Töltsd ki a tesztet, hogy megtudd, milyen pizza lennél! - Frankó! Csak tudnám honnan van ennyi szabadidőm?

1; A baráti társaságában az alábbiak közül melyik illik rád a leginkább?
   a; Te vagy a csendes fazon. Ritkán szól, de akkor velőset.
   b; Te vagy a társaság krémje. Egyszerűen nem lehet kikapcsolni!
   c;  Milyen baráti társaság?!

2; Egy párkapcsolatban számodra mi a legfontosabb?
   a; A kölcsönös, egymás iránti bizalom.
   b; A testiség sokkal fontosabb számomra, mint az érzelmek.
   c; A poligámia híve vagyok.

3; Ha valaki bántja az egyik családtagodat vagy egy számodra fontos
       személyt, mit teszel?
       a; Kiállok mellette, akár tettlegességig is fajulok.
         b; Nem keveredek konfliktusba, inkább ráhagyom az illetőre.
         c; Egyéb.

4; Milyen számodra az ideális munkahely?
   a; Az irodai környezetet szeretem.
   b; Nyughatatlan típus vagyok, szeretem a pörgést.
   c; Egyéb.

5; Ha valaki rendezne neked egy meglepetés születésnapi bulit, hogyan
   reagálnál?
  a; Valószínűleg nagyon örülnék neki.
  b; Zavarban lennék.
  c; Feszélyeznek a meglepetések, biztos hogy nem örülnék neki.

6; Dohányzol?
   a; Igen.
   b; Nem.
   c; Kocadohányos vagyok.

7; Egy zombi apokalipszis esetén mit tennél?
   a; Én lennék az első, aki meghal.
   b; Alig várom, hogy zombikat trancsírozhassak! Mikor lesz?
   c; Bezárkóznék egy biztonságos helyre és várnám a végét.

8; Valaki mással látod a kiszemeltedet. Mit teszel?
    a; Elfogadod a vereséget és tovább állsz.
    b; Ha igazán fontos neked, küzdesz érte.
    c; Egyéb.

9; Az alábbi tulajdonságok közül melyik illik rád a leginkább?
   a; Érzéketlen.
   b; Túl érzelgős.
   c; Egyéb.

10; Mi a legfontosabb a számodra?
     a; A család.
     b; A barátok.
     c; Mindkettő egyformán fontos.


Gratulálunk! Te egy sonkás-gombás-kukoricás pizza lennél, tejfölös alappal, extra sajttal és olíva bogyóval. - Cool! Még jó, hogy utálom a gombát...
   




Mexikóban nem igazán vannak évszakok. Kölyök fejjel sűrűn elméláztam ezen. Mamá és papá gyakran lepasszoltak Adrianaval a nagyszülőkhöz, vagy valamelyik szomszédnak, ameddig ők -többnyire papá-, a kényes családi "bizniszt" intézték. Mamá meg kénytelen volt kezeskedni, és beletörődni, hogy a pincénkben az áttelelő színes virágok helyett a Marijuana ültetvényt kell gondoznia. Amikor Queretaro city egyik eldugott, a többi katedrálishoz, fenséges isteni építményeihez képest jelentős mértékben lerobbant, romos kis kápolnájában kimondta a boldog(talanító) igen-t, még nem gondolta, hogy a jóban, rosszban, mint olyan, valóban szó szerint értendő. A családi karácsonyaink hellyel-közzel olyanok voltak, mint
a legtöbb mexikói család karácsonya. Több fogásos vacsorák, amik napokig tartanak -akárcsak a kijózanodás egy-egy ilyen banzáj után-, színes lampionok, pinata, betlehemezés, karácsonyfa. Kölyökkoromban szerettem nézni ahogy a színes gömbök, fények ünnepi díszbe öltöztetik a fenyőt. Szerettem az örökzöld semmihez sem fogható, és a megannyi ünnepi sütemény illatát, amik valamiféle különleges atmoszférát teremtettek az egész házban. De leginkább azért szerettem őket, mert az illatgyertyákkal  együtt elnyomták papá illegális ügyleteinek orrfacsaróan kábító szagát. Képes voltam több óra hosszát is eltölteni az ablakban állva, a párkányon könyökölve, ábrándosan, valahol kissé talán csalódottan bámulva a színes leanderekbe borult utca délibábjait. Magamnak való, örökké ábrándozó, hiszékeny kölyök voltam. A papá nem éppen hivatalos, és koránt sem legális munkája mögött nem láttam meg a rosszat, vagy egyszerűen nem akartam. Végtére is, csak egy gyerek voltam, aki örült neki, hogy az apja több időt tölt otthon a családjával, mint amikor rakodómunkásként dolgozott hét napból hatot a kikötőben. Az elemi utolsó évében, szilveszter estéjén kapták rajta a zsaruk. Nyilvánvaló volt, hogy mamát is bevarrják bűnrészesség miatt. Néhány hétig, ameddig ez az egész le nem zajlott, anyám nővérénél laktunk Adrianaval. Aztán egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, a rendőrség minden vádat ejtett mamá ellen. Később persze kiderült, hogy nem adják azt olyan könnyen, mamának ugyanis viszonya volt a sógorával, aki történetesen Mexikóváros bűn és terrorelhárító szervezetének a feje. Most már csak múltidőben. Ugyanis nem sokkal azután, hogy a papát lesittelték, és kiderült az anyánk viszonya a bácsikánkkal, rejtélyes autó balesetben életét vesztette.

