Szerintem ha valaki felmérést csinált volna a velem egykorú lányok körében azzal kapcsolatban, hogy milyen szerelemre vágynak, akkor biztosan szivárványokat hányva és vattacukor felhőben úszva végzett volna, belefulladva azokba a lányos elképzelésekbe, amelyek talán soha nem is válhatnak valósággá, mert a világ egyszerűen nem olyan, mint a filmekben és a könyvekben. Aki a szüleitől jó példát látott otthon, az nagy eséllyel hasonló kapcsolatra vágyott, akinél zűrök voltak otthon, az talán egyáltalán nem is hitt abban, hogy létezik igazi szerelem. Én azt hiszem szerettem volna pozitívan állni az egészhez és hinni benne, hogy ha mindenféle jót cselekszem és jó energiákat adok át a környezetemnek, akkor olyan embert érdemlek majd meg, aki hasonlóan bánik velem. Sosem féltem a fiúk társaságától, könnyedén elbeszélgettem velük, még ha kellett is volna lennie bennem némi egészséges félelemnek azzal kapcsolatban, hogy az átlagnál alacsonyabb termettel rendelkeztem, ezért könnyen bántani tudott volna gyakorlatilag bárki.
Noeltől soha nem tudtam volna őszintén félni. Túl mosolygós és túl koordinálatlan volt, hogy bárkinek is direkt ártani tudjon, és ez olyasmi volt, amit szerettem benne. Lehet, hogy nem beszélgettünk sokat és nem ültünk együtt ebédszünetben, de attól még volt róla véleményem. Amit megtartottam magamnak. Egy ideig hittem benne, hogy egy vagyok azon lányok közül, akik talán tetszenek neki, de azóta arra jutottam, hogy biztosan jobban bejönnek neki azok, akikkel együtt szokott joghurtozni. Meglepett, hogy a fiú most hozzám csatlakozott, de nem tudtam volna azt mondani, hogy nem éreztem valami ismeretlen és mégis kellemes pezsgést, vagy épp várakozást, amiért az én társaságom mellett döntött ma. Neki szenteltem a figyelmemet, amint leült velem szemben, de még így is azon kaptam magam egy-egy pillanatra, hogy annyira a szájára koncentrálok, hogy alig jutnak el az agyamig a szavai. Talán maradnom kellett volna annál, hogy a szemkontaktust tartom vele és semmi több, mert pár nap múlva már biztosan megint a többi lánnyal ül majd a lépcsőn a szokásos helyén.
- Csak miattam változtatnál a szokásaidon? - Kérdőn figyeltem őt, egyszerre sajnálva, amiért ilyen helyzetbe tudom hozni őt és élvezve is picit az egészet. Biztosan visszakapom majd valahogyan, amiért így rosszalkodom és zavarba hozom Noelt, de ha egyszerűen azt mondom neki, hogy nem haragszom, miért maradt volna, hogy tovább beszélgessünk?
- Akkor előbb ígérd meg, hogy én választhatom ki, hogy hogy kérsz bocsánatot, jó? - Igazából nagyon egyértelmű volt, ahogyan tőrbe akartam csalni. Mert egy ígéret a részéről egyben azt is jelentette volna, hogy olyan dolgot csinálunk majd együtt, amihez találkoznunk kell, csak kettőnknek. Ha pedig találkoznánk mondjuk a sulin kívül, akkor kiszedhetném belőle, hogy mit gondol rólam.
- Honnan tudood? - Olyan biztos voltam magamban, a mosolya mégis úgy üt szíven, hogy attól rögtön védekezni támad kedvem. Valójában semmilyen okom nem volt haragudni rá és csak ki akartam találni valamit, amivel tényleg csőbe húzhatom... Tényleg a pokol tüzén fogok elégni, amiért nem csak piszkálódtam vele, hanem füllentettem is neki. - Kivel kevertelek volna össze? Nem voltál akkor a plázában? Nem ismerek mást, aki olyan magas, mint te. - Pedig amilyen kicsire sikerült nőnöm, akár fel is adhatnám, hogy megpróbáljak különbséget tenni a nálam magasabbak között, mert úgyis mindenki miatt ki kell törnöm a nyakamat.
