Lehet hiba volt eljönnöm, de már mindegy is. Épp Kaley lohol utánam. Veszek egy mély levegőt, imádom a barátnőmet, de most erre végképp nincs szükségem. Szeretnék egyedül lenni. Gondolkodni.  
-Hé, várj Lia, már is mész?- kénytelen vagyok megfordulni, mielőtt megsértődne, így próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Nem túl nehéz, hiszen már részegre ittam magam a gin-el. Na meg apám mérges arca plusz elégtétel a számomra tegnap estéről.  
-Most inkább egyedül lennék, de fantasztikus volt a buli,- biztosítom őt, nyomok egy puszit az arcára, majd elindulok a kijárat felé. Útközben az egyik asztalról felmarkolok egy üveg Jack Daniels-t, a biztonság kedvéért. Bár a küszöbnél tovább nem nagyon jutok. Unokabátyám, Massimo ugyan is előttem terem. Az arckifejezéséből ítélve... nem túl boldog. Gondolom ahhoz lehet köze, hogy apám sem túl boldog az utolsó húzásom miatt. De én előre figyelmeztettem őt. Nem hitt nekem.  
-Remélem hazafelé igyekszel,- néz végig rajtam szikrázó szemekkel, mire én csak felvonom a szemöldököm, és szó nélkül akarom ott hagyni őt. De el kapja az egyik karom és visszaránt. Dühtől izzó sötét íriszekkel nézek farkasszemet, nem hunyászkodom meg. Állom a kemény pillantásait.  
-Mégis mit képzelsz? És tegnap az mi volt? Apád irtó dühös, tönkretettél egy gyümölcsöző kapcsolatot közte és Lucá család között,- sziszegi, mire ártatlan képet vágva pillantok fel rá. Mielőtt megszólalnék, ugyan ilyen ártatlanul, dühösen rántom ki karomat ujjai fogságából.  
-Nem értem miről beszélsz? Így legalább Giancarlo láthatta és az apám is, hogy milyen könnyűvérű lánya van.- jegyzem meg neki, majd indulatosan folytattam,- arról nem tehetek, hogy rosszkor jöttetek be a szobába. Mellesleg az öccse jobban csókol, mint ő,- jegyzem meg pimaszul ahogy elkapom róla a pillantásom. Indulnék, de nem hagyja, újra visszaránt. Már kezd idegesítő lenni ez a szokása.
-Te direkt csináltad,- mér végig hűvösen, mire én csilingelő hangon nevetek fel.  
-Mire gondolsz? Mármint szerinted direkt pont az eljegyzés estéjén rendeztem úgy a dolgokat, hogy apám és a leendő vőlegényem belépjen amikor az öcsét megcsókolom? Áhh nem!,- megböködöm a mellkasát keményen,- én nem vagyok olyan okos. Tudod csupán szőke haj,- libbentem meg fenekemig érő fürtjeimet,- és bájos mosoly vagyok. Csupán ennyit is érek,- hangom egyre cinikusabbá válik.- Apám szerint nem lennék képes ilyen dologra. Úgy, hogy legyetek boldogok és fogadjátok el, hogy a tiszteletben álló Lucá család nem köti össze az életét a még nagyobb tiszteletben álló Caselli családdal. Most, ha megbocsájtasz mosdóba mennék, vagy a wc fülkébe is be akarsz ülni velem,- leplezetlen düh süt ki a hangomból ahogy elindulok a ház felé. De amikor nem figyel egy óvatlan pillanatban kikanyarodom az utcára. Mielőtt apám száműzött volna Olaszországba, az egyetemre, a tinédzser éveimet itt töltöttem. Tudom, hogyan kell egy perc alatt észrevétlenül eltűnni. Elgondolkodom egy pillanatra, hogy merre is menjek. A kedvenc helyemre mennék, New York tetejére. De van egy másik kedvenc helyem is. Azt gyalog is könnyű megközelíteni. Manhattan szélén áll igazából, egy kis park. Csodás látványt nyújt a városrészre. Gyalog körül belül fél óra alatt érek oda. Megkeresem a kedvenc fámat, egy öreg tölgy, aminek a tövében letelepszem. Nyár lévén egy rövid szoknya és trikó van rajtam, magassarkú cipőimet le rúgom magamról. Élvezem ahogy a pázsit kellemesen simogatja meztelen lábamat, bele túrok méz színű fürtjeimbe, majd felbontom az üveg whiskey-t és iszok egy nagy kortyot. Nem gondoltam, hogy valaha ide jutok, magányomban kell innom. De hát ha valaki a Caselli klánba születik nőként, nem sok választása akad....  
