Az a helyzet az iskolai hierarchiákkal, hogy csak ott létezik, ahol elég számottevő különbségek adódnak statisztikai minőségben a különböző csoportok között. Mindenki tudja, hogy így kell működnie a dolgoknak, van egy vezető, az igazi Alfa, a sleppje, és aztán mindenki más, nem annyira erő, mintsem az alapján besorolva, egyetlen tweettel mennyire tudná tönkretenni az életedet. Befolyás. Mert csak az számít. Ha egy átlagos tinisorozatot vagy filmet veszünk alapul, ott a hierarchia csúcsát általában a „gazdag srácok” teszik ki, akik megengedhetik maguknak, hogy két hetente óriási partit tartsanak valamelyiküknél, mert a szülők épp üzleti úton vannak vagy Tahitin, olyat, amiről aztán egészen a következő partiig szól a dráma és a pletyka. A filmek alapján elég nagy átfedés akad a pompomlányok és a focisták, valamint a gazdagok csoportjai között – és ők a csúcs. A valóság persze egy kicsit más. Akkor pedig főleg más, ha olyan magániskolába jársz, mint a Trevor Day Upper School – itt mindenki befolyásos. Talán nem gazdag, az meglehet, elég sokan akadnak itt ösztöndíjjal, de ők is értenek valamihez, különben nem lennének itt. A legtöbben ráadásul egyenesen a Lower Schoolból érkeztek ide, szóval aligha ismeretlenek egymásnak. Én új vagyok, mivel anya még csak most ment hozzá Ralph-hoz és költöztünk véglegesen hozzá; eddig a The Anderson Schoolba jártam, és a tervek szerint a Stuyvesant egyetemi előkészítőbe jártam volna, de anyám és az egyik ágyból a másikba ugrálása szabotálta a terveimet. „Olyan sokáig tartana az új lakásunkból eljutnod Tribecáig! És képzeld el, milyen veszélyes is! Ha télen korán sötétedik, te pedig a különóráidról jönnél vissza, egyedül… Tudod, hogy nem mindig tudnék érted menni, a Central Park pedig veszélyes egy Upper East Side-i lánynak!” Tudtam én, hogy arra nem számíthatok, hogy eljöjjön értem; vagy buliból jönne haza, vagy oda tartana. Egyébként pedig imádta hangsúlyozni, hogy elért a csúcsra: Upper East Side. Úgyhogy itt vagyok, és próbálok ellavírozni, de cseppet sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a hierarchia csúcsán nem áll senki. Mármint, ha az erőviszonyokat elengedjük, akkor ki állhatna politikailag az élre? A sportolók? Ahhoz túl sok a különóra. Az okos srácok? Ugyan, őket nem érdekli az ilyesmi. Reménykednek, hogy kihúzzák majd a középiskola végéig anélkül, hogy bárki fel akarná őket falni vagy meggatyázni (mert pénz ide vagy oda, ez akkor is megtörténik), úgy sietnek végig a folyosókon, mint őzike az avar mélyén, és minden gyanús zajra megmerevednek. A színház-csoport? Belegondolni is nevetséges. A füvesek? Ők azt se tudják, milyen év van. A bandázó rosszak? Ők legfeljebb az iskola oldalát támasztják. Lényeg a lényeg: itt nincs hierarchia rangsor. Vákuum van ott, ahol egy vezető alaknak kellene lennie;ami nem feltétlenül rossz. Egy beilleszkedni próbálónak, mint én, viszont megnehezíti a helyzetét. Szerencsére van egy anyám, aki helyettem is eldönti az ilyeneket – jószerivel a Trevor Day pamfletjével együtt nyomta a kezembe a Maxime-ot, ahol ott virított Kim Kardashian szuperhíre („Ki lesz az új West? Lapozz a tizenhatodik oldalra!) alatt egy családi fotó négy alakról: „Megvan, hová járnak majd a Marquina-gyerekek!” New York már csak olyan hely, hogy akarva-akaratlanul sztárokba és a rokonaikba futsz bele. Fogamam sem volt, anya miért épp Őt nézte ki;bár lehet némi köze ahhoz, hogy egy időben igencsak oda volt a teniszért;pontosabba, azért volt oda, ha egy bizonyos valaki játszott ott. Ez önmagában egyáltalán nem fura, mindig akadnak „szerelmei”, akiket megszállottan néz mindenhol és mindenben, szinte vallásszerűen, nagyjából négy hónapig, aztán talál valaki mást. A valódi párjait sem kezeli másként. Az ő rajongása ezesetben addig terjedt, hogy valahogy kicsikarja az igazgatóhelyettesből Isabel felvett óráit;és természetesen a nagy részében osztoznom kellett. Így cseppet sem lepett meg, mikor