'Cause my high hopes are getting low, Because these people are so old. The way they think about it all. If I tried, I would never know. My high hopes are getting low, But I know I'll never be alone. It's alright, we'll survive, 'Cause parents ain't always right

lucky and jennie

"A családom egy minnesotai tónál lévő kabinjában olyan sötét erdőségeket láttam, hogy az orromig se láttam. Olyan égboltok alatt aludtam, ahol láthattam a meteorok füstös csíkját, ahogy a csillagokkal hintett égen futnak át. De most, amikor nyolcból tíz gyerek, aki az Egyesült Államokban születik, soha nem fog olyan sötét ég alatt élni, hogy saját szemével láthassa a Tejutat, azon aggódom, hogy még azelőtt elveszítjük az éjszaka természetes sötétségét, hogy megértenénk, miért is fontos számunka.
Minden élet a nappalok és éjszakák ritmikus változásával szintézisben fejlődött. Manapság viszont, amikor megül körülöttünk az éjszaka, gyorsan a villanykapcsoló után nyúlunk. A túl kevés sötétség pedig mindannyiunkat veszélyeztet.
A WHO már most a rákos megbetegedések egyik potenciális okaként kezeli az éjszakai műszakokat..."
Paul Bogard a Los Angeles Times-ban megjelent 2012-es cikke további öt bekezdésből áll. A feladat szerint arról kell esszét írnom, hogy miként építi fel az álláspontját, hogy meggyőzze az olvasóközönséget arról, a természetes sötétség védelmet érdemel.
Elszakítom a tekintetem a lapról és előre nézek. Csak hátakat látok, szépen felöltözve, teleizzadt ingek, feleslegesen preppy pulóverek. Május van. Sercegnek a lapon a tollak, koppannak a radírok. Kettővel előttem Eddie Kim már majdnem teljesen lerágta a radírt a ceruzája tetejéről. Nem tudom, miért izgul; ez emelt irodalom. Úgyis neurobiológiára akar tovább menni.
A szemem sarkából pillantok oldalra, csak annyira, hogy a felügyelőtanár ne vegye észre; nem mintha puskázni akarnék. Csak tudatosítani, hogy tényleg mindenki ír, és mindenki az idegösszeroppanás szélén áll. Sose láttam még ennyire koncentrálni őket. Közben pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy igazából fel sem fogták az egészet. Csak az jár az agyukban, hogy legyen vége, hogy megtalálják a megfelelő szókapcsolatokat, amiktől majd intelligensebbnek tűnnek a tanárok szemében, mint amilyenek, hogy minden betanult és csuklóból lőtt struktúrai elemet gondosan odabiggyesszenek.
Nem érdekli őket, hogy eltűnik a természetes sötétség az életünkből a fénypollúció miatt. Az sem, hogy 2050-re London időjárása olyan lesz, mint Barcelonáé. Hogy az esőerdőknek már alig csak negyede van épen Borneóban, holott az ötvenes években még teljesen épek voltak. Hogy a levegőbe lőtt széndioxid mennyisége billió tonnákban mérhető, és nagyjából ezer év alatt lesz képes elnyelni az óceán; ezzel viszont élhetetlen szintre emeli a savasságát.
Nem érdekli őket, csak a vizsga, hogy befejezzék, hogy sóhajthassanak, hazamehessenek, ihassanak egyet illegálisan, átbulizhassák a nyarat, hogy aztán ősszel megkezdjék az egyetemet. Új év, új én.
Egy olyan jövőért tanulunk, ami soha nem is fog létezni.
Őszintén fogalmam sincs, mi az ebben a mondatban, ami ennyire mellkason vág, hogy szinte kiszállok tőle a saját testemből. Eddig is tudtam, hogy így van. Akkor most miért vagyok képtelen levegőt venni?
– Kérem, üljön vissza a helyére! – szól rám a tanár. Észre sem vettem, hogy felálltam, csak a nehéz levegővételemre tudok koncentrálni. A tanárnő arcára is aggodalom ül ki. – Jól van...?
Nem, nem vagyok jól. És a bolygó sem. És mind úgyis kibaszottul meghalunk.
– Nekem ez nem kell – mondom. Felkapom a táskám és a kabátom, aztán két sor pad mellett elhaladva, az évfolyamtársaim teljesen értetlen tekinteteinek kereszttüzén át az ablakhoz lépek. Földszinti terem, talán tíz centivel az udvar szintje felett. Gondolkodás nélkül nyitom ki az ablakszárnyat és vetem át a lábaim a kereten. Muszáj, mert a tanár az ajtónál áll, és ha megpróbálok elmenni mellette, arra kér, magyarázzam el, és egyszerűen képtelen vagyok rá. Anya se értette soha, se pedig apa. Soha senki nem értette.