Képtelen voltam nem mosolyogni azon, amit ez után mondott, még ha ő nem is látta ezt, vagy ha épp nem is hallottam minden szavát tisztán, amiért olyan halkan mondta ki őket. - Tessék? Nem igazán hallottam amit mondtál a végén. - Nagyra nyílt szemekkel pislogtam felé, miközben azzal próbáltam felhívni magamra a figyelmét, hogy a kezemet az övé mellé fektettem és finoman megsimítottam a kézfejét, hátha akkor rám néz.
- Hmm.. Akkor ha nem lila, szerinted milyenre kellene befestetnem a hajam? Szerinted mi állna nekem jól? - Ha nem is rohantam volna fodrászhoz a válasza miatt, de inkább azért tettem fel neki a kérdést, mert így akartam jelezni felé, hogy nekem is számít a véleménye és érdekelne, hogy mitől tetszenék neki. - Eljössz majd velem a fodrászhoz, ha én is befestetem a hajam? - Szervezhettem volna hasonló programot akár a barátnőimmel is, de ők biztosan nem mondták volna meg, hogy nekem nem áll jól a lila, hiába vagyunk annyira jóban.
- Igen, olyan jóképű vagy. - Vigyorogva bólintottam, hogy megerősítsem a korábbi szavaimat. Felesleges lett volna eltitkolni ezt az információt, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen lány az iskolában, akinek feltűnik ez. - Ha a barátnőid, akikkel mindig együtt eszel nem mondták, akkor nem is szeretnek igazán. - Ha azokra a lányokra gondoltam, mindig igazi zöldszemű szörnyetegnek éreztem magam, pedig Noel nem is tartozott nekem semmivel, legfőképp a hűségével nem, mert nem jártunk.
- Neem, az már túl sok lett volna. Így tökéletes lettél. - Mosolyogva fejeztem ki újra véleményem, miközben egyenesen az arcát néztem. Lehetetlen lett volna nem észrevenni rajta a változást, és ha órán találkozom vele, biztos odafordultam volna hozzá, hogy megjegyezzem, hogy tetszik az új hajszíne. De egy együtt töltött ebédnek most mégis jobban örültem.
- Én nem tudtam volna utánad csinálni. - Megemeltem a kezemet, hogy a tenyerembe tudjam támasztani az arcomat, amit finoman meg is billentettem, így pislogtam Noelre, a szempilláim mögül. - Na és van még olyan dolog amit ki szeretnél próbálni? Mondjuk tetkót varratnál? - Én biztos voltam benne, hogy később akarok majd, de ahhoz jobban meg kellett volna puhítanom a szüleimet, hogy mondjuk a ballagásomra hasonló ajándékot kaphassak. De csak mert várni kell rá, még nem jelenti, hogy nem vagyok izgatott miatta.
Volt különbség a tálcánkra helyezett ételekben, ami miatt egyébként szerencsésnek is kellett volna éreznünk magunkat, mert más iskolákban biztosan nincs annyi választási lehetősége a diákoknak, mint nekünk, Mégsem állítom, hogy minden nap örömmel szemléltem ezeket az ételeket. Máskor épp a mennyiség volt ijesztő, különösen egy akkora lány számára, mint amilyen én vagyok - és most ne hozzuk szóba, hogy már így is akkora a fenekem, mint a Hold.
- Nagyon aranyos tőled! Köszönöm! - A browniera pillantottam, majd a fiúra. - Nincs kedved elfelejzni a sütit? - Semmi extrém nem járt a fejemben, egyszerűen csak nem akartam megfogyasztani az édességétől. Na jó, nem teljesen. - A csirkefalatokat biztosan nem. Az megy a te ebédedhez. Mit szólsz? - Mellé egyébként is ott volt még nekem egy jól megpakolt szendvics, amiről előre láttam, hogy szét fog csúszni, annyi dolog volt benne és gyümölcsből is sorakozott jó néhány a tálcámon. A sült hal és a mellé választott zöldségek már inkább a kedvemre való ételek voltak. - Tudtad, hogy a rántott sajtot el lehet cserélni halrudacskákra? Én egyszer régen majdnem megfulladtam egy sajttól és azóta egyáltalán nem eszem meg. - Magam sem tudom miért osztottam most meg vele ezt az információt, de mégis mosolyogva tettem azt. Igazából el tudtam volna képzelni, hogy többször csináljuk ugyanezt, hogy együtt eszünk, vagy csak együtt töltjük az időnket.
