One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptySofia I. Basora
Today at 11:07 am



I kissed a boy and I liked it

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyBlake W. Holden
Today at 10:36 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyWayne Winston
Today at 10:23 am



Work through the night - Myna & Rea

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyMyna Rosegold
Today at 9:18 am



Játékpartner keresõ

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyMirabell Wagner
Today at 7:44 am



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyRuby Dayton
Today at 12:18 am



Unexpected journey - Melrose os & Darick

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyDarick Liam Kerrigan
Yesterday at 11:52 pm



Beköltözés az új albérletbe

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:48 pm



Myna történetei

bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 7:29 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 27 25
Diákok 35 30
Törvényszegõk 14 25
Bûnüldözés 9 15
Hivatal 5 7
Üzlet 13 15
Oktatás 7 5
Munkások 14 9
Egészségügy 11 14
Összesen 135 145
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots

Aston Miles, Aveline Everhart, Bellamy West, Darick Liam Kerrigan, Erin Watson, Leo Drom, Myna Rosegold, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston, Zoya Thornton


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 bell & carlos ∣ scars of ghost

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: bell & carlos ∣ scars of ghost   bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyHétf. Aug. 26, 2019 8:08 pm


Jól tudom, hogy az én koromban a lefokozás annyit jelent: ennyi volt. Hiába a sok évnyi szolgálati tapasztalat, a nagy fogások és sikerek, ha olyanok lába alatt vagy, akik néhány tollvonással elintézik a karrieredet. A karrierem elején is főleg régi vágású zsarukkal dolgoztam együtt, talán emiatt is alakult úgy, hogy olyan nehezen viseltem az új hullám érkezését. Nem találtam a helyem, nem tudtam, vagy nem akartam alkalmazkodni. Az előző helyemen a többség kifejezetten utált, de volt bennük némi tisztelet, így meg voltunk. Így pedig, hogy nem csak áthelyeztek, de le is fokoztak, alighanem pezsgőt bontottak, amint kilétem az ajtón.
A többségnek volt gyereke, felesége, családja. A munkán kívül valami, amiben örömet lelt. Én lecsúsztam ezekről, nem állapodtam meg, és végül így közel az ötvenhez teljesen egyedül is maradtam. Ha kicsit puhányabb lennék, talán a számba venném a fegyveremet és meghúznám, de láttam már öngyilkosságot, csúnya egy dolog, én nem így akarok meghalni. Így viszont maradt annak a napi rutinnak az újra megszokása, amit azt hittem, hogy már soha nem kell majd újra élnem.
Biztos voltam benne, hogy sokaknak viszketett a tenyere West miatt. Nem csak amiatt, amilyen ember, de amiatt is, hogy ebben a pillanatban inkább tűnt egy részeges csődtömegnek, mint nyomozónak. Ha nem gyűlt volna meg korábban a bajom a heroinnal, talán én is így éreznék, de azóta tudom, hogy mindenkinek meg van a maga függősége.
- Akkoriban igen – bólintottam, sóhajtva egy aprót. Később a gyilkosságiaknál is összefutottam párszor West-tel, de a köszönésen túl ritkán volt szerencsénk egymáshoz, olykor még arra se vette a fáradságot. Vagy én nem, kár lenne tagadni: nyomozóként rühelltem őt és a csapatát, olyanok voltak, mint a keselyűk, én meg az ügyem pedig a prédáik. – Amelyik jobban hiányzik – vontam meg a vállam, kortyolva a közben elém kerülő sörből. Ha tippelnem kéne, a halott társa az, aki miatt idekerült. Nem voltam sose házas, úgyhogy arról nincsenek elsőkézből származó tapasztalataim, de én is vesztettem már el rendőrt, ha nem is voltam vele olyan jóban, mint West a társával. A felesége még él, a társa meghalt, utóbbiért több értelme van inni.
- Számít az? – kérdeztem vissza, kérdőn pillantva rá. A poénnak beillő kérdésére pedig csak egy halovány mosoly volt a válaszom. Szerintem ő maga is tisztában volt azzal, hogy mennyien utálták a képét akkoriban. Most sem lehetnek ezek az emberek kevesebben, de inkább tűnik kiégettnek, semmint egy fiatal seggfejnek, aki akkoriban volt. Nem azért akartam segíteni, mert én lennék a jóság megtestesítője. Egyszerűen csak … hiányzott az a munka, amit korábban végeztem, és ha részben is, de közel akartam kerülni hozzá megint. Nekem nem igen van másom.
