Csörgött a telefon. Amilyen tompának, visszhangosnak és messziről érkezőnek tűnt eleinte, akár a tőlünk fallal elválasztott és ott megállás nélkül fel-alá rohangáló emberektől nyüzsgő folyosók vagy más-más kórtermek zaja, úgy vált lassacskán egyre hangosabbá. Nem akart szűnni, s mellé halk kotorászások nesze is társult. Ismerős volt. Talán ugyan az, vagy hasonló ahhoz, amit én is meghagytam alap beállításon. Egyszerű alap zene a készüléken, semmi különlegesség. Semmi „kedvenc dal” vagy „aktuális agyonhallgatott”.
Mint egy normális, átlagos hétköznapon, úgy kezdtem volna kotorászni a saját telefonom után, többnyire a párnám alatt - hátha az vert fel az álmomból - amennyiben a gipszek tömege, és egyéb más hátráltató tényező nem akadályozott volna a valós próbálkozásokban.
Az üvegpohár halkan koccant a mellette levő másiknak, ahogy trampli módon, kómásan taszítottam rajta egyet a gipszből kinyúló, béna virslinek ható ujjaimmal, melyeken műtét nyomai kandikáltak ki a fehér merevítő alól. Mindig nyúlánk, óvatos mozgású srác voltam hosszú, öles léptekkel. Na, nem amolyan Slander Man-es horroros, csak úgy angolosan, elegánsan. Ám bő két hete volt már annak, hogy bokától tokáig gipszbe öntve leginkább egy robotikus emberfigurára emlékeztettem - aki a távoli jövőből pottyant vissza a jelenkorba a darabos mozgásával - mintsem valódi önnönmagamra. Talán ezért se lepett meg, hogy a gyakorlatilag bénának ható, jóval súlyosabb és korlátozottabb mozgású kezem úgy kutakodott a kisszekrényen, mint egy elefánt a porcelánboltban. Ami tudott, összecsörrent a mellette lévő tárggyal, s csak és kizárólag a csodának volt betudható az, - pont, miként a túlélésem is - hogy nem potyogott le minden szépen sorjában a földre, hiába is sorakoztak egymás mellett a szekrény szélén katonásan.
Anyu hangja szakította félbe a csilingelést. Halk volt és szigorú. Nekem hátat fordítva suttogott, mintha fel se tűnt volna neki az agyament zajongásom. Félre húzódott, még az ajtót is behúzta maga után azt követően, hogy távozott a szobából. Pont úgy viselkedett, mint kiskoromban, amikor valaki munkával kapcsolatban kereste miután ágyba dugott, s nem akart felzargatni az álmaimból. Vagy évekkel később azokban a kínkeserves hónapokban, mikor a testvére, nagyszüleim vagy közeli barátok hívták őt apu halála miatt, naponta akár ötször-hatszor. Mindig hálásan, rendíthetetlenül fogadta a részvétnyilvánításokat és a sűrűn ismételgetett sajnálkozásokat, valamit utasította vissza kedvesen, büszkén a felajánlott segítséget. Egyszer se akart hangosan beszélni. Inkább félre vonult, szinte elmenekült előlem, nehogy a megingathatatlannak tűnő, kemény édesanyámat sebezhetőnek, elveszettnek lássa az egyetlen, életben maradt kis emberi lény, ami maradt neki az elhunyt férjéből. Mindig ügyelt arra, hogy úgy tűnjön, mindent a helyén tud kezelni. Ha valamire, hát mások segítségére nem volt szüksége. Legalábbis azt akarta hinni, hogy egyedül is képes lesz ezt a nehéz időszakot átvészelni. És hitt abban, hogy fent tudja tartani azt a saját maga kreált látszatot, miszerint nem kellett senki segítsége, mások alamizsnája, sajnálkozása. Úgy igyekezett ápolni a saját lelkét, hogy közben az én világomat is dédelgetnie kellett, hiszen az pont olyan volt azokban az időkben mint egy kártyavár. A rideg látszat mégis megrendült, hiszen a falak vékonyak voltak, én pedig gyermeteg módon kíváncsi, s nem egyszer töltöttem az éjszaka első néhány óráját az emeletre vezető lépcső valamelyik fokán ücsörögve, míg ő a nappali kanapéján sírta álomba magát. Soha nem mertem odamenni hozzá. Nem volt bátorságom... és, ha valakit, hát őt a mai napig képtelen vagyok jó fiú, hű gyerek módján vigasztalni, hiába volt mindig kikezdhetetlen anya-fia kapcsolat közöttünk. Egyszerűen nem megy. 
Koordinálatlan mozdulatokkal lökdöstem vissza a poharat a szekrény széléről, majd toltam magam ülő helyzetbe. Utáltam és gyűlöltem az ágyhoz kötöttséget, a kiszolgáltatottságot, mely olybá tűnt, hogy nem az én asztalom, s képes voltam még így, nyakig gipszben is annyit ficeregni, izegni és mozogni, mint akinek giliszta van a seggében. Az életem kistaknyos korom óta mozgásból, sportból állt, s ha kellett, ha nem, jöttem-mentem, lefogni se lehetett. Egyik lábam itt, a másik ott, ami a mai napig tartó szokásommá vált. Ami pedig rátett még egy lapáttal a kellemetlenségekre, az a folyamatos „segítő jobb” valakitől, ami merőben ellene ment a szokott önállóságomnak. Mindig utáltam a tutujgatást, itt mégis orvos, nővér, ápoló, barátok-barátnő, rokonok és ismerősök, de főleg az anyám, vagy a Tata ott lógott mellettem null-huszonnégyben, ami már számomra volt kellemetlen, hiába voltam hálás nekik. Amikor csak lehetett, ők úgy lesték minden kívánságomat, mint egy jól idomított terápiás kutya.