- Te megnézed a héten az iskolai csapat meccsét? - Talán a baseball csapatnak, vagy a focistáinknak - mikor éppen kinek a meccséről volt szó - sokat jelentett, ha ott volt a suli színe java, akik nekik szurkoltak. Én mindig inkább társasági eseménynek tartottam ezt, mint tényleges szurkolásnak, és voltak már alkalmak, amikor Noelt is láttam ezeken a meccseken. Talán nem volt egyértelmű a kérdésem számára, de még mindig komfortosabb volt apró jelzéseket tenni neki, mint ajtóstól rontani a házba.

1175 ・ Ken baba ・ruha・ℳ

„Ha nem látod, akkor nincs miről beszélnünk”. Ezerszer hagyta el ez a mondat a szám, általában elég durcásan jelentettem ki a dolgot, mivel úgy gondoltam, hogy aki nem látja azt, hogy pontosan miért vagyok szerelmes Hellbe, az meg se érdemli azt, hogy megmagyarázzam. Ezer meg egy indokot fel tudtam hozni mellette és akkor még nem számoltam bele azt, amit valószínűleg mindenki lát: nagyon szép lány. Magam sem értem pontosan, hogy Lana meg a barátnői miért gondolják úgy, hogy más csajt kellene kinéznem a suliból, de valószínűleg mindez két ténnyel függött össze. Ők is egyek voltak azon diákok közül, akik azt gondolták, hogy az egyetlen vonzó tulajdonságom a magasságom. A mások ok pedig pont ebből következett: nem tudtak a kockahasamról.
Ezek együttese, és a szőke haj sem adott nekem annyi önbizalmat, hogy a jövőben közelebb merjek kerülni hozzá, de pontosan tudtam, hogy ez nem mehet így az örökkévalóságig, szóval egyszerűen csak összeszedtem magam és gyakorlatilag, ha eddig nem tartott idiótának, akkor a csapkodós mutatványommal biztosan nem pirospontokat zsebeltem be nála. Valószínűleg tovább ronthattam a saját helyzetemen azzal, hogy bután, hatalmas szemekkel pislogtam rá. Hiába állítják azt az emberek, hogy a bociszemek aranyosak, a múltkor anya és én elmentünk egy állatkertbe, és miközben a kis aranyos gazellákat etettem répával az autóból, szembe találkoztam egy istentelen borjúval. Na annak a szemei minden voltak, csak aranyosak nem.
- Sejthettem volna… Valójában sejtettem is – én is éreztem, ahogyan a szám valami furcsa csücsörítő pózt vesz fel, miközben a szavakat magam elé motyogom. Általában jó voltam abban, hogy másokat felmérgesítsek még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt szándékos – Nyugodtan mondd el, hogy miért haragszol rám, én pedig változtatok majd a szokásaimon.
Fel voltam készülve gyakorlatilag mindenre. Hogy a fejemhez vág dolgokat… Azzal kapcsolatban, hogy nem akarja, hogy vele ebédeljek, vagy együtt lógjunk, mert ő és én a suli ranglétráján más-más szinten vagyunk. Bár a barátaim népszerűek és sportolók voltak és én is igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, talán mindez nem volt teljesen elég ahhoz, hogy Hellt randira tudjam hívni.
- Persze, hogy tudni akarom – csak egy pillantást vetettem rá a szempilláim mögül – Nem szeretem, amikor mérgesek rám.
Gondolok itt mondjuk apára, aki bár gyakran nem volt az, mégis tett olyan megjegyzéseket, amik miatt változni akartam. Jó lett volna, ha büszke lenne rám, bár szerintem soha életemben nem leszek olyan nagy, erős és férfias, mint amilyen ő. Ezt pedig nem fél néha az orrom alá dörgölni, de mindezt mégsem bánom. Hiszen ő az apukám.
- Ez kizárt – határozottan jelentettem ki, emiatt magabiztos mosoly ült ki az arcomra és még a székemmel is elkezdtem csingázni, miközben folyamatosan imádkoztam. Most ne ess hátra Noel, mert akkor véged van. Teljes mértékben véged van – Ezer közül is felismernélek, még hátulról is. Szerintem te vagy az, aki összekevert valakivel.