Ott álltam a bérelt garzonunk ablakában, pont úgy ahogy kis srác koromban is mindig tettem. Csak akkor már húsz voltam. A következő évben töltöttem a huszonegyet. A nagykorúság, a felelősség terhe páros lábbal rúgta rám az ajtót, és nekem ki kellett állnom a próbákat, amiket elém gördített. Nem tehettem mást. Én maradtam az egyedüli férfi a családban. Kötelességemnek éreztem az akkor tinédzser, a lehető legveszélyesebb korszakát élő, zabolátlan, adrenalinfüggő húgomat távol tartani a rosszabbnál rosszabb figuráktól. Több, kevesebb sikerrel. Meg kellett győznöm mamát arról, hogy jól döntött, amikor benyújtotta a vízumkérelmet, amit némi anyagi ráhatással ugyan, de elfogadott a bevándorlási hivatal, szabad volt az út Amerikába. Az apám által örökségül hagyott pecsétgyűrű, melybe családunk nevének kezdőbetűje volt vésve, az idő múlásával egyre súlyosabbá vált. Minél idősebb lettem, minél közelebb kerültünk a költözés dátumához, úgy egyre inkább kezdtem megérteni, hogy az apánk nem az a hős volt, akinek kölyökkoromban hittem. Sokkal inkább egy senkiházi bűnöző, aki miatt az addigi életünket teljesen magunk mögött kellett hagynunk. Azon a karácsonyon nem a színes lampionok, egyéb díszek üres dobozaival volt tele a nappalink, amikbe beleülve mindig autóversenyzőnek képzeltük magunkat a húgommal. A fontos holmijainkkal, régi emlékeinkkel teli, feliratozott dobozok álltak akkor halomra a zsúfolt, kimeszeletlen előszobánkban. Ami nem is volt a miénk. A családi házat papá lesittelés után el kellett adnunk. Onnantól kezdve az állam által nyújtott bérlakások közt ingáztunk. Egyikből mentünk a másikba. Többé nem volt otthonunk.
-Hé, Füles! Min elmélkedsz már megint? - Fel se tűnt, hogy akkor már percek óta céltalanul bámulok ki az üvegen, idegesen forgatva bal kezem gyűrűsujjára húzott örökségemet, ami olyan volt, mint egy átok.
-El kell intéznem valamit még indulás előtt. - Mintha kigyúlt volna az agyamban egy energiatakarékos égő, fúrta be magát elmémbe a gondolat, és tudtam, hogy meg kell tennem. Mert ha nem, örökké bánni fogom.
-Muszáj pont ma, Mi nino? Holnap hajnalban indul a gép, még fel kell adni a csomagokat előtte. - Keserűen elmosolyodtam, ólomsúlyú lépteimet mamá felé vettem, s tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz, hogy egy csókot leheljek a homlokára. Volt egy fehér furgonunk aminek az ajtajait már megette a rozsda, a futóműve épp hogy csak nem szakadt még le, az önindítója állandóan szarakodott, és csak többszöri próbálkozás után sikerült életre kelteni. Papá azzal szállította a füvet az ügyfeleknek. A Marijuana jellegzetes, kesernyés aromája örökre beitta magát a kopott, megviselt kárpitba. A fegyház, ahol papá a büntetését töltötte, mondhatni egy köpésre volt csupán jelenlegi otthonunktól. A vezetőülés oldali napellenzőben volt egy nyomtatott papír. Látogatási engedély a közvetlen családtagjai részére. Mamá, Adriana és az én nevem szerepelt rajta. Szinte még új volt. Nem volt besárgulva, összegyűrve, vagy éppen megtépve. Papá akkor már a hatodik évét ülte. A hat év alatt nem sűrűn látogattuk meg. Egyik alkalommal egy hónapra ki is tiltottak minket, mert Adriana olyan patáriát csapott. Még az őrt is leköpte. Akárhányszor eszembe jut az a nap, nem bírom megállni vigyorgás nélkül. Ahogy megindultam a bejárat felé és túlestem a szokásos, szükséges biztonsági ellenőrzéseken, úgy éreztem mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, a keserű epe émelyítően elöntötte az egész számat. Akkor már több, mint egy éve nem voltam bent nála. Ideges voltam, hogy milyen lesz, hogy felismerem-e, hogy ő felismer-e engem. A hideg veríték az odakint tomboló hőséget meghazudtolva elöntötte az egész testemet. Az aggodalom akkor csapott át őszinte dühbe, gyűlöletbe, amikor megláttam őt a plexi másik oldalán rab ruhában, ápolatlan, ősz szakállal, bilincsbe verve. Mielőtt megszólaltam volna, sokáig csak szigorú, érzelemmentes tekintettel, számtalan megvetéssel bámultam rá az átlátszó falon keresztül. Bűnbánó arckifejezése láttán gúnyos félmosoly húzódott enyhén borostás képemre, ami mindent elárult. Ennél talán csak az lehetett nagyobb csapás az öreg Castillo számára, amikor meglátta, hogy milyen célból forgatom a gyűrűt az ujjamon.
-Végeztünk! Holnap elköltözünk erről az átkozott helyről. Nem vagy többé az apám! Ezentúl úgy fogok tenni, mintha soha nem is léteztél volna. - Ingerülten szűrtem mindezt fogaim között, kíméletlenül állva mindeközben tekintetét. Az ő szemében keserű csalódottság, az enyémben mérhetetlen megvetés villant.
-Fiam... - Nyúlt volna a plexi alatt hagyott tenyérnyi résen keresztül ökölbe szorult kezem után, de már csak a gyűrűt érhette el.
-Puta! - Fordultam még vissza felé egy percre. Ekkor láttam őt utoljára. Néhány hónap múlva hallottuk a hírekből, hogy az egyik rab felakasztotta magát a cellájában. Ő volt az.