Nézem ahogy a csillagos ég lassan beborul, a felhők elrejtik a csillagokat. Majd dörren is egyet az ég, jelezve, hogy egyetért velem. A következő pillanatban a villám, egy pillanatra élesen világítja be a környéket, a következő percben el is kezd szakadni az eső. Nem zavar, sőt élvezem ahogy simogatja  a hideg vízcseppek a bőrömet. Közben gondolatban messze járok. Bűntudatom van az este miatt, nem kellett volna szegény Pietrot kihasználnom. De amikor apám tényként közölte a dolgokat, lépnem kellett. Mindent megtettem neki, elmentem Olaszországba, jelesre szereztem a diplomámat, most a barátja irodájánál vagyok ügyvédbojtár. Tudom, hogy miről szól a dolog. Hiszen... ez büntetés, amiért segítettem valakinek. De nem hagyhattam, hogy az utcára kerüljön egy családapa, főleg úgy, hogy az enyém kisemmizte....  
Így amikor az eljegyzés estéje eljött, elterveztem mindent. Tudtam, hogy beszélni fog Giancarlo-val, így az egyik szobába csaltam vőlegényem öcsét. Úgy rendeztem, hogy azt higgyék amikor belépnek a szobába, hogy rámásztam. Így nem kellek majd neki. Így is lett, azonnal felbontotta az eljegyzést. Nem voltam büszke a tettemre, de azt sem hagyhattam, hogy irányítsa az életem ennél jobban.  
Zavartan pillantok fel, ahogy meghallok egy hangot. Először azt hiszem képzelődöm, egy nő áll előttem, esernyővel a kezében. Én bőrig áztam és a whiskey negyede el fogyott. Észre se vettem.  
-Öhm.... hello,- próbálok felállni, de megszédülök, úgy hogy úgy döntk inkább ülve maradok. Valamit mondott, de nem igazán emlékszem rá, viszont megkérdezni se kérdezhetem, mert az bunkoság lenne...  

Lia & Josie


Nyár van. Megint. Egy olyan nyár, amiben már hiába is sütnék epertortát, rózsaszín ruhás királylánnyal a tetején, nem lennének apró kezek amelyek vidáman csippentenék le a ruhájáról a masnit, hogy az apró kis meggypiros ajkak mögé tegyék nevetve. Hiába fújnék ezerszínű léggömböt, csokorba kötve a bejárat mellé, nem lenne vidám nevetés, amely örömmel pöckölne belőlük odébb párat. Hiába nyomnék a fejembe buta szivárványos papírcsákót, nem lenne senki, aki átöleli a nyakam, és hálásan kuncogna a bőrömbe.
Nyár van. Megint. Felejthető és múlandó nyár. A harmadik olyan nyár, amiben éppen vállalhatatlanul részegre készülök inni magam, noha tisztában vagyok vele, hogy ez az égvilágon sehova nem fog vezetni.Csak átmeneti tompulást okoz, amelyben sem az emlékeknek, sem a jelennek, de még csak egy elképzelt jövőnek sincs helye. Nyomában vattaszárazságú másnap, és újabb emlékezés jár majd.
Odette születésnapja volt a héten. Egy születésnap, amit úgy ünnepelek, hogy felejteni vágyom. Jobban mondva elhitetni magammal, hogy az előtt a három évvel ezelőtti januáron nem történt semmi, nem róluk szóltak a hírek. Nem engem hívtak fel valamikor hajnalban, hogy értem küldenek valakit, kérik ne kapcsoljak be se rádiót, se tévét. Akkor már tudtam, hogy baj van, csak azt nem tudtam mekkora. Bánt a lelkiismeret, hogy csupán végig az járt a fejemben, hogy Brian-el történt valami, valami súlyos, talán tragikus. Az érzelmeim, az anyai szívem képtelen volt a gondolatot is felszínre engedni, hogy Odette is vele volt. Pedig tudnom kellett, hiszen előtte, mielőtt indultak még felhívtak. Tudtam ezt, csak mégsem akartam tudomást venni róla. Mintha az ember olyankor megpróbálná elodázni azt amit nem lehet, ami megtörtént, amiről úgy hiszi csupán egy rossz álom, mert annak kell lennie. Claudette már ott várt rám, azt mondta majd segít azonosítani őket. Én nem lettem volna rá képes. Akkor még nem. Kértem, könyörögtem, hogy ébresszenek fel, de hiába zokogtam, csak némán és sajnálkozva néztek rám. Másnap reggel értettem meg, hogy ez a rögvalóság, amelyben nincs férjem, nincs lányom, nincs családom. Minden, ami fontos volt, ami boldoggá tett, ami nélkül egyszerűen létezni sem tudtam hirtelen köddé vált, és nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék. Két percet  képtelen voltam előre tervezni, a következő mozdulatom nem tudtam mi lesz, a távoli jövőt még csak nem is érzékeltem. Ahogy igazából még hosszú ideig a jelent sem.