Még hallom, hogy a nevemet kiáltja valaki, de az én lábaim már a kinti füvet érintik, és amint szilárd talajt érzek, futni kezdek, mintha az iskola szelleme üldözne.
A Central Parkig megyek, először. Egy padnál állok meg először, az egyik játszótérrel szemben. Anya sokat hozott ide, amikor kicsi voltam, mielőtt még megismerte a mostani ex-férjét; amikor még apa volt a leggazdagabb, akit ismert. Engem elbűvöltek a színes játékok, anyát pedig a felhőkarcolók, amik a park körül sorakoztak. "Ott fogunk lakni, kicsim, egyszer ott fogunk... Jó lesz, ugye? Minden nap lejöhetünk majd ide..."
Miután hozzáment a második férjéhez, soha nem hozott le. A dadusom, ő igen, de anyát lefoglalta az, hogy vásároljon, mert a felhőkarcolóknál csak a Fifth Avenue üzletei nyűgözték le jobban. Ritkán vitt magával, akkor is csak azért, hogy valami új ruhakölteményt adjon rám, amiben viszkettem és rettentő kényelmetlen volt, szerinte viszont "olyan édesen festettem, mint egy játékbaba". Tulajdonképpen mit is várunk egy nőtől, aki tizenhat évesen szült? Jobban élvezett játszani a babáimmal, mint én. A vélt igazsággal ellentétben nem mindenki nő fel; főleg errefelé. Olyan, mintha egész Manhattan egy hatalmas Sohaország lenne, csak luxusverzióban. Mondjuk, miután felvásárolta Disneyland.
Ha mesében lennék, akkor talán odajött volna megkérdezni tőlem valaki, mi bajom. Lehetőleg rendkívül dögös lett volna, Colgate-mosollyal és "mesterien belőtt, de természetes" hajjal. Alighanem rögtön szerelembe esett volna a taknyos orrommal. Bár gondolom ebben a mesében úgy tudnék sírni, hogy nem taknyozom. Soha senki nem tud úgy sírni.
New Yorkban ha az utca közepén ájulsz is el, az emberek legfeljebb rád morrannak, amiért foglalod a helyet. Senkinek nem jutott eszébe odajönni hozzám, se fiúnak, se "jótündér keresztanyáknak", akik aztán felvittek volna magukhoz a palotájukba. Egyébként őket pedofiloknak hívnám.
Valószínűleg kezelhettem volna sokkal értelmesebben a szituációt, ha már annyira baromi büszke vagyok rá, mennyivel érettebbnek gondolom magamat a kortársaimnál, és a problémáink elől való szó szerinti menekülés nem épp erre utal. De igazából nem azért sírtam, mert nehéz lett volna a teszt, vagy mert bukásnak éreztem volna, hogy ennyire csúfosan feladom, vagy hogy félnék visszamenni és szembesülni az évfolyamtársaimmal, akik minden bizonnyal kettyósnak néznek.
Egyszerűen fogalmam sem volt mi lesz... ezután. Velem, a világgal, a borneói esőerdővel. Akármivel. Hova tovább?
Kevés ember mondaná azt, hogy a Wendy'sbe. Én se tudom, miként kerültem oda, csak azt, hogy két utcával lejjebb majdnem elütött egy taxis, akinek az utasa azt hiszem vietnamiul szórt rám átkot. Céltalanul sétáltam, mert a padon már fáztam, ráadásul nem akartam növelni annak az esélyét, hogy anya megtalál. Kivételesen azon napok egyike volt, mikor otthon volt. Amint kiértem az iskolából, annyit írtam neki, hogy jól vagyok, aztán kikapcsoltam a telefont. Különben az őrületbe kergettek volna az üzenetek.
Tulajdonképpen éhes is lettem, úgyhogy bementem, és egy kicsit sem érdekelt, hogy hogy festhetek az elkenődött szemfestékemmel, mert ez New York, és durvább dolgok után is felállnak az emberek. Egyszer láttam egy fickót a Times Square-en Trump maszkban és mankiniben. Ha ő be mert menni oda, én is kérhetek egy adag sültkrumplit mosómedveként.
Nem látom, mikor kerülök sorra, automatikusan megyek előrébb, mikor valaki ellép előlem. Aztán egyszer csak egy pult van előttem, nem valaki rusnya kabátja. Gondolom párszor már szólt nekem a másik oldalon álló srác, mire agyilag is visszatérek hozzá. A tekintetem a névtáblájára csúszik és összeráncolom a szemöldököm. – Téged tényleg Lucynak hívnak? – kérdőjelezem meg. Nem olyan tipikus... Lucy. Persze annak hívja magát, aminek szeretné. – Hipotetikusan, szerinted mennyi ideig tartana, míg valaki mindent végigesz a menüről?