Egy valami éltetett csupán: többször is elhintették már a „nagyok”, hogy hamarosan az otthonomban lábadozhatok tovább, és volt, aki a reményét is elültette bennem annak, hogy a karácsonyt odahaza fogom tölteni fertőtlenítő, és csúfos kórházi kórságok szagától mentesen. Csakhogy, mindig ott volt az a bizonyos „de”. És ez a „de…” egyre sűrűbbé vált, ahogy újabb és újabb, számomra talán észrevehetetlen, a szakiknak viszont sokat mondó változások álltak be az állapotomban.
Hosszú ideje először ezt a napot úsztam meg baljóslatú fehérköpenyes tekintetek nélkül. Végre valahára nem rossz hírekkel kezdték a szokásos vizitet, melynek alkalmával legtöbb esetben a „jó reggelt, hogy vagyunk?”-ot egy bizonyos „sajnos…” követett. Ezen a napon nem volt semmiféle "sajnos" vagy "de"… még az "esetleg" is elmaradt. Akár még reménykedhettem is volna, viszont negyed olyan jól se éreztem magam, mint az elmúlt alkalmakkor, mikor is olyan savanyú képpel állítottak be hozzám, mintha azt a hírt kellett volna megosztaniuk velem: le kell vágni a lábam.
Anyut a furcsa, ismeretlen és addig nemtapasztalt érzések ellenére hazaküldtem, noha csak hosszú, kimerítő unszolás és noszogatás után tudtam rávenni a távozásra. Nem akart menni. Soha nem akart bent hagyni egyedül, amit valahol meg is értettem, de tudtam jól, hogy neki is lett volna dolga bőven azon kívül, hogy anyáskodva ücsörög az ágyam mellett és a hajamat simogatja, vagy az ép kezem ujjait morzsolgatja.
- Olyan sápadt vagy – hajtogatta, mígnem kisebb-nagyobb nehézségek árán ugyan, vonakodva, de távozott.

... távozott, hogy aztán alig öt óra elteltével, lóhalában érkezzen vissza. Be kellett látnom, hogy az anyai aggodalomnak általában oka van, és a furcsa előérzetek mindig bejönnek. Mint, ahogy az addig nem tapasztalt, kellemetlen tüneteknek is okuk volt, így a hát-és mellkasfájdalomnak, légszomjnak vagy a fokozódó köhögésnek. Az olyasfajta külsőségekre már aligha összpontosítottam, mint a kék ajkak vagy kékülő körmök, de a körülöttem legyeskedők többször is említették. Nekem viszont csak egy dolog járt a fejemben: Ennyi volt?  
Megszokott törzshelyemet az intenzívre helyezték át bizonytalan időre, kartonomban új kezelendő problémaként feltűntetve a kétoldali tüdőembóliát. S ezen a ponton kellett elfogadnom azt, hogy ebből rövid időn belül nem lesz szabadulás, és talán a boldog, békés karácsonyi ünnepek is elúsztak, amiket előre beharangoztak.
Haza akartam menni. Hiába éreztem úgy magam, mint aki halni készül, s hiába voltam még másnap is hasonló helyzetben... én csak menni akartam...

szószám: 1065 | ⚶

Van valami végtelenül kellemetlen abban, ha az anyád egyetlen gyermekeként olyan hobbinak, olyan sportnak és szenvedélynek hódolsz, mint az autóversenyzés. Akkor pedig, ha az apád versenyzőként ezen körökben veszítette az életét, ergo az egész család magán tapasztalhatta ennek az amúgy gyönyörű, és elképesztő sportnak a kegyetlenségét, még szerencsétlenebb és kilátástalanabb a helyzeted. Ha azt megelőzően is óvni kívánt még a hűs tavaszi szellőtől is, hát abba már nem érdemes belegondolni, hogy mi történik, amikor te magad is áldozatul esel a pálya, valamint a technika erőinek és ördögeinek. Más esetben talán szomorúnak, és a koromra való tekintettel kicsit talán szégyenletesnek is tartanám azt, hogy az anyám, ha tehetné, a betegágyam mellett virrasztaná végig, ott indítaná és fejezné be a napokat. A barátoknak szinte tiltott zónává tette a kórházat amolyan mondvacsinált dolgok miatt, minthogy: ne legyen mindig tömörülés körülöttem; nehogy elkapjak valami nyavalyát; nem kell, hogy bármit is kiszimatoljon a történtekből a sajtó, ami különös, inkább elhallgatni való információkkal szolgálna a számukra. Épp elégnek titulálta azt – tyúkanyóként ülve a fejemen és igazgatva az életemet -, hogy olykor-olykor és szükség esetén, meg persze illedelmességből és kötelességből a volt, valamint a jövőbeli csapatom feje, máskor a csapatmenedzsere ejtett meg egy néhány perces, de akadt, hogy órákban mérhető találkozást. Hogy miért? Csak! Talán rengeteget változott az autóversenyzés, főként a „Forma” kategória az elmúlt évek, évtizedek alatt, de valahol még mindig olyasféle sport ez, mint a tenisz. Az úriemberek sportja annak ellenére, hogy nagy résziben így is a pénzről, és ma már a politikáról szól minden. Ettől függetlenül nem csak csapaton belül, de az egész Formavilág egységében nagy összetartásról, szoros barátságokról és remek kapcsolatokról tesz tanúbizonyságot… valahol meg is meglepett, mikor FIA munkatársak kopogtattak az ajtón, és érdeklődtek a hogylétem felől, és biztosították a támogatásukat.