-  Tényleg így gondolja? Szerintem ez a sok szar csak még inkább erősíti az elhivatottságot. Akinek ez nem való, úgy is kiesik a rostán már az elején – vontam meg a vállam. Számomra legalábbis így volt. Minden mocsok, amivel és akivel dolgom volt, egyre csak arra ösztönzött, hogy legközelebb jobb legyek, gyorsabb. Ha választhatnék, ugyanígy döntenék. Csak már az elején jobb volnék. – A régi szép idők – értettem egyet, nagyot kortyolva a sörből. Még mindig gyilkossági nyomozónak hisz. A vicc az, hogy én is magamat, ugyanis csak a sokadik gondolatom volt az, hogy ki kéne javítanom.
- Weiss – bólintottam. Nyomozóként én is elég kevés járőr nevét tudtam. Arcról még úgy, ahogy felidéztem őket, de a nevükkel keveset bajlódtam, ahogy annak idején az enyém se igazán érdekelte a feljebb lévőket. Mikor azonban West azzal az ostoba vigyorral a fején fordult felém, kedvem támadt volna széttörni a korsómat a fején. – Eltekintek tőle – feleltem némi szünet után, egy kelletlen mosolyt megejtve felé. – Ezek szerint, alighanem sejti, hogy miért itt beszélünk – az őrsön ugyanis van egy olyan sejtésem, hogy nem igazán tudnék vele beszélni. Rohadtul nem tetszett az új helyzetem, szóval volt ebben bőven önös érdek is, de a nosztalgiával némi szentimentalizmus mögé bújhatok.
- Igen, ahogy azzal is, hogy az elhúzódó nyomozások végül szinte mindig a Daily News hasábjain kötnek ki – alig érezhetően bólintottam, lehúzva a söröm maradékát, és intettem a csaposnak, hogy töltse újra. – Hogy nem csak fegyverek, de drog is van a képben. Nem az a higított szar, amit az itteni bandák árulnak, hanem tiszta, hamisíthatatlan mexikói drog – erről azonban már első kézből származó tapasztalatokkal tudnék szolgálni. Azonban, ahogy hallottam, nem mexikóiaknál találták, hanem oroszoknál, akik egészen biztos, hogy nem kezdenek latinókkal. Közvetve kellett hozzá jussanak, a Dordevic-ügyben hallott balkáni bűnszervezetek pedig elsőre egész kézenfekvő válasznak tűnnek. Sose jó, ha két ennyire máshogy gondolkodó bűnszervezet közösködni kezd.
- Nem vagyok már ugyan nyomozó, de az informátoraim többsége megmaradt, nem adtam át őket, nincsenek aktáik. Akadnak a kábszereseknél is kapcsolataim még a régi időkből, és személyes tapasztalatom is van az ilyen ügyekben – beszéltem, miközben az új sörömnek kezdtem neki. – Van egy emberem, aki a Sinaola-kartellben van, régebben kaptunk tőle néhány elég jó fülest. A Los Zetas kartell a legfőbb riválisuk, mindkettőnek akadnak érdekeltségei az USA-ban is. Ha egy mexikói kartell egy balkáni szervezettel kezd, annak leginkább csak egy oka van: háború, ahhoz pedig fegyver kell. Mexikóban folyamatosak a területi balhéik, az elrettentésre építenek. Lefejezések, kivégzések és a többi. Ha ezek megunták, vagy kinőtték Mexikót, itt is folytathatják a dolgukat, amit senki se akar – lassan beszéltem és halkan, miközben az ujjaimmal a korsón doboltam. – Az emberem benne van a drog áthozásának szervezésébe. Tudja kik vannak megkenve, milyen útvonalon hozzák az anyagot – pillantottam Westre. Így pedig nyomon lehetne követni a drogot, ami, ha a balkániaknál köt ki, már egyértelműen összeköthető a két szervezet. Ezt a kapcsolatot összehozva pedig már biztos, hogy komolyabb akciókat is engedélyezni fognak felsőbb szinteken.
- Az igazság az, hogy hiányzik a munka. A nyomozói munka. Mindketten tudjuk, hogy a mi korunkban mivel jár a lefokozás – dörzsöltem meg az arcom, és kortyoltam egy újabbat. Talán pár év lehet közöttünk az én javamra, úgyhogy nem olyan valótlan őt kortársamnak hívni. – De nem igazán gondoltam korábban ezekre az évekre, úgyhogy … a munkán kívül nem sok mindent tudok csinálni. A járőrözés pedig nem igazán köt le. Vegyen be a nyomozásba, segíthetek maguknak - a karrierem megfeneklett, van még talán tíz év jó évem, aztán vége. Amint terepre alkalmatlanná nyilvánítanak, vissza is vonulok, az ugyanis nem létezik, hogy egy irodában töltsem el az utolsó néhány évem. – És … Weisst, mint járőrt is a figyelmébe ajánlanám, West. Kissé idegesítő, de szorgalmas srác, aki elvégzi a dolgát és nem elégedetlenkedik. Ha pedig beszélek a fejével, akkor csendben is marad. Kezeskednék érte – húzom el a szám, ahogy a vállam felett vetek egy pillantást az asztal felé, ahol ült. Magam sem tudom, hogy pontosan miért is vállalnák érte felelősséget, mert nem igazán jellemző rám. Talán a karrierem vége miatt. Tanítani is jobban élvezném a srácot, mint naponta furikázni fel-alá és gyorshajtókat megbüntetni.    