Annak, hogy megkaptuk a vízumokat, és hogy Amerikában maradhassunk, több feltétele is volt, amiknek meg kellett felelnünk. Mamának és nekem rendes, bejelentett állást kellett találnunk, Adriananak folytatnia kellett a középiskolát, s minimum középszinten el kellett sajátítanunk a hivatalosan beszélt nyelvet. Kevés túlzással havonta váltogattam a munkahelyeimet. Volt olyan hely ahol én mondtam fel, akadt olyan, ahol nem nézték jó szemmel, hogy egy hozzám hasonló, dél amerikai bevándorló suhanc csak úgy idejön, és elveszi a tiszteletbeli amerikai állampolgárok elől a munkát. Ilyen esetekben értelemszerűen a munkáltató mondott fel nekem. Én pedig egyszerűen csak sodródtam az árral, nem tehettem meg, hogy az én ballépéseim miatt kitoloncolják a családomat. Már fogalmam sincs, hogy hogy keveredtem bele A rendszerbe. Valami netes hirdetésen keresztül találtam rá. Amatőr fotózásra kerestek férfi modelleket. Jó kereseti lehetőség rejlett benne, szóval miért is ne? Mire azonban rájöttem, hogy mi is ez az egész, hogy a fotós az valójában nem is fotográfus, hanem férfi prostituáltakat futtató strici, addigra már késő volt. Persze megvoltak a kiskapuk, hogy ha ki akartál szállni, de valami furcsa, beteges módon rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez. Elég busás összeget kapsz és csak szexelned kell érte. Ahhoz meg mindenki ért. Én meg furcsamód szerettem -még mindig szeretem-, csinálni, mint ahogy az összes többi egészséges kortársam is. Nő és férfi kuncsaftjaim is voltak egyaránt. Sose voltam az a válogatós típus. Általában megeszem, amit elém raknak. A kanok esetenként még a dupláját is fizették annak, mint amit egy-egy alkalommal a női kuncsaftok kiköhögtek. Az óvszer meg nem volt szabadon választható, úgyis mondhatnánk, kötelezővé tette a főnök a használatát. Mi baj történhetne? Gondoltam én... akkori naiv, buta kis fejemmel. Nem láttam a fától az erdőt. Fontos volt, hogy mamát anyagilag támogassam, a többit meg a fantáziádra bízom. Volt egy aranyszabály. Az érzelemmentesség. Brunoval néhány szigorúan üzleti megbeszélést követően kissé elmélyítettük a kapcsolatunkat. Eredeti Rolexet vett nekem, megkaptam tőle a legújabb iPhonet és mindezekért cserébe nem kellett tennem semmit. Már ott le kellett volna állnom. De önző voltam. Bruno pedig azt hitte, hogy a méregdrága ajándékokkal megveheti a szerelmemet.
-Miért hívtál? - Feszengve álltam az öt csillagos hotelszoba -inkább lakosztály-, ajtajában. Szánakozó tekintetemet többször is végigfuttattam Brunon.
-Gyere, igyál egyet velem Hugo. Chardonnayt rendeltem. Be van hűtve. - Az egész helyiség vörös fényárban úszott a plafonon végigfuttatott LED szalagtól. Szinte nem is voltak falak, a helyükön több méteres ablakokon keresztül lehetett letekinteni New York őrült forgatagára, és én azon gondolkoztam, vajon mennyibe fájhat egy ilyen puccos hely, és hogy hogy takarítják ezeket az ablakokat?
-Te részeg vagy. - Hangom kellően lefitymáló, megalázó volt ahhoz, hogy Bruno a földhöz vágja a kezében szorongatott kristály poharat. Arcizmaim megfeszültek, de továbbra sem mozdultam. Szemeimmel követtem csupán a szilánkok útját.
