ESTJ  // Piros // Guardian // Type 8 // Mardekár

Vannak azok az emberek, akik keményen megküzdenek mindenért, amilyük van, vérrel és verejtékkel, hogy aztán végül igazából annyira fáradtak legyenek, hogy ne is tudják kiélvezni – aztán vannak az olyanok, mint Liam, akik egyszerűen csak szerencsés csillagzat alatt születtek. Igaz, lehetett volna még jobb; szóval mondjuk, hogy egy amolyan moderáltan, közepesen szerencsés csillag alatt. A családja nem mesésen gazdag, de jól elvoltak, nem kapott meg mindig mindent, de épp eleget, hogy ne panaszkodhasson. És tulajdonképpen nem is igazán szokott panaszkodni; kevés jó tulajdonságának egyike.

A legtöbben ugyanis rosszból sokkal többet tudnának felsorolni. Nem kifejezetten érzelmes típus, bár nagyon ügyesen hiteti el másokkal az ellenkezőjét. Inkább az eszére hallgat, mint a szívére, bár ugyanilyen küzdelem dúl a vágyai és a moráljai között is. Sokszor követ el hatalmas marhaságokat, mert a pillanat hevében épp ahhoz volt kedve; általában igyekszik nem megbánni őket, azon az alapon, hogy az jobbá nem teszi a helyzetet, külön pocsékul pedig nem akarja élvezni magát. Hajlamos élni a hedonista vágyaival, de előtte általában kárfelmérést végez – az a magaslat, amit elérhet a pillanatnyi hibával, hosszú távon mennyire kamatozik majd számára?

Meglepően analitikus és logikus elmével rendelkezik, figyel az apró részletekre, szisztematikusan dolgozik. Mindemellett viszont nem egy kifejezett aktakukac típus; a táblázatok, statisztikák, kimutatások világa nem szórakoztatja, mélységesen át tudja viszont érezni önnön örömét, ha ezek a száraz tények nyereségre viszik. Nem rossz csapatjátékos, de hosszabb távon nem igazán tűri, ha irányítani akarják. Határozottan vezető típus, aki magára veszi, ha nem ismerik el az ötleteit és ideáit.

Furcsa kettősség lakozik benne, mert bár szeret ismerkedni, sztorizgatni, kávézgatni a kollégákkal, ha a főnökség megkérné, hogy rúgjon ki valakit közülük, gond nélkül szedné össze mindenki előnyeit-hátrányait és rúgná ki a legkevésbé hasznosnak ítélt kollégát szemtől szembe, akkor is, ha Ő történetesen a legjobb barátja. Ez irányú céljairól sosem hazudik; sőt, meglepően ritkán szokott hazudni. Mondhatni, hogy a kapitalizmus virulólelkű szolgája, aki ebben a helyzetben inkább a lehetőségeket látja, nem a negatívumot; ha küzd, előrébb jut, aki pedig gyenge, az lepotyog. Szerinte ez csak az evolúció természetes menetrendje.

Hajlamos türelmetlen és nyers lenni, főleg professzionális szettingben, de lássuk be, nem ő lesz az, aki kerüli a kellemetlen témákat egy hálaadási vacsorán, sőt. Néha kifejezetten szórakoztatja, ha felkavarhatja az állóvizet. Eléggé ami a szívén, az a száján típus, nem fog jópofizni, ha mindezt csak udvariasságból kellene tennie, de cserébe legalább biztos lehetsz benne, hogy ha megdicsér, azt egészen őszintén gondolja. (Kár, hogy ez valószínűleg sohasem fog megtörténni.) A magánéletét sem gondolja különösebben titkolnivaló pontnak, bár a szakmájából adódóan mindig igyekszik odafigyelni arra, milyen képet mutat a külvilágnak. Mindebbe meglehetősen nehezen ékelődik be a szerencsejáték függősége; az egyetlen terület, ahol a szerencséje kifutni látszik.

Az ébresztőóra hangja durván rántott ki az álomból, ahogy egy különösen éles kés szeli szét a levegőben a rákot azokon a drága japán helyeken Manhattanben. Igazából sosem szerettem különösebben a japán konyhát, de valamiért a legtöbben fenemód extravagánsnak és elegánsnak gondolják, nekem meg nincs ellenemre, ha játszanak előtte a kajámmal.
Az álom még a szemhéjaim mögött dübörög, tudom, hogy ha akarnék, vissza tudnék aludni, nagyon is könnyen. 5:30. A legtöbben még legalább két órát alszanak, elvégre, kilenckor kezdődik a munkaidő, de ha valaki eléggé járatos, könnyen érkezhet tízre is. Úgyis akkor kezdődik a legtöbb meeting. Mégis erőt veszek magamon, hogy lerúgjam magamról a takarót és kiüljek az ágy szélére.
Szerettem a reggelt edzéssel kezdeni; legalább egy rövid kocogás, hogy máris sikerélménnyel kezdje az ember a napot és feltornázza a szerotoninszintjét. Aztán hazajöttem volna, zuhanyzok, és még bőven beérek kilencre. De most nem élhettem ennek a vágynak, egészen másfajta elégedettséget hajtottam.