Az én fejemben legalábbis így működtek a dolgok. Míg őt képes voltam konkrétan rajongásig kedvelni, magamat jelentéktelennek láttam. Talán azért is döntöttem a szőke tincsek mellett, mert nem szimplán unatkoztam, hanem akartam a figyelmét. Tudat alatt csak arra vágytam, hogy egyszer az életben észrevegyen egy olyan unalmas srácot, mint amilyen én vagyok. Aki képtelen két szót kinyögni, amikor találkozik a pillantásunk.
- Mert… - éreztem, ahogy fülig elvörösödök, a pillantásomat pedig egyszerűen az asztal sarkában látható repedésre terelem. Nem gondoltam végig azt, hogy pontosan mit kellene mondanom, de voltak emberek, akiknek egyáltalán nem tudtam hazudni. Ilyen volt anya is… És a lány, aki elrabolta a szívem – Mert te nagyon tetszel nekem.
Alig hallhatóan suttogtam a szavakat, innentől kezdve tényleg nem mertem csak úgy a szemébe nézni. Pontosan tudtam, hogy holnap Noah és Nathan ki fognak készülni attól, ahogyan megint az asztalra gyűröm a képemet és megélem az életközépi válságomat… Tinédzserként.
- Nekem nem lenne fura – kicsit megrezzent a kezem az érintésétől, de nem mertem sokat mocorogni, meg amúgy sem akartam elhúzni a karom. Élveztem, hogy útban vagyok, de még mindig nem tudtam a szemébe nézni – De nem ajánlom a lilát. Túl sötét a hajad, a szőkítés pedig fáj.
Én már csak tudom. Nem akartam elmondani neki, hogy több órás munkafolyamat volt ennek a színnek az elérése, ami egyébként nekem végső soron nagyon tetszett, de ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy még egyszer bevállalnám ezt. A végén már azt sem tudtam eldönteni, hogy visítsak, vagy kezdjek el sírni… Az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam az volt, hogy ezt a folyamatot nem állíthatom le. Mert akkor a fejem is fáj ni fog és csúnya leszek.
- Mint egy modell? – valószínűleg úgy vigyoroghattam rá, mint egy jóllakott óvodás, mégsem voltam képes másra gondolni azon kívül, hogy ez valószínűleg nagy dicséretnek számít – Szerintem, ha azt is befestik, akkor meghalok.
Szerencsére a fodrász férfi volt, így karon tudott fogni és kikísérni, miután teljesen elgémberedve és fájó fejjel próbáltam valamit kezdeni magammal. Noah és én jóban voltunk, de egyébként nem annyira, hogy egymást ölelgessük, mégis megengedte, hogy egyszer megöleljem miután megkínoztak. Belegondolva abba, hogy még a szemem felett is fájdalmaim legyenek… Szó sem lehet róla.
- Ó – egészen csodálkozva hőköltem hátra, gyakorlatilag kipirult bőrrel, mikor közelebb hajolt hozzám – Igen, fájt. De kibírható volt.
Egy fenét. Viszont túléltem, tehát kibírtam… Így van! Mégsem mondhatom meg neki, hogy majdnem elsírtam magam közben.
- Hát – ahogy a tálcájára pillantottam, aztán a sajátomra, amin viszonylag férfiasnak mondható menü volt. Egy baconös szalámis pizzaszelet sok zöldséggel, sültkrumpli, ami mellé kértem némi ketchupot, és mivel az utóbbi időben eléggé sokat mozgok, szükségem volt a kalóriára…. Szóval ott virított egy duplasajtos, duplahúsos hamburger is, amibe külön megpirította a bacont nekem a konyhás néni, mivel kedvesen megkértem rá.
- Ezt neked akartam adni – ezúttal a pillantásom a brownie-ra kúszott, amit meg is kíséreltem áttenni a tálcájára – Mit nem szeretnél megenni?