A temetés estéjén két doboz cigarettát szívtam el, és egy üveg Henessy-t végeztem ki. Mégsem gyógyult semmi, mégsem éreztem mást, csak a sós könnyek ízét a számban, meg a bizonytalan jövő tompa látomását, a lakásunk csendjében.
Semmit nem mozdítottam el azóta sem. Három éve minden hazavárja őket, noha egyre inkább érzem, tudom, az agyam végre hajlandó elfogadni és belátni, hogy nem fognak. Szépen lassan halványul a remény, a hamis illúzió, és helyette valahol máshol keresem a vigaszt.
Az éjjel-nappalik lilás-vörös fénye mögött csillogó üvegek csábítanak. Tudom, hogy ma sem fogom tudni megállni, pedig megfogadom. Másnap mindig megfogadom. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs értelme, ahogy azzal is, hogy a céltalanságom közepette ez az egyetlen ami állandó. Hiába járok gyűlésekre, hiába fogadkozom, hiába próbálok új irányt keresni, mintha életem iránytűje egyik napról a másikra felmondta volna a szolgálatot. Kuszán tekereg mindenfelé.
Megsütöttem az epertortát, a tetejére habos ruhás királylányt állítottam, sárga masnival a ruhája körül. “Boldog 6. Születésnapot, Odette!” hirdette a fehér marcipán tábla, ropogós csokoládé kunkorokkal a felirat körül. Aztán ott hagytam a konyha asztalon, és elindultam, hogy valamit keressek magamnak, amivel túlélhetem ezt a napot. Két üveggel vásároltam, meg három doboz cigarettát. Reggelre semmi nem marad egyikből sem. De hát ez a cél.
Illatos a nyár. A városban a forgalom megállíthatatlanul hömpölyög, egybefüggő színes fényekkel tarkítva az utakat. A papírtáska a kezemben rendületlen zörög, a hangja egyre erőteljesebben telepszik az agyamra. Tényleg ezt akarom? Ugyanúgy mint tavaly? Ugyanúgy mint az első évfordulón? Tényleg ezt érdemli a lányom, aki már hat éves lenne? Hogy az anyukája részegen, öntudatlan zokogjon a nappaliban, átkozva a nem létező gonosz Istent? Tényleg én is ezt akarom? Ezzel állítok neki méltó emléket? Felettem az ég megdörren, tán feleletül a csak magamnak, legbelülre súgott gondolatokra. A parkon áthaladva hirtelen megtorpanok. Egy kankalinokkal és örökzöldekkel beültetett virágágyás mellett. Az éjszaka feketére festi mindet, de én tudom, hogy ha nappal lesz majd ezer színben pompáznak a virágok. A dolgok szépsége pontosan ez: hiába a sötétség, ha tudjuk milyen szépség rejlik mögötte nem érdekel most milyen, majd egyszer megint tarka lesz. A papírtáskába nyúlok, és kiveszem az első üveget. Lecsavarom a tetejét, és mielőtt meggondolhatnám magam a közeli gyepre locsolom. Ugyanezt teszem a másikkal is, az üvegeket pedig a papírtáskában lévő cigarettacsomagokkal együtt a kukába dobom. Már nem gondolhatom meg magam. Nem is akarom. Ez az ünnep más kell, hogy legyen. Egyszerűen érzem.
Csipp-csepp. Lassú esőcseppek kezdenek hintázni először a hajamon, aztán a szempilláimon, végül az arcomon. Végiggurulnak a bőrömön. A kezemen himbálózó esernyőt előveszem - szerencse, hogy nem szokásom elindulni nélküle, kivált ha a híradások szeszélyes nyári záporokról beszélnek- kinyitom és a fejem fölé tartom.