Tudtam, hogy mi az Ő napi rutinja. Hogy mindig korán bent van; legalább fél nyolcra, mivel az én nyolcas érkezésem sokszor már az irodában találta. Mindig megkaptam tőle azt a lesajnáló pillantást, ahogy lepakoltam az asztalomhoz a kezemben a kávémmal. Ő már a benti csészéjéből kortyolgatta; azaz egyet már megivott.
De most máshogy lesz.
Mindent alaposan elterveztem. Teljesen könnyedén fogok viselkedni. Mikor beér, én már várni fogom, és úgy intézem, hogy éppen a nyomtatóhoz kelljen sétálnom valamivel. Jó reggelt, mosolygok majd rá győzelemittasan, úgy, ahogy Ő szokta, és nem kell elmagyaráznom majd neki, mit jelent a mosoly. Ő is tudni fogja. Előbb vagy utóbb, de mindig nyerek.
A koránkelés végett nem akartam elsietni a napi teendőimet; tusoltam, beállítottam a hajamat – épp elég kócosság, hogy mindennaposnak és ne távolságtartóan ridegnek tűnjön, de elég szerkesztettség, hogy ne legyen kétség a szándékosságról –, kiválasztottam a megfelelő ing-nyakkendő kombót, és még reggelizni is volt időm. Muszáj adnunk a megjelenésre, mindegy, hogy nő vagy férfi; az emberek egyszerűen pozitívabban reagálnak arra, akin látszik, hogy törődik magával, a külsejével, és nagyobb eséllyel bíznak olyasvalakiben akin úgy látszik, tudja, mit csinál. Akkor is, ha egyébként tudom, hogy fiatalabbnak tűnök, mint amennyi vagyok. Ezért kell meghagynom épp elég borostát, hogy némileg kompenzálja. Ismerek olyat, aki a harmincas évei elején elkezdte festetni a haját a halántékánál, hogy enyhén őszülő hatást nyújtson. Mindent láttam már.
A metróút rövid volt, és a korai óra végett nem annyira tömött, mint egyébként. Szinte élvezni is tudtam a metróutat a Grand Stationtől aTimes Square 42. utcai megállóig; kicsit evesebb, mint tíz perc. Mire elsétáltam addig az irodaépületig, amelynek két a Gold Line PR bérelte a Garment Disctrict Nyugati 32-es utcájában, nem messze a Pennsylvania Vasútállomástól, még nyolc. A portánál is meglepődtek a korai érkezésen, de semmilyen szabály nem tartott vissza. Hattól takarítanak, úgyhogy az irodát már kinyitották.
Még viszonylag sötét volt odabent, csak néhány kisebb lámpa égett, illetve a felettébb illusztris "We Work" felirat a hallban. Egy tribecai művész készítette. Fogalmam sincs, ki, de mindig jó elújságolni az ügyfeleknek, mennyire helyiek vagyunk. Ha kérdezik, itt születtem. Szinte a Szabadságszobor szoknyája alá. Úgysincs fogalmuk róla, mi az a Concord, New Hampshire.
Magabiztosan kerültem ki a recepcióspultot és a társalgót, a laptoptáskám libegett mellettem. A titkárnők még egy darabig nem lesznek bent; legalább egy órán át. Addig biztosan fürdőzhetek az osztatlan nyereség dicsfényében.
Az Ő asztala közelebb volt az ajtóhoz, az enyém az ablakhoz (már két éve, hogy elfoglaltuk őket, szinte napra pontosan egyszerre), így el kellett haladnom mellette. Akkor se hagyhattam volna figyelmen kívül a tényt, hogy fel volt kapcsolva a lámpája fénye az asztalnál és ott feküdt a táskája, ha akarom.
Dehát... hogy lehetséges ez? Hét óra van! Hogy érhetett ide hamarabb nálam? Lehet, hogy el se ment. Lehet, hogy itt alszik. Lehet, hogy hajléktalan. Kár, hogy az illata és a ruhái makulátlansága nem erről ad tanúbizonyságot.
– Jó reggelt, Hudson!
Az Ő hangja szólalt meg a hátam mögül, míg én értetlenül bámultam az üres asztalát. A megjelenése most is kifogástalan volt, mint mindig, a kezében pedig frissen nyomtatott papírokat tartott. Ellopta a tervemet! Boszorkány is, nem csak idegesítő?! A pulzusom a megszokotthoz híven szökött az egekbe. Szerencse, hogy ez ritkán látszik meg rajtam.
– Azt mondtam, jó reggelt! – ismétli meg Eve a korábbi köszönését. Csak az ajain ülő gúnyos mosolyra tudok figyelni. Még azt is ellopta tőlem.
– Jó reggelt, Harrison! – vigyorodok el végül, olyan fölényesen, ahogy tudom, hogy utálja. Helyes. Utálja! Hogy érhetett be már megint előttem?
Eve kinézett a folyosóra, aztán a karórájára. Elegáns, nőies darab. Nevetségesen jól illik a bőrtónusához. – Máris ennyi az idő? Elszalasztottam volna az ebédfutárt?