Sosem kérdőjeleztem meg azt, hogy pontosan honnan örököltem a heves vérmérsékletemet és azt, hogy képes voltam a legőrültebb dolgokba is fejest ugrani. A szüleim maguk is eléggé impulzívak, így nem csoda, hogy engem sem tudtak olyan embernek nevelni, aki vissza tudja fogni az érzéseit és nem mondja ki, amit valójában gondol. Könnyen felkapom a vizet és hajlamos vagyok duzzogni, vagy épp olyan dolgokon pörögni, amin egyébként nem tudok változtatni, tehát tök felesleges lenne felkapnom a vizet miattuk... Pont ilyen az is, hogy ki kell-e járnom a középiskolát vagy sem, tudván, hogy semmi olyasmivel nem szeretnék foglalkozni, amit itt tanítanak meg nekünk. Én már abban sem feltétlenül voltam biztos, hogy egyáltalán tanítanak nekünk valamit bizonyos órákon, de ezt nem oszthattam meg a nagy közönséggel. Helyette ezen is úgy duzzogtam, mint más apróságokon is a magánéletemben.
Eddig még soha nem gondoltam bele abba, hogy az alapvető személyiségem vajon hogyan csapódhat le mások számára. Csak azért mert képes voltak nagyon felháborodni, nem jelentette azt, hogy nem szeretek nevetni, vagy másokkal lógni. Még akkor is, ha nem készülök fel arra, hogy valakivel leszek, mint például most. Nem számítottam Noelre és arra, hogy velem ül majd egy asztalhoz.
- Ha már így szóba hoztad... Igazából van egy dolog ami miatt igenis haragszom. - Igyekeztem elnyomni a szám sarkába vágyakozó mosolyt, mert egészen eddig teljesen komoly hangon és meggyőző arckifejezéssel sikerült előadnom magamat, meg azt, hogy mennyire haragszom Noelre. Holott az egésznek nem is volt olyan nagy jelentősége, mert nem voltunk annyira jóban, hogy jogom legyen felháborodni. De ha már belekezdtünk, akkor a végén nevethetünk is egy jót együtt. - Szerintem sem jó dolog. De akarod tudni, hogy én miért haragszom? - Felvontam a szemöldökeim, a kérdő pillantásom pedig a srác arcát fürkészte. Csak akkor folytattam, amikor kiderült, hogy akarja-e hallani a választ, vagy sem. - Múlt hét szombaton te is voltál az East River plázában ugye? Integettem neked, de észre sem vettél. - Ha elmentünk volna egymás mellett és akkor hagy figyelmen kívül valószínűleg sokkal jogosabb lenne a felháborodás a részemről, de sosem tudtam igazán eldönteni, hogy mit is akar tőlem. Egyszer úgy éreztem jókat beszélgetünk, aztán más lányok tapogatták a haját ebédszünetben a lépcsőkön.
- Nekem? - Ösztönösen bukott ki belőlem a kérdés, amikor meghallottam a halk szavait. Megint kezdődött elölről. - Miért pont nekem? - Jól esett volna, ha tényleg komolyan gondolja, amit mond és nekem akar tetszeni, ettől függetlenül még jó lenne kihúzni belőle, hogy pontosan hány lánynak is szeretne még tetszeni rajtam kívül.
- Nem azt mondtam, hogy nem áll jól! - Úgy fektettem le a kezemet az asztalra, hogy közben felé nyúltam, a lakkozott körmeim az ő térfelén értek le, ha az ő karja szintén ott volt az asztal tetején, még hozzá is értem. - De most képzeld el, hogy én holnap befestetem a sajátomat mondjuk lilára. Nem lenne fura másnap találkozni? - Őszintén vártam a válaszát erre a kérdésre, mert úgy éreztem ő is hasonló véleménnyel lenne, mint én most az ő hajáról.
- Most akkor az a fontos, hogy ők mit gondolnak, vagy hogy nekem tetszik-e? - Mosoly jelent meg a szám sarkaiban, ezúttal pedig nem is nagyon terveztem azt rejtegetni. - Jól áll, mert a szemöldöködet nem festették hozzá. Így olyan lettél, mint egy modell - bólogatva figyeltem őt, nem feltétlenül törődve azzal, hogy ezt illene-e, vagy sem. Vagy épp, hogy vajon hányan néznek felénk a szemük sarkából.