Carlos Herrera
Bûnüldözés
Play by :
Jon Seda
Kor :
48
Foglalkozás :
járőr
Hozzászólások száma :
23

bell & carlos ∣ scars of ghost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: bell & carlos ∣ scars of ghost   bell & carlos ∣ scars of ghost EmptySzer. Aug. 21, 2019 2:28 pm



Herrera & West

2019. július vége, Lucky Heron kocsma



A kocsma hangfalaiból felharsanó, oldschool rockszámok a legtöbb idelátogatót megnyugtatták, eltöltötték a szépia-falú nosztalgia bizonyosságával, tán még könnyet is csaltak a szemükbe, olyan fajtát, amit általában rögtön letörölnek, mielőtt a többiek észreveszik, de akkor is jön a kérdés: „emlékszel…?” Én elég sok mindenre emlékeztem. Nem tudom, hogy ez miféle átok lehet; elvégre, van az a tévhit, miszerint az alkohol öli az egysejteket. Ez egyébként teljes baromság, mert egyrészt, én elég régóta próbálkozom, de valahogy nem akar kevesebb lenni belőlük. Nem, az alkohol, még az alkoholizmus is, csak csökkenti a kommunikációt a neuronok között, ettől lassul be az ember, és ha valaki folyamatosan részeg, akkor bizony úgy tűnhet, hogy valóban elitta az agyát. De az agy különös dolog, és még azok a fene brit tudósok se tudják, hogy, de jószerivel minden szarból meggyógyítja magát. Ennek meg mi annyira örülünk, hogy csak azért is tesztelni próbáljuk a határait.
Én biztosan. Minden próbálkozásom ellenére sem sikerült azonban felejtenem. Kezeim között a negyedik korsó söröm maradékát lötykölöm; az előttem üresen álló felespohár többet is sejtet. Nem törődöm a csapos kérdő tekintetével, amellyel illet, ahányszor elmegy mellettem. Ismert már, tudta, hogy elleszek egymagamban, és plusz lóvét kap, ha nem kell szólnom az újratöltésért. Abban van valami egészen… szánalmas.
Tekintetem az egyik boksznak szentelem, a söntéssel egyvonalban. Az elkopott bőrhuzatok fel is szakadtak már néhány helyen, felsejlett a homokszínű szivacsbélés. Húsz év. Annyi is volt már, mikor Markkal meg az egység többi tagjávak, a sötétkék járőregyenruhában, sapkák az asztalra stócolva, várva, mikor fröccsen rá Isaac nachosának szósza, vagy Kate Gilman orrán mikor folyik ki a sör. Tökös nő volt egyébként, az a fajta, akit mikor hátba lőttek, csak annyit sziszegett, kúrd seggbe helyettem azt a rohadékot. Nem halt bele a sérülésbe, de itt kellett hagynia a szervet, és beállt kamionsofőrnek. Egy autóbalesetben halt meg úgy tizenkét éve; a biztonságiövhöz is túl tökös volt.
Ha jobban belegondoltam, a legtöbben vagy meghaltak már a járőr egységből, ahol kezdtem Brooklynban, vagy egyszerűen szétszéledtek. Isaac biztonságtechnikai szakértő lett; elég komoly megbízásokat kapnak, főleg vagyonvédelem és ilyesmik. De ott volt például Laski. Ő körzeti megbízott lett, az a simlis aktatologató rohadék.
Aztán a múltbéli szellemek hirtelen szertefoszlanak, köddé válnak, és megint egy csapat ismeretlen huszonéves suhanc ül ott, az egyenruhájuk még élére van vasalva. Elém pedig egy adag ruha férkőzik be. – Igen? – meredek fel a ruhák tulajára cseppet sem lenyűgözötten. Mint azt a csapos is tudja: szeretek egyedül ülni.