Kipp-kopp. Egyre erősebben és egyre gyorsabban kezd záporozni az eső, lassan egy komoly nyári zivatar ígérkezik. Lendületesebbre veszem a lépteim, ám nem jutok messzire. A közeli fa alatt furcsa árnyékot pillantok meg. Először azt gondolom talán csak egy itt ragadt hajléktalan, de közelebb érve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem csak, hogy nem hajléktalan, de még csak öreg alkoholistának sem mondanám, akit itt ért a bódulat. A kezében szorongatott üveg, amely mellette pihen, és amelyen megcsúszik a park hideg lámpafényeinek tengere azonban arra enged következtetni, hogy nem volt éppen tökéletes napja. Ebben a félig sötét, félig a park sétányára kihelyezett lámpájában megvilágításában is látszik, hogy egy lány az. Egy fiatal, alapvetően jól öltözött, bár mostanra kicsit lelakott ruházatú fiatal lány. Közelebb indulok bár az igazság az, hogy kicsit óvatos vagyok. Egy időben rengeteg volt errefelé a dizájner drogoktól kábult, tökéletesen öntudatlan, bár néha agresszíven fellépő fiatal. Már előtte állok, esernyőmön ritmusosan kopog a lassuló eső, ő azonban mintha erről ne is venne tudomást. A haja csapzott, a ruházata vizes.
- Hahó! Kisasszony! Hahó!- nem kérdezem meg, hogy jól van e. A kérdés ostoba lenne, és értelmetlen. Láthatóan nincs jól, csak még azt nem tudom mennyire. Nem néz rám, csak nagyon lassan, és ekkor látom meg ebben a tompa fényben, hogy a szemeiről a sminket nem csupán az eső mosta el, hanem az elsírt könnyek. Vajon mi történhetett, ami egy alapvetően jól öltözött, bájos arcú lányt egy fa tövébe száműz, egy üveg itallal a kezében. Még ha tompán és kicsit talán bágyadtan is, de végre rám néz. Leguggolok elé meleg tenyerem az álla alá helyezem.
- Bántott valaki?- csak remélem, hogy nem támadták meg, noha külsérelmi nyomot nem látok rajta.
- Segítek innen felállni, jó? Nagyon lehűlt a levegő, és teljesen bőrig áztál. Gyere kapaszkodj belém! - nem vettem ki a kezéből az üveget. Magamról tudom, hogy részeg embertől elvenni az italt akkor amikor éppen abban keres vigasztalást, a lehető legrosszabb gondolat. Meg kell találni a megfelelő időt rá. Vagy megvárni amíg maga teszi le. Mert az esetek többségében az ember, ha biztonságban tudja magát megfeledkezik róla. A bódultsága közepette.
Ha elfogadta a segítő szándékomat, úgy addig tartottam, ameddig fel nem tudott állni, és ha kellett akkor a kezét a nyakamon átvetettem, és átkaroltam a derekát is, hogy könnyebben tudjam őt tartani.
- Josaphine vagyok.- mondtam neki halkan, amikor már tartottam őt és éreztem, hogy legalább addig stabil lábakon áll, ameddig taxit tudok hívni.
- Segíteni szeretnék neked.- egyszerű és opcionális választás lehetőségét azért nyitva hagyó kijelentés volt. Ha tiltakozik, akkor nem fogom kényszeríteni. Ha haza akar menni, akkor a taxi, amit hívok hazaviszi. De talán jobb lenne megtudni mi történhetett vele. Mintha csak égi jel lett volna nemrégiben, hogy azt a három üveget kiöntsem. Józannak kellett maradnom. Most már azt is tudom miért.  