sok szónyi agymenés    | ⚶

Been away for college, was the baddest geek around. He's been doing everything but make his parents proud. He tried his best to study hard but still, he got too drunk, Won lots of beer pong tournaments but still, he had to flunk

jennie and lucky

Abban a szent pillanatban, hogy én azt mondtam: "Sómaffia!" Cindy meg azt, hogy: "Úristen, Lucky, kussolj már el!", aztán én meg megint azt, hogy: "De nem érted, Cindy, Syracuse Amerika Sóvárosa, és csak négy órára van kocsival, minden adott a csempészethez! A főnökség talán már hónapok óta pult alól teríti a cuccot, tisztára mossa a pénzt és emberéleteket sodor veszélybe!", na, szóval akkor már tudni lehetett, hogy ez egy nagyon hosszú tizenkét órás műszak lesz. Az a fajta nagyon hosszú, amikor öt perc alatt telik le egy, és az első óra után már az említett só túladagolása okozta hosszadalmas kínhalál sem tűnik alapjaiban véve elvetendő ötletnek. És ezek után Cindy még mindig nem érezte úgy, hogy a szárazáru raktárban felhalmozott 30 lbs nátrium klorid aggodalomra adhat okot. Merthogy, mint megtudtam, a só nem illegális, hogy maffiahálózatot kelljen kiépíteni rá, ez meg egy gyorsétterem, ahol felelőtlenül sok fogy belőle, úgyhogy nagyon is indokolt a túlhalmozás. Történetesen azt is tudom, hogy ezt azért így, konkrét számadat nélkül mondta, mert soha semmit nem mérünk ki pontosan, szóval valójában egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy mennyit sót használunk fel egy hónapban. Ez meg ugye megint engem igazol, mert hát még csak nyomon követni sem lehet? Pedig 48 teáskanálnyi már egy felnőtt ember számára is halálos dózis? Hahó?!
- Hahó?! – ismétli a gondolataim a kassza előtt szobrozó úriember, ami elég józanító hatással van rám ahhoz, hogy fél perc intenzív pánikba kezdjek miatta. A tudomány nem tudta még egyértelműen igazolni, hogy a gondolatolvasás, mint olyan, létező dolog lenne, de azt sem, hogy nem az, úgyhogy összehúzott szemmel, homlokráncolva néztem a kukászöld kabátos fickóra, aki türelmetlenül toporgott a pult előtt. Gyanúsan idegesnek tűnt.  – Elvitelre kértem a kávét. Sietnék.
Jó, hát akkor lehet, hogy ezért.
- Igen! Igen, bocsánat. Akkor én most…
Hallom – hallom! – ahogy megforgatja a szemét, ennél viszont egy fokkal jobban lefoglal, hogy kétségbeesetten meredjek a piros tálcára helyezett kávéspohárra, hátha majd a hőpapír bevonat megsúgja, innen hogyan tovább. Az elvitelre kért forró italokat az emberek általában csak megfogják és elviszik; az én munkafolyamatom a műanyag fedél rápattintásával véget ér, úgyhogy nem egészen világos, a kukászöld kabátos fickó, mégis mit vár tőlem.
Mondd, mégis mit szeretnél, kukászöld kabátos fickó?
- Adnál hozzá egy olyan papír tartót?
És akkor ezen a ponton nemes egyszerűséggel felsikítok. Nem olyan horrorfilmesen, hosszan, inkább hasonlít az egész egy meglepett nyikkanáshoz, csak épp messze túl magas frekvenciájú ahhoz, hogy az ember férfias kiáltásnak csúfolhassa. Cindy mellettem nonverbális eszközökkel próbál rávenni arra, hogy viselkedjek – tehát belém rúg egyet –, a kukászöld kabátos fickó eközben döbbenten hátrál egy lépést. Hirtelen már nem is olyan fontos a papírtartó, legyint csak egyet, hogy hagyjam, aztán megragadja a kávéját, és lemondó sóhajjal távozik.
Ezután többeknek eszébe jut, hogy halaszthatatlanul fontos dolguk van, és kiállnak az előttem húzódó sorból.