A fickó vonásai halványan ismerősek. Ha itt van, alighanem zsaru; ezt hamar meg is erősíti. Erőt veszek magamon, hogy a pultra görnyedés helyett kihúzzam magam, de nem fordulok a fickó felé. Annak ellenére sem, hogy nyilván nem csak köszönni akart. – Ah – csúszik ki a számon a nem túl lelkes felismerés. Az ügy nevével együtt már tényleg ismerős. Meg a fülbevaló is. Sok más nyomozóval dolgoztam már együtt, mindegy, hogy NYPD, DEA vagy FBI, és hacsak nem emelkedtek ki a tömegből, hülyeség volna mindet egyből megismernem. A fülbevalóra viszont határozottan emlékszem; arra, hogy azt gondoltam, ezt is csak egy latino tudja kijátszani anélkül, hogy ’90-es évekbeli Backstreet Boys ragadványnak tűnjön. – Igen. Fedett nyomozó,ugye?
Fogalmam sincs, mit akarhat. Azzal végképp nem, mikor megjegyzést tesz a nyilvánvalóra. Igazából néha nehezebbnek tűnt eldönteni, melyik hír terjedt gyorsabban kilenc éve: hogy Texasban lelőttem a fegyvertelen bérgyilkost, Eddie Mensch-t, vagy hogy Lilia Mainville megint szabad préda. Sokan már csak azért is bepróbálkoztak nála randevú-kéréssel, hogy nekem bemutassanak. Minden akkori fájdalmam ellenére, ritkán vigyorogtam olyan jót, mikor a sikertelen kérés másnapján gyilkos pillantással illettek. – Mármint melyikért? – görbült felfelé a szám sarka savanyúan, ahogy lehajtottam a sör maradékát. A szomorú igazság az, hogy néha én sem tudom, melyik partnert sajnáltam jobban; vagy hogy melyik elköteleződésem volt erősebb, a feleségem iránti, vagy a munka.
Nem ellenkeztem, hogy a fickó, Herrera, fizessen nekem még egy kört. Annál úgyis több volt már a számlámon. – Kösz a piát… De ha nosztalgiázni jött ide, előre szólok: rusnyán sírok.
Nem azért jött, és nem szeretem a felesleges szócséplést. Végigmérem, és egy dolog igen hamar feltűnik: hogy nincs az övén a jelvénye, sem a fegyvere. A legtöbb nyomozónál még civilben is van, pláne, ha – ahogy elnézem az asztaltársaságot, akiket maga mögött hagyott –, még csak épp munkából jön.
Végül előrukkol a dologgal, én pedig a korsóba prüszkölök. – Aha. Segíthetne. És pontosan miért is tenné? – Vannak, akik tévhitekbe ringatják magukat, mert úgy biztonságosabb; az egyik ilyen az agysejteket ölő alkohol, a másik meg, hogy a rendőrség pusztán szolgál és véd. Ha az emberek tudnák, miféle versengések mennek nem csak a szervek, de sokszor a nyomozópárok között is, sokkal kevésbé szívesen nyilatkoznának nekünk. Még kevésbé, mint egyébként. – Ennyire jó volt velem dolgozni?
Ez már poénnak is beillene.
Láthatóan meggyőzetlenül, de nem ellenségesen fordulok végül felé a bárszéken, a pulton könyökölve. Hol őt figyelem, hol azt a fülbevalót, hol meg a pultra borult pisztácia-héjakat. Félolalas vigyor jelenik meg a képemen, mikor parádézásnak nevezi az interjúkat, amire kényszerített a PR-részleg. A legtöbben innen ismerik a nevemet, meg az újságból a rendőrségen belül; és ez megalapoz egy kellemes utálatot, ami részemről tökéletes. Azzal csak gond van, ha kedvelnek.