Azt akarom mondani, hogy sosem jövök olyan későn. Hogy mindig, mindenhol elsőnek érkeztem; ha nem, annak jó oka volt. Otthon néztem át az anyagokat a meeting előtt, például. Mindig első voltam; kivéve itt. – Nagyon vicces – adok ki valamiféle nevető hangot. – Tudod, ha kevesebbet foglalkoznál azzal, mikor jövök és megyek, talán több időd jutna a munkádra, és nem engem neveztek volna ki előbb executive-nak.
Határozottan elégedettséggel tölt el, ahogy látom lefagyni a mosolyt az arcáról. Az irodában kész szerencsejátékfüggőség alakult ki minden alkalommal, amikor kinevezések kerültek szóba; viszonylag kis cég vagyunk az alkalmazotti számokat elnézve, viszont nagy ügyfelekkel, ennek megfelelő elvárásokkal. Ha húzós időn belül nem léptetnek elő, kirúgnak. Ez így megy. Eve nem volt még elkésve az előléptetéssel, sőt, igazából csak én voltam előrébb, de tudom, hogy mérhetetlenül idegesítette.
– Nos, rám versz pár évet. Öregeké az elsőbbség.
– Mindketten egyszerre érkeztünk. Te is tudod, hogy nem számít.
Jól begyakorolt mozdulattal léptem el mellette és sétáltam a saját asztalomhoz.
Annyira buta dolog volt ez az örökös versengés közte és köztem; igazából már nem is nagyon emlékszem, mikor és hogy kezdődött. Az én elvem a munkahatékonyság volt; ehhez általában a legcélravezetőbb, ha mindenkivel jóban vagy, akkor is, ha szerinted bénák a poénjaik vagy borzasztó a szájszaguk. Meg kell tanulni hazudni, és jól. Eve-nek ez egy kicsit nehezebben ment, elrejteni a valódi gondolatait, főleg, ha a nemtetszéséről volt szó. Vagy csak túlzottan kiismertem. Ő volt az egyetlen a cégnél, akivel határozottan serkentőbbnek éreztem azt, hogy nem vagyunk jóban. Azt hiszem, Nikki Lauda mondta, hogy mindenkinek kell egy "nemezis"; valaki, aki előre hajtja, a többet nyújtás felé. Szerettem, hogy volt min túllendülni, mit megugrani.
Holnapra, például, ki kell találnom, hogy tudok felkelni már 4:30-kor.

* * *
Nem dolgoztam mindig a Gold Line-nál. Sőt, igazából sohasem számítottam arra, hogy fogok; mikor a felvételi interjún a HR-es, Bob, megkérdezte, miféle hosszútávú céljaim vannak a cégnél, azt feleltem, hogy amellett, remélem, nem halok éhen és jelentősen gyarapítani tudom mind a saját, mind a cég portfólióját, szeretném elérni, hogy az apám térden csúszva könyörögjön azért, menjek vissza dolgozni neki. Ezután megnyugtattam, hogy eszemben sincs visszamenni, de az önértékelésemnek jót tenne.
Tudták persze, hogy kinek a fia-borja vagyok. Apa is PR-os; nem is rossz. Szakmai ártalom és kötelesség ismerni a konkurenciát. A Gold Line egyik alapítója, Henry Saltsman például régen apával vitt közös céget, még mikor frissen kerültek ki az egyetemről; nem sokáig, mert aztán apa anya végett New Hampshire-be költözött, ahol meglehetősen minimális a PR-lehetőség. Semmiképp sem hasonlítható New Yorkhoz. Végül egy másik egyetemi ismerősük ajánlotta apának azt az állást, ahol most volt, immár társtulajként. Az ő cégük jóval szélesebb skálán mozgott, lényegében a média, marketing és PR minden lehetséges szegletét lefedték, a Gold Line viszont szinte kizárólag profilépítéssel- és fenntartással foglalkozott, a marketinghez külön alvállalkozókat bíztunk meg adott ügyféltől függően. Nekem egyik sem volt különösebb preferenciám, mindegyikben el tudtam volna képzelni magamat. Az egyetem elvégzése után - amit némileg rosszabb eredményekkel végeztem el, mint Romilda, az ikernővérem, de még így is bőven a felső néhány százalékban – náluk kezdtem dolgozni.
Elég hamar megbántam.
Esther Amberg a híres pénzember, John Amberg özvegye volt; számos különböző vállalat maradt a nevén a férje halála után is, többek közt New York és a szomszédos államok második legnagyobb tejipari cége. Amelyre ráfért egy ráncfelvarrás; a vegetáriánus mozgalmak hatására csökkenni kezdett a bevételük, igyekezték megelőzni a prominens kiesést. Ezért fordultak hozzánk.
Mrs. Amberg tipikus, hatvanas éveit taposó, kemény üzletasszony képét festette személyre szabott Coco Chanel kosztümjében (alighanem Jackie Kennedyt idézve), természetesnek ható színű festett szőke hajával és úgy összepréselt szájával, hogy alig látszott a vonala.  