- Fájt, amikor leszívták? - Kicsivel előrébb hajoltam, miközben úgy tettem fel a kérdésemet, mint aki egy titokra kérdez rá éppen. Mivel a tálcám útban volt, azt egy kicsivel előrébb toltam. Rövid ideig a pillantásom a rajta lévő ételre siklott, aztán vissza Noel arcára. - Nem kérsz az én ebédemből? Én nem fogom tudni megenni az egészet. - Ha nem üldöztem el a véleményemmel, amit a hajáról alkottam, akár meg is oszthatjuk az ebédemet. Nekem nem lett volna vele problémám, főleg mert oka volt annak, hogy annyira zavart, ha azt láttam, hogy más lányok lógnak rajta.

651・ Ken baba ・ruha・ℳ

A magam részéről már jó ideje úgy éreztem, hogy a gimibe járás a kedvenc dolgom. Ugyanakkor nem feledkeztem meg az érzésről, hogy milyen volt itthon egyedül lenni, mivel hát… Sajnos volt benne részem. Magam sem tudtam pontosan, hogy mit hoz majd a jövő, viszont ugyanakkor kényelmesnek és kellemesnek gondoltam a jelent. Jó tanuló révén elég sok esélyem volt a legtöbb egyetemre jó eséllyel bejutottam volna, illetve anyagi gondjaink sem voltak. Emiatt leginkább az foglalt le, hogy barátokat szerezzek. Én magam sem tudtam pontosan, hogy példának okáért Noah az mennyire tart a barátjának engem, viszont egyszerre voltam most hálás neki és mérges rá. Mennyire beteges az, hogy a lányt, aki tetszik nekem, képes vagyok a hajáról felismerni? Nem mintha ne lenne még fekete hajú lány egy ekkora iskolában, de az biztos, hogy az övé fényesebbnek és szebbnek tűnt a többiekénél… Bocsi, Lana.
Eléggé elvörösödtem, mikor mégis találkozott a pillantásunk. Nem voltam felkészülve arra, hogy pontosan mit hordoz majd magában a tény, hogy mi most együtt ebédelünk, emiatt pedig konkrétan ahelyett, hogy normális ember létére helyet foglaltam volna, egyszerűen csak bámultam az arcát… Szótlanul. Hiába vagyok para, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy szerintem az egész városban ő a legszebb lány, nem csak szimplán a suliban. Mikor egy idő után már a csend gyakorlatilag az én füleimnek is hangos lett – mert igen, jelen helyzetben úgy éreztem, hogy ez lehetséges – sikerült olyan hangosan megköszörülnöm a torkom, hogy azzal totálisan beégettem magam, mivel még több kíváncsi szempár szegeződött rám. Többek között észrevettem Noah-t is, aki Nathan társaságában foglalt helyet. Mielőtt a másik srác is rám pillanthatott volna, egyszerűen a seggem alá rántottam a széket és igyekeztem visszafojtani a feltörni készülő, kínos nevetésem.
- Hát nem tudom, ezért kérdezem – talán túlságosan is gyorsan hadartam el, a szemeim pedig egészen nagyra nyíltak, amikor megkerestem a pillantását. Nem tudtam viszont sokáig állni a tekintetét. Anya azt mondta, hogy a szőke haj sápaszt egy kicsit, ezért gyorsan el is fordítottam róla a tekintetem. Nem akartam, hogy lássa, ahogyan elvörösödöm tőle. Bár szerintem nincs olyan fiú a suliban, aki ne tenne ugyanígy, ha vele ebédelne.
- Nem! – egészen határozottan válaszoltam, de én magam is éreztem, hogy nagyjából egy sarokba szorított kölyökkutya tekintetével nézhettem rá – Ki szeretné azt, hogy haragudjanak rá?
Utáltam, amikor anya vagy apa mérges volt valami miatt. Általában nem is tudtuk kezelni a dolgot, mivel a család egyetlen gyerekeként túlságosan el voltam kényeztetve ahhoz, hogy rendesen fel tudják mérni azt, hogy mennyire illene engem elkényeztetni. Emiatt én is tudtam, hogy hisztisebb és akaratosabb vagyok az átlagos fiúknál.
- Mert tetszeni akartam neked – alig halhatóan suttogtam a szavakat, amit valójában csak gondolni akartam, de végül elhagyta a számat a mondat. Innentől kezdve pedig ismételten imádkozni kezdtem azért, hogy legalább ne kérdezzen vissza nekem. Viszont a következő mondata azért megütötte a fülem.