Anyu mindig szigorú nő volt a neveltetésem kérdésében, és épp csak annak köszönhetem, hogy még most is a versenypályákon tartózkodok, hogy hasonlóan konok, makacs és elhivatott voltam és vagyok, mint amilyen ő, vagy apu volt. Ha nem is tetszett neki – és talán soha nem is fog – de belátta és elfogadta, hogy az apám fiaként nem veheti el tőlem azt a lehetőséget, amit tartogatott nekem az élet, és ami mellett teljes vállszélességgel, a végtelenségig képes voltam kitartani. Arról persze soha nem volt fogalmam, hogy majd egyszer én is kórházban végzem miatta, de a pakliban mindig benne volt, hiszen nem veszélytelen hétvégéről hétvégére, több száz km/h-val száguldozni egy fedetlen járműben. Tudom jól, hogy amíg ő él, legyen bármilyen büszke rám, soha nem fog egyetérteni velem. Hiába akar és igyekszik támogatni, hiába örül a sikereimnek, soha nem fogja a teljes szívét átadni annak az érzésnek, hogy a fiát ez teszi boldoggá. Az apja öröksége.
És azt hiszem ezért se meglepő, hogyha eddig komoly nehézséget okozott őt száműzni a kórház falai közül, hazaküldeni pihenni, zuhanyozni, vagy elmenni enni, dolgozni, vagy úgy alapjaiban elszakadni a gipszbe öntött fiától. Azóta viszont, hogy áthoztak az intenzívre – ha ennek még csak egy napja is – még határozottabban köti az ebet a karóhoz, hogy ő aztán el nem mozdul innen. Az más kérdés, hogy a kórház szabályaival ő se dacolhatott, hiába akart.
Kezem abban a pillanatban megállt a levegőben, mikor az ajtó lassacskán kinyílt a szoba túloldalán. Talán jobb is volt így, gyakorlatilag elkönyvelhető lett volna egy újabb takarítás és újabb morgás a kiborult víz miatt, amit akkor se értem volna el, ha derékból kicsavarom magam. Hiába a hosszú kar, ha jó ideje már annak, hogy nem megy vele az ember semmire. Néha be kell látni, jó az, ha van egy anya a láthatáron. Hát akkor nem volt, ellenben a doktornővel.
- Hogy vagyunk? Azt nem tudhatom, hogy Ön, hogy van. Én meg csak merem remélni, hogy jól vagyok, és a kisírt szemei nem annak szólnak, hogy nekem itt befellegzett - a hangom még a pimaszkodó mosolyom ellenére is idegen volt. Rekedt, gyenge, és sokkal mélyebb a megszokottnál. Hiába próbáltam minél kevesebb levegővétellel beszélni, utána is maradt egyfajta fojtogató fulladás és nehézségérzés, a zavaró torokkaparásról nem is beszélve, amit örökösen köszörüléssel igyekeztem valahogy eltűntetni. Kevesebb, mint több sikerrel.
- Köszönöm – hálás tekintettel lestem fel rá, mikor a szívószálat az ajkaim közé csíptem, ugyanakkor magamban némán morogtam és pöröltem, amiért képtelen voltam egyedül megfogni egy poharat, hogy inni tudjak.
Mikor elégnek éreztem, leheletnyit hátrébb húzódtam.
- Ha ad nekem úgy… másfél óra előnyt. Annyi talán elég, hogy valahogy eljussak a bejáratiig... csupa fül vagyok – nem volt más választásom, és azt is be kellett látnom, hogy valamelyest üdébb színfoltja volt a napomnak a doktornő, mint az addigi szigorú, „Ki ha én nem?” orvosfazonok.  Annál is inkább, hiszen az arcára kiülő zavar és kellemetlenség, az egészen setesutának tűnő érdeklődése és a próbálkozásai felvidítottak. Épp csak annyira, hogy ne akarjam temetni magam.
- Nem sűrűn csinált még ilyet, ugye? Mármint… - mutattam az épnek nevezhető kezemmel a doktornőre, majd magamra – face to face egy beteggel. Az intenzív azt hiszem nem a magamfajta „virgonc” betegekkel van tele – azt persze nem tudhattam, hogy mennyit jár-kel más osztályokon, azt pedig főleg nem, hogy a kislányos esetlensége minek volt betudható. Engem mégis vidított, hogy nem a szakállas, szigorú tekintetű pocakos, hernyó szemöldökű doki pöffeszkedett felettem. Csak akkor vettem én is komolyabban a helyzetet, mikor helyet foglalt mellettem, és „csapjunk a lecsóba” módon, ismertette a szomorú, és kevésbé szomorú tényeket. Pár másodpercig csak az arcát fürkésztem és az esetleges kérdéseken törtem a kómából való ébredésem óta folyamatosan sajgó, lüktető és bele-belehasító fejemet. Elvégre ilyenkor ez szokott következni: valami kérdés? Ami pedig csak hamar megérkezett.
A gipszes megjegyzést szóvá se tettem, csak a bizakodó mosolyára fókuszáltam.
- Tehát fizikailag tropa vagyok, a fejem még mindig KO, és akkor még ez is. Szívem szerint egyetlen kérdésem lenne, a dokik ilyenkor úgyis kimerítő válaszokat szoktak adni, de tudom, korai lenne azt kérdezni, hogy „mikor mehetek haza?” – vékony vonallá préselt ajkakkal gondolkodtam tovább – ez jelenteni fog a jövőre nézve bármit is? Tudja, engem nem érdekel, hogy milyen áron, de újra versenyezni akarok. Nyilván ebbe inkább a lábam, kezeim állapota fog beleszólni, vagy a fejemé… de ez az embólia megint egyel több, mint amennyi kellene, hogy legyen, és már nem tudom, hogy mi, mennyit számít a későbbiekben. Ha ez elmúlik – mozgattam meg a magam elé kötött, gipszelt karom ujjait a mellkasam irányába, utalva a furcsán nehézkesen működő tüdőmre – és remélem, hogy tényleg elmúlik, bármiféle szövődménye, vagy fizikai erőkkel, hatásokkal szembemenő problémám adódhat belőle? Elvégre nem krikettezni akarok visszatérni – mert köztudott, hogy a Forma-1, márpedig a jövőre nézve élő szerződésem van oda, hatalmas megterhelésnek teszi ki a testet.