Bennett Davis, az apám alatt dolgozó egyik junior executive halántékán alig észrevehető izzadtságcsepp gördült végig a nő szúrós tekintete alatt. A felfüggesztett, síkképernyős Samsung televízó előtt állt, amelyen a prezentációja futott éppen. A hosszú mahagóni tárgyalóasztal egyik oldalán az apám és rajtam kívül még Claire McDean foglalt helyet, aki a fő marketingkonzulens volt az ügynél. A többiek mind úgy tettek, mintha végig Bennett beszámolóját hallgatták volna; csak én néztem néha a másik oldalon ülőkre.
– Most, hogy a cég ebbe az új, és hadd tegyem hozzá, bátor irányba lép, úgy hiszem, itt az ideje, hogy a tejtermékeket más szemszögből mutassák be. Női szemszögből.
– Ez érdekes lesz – jegyzi meg Esther, végigpillantva a rajta és Claire-en kívül csak férfiakból álló tárgyalótermi jelenlévőkön. Elnyomom a feltörni kívánó vigyorom a száraz humora végett.
Bennett látszólag észrevétlenül folytatja; a kezében lévő irányítóval vált a diák között, amely az új marketingkampány bannereit mutatja. Sejthető képek; kisgyerek "tejbajusszal", egy tehén és a láthatólag nagyon boldog borja, egy kifejezetten szép női munkás a makulátlan gyárban, és egy Instagrammra is beillő kávézós kép. Mellettük hangzatos szavak kiemelve: "teljes"; "gondoskodó"; "melengető. – Úgy hiszem, itt az ideje, hogy a The Dairy Barn összehozza a nőket és az ő kemény munkájukra építse a brandingjét.
Bennett láthatóan elégedetten ül le a bemutatója végeztével.
Esther széttárja a karjait. – Ez mégis mi a fenét jelent? – hangzik az értetlen kérdése, ami Bennett és az apám szájára is fagyasztja a mosolyt. – Ennyi? Ennyivel tudtak előrukkolni? A tej egyenlő nő? Vagy engem tartanak fejőstehénnek?
– Nem, nem, nem, természetesen nem! – szól közbe az apám. Mivel már társtulajdonos, inkább csak az arcát és nevét adja a végső projekthez, magában a munkában nem vett részt. Úgyhogy csak félig van tisztában azzal, milyen vita volt korábban a csapatban arról, személyi brandinget csináljunk-e, vagy maradjunk tradícionális vonalon. Bennett volt a projektvezető, így az lett, amit ő mondott. És láthatóan tévedett. – Bennett, ha megtennéd...?
– Öööö... – Szinte hallani lehetett a fogaskerekek hangját a fejében, ahogy a diák között váltogatott. – Nem, én... A dizájncsapattal megcsináltunk még néhány prototípust az új címkékre, a plakátokra...
– Szerintem ennyiből is értem a lényeget – zárja le a dadogást Esther egy határozott kézmozdulattal. Nem is akarja takargatni, mennyire elégedetlenül emelkedik meg a szemöldöke, ahogy a vele érkezőkre pillant. Az egyikük ügyvéd, a másik a személyes marketingesük, és azt hiszem, az egyik a fia. Mind osztják a véleményét. Egyértelmű, hogy nem őket kell meggyőzni.
– Nézze, Mrs. Amberg – köszörülöm meg a torkom, hogy aztán összefűzzem a kezeim az asztalon. – Amit a kollégánk az előbb elmondott csak egy része a nagyobb képnek. Igaza volt, a nők figyelnek, és értékelni fogják a kampányunkat, elvégre, szexizmus ide vagy oda, a végzett kutatásaink szerint az önök legnagyobb felváráslói nők. Rájuk kell hatnunk. De nem mehetünk el amellett sem, hogy még fontosabb egy nő: maga.
Esther szemöldöke most egészen más jelentéssel ugrik meg. – Valóban?
– Igen. A maga neve, a maga terméke, és... Tulajdonképpen, a maga arca. – Oldalra pillantok, apára. Úgy volt, hogy csak akkor szólalok meg, ha kérdeznek, és inkább tapasztalatgyűjtési céllal vagyok itt, de egyszerűen egyértelmű volt, hogy senki más nem hajlandó küzdeni, hogy ne legyen teljes bukás. Úgyhogy gond nélkül úgy kezdek magyarázni, mintha mindig is az lett volna a közös álláspont, amit most közvetítek; mintha alaposan begyakoroltam volna. – Úgy gondoljuk, jót tenne a cégnek, ha megpróbálnánk közelebb vinni a fókuszt az emberi érintéshez. Az egyik negatívum, amelyet az emberek felsoroltak a termékkel kapcsolatban az volt, hogy túlzottan ipari hatása van. Mindenre rásütik, hogy "szabadtartású", "farm friss", és a többi. Jó húzás volt, úgy húsz éve, mostanra viszont elvesztette a hatását. A felmérések szerint, azok közül, akik már hallottak a termékeikről, tíz emberből négy számára az egyik első gondolat a "nagyvállalati" volt. A termékeik a legtöbb nagy áruházláncban megtalálhatóak széles választékban államokszerte, a sok termék logikusan sok forrást jelent, ez pedig ipari mennyiséget. Ez az ipariság az, aminek el kell vennünk az élét, ha új közönségeket szeretnének megnyerni maguknak.