a bioszlabor küszöbét átlépve Ő ott ült az egyik padban. Kivételesen egyedül; ritkán lehetett így elkapni. Legalábbis eddig akárhányszor láttam a folyosón vagy a teremben, mindig voltak körülötte; most viszont egyik lányt se láttam azok közül, akikkel lógni szokott. Azaz itt volt az ideje mozgásba lendíteni a tervet. Megint. Sajnos viszont nem én voltam az egyetlen, aki szemet vetett a laborasztal melletti üres székre. Egy srác, talán valami Neil, suhant el mellettem az ajtóban, láthatólag sokkal inkább egy alsó testrészétől vezetve, mint én. De engem is kemény fából faragtak, és nem hagyom, hogy az utamba álljon; a földön ott hevert a csontváz egyik karja, valószínűleg az előző tanulócsoport hagyta így szétesni szegényt. Úgyhogy feltűnés nélkül belerúgtam, Neil lába beakadt a sing- és az orsócsont közé, és jókorát taknyolt hátrafelé. – Úúú, ez fájhatott – emelem a számhoz a kezem, arcomon valódi aggodalom tükröződik. Vagy úgy látszik. – Jól vagy? – Segítő kezet nyújtok ugyan felé, de közben már meg is kerülöm, hogy letegyem a popóm a székre. Innen már senki sem állíthat fel. Neil végül talpra kászálódik, én pedig láthatóan még mindig aggodalmasan csóválom a fejem, ahogy a táskám a padra teszem, és előkotrom belőle a vizemet. Látszólag abba kortyolgatok, miközben észrevételezem, hogy Isabel Marquina a telefonján épp nem üzenget, hanem valamiféle barátok ellen játszható kvízjátékkal babrál. És már majdnem letelt az ideje, hogy megmondja, melyik híres filozófus mondta ezt: "Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd." – Friedrich Nietzsche – mondom, immár felé fordulva. Már majdnem letelt az idő, így veszem annyira a bátorságot, hogy helyette nyomjam meg a megfelelő választ, ami rövid idő múlva kiderül, hogy helyes. – Olyan, mint egy nem túl szexi német vámpír. Sokat hisztizik és folyton agonizál, hogy nincs Isten. – És nincs természetesebb dolog, mint tizennégy évesen Nietzschéről diskurálni. Végül elmosolyodom és a lány felé nyújtom a kezem. Ahogy egy Nietzsche-fanhoz illik. – Genevieve Sossa, de mindenki csak Jennie-nek hív. Remélem, nem haragszol, hogy ide ültem. Szeretek közelebb lenni a táblához.
Egy normális tizenéves életében a legfontosabb dolog általában az, hogy reggelente krízishelyzetet hirdet, amiért nincs mit felvennie, vagy mert az arcbőre épp úgy döntött, hogy épp kivirágzik, amikor kiselőadást kell tartania valamelyik óráján. Tinédzsernek lenni nyilván nem egyszerű, de ha a szüleinknek is sikerült valahogyan túlélnie, akkor idővel számunkra is könnyebb lesz és nem fogjuk majd a világunkat sújtó tehernek tekinteni a gimiben eltöltött napokat. Nem mintha a szokásos, átlagos amerikai filmekből ismert középiskolások életét kellene élnem és nem csak azért, mert apám híres. Sokkal inkább, mert az Upper East Side egy olyan iskolája jutott nekem, meg a húgomnak is, ahol a tanulók fele legalább olyan helyzetben van, mint én. Mindenkinek híresek valamilyen értelemben a szülei, a különbség csak az, hogy az élet mely területéről van szó. Sport, üzlet, filmipar, a lista gyakorlatilag végtelen. Sosem jártam még szülői értekezleten, mert az utolsó dolog lenne, amire hajlandó lenné beülni és mivel az iskola színjátszó köréhez sincs túl sok közöm, az előadásokat sem látogatom különösebb intenzitással... Mindenesetre egyszer szívesen megnéznék egy termet tele iskolánk diákjainak szüleivel. Vajon ott is hasonló csoportosulások alakulnának ki, mint az ebédlőben a hosszú szünetben? Nem hiszek benne, hogy a tinédzserkorban meglévő tudás olyan könnyedén megkopna, ha összeereszteném a szüleimet az osztálytársaim őseivel, bizonyára ki tudnák szúrni maguknak az azonos nagyságrendű vagyonnal, vagy érdeklődési körrel rendelkező társaikat. Legalábbis, ha én elég könnyen megmondom valakiről, hogy mennyire elkötelezett a sport iránt, akkor az apámnak sem jelenthet ez gondot. Na nem mintha neki érdekében állna, hogy különösebben