Ezekben a percekben már rég nem az érdekelt, hogy mikor mehetek végre haza? Hanem az, hogy ez a baleset félbe vágja a karrieremet vagy sem?

szószám: 1097 | ⚶

Egy balesetet követő lábadozásnak különböző, ám annál végletekkel telibb fázisai vannak, melynek jelentős „állomását” immáron saját magamon tapasztalhattam. Olyanok, melyek kihozzák az emberben rejtező elesett, törékeny kis lényt. Egy elgyötört gyermeket. Azt, aki gyámoltalan, aki segítségre, oltalmazásra és támogatásra vágyik - olyanra, amit azelőtt inkább kinevetett és elutasított volna. Azt, aki ráébred arra, hogy bármekkora fájdalmat élt már át az addigi életében, a ripityára tört kezéhez, lábához, bordáihoz vagy éppen a vállához és annak fájdalmához semmi nem volt fogható. Gyerekkori csíntevésekből eredő horzsolások, rándulások és ficamok? Mit nekem bármelyik is? Olykor-olykor talán becsúszott valami komolyabb, agyrázkódás esetleg szalagszakadás, elvégre a sportolók útja kifürkészhetetlen. Fizikailag mindig leterhelt voltam, és számos alkalommal tapasztalhattam meg, milyen az ha fáj.
De ez más volt… olyan valami, amit nem tudott elmulasztani egy, kettő vagy akár egy levélnyi pirula. Mintha folyamatosan nyomta volna valami az agyamat, feszítette volna a koponyámat, miközben szúrt, bele-bele nyilallt. Az egész állkapcsom, de még az arcom csontjai is sajogtak bele, ha igazán rákezdett. Ennek nem tudtam igazán parancsolni. Nem voltam a saját testemnek az ura.
Mosolyogva vontam meg a szemöldökömet a doktornő piszmogásán és mozdulatait látva. Nem akartam én ilyen csúnyán, otrombán lebuktatni, de ne csak én érezzem már magam ennyire kiszolgáltatottan!
- Ó, nem kell aggódni, az alatt a másfél óra alatt szerintem a fél osztályt elrendezné, sőt! Minden esetre nem lehet túl kedves ember ez a prof... rajtam aztán nem fogja elbukni azt – a névtábla felé biccentve jegyeztem meg, s az arcának rezdüléseiből próbáltam összerakni a képet, miszerint találkoztam-e az itt létem alatt azzal a bizonyos proffesszorral? Az, ahogy megváltozott a hangja míg őt említette, vagy éppenséggel újra felcsillant a szeme, na nem ám jó értelemben, gyanakvásra adott okot. Láttam, vagy találkoztam itt olyan dokival, aki ennyire rossz hírnevűnek tűnhetett? Igazán unszimpatikusnak? Talán, de nem vehettem biztosra, elvégre korántsem azzal voltam elfoglalva, hogy kivel kell igazán, vagy annál kevésbé szimpatizálnom. Ezen két hét alatt a fájdalom nagyobb úr volt bárminél, mintsem új „barátok” után kutathattam volna a köpenyesek körében. Annyival nagyobb, hogy olykor nem volt az a gyógyszer, ami a segítségemre lett volna. Ha fájt, átkozottul fájt, és szívem szerint harsogva követeltem volna, hogy vágják le, üssenek le, csak szűnjön meg végre.
Viszont volt valami, ami sokkal nagyobb aggodalmakat szült annak tekintetében, hogy mi lesz így velem? A félelem… Ekkoron nem érdekelt, hogy a gerincem majd’ kiszakadt a hátamból az örökös fekvés miatt, vagy pedig sajgott a fenekem, ha ültem. Az se okozott gondot, hogy eltereljem a figyelmemet a lábamat összeeszkábált, elvileg azokban benne lévő, és a csontokat rögzítő csavarokról, melyekre azelőtt minél többet gondoltam, mintha csak életre keltek volna. Szinte hallottam a fejemben, ahogy összecsikordulnak a csontjaimmal. Csak azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha nincs több verseny? És különben is, mi történt? Miért kellett ennek így lennie, hiszen most léptem volna szintet?! Most kerültem volna oda, ahova mindig is vágytam. Az elitek közé… a világ húsz legjobb pilótájának az egyike lehettem volna. Létezik, hogy ezt most fel kell adnom?
Úgy tartják a nagyok, hogy versenyzőnek születni kell, versenyzői vénával és attitűddel kell rendelkezni ahhoz, hogy azzá is válj. Nem elég egy kis tehetség vagy szorgalom, esetleg milliárdos fater a hátad mögött. Átlagon felüli reflexekkel, sporthoz szükséges, annak beállítottságához kellő intelligenciával, fokozott és mindig összpontosító figyelemmel, no meg persze egyfajta fegyelemmel kell rendelkezni. Anélkül csak száguldozik és duhajkodik esztelenül az ember, vagy pedig középszintű pilóta lesz belőle, aki senki nem akar lenni. Ám egyvalami még ezeknél is fontosabb: a versenyzői szellem, melynek erejével letudod győzni magadban a félelmet, ha eszedbe jut, hogy a következő kanyarban akár meg is halhatsz. Nem foglalkozhatsz a sérelmekkel, a balesetekkel. Nem remeghet meg a kezed, nem bizonytalanodhatsz el, máskülönben ajtót mutatnak, és mehetsz amerre látsz. Mert soha nem fogsz győzni. Soha nem tudsz fejlődni, újra és újra szintet lépni. Kitartónak kell lenned, eredmény- és célorientáltnak, mialatt nem vetheted meg a tapasztalást sem, ha rosszra fordulnának a dolgok.
