosan megnevettet. - Megmentetted az életem! - nyomok egy csókot a homlokára, és hallom, hogy nevet utána, majd elviharzom mellette, hogy az utolsó simítással foglalkozhassak. Szóval magassarkú és motor?!
- Amúgy azt hittem, én a csapat szépe vagyok! - motyogja mögöttem dallamosan. Talán mégis csak van szuperereje, mert mellém lépve leköveti a tekintetem és ő is a cipőinket bámulja. - Hogy a francba fogsz magassarkúban motort vezetni? - érzem magamon a tekintetét, de mivel az idő sürget, és a főnököm pedig lassan megérkezik, nincs időm ezzel foglalkozni. Vállat rántok, majd lehajolok, felkapom az elsőt párost és mezítláb indulok a garázs felé.
-Mezítláb akarsz menni? Miattam fogsz meghalni! Én adtam az ötletet, hogy motorral menj! - hallom a kétségbeeső hangját és a lépteit, és persze, bennem is felmerülnek hasonló kétségek, és bizony idegessé is tesz a gondolat, hogy ebben a ruhában kell végig mennem New York utcáin, de meg kell tartanom ezt a munkahelyet. Túl jól fizet...
- Nem lesz semmi baj! Fél óra alatt ott leszek, és... és, és még lesz időm kitalálni valamit, hogy mit egyen. - bólogatok, ahogy lerántom a leplet a motorról. Nagyobb, mint gondoltam! Nedvesítek a torkomon, mert menten kiszárad a két kerekű nagysága láttán. - Majd picit odébb állok meg, hogy ne lásson meg. - motyogom.
-Én ezt nézni se bírom! - drámaian felcsapja a karjait, miközben fordul egyet a tengelye körül. Én pedig kitolom a motort, és annak csomagtartójába becsomagolom a táskám és a cipőimet.
- Még jó, hogy a csapat bátra én vagyok! - nézek rá hátra a vállam fölött, ejtve egy kiszélesedő vigyort rá, és már fenn is ülök a vörös paripán.
-Ha meghalsz, enyémek a cuccaid Csodanő! - egyetértőn bólogatok, majd már fordulok is ki, hogy neki lendüljek. Igazából, inkább meghalok, mint hogy elkéssek. Nem dolgozom régóta ezen a helyen, de sikerült leszűrnöm, hogy a főnököm elég magának való alak, és bizony nem szívesen kerülök vele összetűzésbe, akkor sem, ha időnként megesik.
A fél órából sikerül lefaragnom négy egész percet. De végül nem állok meg messzebb, a parkolóba teszem le a motort. A cipőt azonban kézbe kapom, úgy szaladok fel. Mezítláb dolgozom a reggelin. Igaz, hogy megszédülök az éhségtől, de egy pillanatra sem állnak le se a kezeim, se a lábaim. És, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó, már a narancslevet töltöm a pohárba. Ahogy készen vagyok elégedetten kostatálom a kész remekművet, és mosolygósan ácsorgok ott mezítláb, várva a férfira. Ahogy eszembe jut, hogy a cipőimet a bejárati ajtó mellett hajítottam le, összeszorított fogakkal tétovázok, elinduljak-e értük, vagy se. Egy személyi asszisztens nem lehet ennyire béna! Ha észrevette, akkor már úgyis mindegy, mert lebuktam. Ha nem, akkor amíg eszik, elillanok majd...