válogasson az ismerősei között, kifejezetten nyitott ember, aki könnyedén teremt közös hangot másokkal, de tudja, hogy melyik kapcsolatát tudja majd hasznosítani a jövőben. Minél inkább beletörődik, hogy visszavonul a hivatásos versenyzéstől, annál inkább arra koncentrál, hogy jó üzleti kapcsolatokkal rendelkezzen, amit csodálok benne. Sok éven át egy dolog tette ki az életét, az pedig a tenisz volt. Nem mintha egyik napról a másikra hagyta volna abba, vagy örökre elrakta volna a szekrénybe az ütőt - sokat jár barátságos meccsekre az ismerőseivel és néha engem is magával tud rángatni, amikor nem kell a saját edzésemre, vagy épp a tanulásra koncentrálnom. Ami valljuk be sokkal inkább része a mindennapjaimnak, mint az, hogy a bőröm miatt aggódjam - amit a kozmetikusom gyakorlatilag tökéletesen karbantart -, vagy azon izguljak, hogy tudok-e majd új outfitet megvillantani, a gardróbom tartalmából, ami szinte hetente változik. Helyette stresszelhetem magam azon, hogy az okos órám megfelelően rögzítette-e, hogy mennyit aludtam, vagy azzal kell-e kezdenem az iskola utáni edzésemet, hogy újfent az edző hegyi beszédét hallgatom átöltözés közben, amiért túl sokáig voltam fent a tanulás miatt és nyugtalanul aludtam. Mégis, ha abba kellene hagynom - ami pár éven belül úgyis bekövetkezik -, nem menne olyan könnyedén, mint apának, akinek volt ideje felkészülni rá. Kitalálhatnám, hogy mivel is akarok foglalkozni a gimi után, hová kellene egyetemre mennem és még azt is kiválaszthatnám, hogy melyik tárgyra feküdjek rá különösen, csak hogy biztos könnyen menjen a felvételi. De a helyzet az, hogy ilyen fiatalon a döntés még nem olyan egyszerű. Különben is elég évem van még hátra a gimiből ahhoz, hogy majd a végére sikerüljön kitalálnom valamit. Senki nem akar ennyi idősen azzal foglalkozni, hogy mi lesz belőle, ha ténylegesen felnőtt. Kicsit sem az előnyömre, ahelyett, hogy esetleg átnézném a múltórai anyagot bioszból, helyette inkább rossz szokásomhoz híven a telefonomat nyomogatom. Habár ezúttal nem üzenetek sorával bombázom a barátnőimet, hanem valami unalomból letöltött teljesen random, de meglehetősen addiktív kvízjátékot nyomogatok. Ami, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen tekinthető egyfajta felfrissítésének a már meglévő tudást illetően. A probléma valójában abból adódik, hogy olyan kérdés ugrik fel, amire nem tudom a választ, pedig kifejezetten szerencsés lenne, ha pontot tudnék szerezni. Oda sem figyelek igazán arra, hogy mi folyik a teremben, már épp kezdeném magam felbosszantani a tényen, hogy természetesen ilyenkor egy darab segítség sem áll a rendelkezésemre, amikor meghallom a választ a szomszéd székről. Ahelyett azonban, hogy megfogadnám a választ, a már telefonom képernyőjéhez érő kéz gazdája felé fordítom a fejem, finoman felvont szemöldökökkel és kérdő pillantással társítva. - Milyen jól ismered... - Finom mosoly jelenik meg a szám szélében, mert ha tippelnem kellene, hogy a teremben ülők közül melyik csoporttársunk tudta volna még a választ a kérdésre száz százalékra, valószínűleg egy kezemen meg tudnám számolni őket - és még akkor sem kellene nagyon erőlködnöm. Lezárom a telefonomat, amit a padra teszek, hogy a felém nyújtott kézért tudjak nyúlni és finoman meg is rázhassam azt. - Isabel Marquina. - A mosolyom ezúttal szélesebb lesz, őszinte érdeklődéssel pillantok a szemeibe. - Örvendek, Jennie. - Elengedem a kezét, aztán a táskám után nyúlok, hogy előhúzzam belőle a megfelelő füzetet. - Egyáltalán nem haragszom. Maximum Neil fog rád csúnyán nézni, amiért a héten nem kapja meg a lehetőséget, hogy ötvenöt percen át próbáljon befűzni, hogy nézzem meg egy meccsét. - Elhúzom a szám és a fintorral az arcomon csinálok úgy, mintha hirtelen kirázna a hideg. - Nem volt még soha közös óránk, igaz? - Nyilván nem volt, hiszen akkor nem most mutatkoztunk volna be, de még csak arra sem emlékszem, hogy korábban láttuk volna egymást.