- De akkor annyira jól sem, ugye? Ha meg kell szokni… - kicsit keserű mosoly ült ki az arcomra – Pedig Lanáék azt mondták, hogy jó. Ezek szerint hazudtak nekem?
Én magamban pedig már azon gondolkoztam, hogy milyen indokkal mondhatnám vissza a reggeli lépcsős találkozóink egy részét. Értem én, hogy barátok vagyunk, de én is mindig megmondtam nekik, ha egy szoknyában nagynak tűnt a fenekük… Erre pedig ez a hála?

Voltak napok, amikor legszívesebben lemondtam volna annak a lehetőségéről, hogy papírt kapjak arról, hogy elvégeztem a középiskolát. Tisztában voltam vele, hogy ha nem végzem el a gimit, akkor sokkal kevesebb lehetőségem lesz a jövőben, de  nem is feltétlenül gondolkoztam olyan hivatásban, amelyhez szükség lett volna hasonló igazolásra. Mindig is nagyon szerettem énekelni és mások szerint is volt hozzá tehetségem, tehát ha művészi vonalon akarok elindulni, minden lehetőségem adott hozzá. Azon kívül, hogy mások támogatnak és azt gondolják, hogy szintén jó vagyok benne, másra nem is igazán van szükségem. Persze kell ahhoz egyfajta kapcsolatrendszer és megfelelő mennyiségű pénz is, hogy az ember el tudja kezdeni. Azt a részét én is belátom, hogy ha a későbbiekben mégis valami mással akarnék foglalkozni, igenis szükség lesz középiskolai eredményekre és a végzésemet igazoló papírra.
Tehát úgy sem éri meg csak úgy itt hagyni az egészet, ha a tanárok néha az agyamra mennek. Mind azt hiszik, hogy a saját tárgyuk a lehető legfontosabb dolog a világon és hogy a matekra legalább akkora szükség van, mint a kémiára. Egyik sem vonz túlzottan, emellett pedig ott van még legalább hat másik tantárgy, amiből szintén kiselőadások és páros munkák tömkelegét kell megcsinálnunk, még a félév vége előtt...
Talán csak emiatt volt teljes mértékben rossz kedvem, talán más is közre játszott, de nem akartam, hogy emiatt el legyen rontva az egész napom. Valószínűleg csak valamilyen iskola utáni programra lett volna szükségem, és egy kis időre, amit teljesen mással tölthetek. Kevesebb könyvek fölé görnyedés és sokkal több szórakozás. Annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson, magam elé is vettem a telefonomat, hogy pár pillanat erejéig az ebédem helyett a képernyőre koncentráljak. Be sem fejezem az üzenetet, amit küldeni készülök, meghallom a tálca csattanását az asztalon, aminél helyet foglaltam és ijedtem rá is nyomok a küldés gombra. Kikerekedett szemekkel, kérdőn pislogok fel és veszem tudomásul, hogy ki foglalt helyet velem szemben. A fiú arcának méregetése után vetek pár pillantást a környezetünkre is, azt próbálva felmérni, hogy vajon csak én hallottam-e a csattanást, vagy tényleg ennyire agresszíva foglalt-e helyet.
- Szia. - Finoman oldalra billentettem a fejemet, ahogyan újra rá emeltem a pillantásomat. A telefonomat a tálcám szélén lévő üres helyre csúsztattam. - Szerinted haragszom rád valami miatt? - A szemöldökeim újra felszaladnak. Nem könnyítem meg a dolgát azzal, hogy visszakérdezek, de szeretném tudni az okát, hogy ilyeneket gondol rólam.
- Vagy azt szeretnéd, hogy haragudjak? - Meg sem kellene lepődnöm, ha így lenne. Vannak kifejezetten fura pasik, fura fétisekkel.
- Miért váltottál szőkére? - Egyértelműen a hajára gondolok, ami felé finoman oda is bökök, mielőtt elvenném a tálcámon álló italt, hogy belekortyolhassak. Egy ekkora változás a srácon valószínűleg még a tanári karnak is feltűnt, így furának gondoltam volna, ha nem említem meg neki, főleg mert véleményem is volt róla. - Nem áll rosszul, de most még elég szokatlan. - Azért merek ilyen kijelentést tenni, mert abban mindketten egyetérthetünk, hogy fogunk még találkozni. Nagyon sok közös óránk van, szóval fogom még látni azt a szőke hajkoronát és a tulajdonosát, akinek a társaságára nem feltétlenül számítottam a mai ebédszünetben. De ha már itt van, akár fel is róhatnám neki a tényt, hogy néha úgy viselkedik, mintha tetszenék neki, aztán mégis legalább három lány tapogatja őt, amikor véletlenül összefutunk.