… azt viszont nem tudtam azokban a pillanatokban eldönteni, hogy miféle kitartásra, milyen mérhetetlen akaraterőre kell majd szert tennem ahhoz, hogy csatlakozhassak az élbolyhoz. Legbelül félelem, rettegés, kínlódás marcangolt, de tudtam jól, hogy nem mutathatom egy anyámasszony katonája kölyök képét. És nem csak azoknak akiket ismerek, de az orvosoknak sem. Mintha azzal a saját magam vereségét bizonyítottam volna, nem pedig a harcos szellememet.
Először talán akkor tört el bennem valami, mikor az időintervallumok kerültek szóba.
„Akár egy év is, vagy több.” – éreztem, hogy az arcom megvonaglott, kivált abban a pillanatban, mikor az agyam sérülését, és annak mértékét pedzegette. Hiába, hogy korábban már felvilágosítottak róla, mégis, mintha csak azokban a másodpercekben tudtam volna igazából megérteni. Szinte éreztem, ahogy a vér kifutott az amúgy is holt sápadt arcomból. Nem volt jó szembenézni a tükörképemmel… egy ideje már nem.
- Tehát… voltaképp, még ez a „legkisebb baj”. Mármint, a jövőre való tekintettel – reszketett a hangom. Nem kicsit, ellenben nagyon, és csak az tartotta bennem a lelket, hogy éreztem a támogatását, a jelenlétét. Nem csak egy doki volt a sok közül, aki berúgta maga előtt az ajtót, elmondta a tudnivalókat, hogyan is áll a helyzet, majd távozott.
- Ezt ennyire komolyan még egy doki se mondta. Azért küldték Önt, hogy ne egy marcona vagy hórihorgas dokinak kelljen a rossz hírt közölni, hogy talán vége a jövőmnek? – az ajkam széle megremegett, és jókorát nyeltem mikor közelebb hajolt, és megigazította az orromba aggatott kis kütyüt – akaraterő? Többet sopánkodtam és jajongtam, mint egész életemben idáig! Majdnem kislány módjára bömböltem– nem tudtam visszatartani egy, amúgy egészen szégyenkezőnek tűnő nevetést. Nem voltam büszke az elmúlt hetekben történtekre. Arra, hogy hányszor éreztem magam túlontúl gyengének, erőtlennek. Kétségbe ejtett az, hogy a lábujjamtól egészen a combcsontom tövéig fájt a lábam, mintha folyamatosan egy préselő gépben szorongatták volna szerencsétlent. Idegesített, hogy bárhogy feküdtem csak még több mindenem sajgott és még jobban, vagy pedig kényelmetlen volt. Az pedig végképp nem nyugtatott egyszer se, mikor annyit mondtak: örülj, hogy élsz!... ha tényleg úgy lesz, ahogy jó ideje kinézett a helyzet, úgyis azt fogom majd kívánni: bár ne éltem volna túl!
- Tudja, nem láttam még a röntgenképeket. Eddig csak azt hallottam, hogy mi mennyire szar, mi milyen rossz. De semmit nem láttam még abból, hogy mi van a terminátor jelmezem alatt – hogy miért? Szerintem nem kell többet mondani annál minthogy: anyu tett érte.

szószám: 1036 | ⚶

Annak idején sokat mondogatták nekem, hogy a remény hal meg utoljára… Ez pedig olyan szent, írott és íratlan szabállyá vált az életemben, hogyha volt valami, ami igazán hajtott a céljaim és azok elérése felé, akkor az ez volt. A remény, amely felülírt mindent, ami azzá tett, aki voltam, és aki lenni szerettem volna. Általa alábecsültem és alantas lett a tehetség, a tudás. A fiatalkori sikeréhséget, a harapósságot amivel mindig bizonyítani tudtam a pályán, már szóba se hoztam, ha kérdezték. Az akarás, amivel a fejlődésemet menedzseltem, magával értetődő volt és természetes, de nem hajtó erő, mint azelőtt. Hiszen csak egy dologban reménykedtem, egy valami élt előttem jövőképként: eljutni a Forma1-be. Oda, ahol a legnagyobbak vannak, és ahol a legnagyobb sikerek születnek. És ezt egy időben nem a saját magam nyújtotta kompetenciáktól vártam, annál is inkább a bugyuta kölykök téveszméjével bíztam benne, hogy valaki majd meglátja bennem a tehetséget, a fantáziát és felkarol anélkül, hogy különösebben össze kellene törni magam az ügy érdekében. Mintha ez valaha is így működött volna. Tudvalevő, hogy a Forma1-be nem fogsz eljutni csettintésre. A szamárlétra legaljáról a tetejére? Ugyan már! Úgy, hogy nem járod be a versenyzők százai által kikövezett utat te magad is, a közelébe se kerülhetsz az álomnak. Szorgalom, megfeszített munka, edzés, küzdelem… bizonyítás. Na nem úgy, ha megvan a magad hátországa, vagy egy pénzes apuci, aki részvényese egy csapatnak, vagy pedig meg is tudja venni azt a csapatot, aminek nyilván te magad leszel az egyik pilótája. Ami ugyebár véletlenül se azt jelenti, hogy kellő tehetséged is van hozzá, csupán van a családnak pénze, és egy versenyző alkat gyereke, aki középszerűen elkocsikázgat a mezőnyben.
