Úgy tartják, hogy az újév közeledtével nem árt minden rosszat kisöpörni az életünkből. Elengedni a sérelmeket és a haragot, annak érdekében, hogy békésebb legyen a következő évünk. Nos, nekem egyébként nem szokásom csak úgy megharagudni, vagy hát netán mégis, akkor nem tart hosszú ideig. Így eddig nem is nagyon értettem mit kéne elengednem? De, talán nem telt bele túl sok időbe, hogy eszembe jusson egy bizonyos személy és egy bizonyos eset. Igazából két kirívó eset is kapcsolódik ugyanahhoz a személyhez, de az egyiket már éppen kezdtem megbocsájtani neki, mikor jött a másik.
Becsapott! Becsapással akarta helyrehozni az egészet. Ennél rosszabbul nem is cselekedhetett volna. Persze az is lehet, hogy csak én reagálom túl. Az első iránti haragomat, ami még a halloweeni bulin történt, teljesen jogosnak érzem! Hiszen, lehet, hogy én kezdtem az egészet, de kettőnk közül ő volt az, aki ki is használta a helyzetet. Persze, az elején nagyon dühös lettem rá – ki ne lenne az, az én helyemben? -, de utána valahogy kezdtem megenyhülni felé, ahogy láttam rajta, hogy igyekszik javítani a dolgot. De az már több a soknál, hogy azt hazudta nekem, hogy lesérült, csak azért, hogy én ápolgassam otthon. Én hülye meg bele is mentem a lelkiismeretességem miatt. Kár, hogy idő előtt lebukott. Talán itt most dühösebbnek is éreztem magam, mint az első esetnél, hiszen, az egy dolog, hogy részegen kihasznál, de hogy józanul is erre megy ki az egész, az már felháborító!
Magam sem tudom, hogy miért kaptam fel a vizet a vártnál jobban. Hiszen más esetben simán tovább lép ezen az ember és azt mondja, hogy legközelebb már okosabb lesz, nem? Egyébként is csak a karácsonyi szellem miatt voltam vele jófej, szóval ideje lenne már lenyugodnom és elfelejtenem! Vagy most már ideje lenne tényleg eltörnöm a lábát, hogy jobban érezzem magam? Nem, majd a karma megoldja, ilyenre még gondolni sem szabad!
Azt hiszem, van egy olyan hiedelem is, hogy amilyen lesz az első napod az évből, olyan lesz a többi is. Szóval, ha én most itt morgolódok, vagy rágódok valamin, akkor az egész évem erről fog szólni, igaz? Le kéne tudnom mihamarabb talán… De mégis milyen módon bocsássak meg neki? Akkor azt hiszi még a végén, hogy tovább hülyíthet. De már mindjárt elseje, szóval legalább egy üzit írnom kéne neki. A gondolkodásom közben meg is nyitom az ő névjegyét, majd le is teszem tálcára, majd megint visszanyitom. Addig meddig játszom el ezt, míg véletlenül rá nem nyomok a hívás gombra. Kikerekedett szemekkel igyekszem is nyomkodni a piros gombot, de az valamiért nem hajlandó szót fogadni nekem. – Komolyan most akarsz lefagyni?! – nézek kétségbeesetten a képernyőre, majd hallgatódzni kezdek. Mintha kívülről csöngene valami…

Azóta, hogy felkeltem csak a telefonomat bámulom. Egészen pontosan egy dolgot. Fel kéne hívnom, de nem merem… Megint jól elcsesztem az egészet. A buli óta csak Ericen jár az agyam. Illetve ez így nem pontos, az elején én is nehezen hittem el, hogy mi így fiúkként bármilyen kapcsolatot kialakíthatnánk, de végül mégis megtetszett a srác. Pontosabban én már rég összejöttem volna a kis törpével, ha hagyta volna magát. Megértem, dühös volt az első alkalom után, én meg állandóan ott lihegtem a nyakában, hogy akkor hogyan tovább. Még talán be is adta volna nekem a derekát, ha nem lettem volna annyira barom, hogy a síelésből visszaérve eljátszom itt a beteget. Elsőre jó ötletnek tűnt. Közel kerültem volna hozzá, felfogta volna, hogy nincs ebben semmi nagy dolog, hogy ő és én így vagyunk. De idő előtt rájött, hogy csak füllentek. Ez sajnos nagy baki volt és megint dühös lett. Éppen akkor, amikor már alakulni látszott valami!
Így röviden megint bebuktam. Talán önzőség az, hogy magamnak akarom, de ez olyan más, mint a lányoknál. Ők kellettek, mert csak. Eric totálisan különbözik tőlük és lehet, hogy pont ez fogott meg benne. De mindegy is mi volt az, ha egyszer nem jön össze. Síelés közben is ezért akartam visszatérni a csajozáshoz, de nem ment. Nem úgy, mint régen.
Ezért is ostromoltam tovább a fiút, mikor visszatértem. Az sem jött össze. Most pedig napok óta nézegetem a kontaktjaim között, hogy fel kéne hívnom. Vagy legalábbis egy üzenetet írnom neki. Már vagy milliószor próbáltam bocsánatot kérni tőle, de nem hiszem, hogy az elég volt. Most viszont szilveszter van, egy jó lehetőség lenne rácsörögni, de inkább nem. Nem tudom, hogy a félelem beszél belőlem, vagy esetleg kivételesen tényleg foglalkozok mások érzéseivel és szeretném, ha egyedül maradna és megnyugodna. Utóbbi azonban nem nagyon jellemző rám, így ezzel magyarázom azt is, hogy a sok szenvedés után, amit levágtam otthon, inkább csak elmentem a fiúhoz, egy üveg pezsgővel a kezemben. Ha kidob, lesz mibe fojtanom a bánatomat legalább.
Már rég itt állok az ajtaja előtt, de a kopogással még várok egy kis ideig, míg felkészülök a monológomra, amivel majd mindent bevallok neki és ismét a megbocsájtásáért fogok esedezni. Ilyet se sűrűn csinálok. Mikor viszont végre jelezném, hogy itt vagyok, megcsörren a telefonom. Döbbenve látom, hogy ki hív, de azért felveszem. – Ah, Eric? – szólok bele kissé zavartan. – Izé… ki tudnád nyitni az ajtót? Eskü nem fogok sokáig zavarni. – Kivéve, ha valami csoda történt és esetleg megengedi nekem, hogy maradjak. Hálát adnék az új év szellemének akkor, hogy adott nekem még egy esélyt vele.