Mondjuk, akkoriban, mikor Herrerával dolgozhattunk együtt – pontos évszámot nem is tudnék mondani talán, a korai évek eléggé egybe olvadtak –, az átlagnál is nagyobb gyökér voltam. A fenébe is, még olyan ambíciókat is dédelgettem, miszerint egy nap kapitány leszek. És ki a fasz tudja? Még meg is történhetett volna.
Csak a munkám akarom végezni. Ismerős mondat, bár általában a kelletlen tanúkhoz szoktuk vágni, akik nem bíznak az egyenruhásokban. Hosszú másodpercekig figyelem, közben lehúzom azt a felest is, amit a csapos elém rakott. – Hm. Elég mókás… A végén újra jelentkeznék zsarunak – jelentem ki hirtelen. – Tudja, hogy van ez. Amennyi szart lát az ember, eldönti, hogy ha még egyszer lenne lehetősége, inkább elmenne továbbtanulni, csak hagyják békén ezzel. De ha mostanában a gyilkossági nyomozók már kocsmákban kötik az üzleteket, akkor a végén megint felcsapnék kadétnak.
Nem mondhatni, hogy lenne egy hivatalos rendszer arra, hogyan működik az ágak közti átjárás, főleg, hogy ha, ahogy Herrera javasolja, nem kívánja „learatni a babérokat”, azaz nem kíván hivatalosan részt venni a nyomozásban. De az tény, hogy nem szoktuk csak úgy, eseti jelleggel felkeresni a másikat egy kocsmában, hogy amúgy hé, te… Valami bűzlik, ezt súgja a hatodik érzékem.
Elgondolkodva ütögetek egy egyenetlen ritmust a korsón, aztán megint a hátam mögé nézek, az asztalhoz, ahol addig Herrera ült. Elkapom az egyik srác tekintetét. Fele annyi idősnek tűnik, mint Ő. – Az ott… Hess járőr, nem? Hess, Leis… Valami ilyesmi. – Több helyszín biztosításánál is ott volt a környéken, és csak azért tudom, mert minden alkalommal bemutatkozott, láthatóan azt kívánva elérni, hogy megjegyezzem a nevét. Ez a legtöbb nyomozót idegesítette volna, engem azonban már rég nem idegeltek ki hasonló dolgok. Még megvolt benne az ifjoncok lelkesedése. Vigyorogva fordultam vissza Herrera felé. – Tegyük fel, hogy most leül mellém. Tegyük fel, hogy meghallgatom. Ebben az esetben úgy kéne tennem, mint aki nem tudja, hogy lefokozták?
A tudás erős szó volt, de az ember nem járogat el csak úgy, járőrökkel iszogatni, hacsak nem a rokonod. Elnézve Weiss járőr pulykatojás fejét és olyan szőke haját, hogy nem is látszott a szemöldöke, vad tippem az, hogy nem állnak génrokonságban a mellettem ülővel.
Ez persze felveti a kérdést, hogy mégis hogy gondolja, hogy segíteni tud. Elvégre, a járőrök számára nem adunk ki információt az ügyekről. Mint azt maga is tudja. De nem tűnik olyan ostobának, mint aki, ha elküldöm, aztán eladja az infóját a Daily Newsnak, szóval… – megvonom a vállamat. Azt hiszem, idősebb lehet nálam. Ha engem fokoznának vissza járőrnek, fejbelőném magam. És ebben sokkal kevesebb az alkohol-támogatta könnyedség, ahol egy autóbaleset is viccesnek tűnik, mint azt illene elismerni. – A Dordevic-ügyre gondol, ha jól sejtem. Mit hallott?