A soron következő lánnyal már okosan csinálom, és gondolatban kérdem meg tőle, hogy mit adhatok. Mikor nem reagál, megnyugszom, hogy ő nem egy közülük, aztán a protokollnak megfelelően szóban is elhadarok egy üdvözléssel egybekötött rendelésfelvételt. Aztán, mikor erre sem reagál, megfordul a fejemben, hogy talán én csinálok valamit rosszul.
Hét másodpercig bámulom rá bambán, hátha meggondolja magát.
Nem gondolja meg magát.
Számolva azzal az eshetőséggel is, hogy talán siket, jobb híján maradok annál a jól bevált módszernél, amit minden teljesértékű amerikai állampolgár tesz, ha hallássérülttel találkozik. Az előbbinél egy kicsit hangosabban kiabálok rá egy hahót.
Engem lep meg legjobban, hogy ez végül beválik. Egy teljességgel random kérdést kapok válaszreakcióul, amire a tekintetem zavartan követi az övét, le egész a névtáblámig. És hát figyelj, az én szemszögemből, fejjel lefelé a név épp ⅄Ɔ∩˥-nek tűnik szóval valahol azért tudok azonosulni a dekódolási zavarral.
- Hát, általában csak azok, akik nem tudnak olvasni – vonom meg a vállam, mintha amúgy nem én lettem volna, aki manuálisan benyilazott egy K betűt a C és az Y közé, egy abszolút nem erre a feladatra szolgáló golyóstollal. Attól még, hogy nem látszik, ott van, jó? Néma K. – Egyike vagyok azoknak az embereknek, akik gyerekkorukban soha semmilyen ajándéktárgyon nem találták meg a nevüket, és emiatt mindig irigykedve nézték a David feliratú pohárból almalevet szörcsögő Davideket. Tudod, hogy az én uzsidobozomra milyen név volt írva? Semmilyen!
Igazából rá volt írva, hogy Scooby-Doo, de az meg pusztán véletlen egybeesés – vagy írói lustaság –, hogy a mese címe megegyezett a karakter nevével, úgyhogy azt nem ér.
Voltak azok a városi legendák, amikben próbavásárlónak öltözött nagyfőnökök bukkantak fel a gyorséttermekben, és a munkaerőnek csettintésre kellett válaszolnia a nekiszegezett keresztkérdéseknek az étterem működését vagy a termékek összetételét illetően. Kicsit kételkedtem benne, hogy ez a lány az elkenődött szemfestékével valamilyen módon Mr. Stan, a negyvenöt éves területi vezetőnk, de azért teljes magabiztossággal nem mertem volna kizárni a lehetőséget. Ehhez mértem egyből vigyázzba is vágtam magam a kérdésére, hátha úgy majd nem rúgnak ki, ha rájönnek, hogy egy hamburgerformulát sem tudok fejből.
- Kávék és üdítők nélkül jelenleg hetvenkilenc termékünk van. Vagy hetvenhét, attól függően, hogy a shake-eket italnak, vagy sültkrumpli-mártogatósnak tekinted-e inkább. Nekem az utóbbi a személyes preferenciám, úgyhogy az elmélet kedvéért számoljunk a hetvenkilenccel, ami azt jelenti, hogy hipotetikusan az életed végéig kéne enned, amit viszont vehetsz szó szerint, mert ennyi transzzsírsav már megölne bárkit. De, ha úgy döntesz, hogy belevágsz, ajánlhatom esetleg a Baconator Combo-t? Közepes krumpli és nagy üdítő jár mellé, nyolc dollár kilenc centért szerintem a legjobb módja elkezdeni a túlevést.
A marketingügyileg megkérdőjelezhető, de számadatokat tekintve pontos válaszom után közelebb lépek a pulthoz, és a kassza tetejére könyökölve közelebb hajolok a lányhoz. Még a hangomat is gondosan suttogássá halkítom, nehogy Cindy mellettem gyanút fogjon, és megint belém rúgjon egyet. – Kinek dolgozol, hm? Ki küldött?

kicsit kevesebb szónyi agymenés   | ⚶