Az én reményeim pedig ezen a ponton megrekedtek, hiszen bár versenyzői múlttal rendelkező családból származok, az apám halott, és az ő neve se úgy él a köztudatban, mint a legendásoké, hiába volt rendkívüli tehetség. Nem tudott élni vele. Nem volt lehetősége, s mikor már épp, hogy elérte volna, hogy felragyogjon a csillaga az égen, gyors lejtmenet következett, mígnem belehalt a szenvedélyébe. A gyorsaságba. Ideje volt hát ráébrednem arra, hogy hajtanom kell, és legyőzni a saját buta tévképzeteimet. Azokat, melyek tévútra csaltak és elhitették velem, hogy a kevés is elegendő lesz. Nem lett az, hiába is emlegették annyit, hogy egy született tehetség vagyok.
Ám egy ponton ismét korcsosulnia kell az ember tudatának, és belátni, hogy az a bizonyos remény soha nem veszett fejsze nyele, főként nem akkor, ha az életed legnagyobb csatáját vívod. Hiába nem a versenypályán, hanem ott, ahol nincs tapasztalatod. Ott, ahol nem biztos, hogy te fogsz győztesként kikerülni a történetből. Mert esendő vagy és elveszett.
Még ha így is áll, - többek között rosszul a szénám - minden áron bizakodónak kell lennem. Járt nálam a sportigazgató… a volt, és jövendőbeli csapatom csapatfőnöke is, akik pedig hisznek abban, hogyha bele is telik pár hónapba, esetleg évbe, összeszedem magam. "Bérelt" helyem van a F1-ben. Márpedig ők nyilván nem ámítanának a lehetetlennel. Nekik se érdekük.
Arcom kíváncsian rezdült, mielőtt nagy kínkeservek közepette bevallotta volna, mi is áll a jelenlétének hátterében. Elhúzott szájjal biccentettem, elvégre megközelítően olyan komolynak tűnt a helyzet, mint egy vakbélgyulladás. Végül a szegényes mosolyom is megmutatkozott.
- Ez most gondolom jól esett – láttam rajta, hogy valakinek el akarta mondani, és habár bárki lehetett volna az, nyilvánvalóan úgy érezte, hogy az érintettnek tartozik magyarázattal – ha annyira zavarná a dolog, vagy nagy baj lenne, hogy ide rendeltél, visszadugna a kis magánzárkámba nem? Miből tartana visszagurítani? – botor döntés volt megvonni a vállam, egy pillanatra még a szó is belém szorult, s kelletlenül fújtam ki süvítőn a levegőt – erről mindig megfeledkezek – utaltam az érintett testtájamra és annak sajgó környékére. Valamiért kizárólag a lábamra és a kezeimre koncentráltam, ha a sérülésekről, törésekről volt szó. Nyilván azok használatának korlátozottsága miatt, amit elsínylettem hetek óta nyakig gipszben.
Furcsa teremtés volt a doktornő. Fiatal, lelkes és kicsit talán szertelen, amiből mintha igyekezett volna minél kevesebbet mutatni. Olyan, mint aki szerette volna magán tartani a szigorú és komoly orvos maszkot, pedig időről-időről sikerült elcsípnem egy aprócska csillanást a szemében, vagy pedig egy mozdulatkezdeményt, ami nyilván nem úgy végződött volna, ahogy... Nem voltam benne biztos, hogy mi feszélyezte őt igazán? Az, hogy közel egy korúak lehettünk? Bár a tudásából és abból kiindulva, hogy ott villogott a mellén az a bizonyos „Dr.” táblácska, néhány évvel az ő javára billent a mérleg nyelve, de gyaníthatóan ugyan úgy a húszas éveiben járt. Persze az sem kizárt, hogy talán tényleg túlságosan „élő” voltam azokhoz mérten, akikhez hozzászokott az osztályon.
- Na persze, azt már én is megállapítottam, hogy valószínűleg a lábam és a kezem eltört, ha már gipszben vannak, szóval nem azért kérdezem mert ennyire odavágtam a fejem. De valahol teljesen hülye vagyok a kérdésben, mert részletekbe menően még nem vázolta fel senki a helyzetemet. Nyilván egyfajta kegyelemből, természetesen – ismertem az anyámat, akinek húsz éves fejjel is a kicsi fia voltam. És valahol sejtettem, hogy így lesz ez még további húsz év múlva is. Valami örök. Ujjal mutogatni természetesen nem szép dolog, de éreztem, hogy a nagy titkolózások hátterében ő állt, hiszen óvni akart a felesleges pániktól. Vagy attól, hogy azonnal elkezdjem temetni a karrieremet.
Szent meggyőződésem volt abban a pillanatban ahogy a doktornő belefeledkezett a részletekbe, hogy nem kellett volna még rákérdeznem. Kékjeim kiábrándultan követték az ujját a gipsz mentén, át a másik kezemre, ahol a kevésbé káros pontra mutatott. Normális esetben ez is épp elég nagy probléma lett volna, hiszen meggátol az írásban, abban, hogy rendesen megtudj fogni akár egy telefont… de akkor úgy tűnt, hogy tényleg az a repedés az, ami az összes többi, roncsos állapotban lévő testtájam legelenyészőbb pontja.
A kontaktot a külvilágra egy bő perc erejéig akkor veszítettem el, mikor a lábam állapotát részletezte, s annak a bizonyos fémlemeznek a gondolata egyfajta súlyos, mázsás kőként nehezedett a mellkasomra. Máson se járt az agyam: hogy a megveszekedett jó istenbe fogok én visszaülni így egy versenyautóba?
A nevetése és a felhozott reptéri incidens jobb kedvre derített, és vele nevettem. Azt nem mondom, hogy valóban jóízű és őszinte volt, de több a semminél.
- De, az volt. Amióta itt vagyok nem nevettem, szóval… viszont akkor azt hiszem, hogy bőven lesz mit „kipihennem”, és a hozzáértőknek egyenesbe hozni, ha ismét versenyezni szeretnék majd - „a remény hal meg utoljára!” Harsogtam magamban közben, és a sporttörténelem egy-két neves alakját idéztem fel magamban, és azok szerencsétlenségét. Azt, hogy miként szenvedtek el kis híján halálos kimenetelű balesetet, majd ültek vissza a volán mögé. Lauda…Kubica. Mind-mind példakép, s bár nem ilyen módon szerettem volna begurulni a sporttörténelembe, de ha így is, hát ott szeretnék majd lenni.