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Valahol elég gáznak éreztem az egész helyzetet; követem anya utasítását, hogy kivel barátkozzam, mikor és hol, mintha valami szociális fóbiás kölyök volnék, akivel senki sem akar várat építeni a homokozóban. Ez nincs így; igazság szerint nagyon könnyen ismerkedem, csak legtöbbször semmi kedvem nincs hozzá. Mármint, megteszem, mert minden sokkal könnyebb, ha vannak ismerőseim, de ez a benyalizás nem az én asztalom. Nincs szükségem Isabel Marquina barátságára; nincs vele bajom, biztos aranyos lány, de nem rí ki különösebben a tömegből. Ebben az iskolában nem. Valószínűleg aggasztania kellene, hogy anyának tetszett az apja, aztán most meg a lányt akarja rám tukmálni, de az én anyám… Nos, maradjunk annyiban, nem egy átlagos anyuka. És ez a legkevésbé fura dolog, amit valaha tett. De itt vagyok. Hogy miért? Kötelességtudatból? Talán. Egyszerűbb megtenni, amit anya kér, mint vitába szállni vele teljesen feleslegesen. Úgyhogy felöltöm magamra az álcát, mosolygok, és elindítom a Hogyan szerezzünk (látszólag) életre szóló barátot tíz nap alatt? hadműveletet. – Így éltem ki a lázadó korszakomat. Tudod, eddig katolikus suliba jártam, és semmi sem bosszantja fel az apácákat jobban, mint Nietzsche. Legfeljebb az evolúció – hangzik a feleletem, és egy kicsit még én is elhiszem, hogy tinédzserkori lázadás áll a háttérben. Igazából csak nagyon bosszant, hogy mindig mindenki a „klasszikusokkal” jön, mindegy, hogy filmről van-e szó vagy könyvekről, és úgy idézgetnek belőlük, mintha kevesebb lennél azáltal, hogy Te nem ismered. A Casablancánál unalmasabb filmet soha a büdös életben nem láttam még, de végignéztem. Sikerként könyvelem el, hogy nem küld el. És hogy egészen rendesnek látszik. Persze, a magazinban, amit anyáék adtak, csináltak interjút, de ott mindenki úgy beszél és reagál, mint valami stepfordi feleség, nem is beszélve arról, az újságírók mennyire a saját javukra hamisítanak rajta. De a valóság általában ferdítve van; és az elkényeztetett gazdag hírességek porontyai nem csak a sztereotípiákban élnek. – Hát, remélem, nem ő a hátvéd, mert ha az Ő koordinációs képességén múlik a csapat jövője, azt hiszem, szomorú idők várnak – pillantásom sunyin vetődik Neilre, aki épp csak sikerült összeszedje magát. Azt hiszem a tekintete alapján, hogy legszívesebben nyelvet öltene rám. Lehet, hogy meg is teszi, csak nem látom, mert a figyelmem innentől nem az övé és természetesen nem is a tábláé. – Nem. Én is próbáltam felvenni az emelt történelmet, de beteltek a helyek, úgyhogy majd jövőre – vonom meg a vállam, aztán mosolyogva folytatom. – Gondolom, te az előkészítőbe jártál, ugye? – A legtöbben oda jártak; én pedig tudom is, hogy ő is oda, meg amúgy is, ki az, aki szeptember legelején azt kérdezi, volt-e már közös óránk? – A legtöbben onnan jöttek. Kicsit kívülállónak is érzem magam miatta. Nem mintha, érted, valami loner lennék, itt van nekem Nietzsche is, és az apácák szerint Jézus sem hagy el, de nem egyszerű úgy beilleszkedni, hogy mindenkinek megvan már a maga kis klikkje. Ha jobban belegondolok… – itt megdörzsölöm az állam és szemöldökráncolva felfelé nézek, mintha emlékezni próbálnék – Téged is láttalak már párszor a folyosón, ugyanazokkal a lányokkal. Hogy-hogy most mégis egyedül vagy?
Mint minden velem egykorú manhattani üdvöske számára, úgy a húgom és az én esetemben is jó ideig dilemmát jelentett a szüleinknek az a kérdés, hogy milyen formában is legyünk részesei az oktatási rendszernek. Az év többségében apa kifejezetten kevés időt tölt New Yorkban a versenyei és egyéb megbeszélései, illetve találkozói miatt; anya pedig rendszeres jelleggel igyekszik is elkísérni, ami egészen sokáig azzal is járt, hogy Anát és engem is cipeltek magukkal. Most már elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy akár kettesben is túléljük amíg ők nincsenek itthon, viszont az is igaz, hogy én például kifejezetten nehezen tudnék lemondani arról, hogy ha új úticélról van szó - számomra, a szüleim szerintem már minden létező országot bejártak -, akkor egyszerűen előtérbe helyezzem azt, hogy részt kell vegyek az állami oktatásban. Persze csak azért nem feltétlenül lehet valaki magántanuló, mert szeretné a szüleivel együtt körbeutazni a Földet és minél több tapasztalatot szerezni külföldön, az apa