– De ehhez miért az én arcom kéne? Ugyan, az emberek vidám teheneket szeretnek látni a tejen, zöld lankákat, nem egy vénasszonyt.
– Az emberek történetet akarnak – mosolygok rá, mindkét kezemmel óvatosan gesztikulálva. – Ismerik a terméket, de nem ismerik az embereket mögötte. Nem tudják, hogy Maga, a férjével ellentétben, egy farmon nevelkedett, és általános iskolás korától kezdve dolgozott is ott, míg a férje megörökölte a vagyonát és a cégei jelentős részét az iparmágnás nagyapjától. Én ennyi idősen legfeljebb sajtos melegszendvicset csináltam szombatonként, és ha lehetett, azt is inkább a húgomra bíztam. – Utánanéztem Esthernek; interjúkat és cikkeket, nem csak az elmúlt néhány évből, de egészen addig visszamenően, ameddig csak utánajárhattam. Még a manhattani könyvtárba is ellátogattam, hogy az archívumban keressek. A megjegyzésemet illetően pedig nevetés söpör végig a termen. Igazi. Az erőltetettséget legfeljebb a saját irányunkból érzem egy kissé.
– Maga azon kevesek közé tartozik, aki nem csak beszél a kemény munkáról, de rendesen meg is tapasztalta a kétkezi munkás életének nehézségeit. Ez egy olyan történet, amit érdemes megosztani. Ha úgy érzi, hogy ez egy olyan vonal, amely érdekelné, nagyon szívesen összekészítek önnek egy részletes tervezetet.
Mrs. Amberg ugyan gondolkozott még egy keveset, ránézett a kíséretére, de a mosolyát nem is nagyon akarta elfedni. Az elégedettség mosolya volt az, ahogy rávágta az igent, aztán mindannyiunkkal kezet rázott. Az apám kikísérte a liftig; Bennett tekintete pedig lyukat égetett a hátamba, ahogy összepakoltunk a meeting után.

* * *
– Nem ez volt megbeszélve.
Apa asztalán volt egy olyan... bigyó. Nem tudom, mi a neve, azt hiszem valamiféle Newtoni erőt akart képviselni, az erőmegmaradásét, vagy ilyesmi; a négy acélgolyó az állványzaton, amik egy-egy zsinóron függtek, és ha az egyik szélén lévőt felemelted, majd visszaengedted, az súlyánál fogva nagyot koppanva mozgatta végig a többit, a másik vége pedig felemelkedett. Sose értettem ezt a díszt, mivel teljesen és tökéletesen hasztalan volt, bár gondolom valamiféle szofisztikációs képet festett. Az embernek van egy általános elképzelése a főnöki irodákrók; drága, nagy faasztal, kényelmes bőrülés, vékonymonitoros számítógép, és legalább egy fal, aminek könyvespolc van tolva.
– Tudom – felelem, sokadjára indítva be a newtoni fizikát az íróasztalon, majd visszadőlök a fotelbe. – Szerencse, hogy nem autóval járok, mert félő, hogy Bennett kiszúrta volna a kerekeim.
– Én nem viccelek, William. – Huszonhét év alatt se sikerült elfogadtatnom vele, hogy gyűlölöm, ha így hívnak. – Bennett volt a projektmenedzser, te pedig nyíltan szembementél vele.
– Akkor mentem volna szembe vele, ha kinevetem és azt mondom, nevetségesen generikus az ötlete. És egyébként az volt.
– Ez csapatjáték, váltófutás, nem pedig egyéni sprint!
– Csapatban is játszottam! Bennett volt, aki nem hajlandó megfontolni a más utakat, csak azt, amit jónak lát!
– A vezetés néha ilyen. Ilyenkor legfeljebb jelezheted, ha nem tetszik valami, de nem kezdhetsz önkéntes hadműveletekbe egy ügyfél előtt!
Apa nyugodt ember volt, az a típus, akit mások nyájasnak is gondolhatnának, legalábbis a családjával szemben mindenképp. Amennyire láttam és hallottam másoktól, a munkájában némileg keményebb kézzel fogta a dolgokat, de igazságos volt, nem kért mást, mint amit előtte elmondott. Viszont határozottan előre tervező, nem pedig improvizáló típus volt. Pont, mint Romilda.
Mély sóhaj, aztán még egy, mielőtt megszólalnék. – Muszáj volt. Egyértelműen elvesztettük a nő érdeklődését, és senki más nem akart lépni, úgyhogy...!
– De ez nem a te dolgod! – Egy kicsit megemelkedett a hangja. Már nem sokan voltak az irodában, mivel már jócskán elmúlt záróra, de az a pár épp elég lesz, hogy majd pletykáljon. Nem reagálok, legalábbis látványosan, bár az állkapcsom egyértelműen megfeszül. Megmentettem azt a rohadt projektet, miért nem tud apa is örülni, mint mindenki más?
