”A mai nap csak egy az elkövetkező számtalan nap közül. De hogy mi történik a jövő számtalan napjain, az talán épp a mai naptól függ.” - részlet Ernest Hemingway, Akiért a harang szól című regényéből. És ez az idézet nyitja első könyvemet is, amely a “Hulló Cseresznyevirágok” címet viselte, és amely világhírűvé tett egykor. És amelyet te ihlettél. Nem véletlenül idéztem benne éppen az egykori nagy írót, hiszen nem csupán a nevében hasonlítasz rá. Az egykori leszármazottja vagy, és talán az sem véletlen, hogy téged is sújt egy régi, beteljesült, de mégis magad mögött hagyott szerelem emléke, ahogyan őt is.Az ismeretségünk régre nyúlik vissza. Egy barátságra, mely három ember között köttetett: Barry Gressen, te és jómagam, az akkor még Gretel Hampton néven ismert félénk, visszahúzódó lány.Alig voltam tizenöt éves.Elválaszthatatlanok voltunk, nyaranta számtalan napot, vagy akár heteket is töltöttünk együtt és megfogadtuk, hogy bár a barátságok nagy része tönkremegy idővel, a miénk soha nem fog.Megígértettem veletek, hogy soha nem fogtok belém szeretni, hogy bármi is történik, ezt a barátságot nem fogjuk kockáztatni semmiért. Mindez működött is, két évig. Aztán minden megváltozott, és az egykori barátság felbomlani látszott. Az érzelmeket nem lehet holmi fogadalmakkal elnyomni. Hármasunkból mindig te voltál az örök álmodozó, az idealista, aki hitt a világ megmentésének lehetőségében, aki nem akart arra az útra lépni amire a családja szánta. Barry volt a logikus, a tiszta gondolkodású, a mindig két lábbal a földön álló, én pedig a vidámság, a jókedv, az ének, a humor, a “napfény” ahogyan hívtál engem. Tökéletesek voltunk, és azok maradhattunk volna. Festő akartál lenni, elköltözni valami kis szigetre, ahol szabadon alkothatsz. Megszállottan gyűjtötted Churchill szerintem rémes tájképeit, és ki nem állhattad  a szürrealistákat, vagy a dadaistákat. Mai napig nagy művészetrajongó vagy, bár az egykori festészet iránt elkötelezett férfi mintha drága öltönyök és kiszámítható élet mögé rejtőzött volna. Ennek egyik oka pedig én vagyok. Hosszú ideig egy párt alkottunk. Sosem akartam kettőtök közül választani, mégis megtettem. Ám mégsem neked mondtam igent, hanem Barry-nek. Hogy miért? Ezt már nem volt lehetőségem elmagyarázni. Öt éve, az esküvőnket követően Londonba mentél, hogy megkezd a munkád apád európai cégeinél, ahogy azt ő mindig is  akarta. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy elüldöztelek. Azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk, mintha eltemettük volna a régi dolgokat. Én a regényeimben próbálok feloldozást találni minderre, és talán a sors kegyetlen fintora, hogy éppen ez a baljós, beteljesületlen szerelem tett világhírűvé. Történelmi események mögé rejtőzöm el, fiktív személyek álcája mögül írok ki mindent magamból. Te pedig olvasod őket. Talán meg is érted, hogy mindegyik rólad és hozzád szól. Mégsem küldesz soha üzenetet, nem gratulálsz, semmi nem történik. Aztán egy napon úgy döntesz, hogy ideje visszatérned New York-ba. A gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy hazatérsz, noha semmi garancia nincs arra, hogy látni szeretnél, hogy egyáltalán találkozni akarnál velem. Vagy talán a következő dedikáláson tervezel felbukkanni, és magyarázatot kapni olyan kérdésekre, amelyekre az elmúlt öt évben szándékosan kerülted a válaszadás lehetőségét? Nem tudom. Tőled függ. (Nagyon várom a karaktert, bár azért hozzá szeretném tenni, hogy Barry személye ugyan NJK marad a történet szempontjából, de szeretném ezt a kapcsolati háromszöget még jó sok ideig fenntartani. Ha megérkeztél, küldj kérlek szépen üzenetet. )