munkájából adódó utazások pedig sokszor egyébként is csak a hotelbe való megérkezéssel, némi edzéssel, majd magával a versennyel telnek el, ennyi idősen is tiszteletlenségnek érezném, ha pusztán azért használnám ki a szüleimet, mert ők képviselik azt a jelképes bankszámlát, amiből az én szórakozásomra telik, habár akaratlanul is ez a helyzet. Mégis maradtunk abban, hogy nagyon is előnyünkre fog válni, ha nem magántanulóként folytatjuk, hanem részt veszünk az állam biztosította lehetőségek egyikében, ergo ténylegesen iskolába járunk. Habár a szinkrós csapat egyértelműen ott van nekem és heti négy nap látjuk is egymást a lányokkal, mégis szükség volt arra, hogy az edzéseimen kívül ne legyek bezárva a lakásunk négy fala közé és legyen lehetőségem ismerkedni korombeliekkel a sport világán kívül is. Fontosak azok a kapcsolatok, amelyeket később, akár felnőtt korban is tudok majd hasznosítani, ugyanakkor szükség van egyszerű, de nagyszerű barátságokra is, amelyek mögött nincs különösebb érdek, vagy előny. Egy olyan helyen viszont, mint a Trevor Day School, néha nehezen lehet megkülönböztetni a kettőt. Itt mindenki valakinek a valakije - gyakran csak az ösztöndíjas helyeket betöltő diákok jelentenek kivételt. - Akkor ez a mostani egészen éles váltás lesz. - Utalok itt az egyházi és állami iskolák közötti különbözőségre, ugyanis habár semmilyen komoly tapasztalatom akármilyen katolikus sulival - brr -, de ha kicsit is olyan, mint mondjuk a filmekben, akkor itt a Trevorban minden csupa móka és kacagás. Már ha az valakit szórakoztat, hogy minimum milliomos szülőkkel kell rendelkezni, érdemes valamit sportolni és ha valaki igazán ki akar tűnni, még valami speckó hobbi sem árt, meg valamelyik szakkörön való részvétel sem mutat rosszul később az egyetemi jelentkezésnél. - Hogyhogy váltottál? - Őszintén szólva nem tűnik úgy, hogy a lány - Jennie, aki időközben be is mutatkozik - nagyon megszenvedte volna az iskolák közötti váltást, ugyanis nem megszeppent új diákként kódorog a teremben, ami nyilván becsülendő. - Őszintén szólva fogalmam sincs milyen pozícióban játszhat - tanakodást színlelve billentem finoman oldalra a fejemet, miközben elhúzom a számat, de hamar kitör belőlem a nevetés is. Talán nincs itt helye semmiféle nevetésnek, mert még azt sem tudom, hogy aki mellet ülni szoktam és aki rendszeresen lyukat beszél a hasamba, milyen pozíciót tölt be a focicsapatban - amit egyébként biztosan elmondott már... - De ha béna is, amíg a kispadon tartják, valószínűleg nem okozhat túl nagy gondot a csapatnak. Habár nem folyna annyi pénz a focicsapatba, ha bénák lennének. - Finoman megvonom a vállamat, miközben magyarázok. Annak hála, hogy én magam a focicsapat egy egész más tagját próbálom becserkészni, tulajdonképpen a suliban zajló sporttal kapcsolatos dolgok egy egész nagy szeletével tisztában vagyok. Neil pozíciója a csapatban azonban mellékes információnak bizonyul. - Igen, el is találtad - jegyzem meg mosolyogva, miközben bólintok mellé. Ötletem sincs hogy sikerül néha egyensúlyozni a jó jegyek és kiváló sportteljesítmény között, de nem is igen szoktam ilyesmiken tanakodni, egyszerűen csak csinálom, ami a dolgom. Ebben az életkorban ez nyilván a tanulás, de nem árt, ha az ember több vasat tart a tűzbe. Már a jövőt illetően. - Abban igazad van, hogy ott egy egészen összeszokott társaság alakult ki - bólintok. Kíváncsi pillantással hallgatom, amit a lány mond, majd halvány mosollyal az arcomon riposztolok: - Gondolom Jézus kifejezetten fontos volt az egyházi suliban, de itt kifejezetten csak magadra számíthatsz. - Mindentudó pillantással lesek a lányra, s közben a szám sarkában lassacskán megbújni látszik egy finom mosoly. - Nos... - halk nevetést hallatok, miközben néhány tincset piszkálok a hajamból, amit amint realizálok, hirtelen a hátam mögé is seprek, csak hogy ne folytassam a rossz szokást. - Épp próbálom meghazudtolni azt a sztereotípiát, hogy erre az iskolára és a közösségre valóban jellemző lenne a klasszikus értelemben vett klikkesedés. - Széles mosoly terül el az arcomon, ugyanis mindketten tudjuk, hogy nagyon is megvan ez a jelenség a Trevoron belül is. Néha az, aminek megpróbáljuk eladni magunkat, nagyon más képet mutat a valósággal és ez a helyzet magával az iskolával is néhány tekintetben, idő kérdése csak a jelenség megtapasztalása.