528・ Ken baba ・ruha・ℳ

A szőke hajamra egyöntetűen azonos reakció érkezett… Vagyis hát azt hiszem. Nathan és Noah a kezdetektől fogva próbáltak róla lebeszélni – anyám és az ő anyjuk segítségével! – és arra hivatkoztak, hogy én is egy voltam azon ázsiaiak közül, aki teljesen fekete hajjal születik, nem pedig a leggyakoribb sötétbarna árnyalatot örököli el, emiatt pedig kényes lenne nagyon világos színre leszívni. A másik ami érv volt számukra az a néha túl sötétben, olykor pedig igen sápatag árnyalatokban játszó bőrszínem volt. A legtöbb érv a szőke ellen lényegében az volt, hogy túlságosan idegennek hatna és lehet, hogy nem változnék tőle olyan nagy herceggé, mint azt én korábban gondoltam. Noah és Nathan pedig többször megismételték azt, hogy a hajam pont olyanná fog, majd változni, mint azoknak az instant rameneknek a tésztája, amiket mindannyian előszeretettel fogyasztunk. Mivel még gimisek vagyunk, mind a hárman nagyjából csak felgyújtani tudjuk a konyhát, viszont a vízforraló használatát azt hiszem tökéletesen elsajátítottuk.
Mindenesetre a tánc miatt akartam valamennyit változtatni a külsőmön. Talán a magasságom miatt kiemelkedtem a többiek közül, de unalmasan néztem ki és folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy Hell minden bizonnyal ezért nem engedi meg azt, hogy mellette üljek az órákon… Noah-nak pedig már biztos elege van belőlem, mert ő olyan csendes fajta, én pedig nem. Tudom, hogy zavarja az, ahogyan felhúzott térdekkel ülök és bármennyit beszélek neki, ő sosem válaszol. Talán titkol előlem valamit… Mondjuk úgy az egész életét.
Mindenesetre a szőke hajas ötletemmel eléggé felkeltettem a figyelmét neki is. És bármennyire mondogatták nekem, hogy nem kellene elszánnom magam valami hasonlóra, én mégis megtettem… Pusztán azért, mert tetszeni akartam annak a lánynak, aki most annyira dühösen nézett rám. Sosem vett két percnél tovább tudomást rólam, tehát ez egy különleges alkalomnak tűnt. Ha tudtam volna, akkor már előbb szólok a barátnőimnek, hogy tapizzanak le előtte.
Mindenesetre bántott, hogy az utána következő órán még inkább keresztülnézett rajtam, mint szerettem volna, ez pedig olyan szomorúvá tett, hogy Noah is hajlandó volt végig levelezni velem az órát. Meg tudott győzni arról, hogy az ebédszünetben végül ne mellettük foglaljak majd helyet, hanem Hellhez menjek oda, bár ez sem volt túl egyszerű feladat. Vagy tíz sort elpazaroltunk, mire beadtam a derekam, de akkor sem tudtam pontosan, hogy mit kellene tennem és mondanom, amikor a tálcámmal próbáltam választani magamnak a suli étkezdéjében. Úgy döntöttem, hogy talán ha magamban arra gondolok, hogy ez egy randi, akkor ténylegesen azzá fog válni és emiatt nem lenne szerencsés semmi olyat enni, amiben hagyma van. Végül ezért is döntöttem egy adagnyi sült krumpli és némi rántott csirke mellett, aztán határozottan indultam el a lány felé. A tálcámat annyira hangosan csaptam le, hogy többen is felénk kapták a pillantásukat. Ezzel akartam jelezni, hogy ma nem viselem el azt, ha megzavarnak minket.
- Szia, Hell – egész bizonytalan pillantásokkal mértem végig, aztán a számat harapdálva, a szempilláim mögül fellesve rá, tettem fel a következő kérdést – Haragszol rám valami miatt? Tettem valami rosszat? Nyugodtan megmondhatod.