Az asztallapon lévő kezére néz, aztán ugyanúgy gyakorolja a ki- és belégzéses mantrát, mint én. Anyának tetszettek az ilyenek. Hitt az önsegítésben meg hasonlókban, mi meg hittünk neki. – A fenébe is, William! Miért nem tudsz néha egy egészen kicsit megfontoltabb lenni? Mint...
– Mint Romilda? – fejezem be helyette a mondatot. Biztos vagyok benne, hogy így akarta folytatni, de úgy néz rám, mintha helytelenítené. – Legnagyobb szerencsétlenségedre, ő nem itt dolgozik.
– Nem, ő a saját útját járja.
– Ez mégis mit jelentsen?
– Csak azért, mert a fiam vagy, még nem jelenti azt, hogy bármikor...
– Nem azért vagyok itt, mert a fiad vagyok – szólok közbe élesen. – Nem azért vettek fel, mert a fiad vagyok, hanem mert jók az eredményeim és van megfelelő tehetségem. – Apa rangja végett elég sokak kapták azt az első benyomást, hogy tipikus apa kicsi fiaként lépdele az ő cipőjében, miközben túl nagy rám. Lehet, hogy miatta választottam ezt a pályát, és lehet, hogy azért jelentkeztem ide, mert ez volt a logikus döntés, de nem könnyítette meg a dolgomat.
Apa mégis úgy néz rám, mintha épp azt mondtam volna, a fű kék. – Hát persze, hogy nem. – Miért tartott ilyen sokáig kiböknie ezt a választ? – Csak azt mondom, hogy hosszútávon nem vezet sehová ez a viselkedés, és erősen a képviselt értékeinkkel szembe megy. Az utolsó dolog pedig, amit szeretnénk, az az, hogy cégen belül marakodjunk. Van egy bizonyos magatartási minta, amit elvárunk a dolgozóktól, és ha nem tudod tartani magad hozzá...
– Akkor kirúgsz? – kérdezem, majd hitetlenkedve felnevetek. Ilyen nincs. Apa volt az, aki miatt a PR-t választottam, sőt, miatta mentem tovább mesterre is; nem volt rá kedvem, sem ingerenciáim, el lettem volna az alapképzéssel is, de ő ragaszkodott hozzá. Tanulj, amíg tudsz, a cég támogat! Aztán most itt voltam, lassan öt éve dolgozom itt, de ennek ellenére sem vesznek komolyan. Máshol ennyi idő alatt az én ötleteimmel már rég executive lennék.
Forognak a gondolataim és fortyog a mellkasom a sok érzelemtől. Tudom, hogy meg vagyok sértve és mérges is vagyok, így nem teljesen tiszták a döntéseim, mégis magabiztosan állok fel, a fejemet csóválva. – Tudod mit? Megkönnyítem a dolgod, nehogy el kelljen mondanod anyának, miért rúgtad ki a saját fiadat. Felmondok.
Apa szemében villan valami, a döbbenet és a csalódottság keveréke, talán némi fájdalom is. Más körülmények között megsajnálnám. Nem rossz ember, sőt. De nem kezel felnőttként. – Hogy mi? Én nem ezt mondtam...
– Nem, nem, komolyan, sokkal egyszerűbb lesz így. Mindannyiónknak sokkal jobb, a családot és a munkát ritkán szerencsés keverni – rázom meg a fejem, ahogy felhúzom a zakómat, ami addig a fotel karfájára hajtva hevert. Nyomát sem mutatom megrendülésnek. – Holnap elintézem a papírmunkát a HR-rel, hogy ne kelljen azzal is foglalkoznod.
– Ne viccelj már, William! Ambergék számítanak a jelenlétedre, kifejezetten téged kért...
– A férjével dolgozott. Biztos vagyok benne, hogy megérti, milyen nehéz együtt dolgozni a családtagokkal.
– És mégis honnan szerezzek valakit a helyedre ennyi idő alatt?
– Nem tudom – vonom meg a vállam szenvtelenül, immár az irodája ajtajából. – Vedd fel Romildát. Ő mindig mindent megold, nem?
A látszat ellenére, nem utálom a nővéremet. Sőt. Mindig kifejezetten sokat dolgoztam azon, hogy ne engedjek utat a negatív érzéseknek felé. Az, hogy ő volt apa kedvence, nem az ő hibája. Egy ideális világban persze a szülőknek nincs kedvence és mindenkit ugyanúgy szeretnek, de az nem ez a világ. Nem tudom, azért volt-e, mert apa annyira nyálasan-romantikusan oda és vissza volt anyáért, akire Romilda annyira hasonlított, vagy mert ő volt az egyetlen lány és az elsőszülött is (csak tizenkét perccel, de azért számított), de tény: apa mindig rá volt a legbüszkébb. Reed és én legfeljebb anya szeretetéért küzdhettünk volna meg, de neki meg tényleg elég volt mindenki számára, ráadásul felettébb makacsul tagadta, hogy bármelyikünket is jobban kedvelne a másiknál.