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Gyűlöltem az egyházi iskolát; azt, hogy reggelente a himnusz előtt még imádkozni kellett egyet, meg aztán vasárnap is csak ezért hajnalban kelni, hogy elvonuljak a templomba. Természetesen egyedül; Anya rajongása a téma iránt csak addig tartott, míg engem beiratott oda az akkori, második számú férje katolikus, bigott neveltetési elveit követve. Ez még annyira nem is lepett meg, elvégre a dolláron is ott áll: in God we trust. Csupa felesleges dogma, tettetett ájtatosság, mikor az egyházi megosztottság és az ő „mi vagyunk mindenek felett az egyetlen és igazi” hozzáállásuk – és itt tényleg teljesen mindegy, melyik egyházat vizslatjuk – okozta a világ legtöbb szenvedését. Undorodtam tőle; és valahol nagyon, nagyon megkönnyebbültem, mikor a hozzá tartozó korábbi középiskolát bezáratták valahol hatodikos koromban. Azt viszont jobban bírtam volna, ha a korábbi barátaimmal együtt mehetek én is a Stuyvesantba. Nem mintha a későbbiekre nézve ne lenne teljesen mindegy, de jobb szeretem, ha az iskolai előrejutásomra tudok figyelni, nem pedig az ismerkedésre. Feltett szándékom többek közt a vitaklub elsőszámú embere és a diákelnök is lenni, ehhez pedig kapcsolatok kellenek, meglepően hasonlatosan egy valódi politikai kampányhoz. Már előre fájt a fejem, ha belegondoltam, mennyi teendő vár még rám. – Az anyám újraházasodott, és a mostani lakásunk közelebb van ide – vonom meg a vállam mosolyogva, még egy lanyha szemforgatást is megengedek magamnak. Alighanem ő is tudja, milyen az, ha a szülei hóbortjai miatt költözni kell és új közegbe kerülni. Még ha esetében valahol indokolt is a költözés, mondjuk a tenisz miatt, anyám meg csak… Nem tudom. Fut az ifjúsága után. – Állítólag Tribeca már túl veszélyes egy Upper East Side-i lánynak. Anya azt hiszem, egy egészen picit rasszista volt. Nem rosszindulatból, csak valahogy sikerült Queens egy olyan negyedében felnőnie, ahol fehéreken kívül alig volt másvalaki, legfeljebb néhány ázsiai vagy fehérbőrű latino. Úgyhogy a feketékkel kapcsolatban hajlamos bevenni azt a sok maszlagot, amit a kormánypárti média szajkóz. Elég nevetséges, ha megnézzük, hogy New Yorkban micsoda kisebbségben vannak a fehérek. A magam részéről én szeretem a kulturális sokszínűséget. – A sport állítólag kineveli az agressziót a gyerekekből. Ezért sokan hajlandóak fizetni. Csak jövőre tudok felvenni pszichológiát tantárgyként, de nem igen látom, az, ha direkt egymásnak rontanak a játéktéren, aztán hobbiból felkötözik a robotika klubbos gyíkokat a póznára este, mennyiben segíti az egészséges szellemi fejlődést. De csak tizennégy vagyok – ejtem meg a vállamat, szinte mellékesen fejtve ki a véleményem az igazán előtérbe tolt amerikai sportokról. – Ne érts félre, nincs semmi bajom a csapatsportokkal, sőt. Öt éves korom óta versenyszerűen sportolok. Csak nem értek egyet azzal, hogy egyes sportokat előrébb helyeznek fontosságukban. – A teniszt például aligha sorolták a látványos sportok közé, már csak azért is, mert a meccs közben csendben kellett maradni, erre a legtöbb amerikai pedig fizikailag képtelen. Mondom ezt úgy, mintha én magam nem amerikai volnék… Bár mentségemre legyen mondva, elég sok dolog van, ami végett szívesen elhatárolódom a többiektől. – Aha. Szinte szupersztár volt. – Borzasztó vicc. Tudom. – Szerencsére kiscserkész is voltam, ráadásul születésem óta New Yorkban lakom, úgyhogy tovább túlélek itt, mint Bear Grylls. Bár egy vad mosómedvét, ami a szemetedben turkál, ha kell, megdobsz egy konzervdobozzal, de ugyanez a stratégia azt hiszem, kevésbé volna hatásos barátszerzés tekintetében. Kezdek átlátszó lenni, azt hiszem. Igazából itt kellett volna eljönnie a pontnak, hogy Isabel azt mondja, miért nem lógsz velünk?, de gondolom ezt megkívánni fél perc után kicsit sok volna, akkor is, ha nem szeretek jópofizni. Olyan, mint mikor elmegyünk a nagyihoz és úgy kell tennem, mintha nem untatna már ugyanazon kérdés hetedjére is. – Szándékos imidzsmenedzsment? – vigyorgok rá. – Egy jó PR-os megoldja. Bár a szándék valóban nemes… És mit gondolsz, eddig hogy haladsz vele? Vagy én vagyok a kontroll csoport?