 Emlékszem amikor pár nappal ezelőtt közölte apám az információt miszerint fontos döntésre jutott az életemmel kapcsolatban. Hát... mondanom sem kell, hogy ez nem tetszett. Mi az, hogy döntésre jutott?! Reggel fel sem kelek jóformán és hirtelen ezzel fogad. Kezd elegem lenni, kezdem unni a hím soviniszta viselkedését, holott egész életemben így bánt velem. Sőt igazából mindenki próbált így bánni. Apámnak csupán egyetlen egy szerencsétlenség jutott azon felül, hogy nőnek születtem. Eléggé olyan vagyok, mint az ő személyisége, csak, hogy mivel nő vagyok ezt ő dacnak fogja fel. Pedig ez nem az. Ráadásul tényleg bármit megteszek neki, igaz nem mindig tetszik amit parancsol, sőt igazából sosem tetszik. De ettől függetlenül még megteszem. Nem is tudom, hogy milyen szakmát szerettem volna kitanulni, mivel már kislánykorom óta hallgatom azt, hogy nekem ügyvédnek kell mennem. Igazából szeretem is, csak nem tudom, hogy azért már tíz éves koromtól hozzá lettem szoktatva a gondolathoz, vagy esetleg tényleg az én álmom is lenne. Persze, nem úgy ahogy apám akarja, n azért akartam menni védőügyvédnek, hogy megvédjem az ártatlanokat. De ez túl naiv dolog volt tőlem, az biztos, apám úgyan is úgy gondolta, hogy a miénket kell védenem. Értsd? Minden olyan személyt a klánból aki esetleg össze tűzésbe kerül a törvénnyel. Nem elég hogy elmentem Olaszországba egyetemre, mert ezt kérte tőlem, most hogy vissza jöttem még az egyik rokonnál is dolgozom, mint ügyvédbojtár. De neki sosem elég semmi. Persze, tudom én, hogy nem vagyok teljesen ártatlan gyereke, hiszen mióta vissza jöttem az államokba csak a hedonista buliknak élek. Azért, hogy őt idegesítsem, de kezd bele unni, a következő lépése is ezt bizonyítja. Így... amikor reggel közölte, hogy az egyik közeli család fiával gyümölcsöző lehetne a kapcsolatunk, az, hogy kiakadtam nem kifejezés. Igazából semmi bajom Giancarlo-val, de az, hogy csak úgy férjhez adna hozzá, hát mindennek a teteje. Tudtam, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni. Napokon keresztül törtem a fejem, hogy mit kellene tennem, amivel eszükbe sem jutna nyélbe ütni az üzletet, de viszont ne olyan durva dolog. Aztán eszembe jutott, Giancarlo tizenkilenc éves öccse. Nos... annyira nem sokkal fiatalabb tőlem, megrontani nem ronthatom, meg amúgy is csak egy csókot terveztem ami az adott pillanatban fog elcsattanni. Az eljegyzési vacsorát hamar megszervezték, nekem csak annyi dogom volt, hogy jól időzítek. Még aznap reggel Enzo jött be hozzám.
-Lia, még köntösben vagy?- néz végig rajtam elszörnyülködve, mire én csak bájosan mosolyodtam, hogy megnyugtassam elkészülök időben.
-Tudod,- ül le az ágyam szélére,- az elmúlt hetekben nagyon nyugodt voltál. Rád ez nem jellemző, az utolsó pillanatig ellenkezel az apáddal,- én még mindig mosolygok ahogy mellé ülök a hatalmas franciaágyon,- jajj miért olyan nehéz elhinni, hogy alávetem magam apám akaratának?- mire helytelenítően rázza a fejét,- tudom, hogy tervezel valamit. Adnék egy jó tanácsot, ne játssz a tűzzel, mert apád türelme elég véges, minden alkalommal ki húzod nála a gyufát, lesz az a pillanat amikor már nem védhetlek meg tőle,- én játékosan bele túrok unokabátyám szurok színű fürtjeibe.
-Jajj Vincenzo ne aggódj annyit, nagy lány vagyok, megtudom magam védeni, ha arról van szó. De te is igazán megérthetnél, ráadásul.... ne aggódj veled is ezt teszi majd. Hiába nyalod fényesre a fenekét... és tart a fiának, ha megfelelő kapcsolatot talál amivel keményítheti pozícióját a Cosa Nostra-nal megteszi,- nézek rá keményen ahogy felállok és a fésülködő asztal elé lépek.
-Tudom, csak, hogy én nem játszom a megbántott kislányt, tisztában vagyok kötelezettségemmel, amivel neked is tisztában kéne lenned! Az ellenségeink ha azt látják folyton dacolsz az apáddal, gyenge pontnak látnak, tudod jól, hogy a klánon belül is vannak olyanok akik a helyére pályáznak. Úgy, hogy viselkedj és légy jó kislány,- mire én csak felnevetek ahogy a hajkefém után nyúlok. Az igazi műsor csak este fog következni, igaz egy kis lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy kihasználom szegény fiút, de nem fog bele halni.