Fortune, fortune, smiling fate
I haven't seen you much of late

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

I'm sorry for everything
From the second that I was born it seems I had a loaded gun
oh everything I've done
OH, I SHOT, SHOT, SHOT A HOLE THROUGH EVERY SINGLE THING THAT I LOVED



Bellamy West
Bûnüldözés
Play by :
Michael Fassbender
Kor :
44
Foglalkozás :
nyomozó
Hozzászólások száma :
244

bell & carlos ∣ scars of ghost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: bell & carlos ∣ scars of ghost   bell & carlos ∣ scars of ghost EmptyKedd Júl. 30, 2019 3:26 pm


Magam sem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért jöttem a Weiss által küldött címre. Talán csak egy jó sör miatt, ami egészen biztos, hogy rám fért az utóbbi időben, szinte állandóan. Már másfél hónapja annak, hogy sok év után újra egy járőrkocsi ülését kell szoknom és a mellettem lévő srác be nem álló száját. Weiss jó srácnak tűnt, lelkes volt és még idealizálta ezt az egész melót, amit úgy döntöttem, hogy nem fogok előbb lerombolni előtte, mintsem megtenné helyettem az élet.
Az alkalmazkodás mellett döntöttem. Az előző helyemen ez volt az, ami finoman szólva sem működött. Jobban éreztem magam beépülve, mint a többi rendőr között, és miután a gyilkosságiakhoz kerültem ez nem lett jobb, egyszerűen csak hiányzott az, ami volt. Nem barátkoztam, csak tettem a dolgom, ami a régiek kiesésével egyre nehezebbé vált, vagy csak kényelmetlenné, már nem igazán számít. A jelvényem végül megtarthattam, miután csúnyán belebuktam a magánakciómba, azzal a feltétellel, hogy elfelejtem, ami történt. Az aktámba így csupán egy újabb fegyelmi kihágás került be. Az áthelyezés és a kihágás pedig az ezt megelőző fekete pontjaim eredményének látszik így. Mintha ezt rendezte volna meg valaki attól a pillanattól fogva, hogy az akadémiára kerültem.
- Carlos! – Weiss szélesre tárta a karjait, de leszereltem egy vállveregetéssel. Még nem tartunk ott, hogy ölelgessük egymást. Velem ellentétben Weiss szinte mindenkivel jóban volt. Az asztalánál ülőket sorra be is mutatta, akik meglepetésemre nagyon előzékenyek voltak és nem firtatták azt, hogy miként is kerültem ide. Weiss-szel az első egy hetem másból sem állt, minthogy leszereltem az erre irányuló próbálkozásait, és végül kiegyezett magában azzal, hogy biztos viszonyom volt a főnök nejével.