Nem bánom, hogy a szüleim nem döntöttek úgy, hogy a húgom meg én legyük inkább magántanulók, amiért ők annyit utaznak. Lehet, hogy még csak tizennégy évesek vagyunk, de talán pont az ő életvitelüknek hála mi is kicsit korábban nőttünk fel és nem vagyunk olyan gyámoltalanok. Nem halunk éhen, de még csak a sötét lakásban sem ülünk rettegve a sarokban, csak azért, mert ők mondjuk épp a világ másik felén vannak. Sőt, az, hogy apa ennyit utazik, még az előnyünkre is vált, amikor velük mehettünk. Vele ellentétben nekünk megvan az a privilégiumunk, hogy amikor elutazunk valahová, ne csak az edzéssel és a felkészüléssel törődjünk, hanem ténylegesen ki is élvezzük azt, hogy távol vagyunk otthonról és felfedezzük kicsit az adott várost. Anya szerint nem is csoda, hogy annyira szeretünk utazni, hiszen szinte születésünk óta ezt csináljuk. Az pedig, hogy épp Bécsben pottyantunk ki, csak hozzájárult ehhez. Ettől függetlenül persze mindenkinek szüksége van bizonyos mértékű rutinra és arra, hogy legyen valami, amihez újra meg újra visszatérhetünk. Jelen esetben ez ténylegesen magát az iskolát jelenti, habár sokkal kevésbé a leadott tananyag és az órák rendszeressége az, amit élvezek, mint inkább az a tény, hogy a barátaimmal lóghatok a szünetekben és az órákon is. - Á, értem. - Félmosoly jelenik meg a szám sarkában, s kissé elkalandozva bólintok is mellé egyet-kettőt. - Legalább jófej az új apuka? - csúszik ki a számon a kérdés mindenféle megfontolás nélkül. Azokban a körökben azonban, ahol mi mozgunk, nem szokatlan, hogy az érdek vezéreljen valakit, adott esetben akár a házasságig is. Ezt legtöbbször nyilvánvalóan nem a házasodó felek sínylik meg, sokkal inkább a korábbi kapcsolatokból, vagy házasságból meglévő gyerekek, ha vannak. - Van, aki erre azt mondaná, hogy aki tanult egy kis önvédelmet, annak semmi sem túl veszélyes. Nyilván a mi alkatunkkal ez nem lehet igaz.. - somolyogva teszem a megjegyzést, mert hiába, elhihetjük magunkról, hogy nekünk aztán nem esne bajunk a város legveszélyesebb környékén sem, a negyven-kiló-vasággyal dolog sosem volt még elég jó védekezés senki számára. - Vagy legalábbis segít levezetni - értek egyet bólogatva a véleményével, amikor szóba jön, hogy mi mindenre jó a sport azon kívül, hogy segít az egészség megőrzésében. - Tegyük hozzá, hogy akik kipécézik a robotika klubbosokat, lehet, hogy jó sportolók, de itt - ezen a ponton finoman megkocogtatom a halántékomat. - nem sok jutott nekik. - A végére még egy széles mosolyt is megengedek magamnak. - Alapból az amerikai foci egész koncepcióját nem tudom megérteni, nem hogy azt a tényt, hogy miért élvezik a srácok, ha egymásnak ugorhatnak, mint a bivalyok. Talán így tudják eldönteni az egymás közötti hierarchia fokait... - Saját magam is megnevettetem a megjegyzéssel, habár próbálom nem túl hangosan tenni. - Tényleg? Na és milyen sport? - Mosolyogva vonom fel a szemöldökeimet, pillantásom érdeklődővé válik. Családi dolog ez a sport dolog nálunk. - Én sem sok értelmét látom a dolognak. De sajnos akár érthetetlen, akár nem, a pénz sokszor fontosabb, mint bármi más. - Millió olyan dolog van a világon, vagy szimplán csak a mi országunkban, ami sokkal jobban működne, ha nem a profitszerzés lenne a fő cél. Példának okáért az egészségügy. - Á! - nevetve rázom meg a fejem a viccén, sőt még a szememet is megforgatom, habár az első reakcióm igazán őszinte volt. - Nem, valóban nem volna túl szerencsés. Habár önmagában a Bear Grylls képességek annál lenyűgözőbbek lennének - nézek rá mosolyogva. - De ha gondolod, szívesen látunk ebédnél - teszem hozzá mosolyogva. Mert senkinek nem kellene szembenéznie azzal, hogy csak mert a város egy másik felébe költözött, mosómedve módjára kelljen túlélnie egy teljesen új suliban. - Vagy csak butaságnak tartom, hogy egy csoportba tartozzak, ha tartozhatok többe is. - Felelem rögtön, széles mosollyal az arcomon. Majd legalább olyan jókedvűen teszem hozzá: - Nem tudom, lehet, hogy valóban része vagy a kontroll csoportnak.