* * *
Érdekesnek találom az embereket, de nem annyira, hogy érdekeljenek a bajaik, vagy az, hogyan tudják megoldani őket. Ha így lett volna, talán elmegyek orvosnak, remélve, hogy apa majd attól többet fog gondolni rólam, de legalábbis viszonylag normális keresetem lehet belőle. A plasztikai sebészet például elég jól megy, ahogy hallom. Többek között ezért is volt nekem mindig is érthetetlen, mi a fene vehette rá az öcsémet arra, hogy urológus legyen. Ki az, aki azzal az elhatározással kel fel egy nap, hogy élete végéig mások prosztatáját akarja tapogatni? Úgyhogy a pályaválasztása utáni első évben karácsonyra vazelint kapott. Én meg ha jól emlékszem, beutalót az urológiára.
Hasonló hangvételben szoktak telni a néhai közös ebédeink; nagyjából félúton találkozunk néha az ő munkahelye és az enyém között. Én nem szeretem az orvosokat, ő meg nem szereti a marketingeseket (és szerinte a PR és a marketing ugyanaz), úgyhogy igyekszünk kerülni a témát. Inkább azt beszéltük meg, mit veszünk Michael születésnapjára, és hogyan kompenzáljuk Amyt. Nem emlékszem, hogy nálunk ennyire akartak volna óvatoskodni Reeddel, pedig ott tényleg csak ő maradt ki, amikor nekünk Romildával születésnapunk volt, de változnak az idők. Ráadásul Amyvel néha egy kicsit nehezebb bánni.
Bár mit tudok én, nem értek a gyerekekhez, csak szeretek a menő nagybácsi lenni, aki ahányszor megy, mindig ajándékot visz. Pozitív megerősítéses módszer. A kutyáknál elvileg működik, biztos a kölyköknél is.
A liftből kilépve ránézek a karórámra; egy kicsit tovább maradtam ki, mint terveztem, de nem kaptam hívást, hogy vissza kéne jönnöm, és amúgy is korábban jöttem be. Fél óra múlva kell csak elindulnom az egyik megbeszélésre, addig viszont még van időm átnézni az anyagot, és...
– Most viccelsz – torpanok meg az ajtóban. Kint ellátni a jóval alacsonyabb bérházak fölött, csak az északi oldalról lógnak be kissé a Silver Towers hatvan emeletes üveg ikertornyai. Úgyhogy a Hudson randa, koszos, sötét vizéről visszacsillanó napsugarak éppen rávilágítanak az ablak alatti asztalom székére terített zakómon lévő sötét foltra.
Mindig mindenki tart egy pót-zakót az irodájában, már ha komolyan gondolja a dolgot, vészhelyzet esetére. Az enyém épp rajtam volt, mert nem akartam kockáztatni, hogy leeszem vagy valaki rám fröccsent valamit az étteremben.
Ki lehetett az? Akárki is, halott ember. Erről gondoskodom. Mekkora pancsernek tűnök majd foltos zakóban – mert ennyi idő alatt nem tudom elvinni tisztítóba, visszahozni és még oda is érni a tárgyalásra –, nem húzhatom fel, talán el leszek ingben is, de...
Előbb megtapogatom az anyagot. Még meleg és nedves is, szóval nemrég történhetett. Akárki is az, remélem, amint észrevette, hazafelé kezdett futni. Az orromhoz emelem; egyértelműen kávé. Fahéjas. Csak egy valakit ismerek az irodában, aki ilyet iszik. És ott is van az asztalán.
Rohadj meg, Eve!
Tudom, hogy van köztünk ez a versengés, de az, hogy óvodások módjára menjünk és szétromboljuk a másik homokvárát, mert szebbet épített, mint mi... Nevetséges és cseppet sem professzionális megoldás. Azt hittem, tiszteljük egymást annyira szakemberként, hogy ne forduljunk ilyen piti húzásokhoz. Abszolút nevetséges, hitetlenül erkölcstelen, mások tulajdonának rongálása, aztán még gyáván el is menekül a helyszínről, és...!
– Mit csinál?!
Megállok a mozdulataim közben; a közeli kávézóból hozott papírpohár ugyan nem átlátszó, de érzem, hogy a benne lévő maradék kávé vészesen közel van a kilöttyenéshez. Bár, tekintve, hogy direkt fogom így, inkább öntésnek nevezném; egyenesen Eve drága, tervezői kosztümkabátjára, amely a székén hever. Szép vajszínű, biztosan jól szívja be a kávét.
Az ajtóban lévő nőt, aki meghökkenéssel vegyes felháborodottsággal lépdel befelé, még sosem láttam.
– Semmit – jelentem ki, de továbbra sem mozdítom a kezem. Felvont szemöldökkel pillantok felé. – Maga kicsoda?
– Az ott a barátnőm kabátja! – Felém nyújtja a kezét. – És mit csinál a kávémmal?