Ahogy ülök ott a park sötétjében, a szakadó esőben igazából a whiskey-s üveg egyre jobban ürül, gondolataim csak a tegnap este körül forogtak. Igazából apámat hibáztatom érte, lehetett volna más megoldás is, csak nem jutott eszembe. Ezért is apám a hibás, anya nélkül nőttem fel, amit tanultam az életről azt apámtól, Enzotól és... nevelőnőktől tudom, de k annyira váltakoztak, hogy a nevükre sem emlékszem. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lennék, ha anya itt lenne még velem, de nem igazán találtam rá választ. Mindig elő veszem a képet ami a keresztelőmön készül, ahogy apa tart a kezében, anya mellette ragyog. Ő egy igazi szépség. Natalina, a házvezetőnőnk azt mondja olyan vagyok, mint ő. De én semmi hasonlóságot nem látok, és nem is érzem, hogy kaptam volna tőle bármit is a külsőm mellett. Egyszerűen nem is érzem a hiányát, ez a hiány inkább annak szól, hogy... nem tudom milyen érzés lenne, ha lenne.
Egy pillanatra össze rezzenek ahogy hirtelen megáll előttem egy nő esernyővel a kezében. Egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy mit kereshet ilyenkor itt. Talán Enzo küldhette utánam, de ahogy lassan végig futtatom égszínkék pillantásom rajta... elvetem a gondolatot. Már amennyire megtudom állapítani alkoholtól ködös aggyal. Össze húzott szemöldökkel figyelem ahogy szép lassan elém guggol, majd felemeli az állam. Nem ellenkezem, amúgy sem lenne erőm, meg esélyem. Az alkoholtól nem igazán vagyok ura a testemnek és... a könnyeimnek. Amit utálok, utálok gyenge lenni, és legfőképp utálom, hogy egy idegen látja az összeroppanásom. Apám azt mondja indiga sírás a gyengeség jele, ha kell sírjak... de ahol nem lát senki. Most egy idegen nő mégis szemtanúja ennek, amiért utálom magam, és utálom az apámat is, az egész világot ebben a pillanatban.
Lassan vonom fel az egyik szemöldököm, ahogyan megértem a szavak értelmét a kérdéseben, és lassan, finoman megrázom a fejem. Mit mondjak? Hogy az apám, a családom, ez ne így működik. Nem panaszkodhatok, sosem panaszkodhatok, csak engedelmeskedhetek, ez a nők dolga a mi családunkban. Én vagyok a fekete bárány, aki nem így tesz.
Először ellenkezni támad kedvem, de ahogy a hideget említi végig fut ázott bőrömön a hideg, és kissé vacogok is. Észre sem vettem.
-Öhm... rendben,- válaszolom ahogy lassan megkapaszkodom a vállaiba, egyik kezemmel az üveget szorongatom, de a másikkal erősen kapaszkodom belé, míg nehezen fel nem tápászkodom. Hátam így is a kérges, vastag törzsnek nyomom, hogy biztos lábakon álljak, és ne dőljek el. Mert... fennáll ez a lehetőség s, ami azt illeti.
-Hello, én Lia – jegyzem meg mosolyogva, ez egy őszinte mosoly, már amennyire részeg állapotomban sikerül, még ki is nyújtom az egyik kezem. Majd ijedség költözök az arcomra, amikor látom a telefont a kezében.
-Kedves Öntől hölgyem, de én jól... el vagyok itt, köszönöm,- intek fejemmel a telefonja felé, -nem kell hívnia senkit, nem szeretnék menni sehova,- próbálok kedvesnek tűnni, majd letekerem az üveg szájáról a kupakot, hogy még egy kortyot igyak. Bár most azért, hogy felmelegedjek,- legfőképpen haza nem akarok menni. Most az az utolsó hely ahol lenni szeretnék, szívesebben vagyok itt. Itt nem kell megfelelnem senki akaratának,- törnek elő belőlem az őszinte szavak, eszembe sem jut, hogy mit szabad mondanom és mit nem, egyszerűen csak kijönnek. Szomorú inkább vagyok egy elhagyatott parkban egyedül, ahol bárki megtámadhat, mint... a családi fészek biztonságában. Biztonság.... Ez is nézőpont kérdése, kinek számít....