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Hogy jófej-e az új apuka? Nos, ez fogós-ravasz kérdés, főleg azért, mert sosem gondoltam Ralph-ra úgy, mint aki bármilyen ponton is az apám lenne. Ez nem valami pubertáskori lázadás, egyszerűen már 13 éves voltam, mikor anya egyáltalán bemutatta, és csak most tavasszal házasodtak össze. Arról nem beszélve, hogy nekem már van egy apám; talán nincs velem mindig, de szeret és számíthatok rá, ha kellene valami. Szerencsére Ralph sem akarta megpróbálni pótolni. Afféle furcsa szimbiózisban éltünk egymás mellett; tiszteletteljes távolságtartással. – Nem panaszkodhatom rá – vonom meg a vállam halvány mosollyal. – Mármint, igazából nem sokat beszélünk, rengeteget dolgozik, amikor pedig ráér, inkább anyával csinálnak programot. Friss házasok, vagy ilyesmi. – Igazából én látom, hogy Ralph tényleg bele van habarodva anyába. Neki ez a szuperképessége, vagy valami ilyesmi, magába habarítja a férfiakat, aztán… Aztán ha elég gazdagok, akkor rá is veszi őket, hogy vegyék el őt. Apa után már a másodikat fogyasztotta; az előző, Tom, még megpróbált jópofizni velem. Nehezen fogta fel, hogy anya talán párt keres magának, de nekem semmi szükségem apafigurára. A válaszára felkuncogok. Tényleg egyetértek vele, nem csak udvariasságból csinálom. – Ugyan. Ha a Lara Croft meg Charlie Angyalai filmekre hallgatunk, szinte már túlzol is – forgatom meg a szemem. Nem szeretem azokat a filmeket; azon túl, hogy elég hamis képet fest a világról, legalább ugyanilyen az emberi, de főleg a női testről. Nem tudom, lehet, hogy ezeknek az embereknek sosem fogta meg a kezüket az apjuk, mikor hülye mód a tűzhelyhez akartak érni. Abból a fogásból te nem szabadulsz ki a csuklódat tekerve, mint ezek a filmek mutatják. Az önvédelem, lényegében, tényleg hülyeség, ha természetednél fogva fele annyit se nyomsz, mint a támadód. Legfeljebb a koncentrációban segíthet; hogy a lélekjelenléted a helyén legyen. Nem ismerem még túlzottan ennek az iskolának a felépítését. Zavaróan sok… az átfedés. Úgyhogy nem esik nehezemre elhinni, hogy nem feltétlen vannak kipécézve itt a robotika klubbosok, mi több, talán kifejezetten magasan helyezkednek el a ranglétrán; annak ellenére, hogy az emberi kiközösítési ösztönt semmilyen elitség nem tud kiverni belőlünk. – Ez a legtöbb fajnál megjelenik – értek egyet vele. – A hím kiskutyák kifejezetten sokat verekednek, de érdekes módon, hagyják magukat megverni a nőstények által. Már előre tudják, kinek kell udvarolni. – Mondjuk elég viccesen festene, ha ezt megpróbálnánk áthelyezni a focipályára, és egy 120 kilós focista úgy tenne, mint aki egyáltalán megérezte, hogy mondjuk én nekifutottam. Valahol hízelgő lenne. De főleg felesleges hazugság. – Atlétika – felelem, nem tagadva a büszkeségem. – Országos bajnok voltam junior kategóriában gátfutásban és magasugrásban, és döntős 4x400 méter váltóban. Később szeretnék összetettben is indulni, de egyelőre gondjaim akadnak a súlylökéssel – nevetek, érthetően utalva vissza az általa is megnevezett problémára: tényleg nem vagyunk egy súlyemelő bajnoki súlycsoport. – Talajtornáztam is… De itt nincs kompetitív atlétikai csapat, ami kicsit elszomorít. Gondolom, a pomponcsapat jobb, mint a semmi. Mert tervezek jelentkezni a válogatóra. Elég sok tapasztalatom van a különböző formagyakorlatokban, táncra rázni pedig nem nagy kunszt. De ezt persze nem közlöm majd velük. Szívesen látunk ebédnél. Szinte hallom magamban anya hangját, ahogy azt mondja, így kell ezt csinálni! Én is tudom, hogy így kell. Épp most csináltam meg. És valamiért mégsem érzem eléggé a sikerélményt. Olyan, mintha valaki más célját értem volna el, és… Hát, minek hazudni? Nem is tartottam valóban sajátomnak. Én meglettem volna Isabel Marquina nélkül is, most viszont úgy tűnik, hogy megnyertem magamnak, legalább arra a pár hónapra vagy évre, amíg anya máshogy nem dönt. Addig viszont még élvezhetem is kicsit a helyzetet. Elvégre, tényleg nem rossz társaság. A többieket pedig majd megismerem. – Az jó lenne – bólintok végül mosolyogva. Mielőtt azonban bővebben is válaszolhatnék neki, végre a tanár is megérkezik, természettudomány-tanárokra jellemző fehér köpenyben, hóna alatt könyvekkel. A csontváz karján ő is majdnem átesik, aztán morogva hajol le érte, hogy visszahelyezze Samura. – Egyébként, jól boncolok békát, meg minden mást – hajolok még gyorsan oda, halkabbra véve a hangom. – Csak hogy később se akarj leváltani Neilre.
Kezdőlap
Úgyhogy itt vagyok, és próbálok ellavírozni, de cseppet sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a hierarchia csúcsán nem áll senki. Mármint, ha az erőviszonyokat elengedjük, akkor ki állhatna politikailag az élre? A sportolók? Ahhoz túl sok a különóra. Az okos srácok? Ugyan, őket nem érdekli az ilyesmi. Reménykednek, hogy kihúzzák majd a középiskola végéig anélkül, hogy bárki fel akarná őket falni vagy meggatyázni (mert pénz ide vagy oda, ez akkor is megtörténik), úgy sietnek végig a folyosókon, mint őzike az avar mélyén, és minden gyanús zajra megmerevednek. A színház-csoport? Belegondolni is nevetséges. A füvesek? Ők azt se tudják, milyen év van. A bandázó rosszak? Ők legfeljebb az iskola oldalát támasztják. 