-Szeretlek Tris! Szerelmes vagyok beléd te kibaszott seggfej! - Zengett a lakosztály. Meg mernék esküdni rá, hogy minden emeleten hallották. Vehemens, szapora, már-már fenyegető léptekkel indult meg felém. Hátammal felkenődtem az ajtóra, kezem már derekam mögött a kilincset tapogatta. Mellkasunk szinte összeért, arcomon éreztem alkoholba fulladt leheletét, közelsége fenyegető volt. Megfeszült állkapoccsal elfordítottam a fejem.
-Hát ennyi? Nem mondasz semmit te nárcisztikus seggfej? - Hőzöngött tovább, de már kevésbé sem volt annyira indulatos, mint percekkel korábban. Hangja elcsuklott.
-Nézz rám! - Követelte. Tenyere az arcomra siklott. Automatikusan nyúltam csuklója után és húztam el kezét az arcomtól, rá is szorítva a karjára. Ekkor belé fagyott a szó. Tekintetünk összetalálkozott, szemei félelemmel vegyített csalódottságtól csillogtak, s talán a felgyülemlett könnyektől is.
-Mit kell még tennem, hogy elhidd? - Hangja elkeseredett suttogássá szelídült, lerogyott elém a földre, arcát combomba fúrta, ujjaival ragaszkodóan kapaszkodott szürke pólóm aljába. Egyszerre szántam és sajnáltam is őt. Mély, reszketeg sóhajt engedtem szabadjára mellkasomból. Tenyerem sötétlő üstökére csúszott, tekintetemmel a szemközt lévő robosztus ablakot vizslattam.
-Ne csinálj úgy, mintha ez bármikor is többet jelentett volna. - Súgtam valamiféle éteri, megnyugtató hangon. Éreztem, hogy felnéz rám, de én nem viszonoztam a pillantását. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha megint ott ülnék a börtönben apámmal szemben. Egy újabb embert készültem kizárni az életemből. Brunonak egyetlen bűne volt. Hogy a szabályokat áthágva belém esett. Az öreg Castillonak hozzá képest végtelen volt a bűnlajstroma, mégis ugyanúgy bántam el szegény sráccal, mint az áruló apámmal.
-Szedd össze magad, puta! - Szakadt ki belőlem váratlanul, kegyetlenül köpve a levegőbe minden egyes szót mialatt igyekeztem lerázni őt a lábamról. Lecsatoltam a csuklómat ékesítő órát magamról, a telefonból kivettem a sim kártyát, és mind a kettőt ledobtam elé a földre.
-Úgy látom, hogy amit megbeszéltünk, az több ponton sem fog működni. Nem is értem hogy gondolhattam... - Hisztérikusan felröhögtem, amitől Bruno összerezzent.
-Ne keress, ne hívj többet. Ha mégis, feljelentelek! - Valahol nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Igazából tetszett, hogy valaki végre törődik velem, hogy valakinek fontos vagyok. Ahelyett, hogy megbecsültem volna, a minket összekötő szálakat is elvágtam. A gyökerénél fogva ragadtam meg a problémát, és téptem ki kíméletlenül a földből. Másnap a rendőrség kopogtatott, hogy Bruno öngyilkos lett a hotelban, és én szerepeltem utolsóként a híváslistájában.
Az állam kirendelt mellém egy ügyvédet. Közel egy évig húzódott az ügy. Végül bizonyíték hiányában -hogy esetleg közöm lehet a halálához-, ejtették a vádakat. Másnap felmondtam. Azóta kerülök minden illegális ügyletet. Inkább a kocsikat bütykölöm, minthogy még egy ember halála száradjon a lelkemen.