Kíváncsian időztem el az arcán, barna íriszeinek őszintén érdeklődő, de játékos csillogásában. Nem voltam benne biztos, hogy ezt a pár kérdést bármelyik orvos feltette volna. Hogy miért? Mert nem érdekelte volna őket. Nem azért voltam bent a kórházban, hogy a lelkemet ápolgassák és a kifürkészhetetlen életutamat igyekezzenek megfejteni.
- Nem. És szerintem sok ember, aki azt mondja, hogy valakinek a tiszteletére viszi tovább akár a hagyományt, vagy annak az illetőnek a szenvedélyét, hobbiját, hazudik vagy álszent. Ebbe születtem bele. A versenyző életfelfogásba. Tíz éves koromig hétvégenként apuval jártam versenyekre. Lehet, hogy csak nézőként vagy hozzátartozóként, de ott voltam. Közel mindenhez. Iskola után pedig én magam jártam le a gokart pályára. „A véremben van.” Ezt mondták a barátai, ismerősei, mikor láttak a gokartban ülni… - görbült mosolyra az ajkam, s jókora levegővétellel, majd egy kis szünettel kíméltem meg a tüdőmet – nem apámnak és az ő emlékének versenyzek. Hanem saját magamnak. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy nem én választottam ezt a sportot, hanem a sport engem. Imádom a gyorsaságot. Azt az érzést, amit egy ilyen formaautóban érzek… ez éltet. És félek, hogy most elvesztem azt, ami az elmúlt húsz évemet jelentette, és ami a jövőm lenne. Jövőre debütáltam volna a Forma1-ben… eddig jutottam, és most így nézek ki. A lábaimnak annyi, a fejem beakar szakadni napok óta. És nem látom ennek az egésznek a végét.

szószám: 1301 | ⚶

Az élet bizonyos területein, koromhoz hűen még olyan tapasztalatlan voltam és olyan bizonytalan, mint azok a kölyökkutyák akiket elválasztanak az anyjuktól – többségiben hamarabb, mint szabad lenne – s egy új életben, új területen, hatalmas emberek- és javarészt idegesítően visítozó, mindenüket vadul tépdeső és cincáló kisgyerekek között kell megállniuk a helyüket. Pont, ahogy nekik hozzá kell szokniuk az új szagokhoz és helyekhez, a különbözőféle bánásmódokhoz és másféle ételekhez, mint amit addig kínáltak nekik, úgy nekem is el kellett fogadnom azt, hogy vannak – és lesznek is - számomra sokkal kellemetlenebb, kényelmetlenebb helyzetek annál, mint amit azaddig ismerhettem. A kórház pont olyan volt. Rideg, idegen. Ha meg is kaptam azt, amire szükségem volt, ha kiemelt figyelmet is szenteltek nekem és első osztályú bánásmódot a sportág fenegyerekeinek kijáró, de soha oda nem adott hírnevem révén, én mégis utáltam. Tapasztalatlan mégse voltam, hiszen évekkel korábban, még ha csepp kisgyerek is voltam akkoriban, volt már szerencsém ilyen-olyan módon a kelleténél többet látni belőle.
Tíz voltam, amikor apu a versenypályán eldobta az autóját. Tragikus baleset volt, és ugyan ilyen tragikus hirtelenséggel hagyott itt mindannyiunkat… mégis, hiába tört ripityára szinte minden csontja, hiába küzdöttek az életéért a mentősök míg a legközelebbi kórházba száguldoztak vele, ő kitartott addig – még ha nehezen is - amíg anyu és én be nem értünk hozzá. Mintha az utolsó csepp erejével is azért küzdött volna, hogy ott legyen vele az a két személy a történetének legvégén, aki a világot jelentette számára. Nem akart idegen emberek között, és azok lesajnáló tekintetének bűvkörében távozni, ebben biztos voltam.
Engem mégse engedtek be hozzá… „Ülj le itt fiam!" „Csak… csak maradj itt, mindjárt jön hozzád valaki!” „Robert bácsi veled van.” „Talán kimehetnénk sétálni egyet, mit szólsz?” – idegen, vagy ritkán látott arcok próbáltak pátyolgatni és oltalmazni, terelni a figyelmemet arról, ami akkor már vészesen közeledett. Ők tudták. Mindenki tudta. Mégis óvni akartak és védeni az elkerülhetetlentől.
Orvosok, nővérek felváltva rohantak el mellettem. Az ajtó olykor-olykor visszacsapott és résnyire kinyílt, én pedig ha sokat nem is láttam a bent történtekből, de valamicskét mégis kitudtam venni a sürgölődő köpenyesek rejtekében zokogó édesanyám alakjából, ahogy rettegve, félve próbálta megfogni apám összeégett, vastag kötésbe pólyált kezét. Ez volt az utolsó képem az apámról. Az összeégett arca és teste, a rémálmaimban hosszú-hosszú éveken át visszatért, és talán soha nem is fog a feledésbe merülni, hiába is éreztem úgy, hogy az első győzelmem alkalmával eltudtam őt engedni. Az emberi elme talán soha nem felejt, s haláláig kísérik az olyan nagy traumák, mint amilyen számomra az apám utolsó percei voltak.
Ugyan volt tapasztalatom a kórházakkal kapcsolatban, de ha személyes is volt, ha meg is határozta az életemet, olyan mértékű mégse, mintha engem ápoltak-és kezeltek volna. Épp ezért nem lehettem biztos abban, hogy miféle szabályokhoz, és mekkora mértékű munkához volt kötve az, hogy ide-oda, osztályról osztályra mozgassanak egy fekvő beteget. Talán emiatt is lehetett botor és kicsit tudatlan a megfogalmazásom, és vele együtt a meglátásom is.