– A kávéjával? De ez... – Nem Eve Harrisoné. Ez biztos. Az alkoholos fekete filc vastag betűi néha olvashatatlanok – a manhattani rohanás –, de egészen biztosan nem Eve van ráírva.
– Az enyém. Megkaphatnám?
Nehéz azt mondanom, hogy nem.
– Szóval ki maga?
– Grace vagyok. Én... Egy barátnőmhöz jöttem ebédelni, csak bent ragadt egy megbeszélésen, azt mondta, várjam meg itt, csak véletlen... – Az ablak felé néz, az én asztalom felé. Most, hogy leolvadt a grimasz az arcáról, meg kell állapítsam, hogy elég szép. Várjunk, Grace...
– Grace! Eve barátnője, ugye?
Erre meglepetten pislog. – Igen. Mesélt volna rólam?
– Valami olyasmi – vigyorodom el. Az elmúlt évek alatt elkaptam néhány információmorzsát itt-ott, láttam, ha hívták, ráadásul láttam már Eve instagrammját és a Facebook profilját is. Nem sok név ismétlődött gyakran, de Grace-é épp igen. Ha jobban megnézem, ismerősnek is tűnik, talán láttam róla képet. Felé nyújtom a kezem. – Liam Hudson. Eve-vel dolgozom együtt. És az én zakómat öntötte le.
– Ó, hogy én...? Jézusom, nagyon sajnálom! Azért mentem, hogy keressek papírtörlőt, hátha menteni tudom egy kicsit a helyzetet, de nem nagyon találtam, úgyhogy... Ha esetleg megadom az elérhetőségemet, elküldené nekem a tisztítószámláját?
– Ugyan, hagyja csak, túlélem.
– Az előbb még le akarta önteni Eve holmiját, mert azt hitte, ő az, tőlem pedig nem hajlandó elfogadni a jogos kompenzációt?
– Valóban ezt csináltam volna? – A plafonra ugrik a tekintetem, hátha megreped. – Nem rémlik.
Grace felnevet, és a füle mögé tűri a haját. Tényleg szép nő. Objektív értelemben tudom, hogy Eve is az, ez valami íratlan szabály lehet, mindenki a saját kasztjával. – Tényleg nagyon sajnálom, csak a vizet néztem, bámultam, igazából, és elterelődött a figyelmem, észre sem vettem...
– Megbocsájtom. Egy feltétellel: ha nem csak a zakómat, de engem is meghív egy kávéra.
– Hát... Persze, ha gondolja, szívesen leugrom egyért. Hogy issza, feketén, egy cukorral...?
– Úgy értettem, hogy... ketten mehetnénk érte.
Először nem érti, aztán kisimul a ránc a szemöldökéről és elmosolyodik. – Nagyon sima volt. Minden nőt randizni hív, aki kávéval önti le?
– Ez a New Yorki módszer. Bár szerencsére nem esik meg gyakran, különben eléggé be lennék táblázva. A modellálásomra se maradna időm.
Szép nevetése van. Nem zavarna, ha többet hallanám, bár abszolút be kell vallanom: az elsődleges célom az volt, hogy Eve mérges legyen. Még egy post-it cetlit is irattam Grace-szel, amit Eve gépének képernyőjére nyomtam, miszerint velem jött el, majd visszaszolgálatom neki. Persze ettől függetlenül kedvesnek találtam; nem sokban hasonlított Eve-re, gondolom amolyan "ellentétek vonzzák egymást" okai lehetnek.
A második alkalommal ebédelni hívom; lezárom érte Romildát. Mikor harmadjára is elhívom, immár egy péntek esti vacsorára, szerintem Romilda is megértené. Eve-nek két év alatt se sikerült, és bár nem láttam az arcát, mikor meglátta a Facebookra feltöltött fekete-fehér eljegyzési képet, el tudom képzelni. Sosem mondtam el Grace-nek, hogy miért is hívtam el aznap, vagy utána még pár alkalommal. Kellett egy kis idő, míg többet láttam a kedvessége mögé mint naivitás vagy egyszerűség. Lássuk be, ha valaki eléggé nyitott szemmel jár a világban, nehéz elfogadni, hogy vannak, akik tényleg egyszerűen csak kedvesek vagy jók; Romilda is az volt, hozzám képest biztos, de az ő jósága mögött is inkább egyfajta kényszeres szabálykövetés állt. Grace csak... lelkes volt. Tudta, hogy mindenben ott van a "rossz", de inkább a szebbik oldalát fogta meg, néha már az én ízlésemnek is lehetetlenül pozitívan.
Néha úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. Eve elég hangosan tudatta velem, hogy ő is így gondolta. Soha nem ismerném be, hogy talán igaza van.
Szeretek őszinte emberként gondolni magamra, de mindenkinek megvannak a maga titkai. Az enyém... némi adósság, amiről nem feltétlenül szóltam Grace-nek, mielőtt elkezdtük tervezni az esküvőt. Nem akarom ezzel zavarni, mert megoldom.
Azzal sem akartam zavarni, hogy elmondom neki, mi történt köztem és Eve között. Mert majd azt is megoldom, mint mindig.