- Akkor a professzor is hasonló azokhoz, mint akik a versenyzők körül tevékenykednek, és a hátukra veszik egy-egy konstrukció tervezését, előkészületeit és megvalósítását. Hideg fejjel kell őket kezelni, és nem magunkra venni az esetleges szidásokat, vagy kellemetlen megjegyzéseket – mondani könnyű volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek tudatában kezeltem én is egy-egy makacs, akaratos mérnököt vagy hozzáértő szerelőt. Eleinte mindent a szívemre vettem, és mindent a személyem ellen irányulónak gondoltam, ami nem meglepő, hiszen tízen pár éves vejjel, hogy a fenébe ne rettenne meg egy gyerek, ha haragosabban szól hozzá egy idősebb? A Carlinnál viszont felnőttem a feladathoz, hogy elviseljem a szitkozódásukat, és ne vegyem fel azt, ha valamiért azonnal ugranak, és morognak. Hiszen ők is csak a szabályokat követték, és ők is emberek, akik hibáztak, ha úgy jött ki a lépés… ez pedig dühítette őket, ami nem csoda, hiszen minden hibának hatalmas büntetés lehetett volna a vége.
Pár másodpercig a lehunyt szemeim előtt villódzó csillagokkal voltam elfoglalva, mire sóhajtva-fújva engedtem ki az addig bent tartott levegőt – ugyan… inkább valami méterszer méteres táblára írd ki valahova, hogy ne vonogassam a vállamat, mert ez lesz a vége – túl sok volt, annál inkább pedig elég a fájdalomcsillapítókból, amit heteken át jókora dózisban pumpáltak belém, nem ok nélkül, teszem hozzá. Addigra viszont eljutottam arra a szintre, mikor képes voltam elviselni a fájdalmat, már amennyiben az nem vált elviselhetetlenné. Márpedig a fejem olykor megkövetelte a fokozott bánásmódot és „agyzsibbasztást”, máskülönben képes voltam a saját, és mások halálát kívánni miatta.
- Ezt az anyámnak is mondja el, kérem – mert szentül hittem, hogy ő soha az életben nem fogja úgy gondolni, hogy elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy képes legyek efféle tragédiákat elviselni, vagy önállóan döntéseket hozni. És talán igaza is volt, hiszen, ha valaki kerek-perec kijelentette volna, hogy az utóbb történtekkel minden esélye elszállt annak, hogy én egyszer nagy név legyek a Formula szériában, talán saját magam ástam volna meg a síromat. Törött tagokkal, vagy anélkül. Viszont így volt miben bíznom, és volt még miben reménykednem. Márpedig ezt nem akartam elengedni magamtól. A lehetőségét annak, hogy még rendbe jöhetek.
Hittem neki. Elhittem, hogy megfelelő team munkálkodott a kórház falai között, és elég megfelelőek voltak ahhoz, hogy engem újra lábra állítsanak majd, és visszaültessenek egy versenyautóba. Hittem a szaktudásukban úgy, mint az addig körülöttem tevékenykedő, az én jóllétemért fáradozó orvosokéban. És hittem magamban. Az akaratomban, a kitartásomban, az erőmben. Mind abban, ami addig mellettem volt és átsegített a nehézségeken, és ami olyanná tett, aki húsz éves fejjel már teljes vállszélességgel büszkén mesélhetett magáról. Az álmaim, a terveim, az életem még mindig, és megmásíthatatlanul a versenyzésről szóltak. S ennek nem akartam, képtelen lettem volna alább adni.
- Tudom jól, hogy nem lesz egyszerű, viszont annál nehezebb a felépülés. Mint ahogy azt is tudom, hogy sokszor lesznek mélypontok, de… innen szép győzni nem? Főleg amikor legyezgetik a kis egómat a dokik, hogy miféle csodaszámba vehető emberi lény vagyok, aki hiába törte kezét-lábát, hiába temették és siratták, mégis… - mosolyogva sütöttem le a szemem, majd kerestem meg a tekintetét újra - … mégis messze jobb állapotban vagyok, mint amilyenben lennem kellene.
Nem büszke voltam, hanem szerencsés. Szerencsés, hogy túléltem és, hogy volt még lehetőségem álmokból várat építeni. Ám annál inkább hálás, hiszen számos külső dolognak kellett összejönnie ahhoz, hogy életben lehessek. Többek között egy jó néhány évvel az előtti balesetnek, aminek következményeképpen bevezették az én életemet is megmentő glóriát. És talán a csillagok is megfelelő állást mutattak a becsapódás pillanatában.
A csipogó hangja fojtotta belénk a szót. Türelmesen vártam, míg megtalálta a kis műszert, majd felvázolta az éppen történteket, amire újabb, jókedvű vigyorral feleltem.
- Menjen csak – aprót biccentettem az ajtó felé – Köszönöm, hogy elmondta, és nem köntörfalazott. Azt pedig remélem, hogy többet töltekezik az efféle esetekből, mint a professzor szidalmaiból: valaki életben marad, pedig a fizika törvényei szerint halottnak kellene lennie, másutt pedig életeket segíthet a világra. Nem kis kiváltság ezeknek a részese lenni, úgyhogy… inkább örömében sírjon, doktornő!
Tagadhatlanul hálás voltam neki. Azért, hogy elmondta azt, amit mások megtagadtak tőlem, pedig hiába is, jogom volt tudni. És azért, hogy abban a bő fél, háromnegyed órában volt valaki, aki végre valahára mosolyra fakasztott…  

szószám: 1164 | ⚶