Inkább csendes megfigyelő voltam köztük, miközben felváltva beszéltek a magánéletről és a munkáról. Az eddigi egy hónap nem volt finoman szólva sem izgalmas, háromszor vettem elő a fegyverem, de egyszer sem sütöttem el. Persze, sok rendőrnek ez az egész karrierjére igaz. Én viszont régen is sokkal jobb meggyőző eszköznek tartottam a fegyvert, mint a szavakat. Csak akkor lettem kissé figyelmesebb, mikor a járőri élményeket felváltották a nyomozói munkát végzőkről hallott pletykák. Java részük persze olyan volt, mintha épp most dobnák össze a holnapi bulvárújság címlapját, de akadt köztük érdekesebb is. Mióta idekerültem nem erőltettem semmit sem, pontosan tudtam, hogy az én koromban mit jelent a fokozati visszavetés.
- Nem tudom, nem mondanak semmit, csak megadnak egy címet és menjünk ki oda, ahova ők lusták. Mint a kifutó fiúk, és még egy köszönésre se futja. Kérdezd meg tőle, látod azt a fickót ott? West a neve, elég mogorva egy pasas, szóval nem fűznék nagy reményeket …   a többit már nem hallottam, mert ekkor már felálltam az asztaluktól, hogy az említett férfi felé vegyem az irányt, aki egyedül ült a pultnál. A neve már akkor ismerős volt, mikor az új helyemre kerültem, és némi utána kérdezés után már biztos is voltam benne. Jó pár éve már annak, hogy együtt dolgoztunk, amit igencsak megnehezített az, hogy a fickó egy címeres barom volt. Nem túl szerencsés párosítás, ha a munkád az, hogy másoktól nyúlsz le szaftos ügyeket. Persze, a hivatalos verzió szerint a praktikusság és célszerűség címszavak miatt vehetnek el ügyeket, de felesleges szépíteni a dolgokat. Tőlem is csakliztak el korábban ügyeket, és finoman szólva sem tetszett.
- West – biccentettem felé, mikor leültem hozzá. Nem vagyunk hivatalos körülmények, úgyhogy a nyomozó és őrmester megszólításokat elhagyhatjuk. – Nem tudom emlékszik-e még, de dolgoztunk már korábban együtt. Még egy kört – az utolsó mondatot pár a pultosnak szántam, a mellettem ülő pohara felé bökve, és kettőt mutatva az ujjaimmal. Az ingyen piát egy gyógyulófélben lenni sem akaró alkoholista ellenkezés nélkül elfogadja, igaz? A rendőrök elég pletykás népség. – A Gálvez-ügy – frissítettem fel a memóriáját, ha szükséges. Én se tudnék mindenkit arcról beazonosítani. – Carlos Herrera. Akkor még a drogosoknál voltam, szép fogás csináltunk – tulajdonképpen az volt az első lépésem a gyilkosságiak felé. Túl voltam már akkora néhány fedett akción és meggyűlt a bajom a drogokkal, de akkor ez még nem hatott ki a munkámra. A pszichológiai kiértékelések és kezelések kötelező következményei voltak az ilyen akcióknak, és probléma nélkül vettem őket egészen az utolsó ilyen hivatalos ügyemig. Fél év kényszer szünet és elvonó, aminek az eredménye az áthelyezésem és a lefokozásom lett.
- Akkoriban még volt gyűrű az ujján – pillantottam a kezei felé. Nem sok boldog házasságban élő rendőrt ismerek, nem túl kirívó eset. – Részvétem a társa miatt – kettőjük közül úgy emlékszem, hogy a barátja volt elviselhetőbb. Én is vesztettem el társat, bár aligha voltunk olyan jóban, mint West és az említett férfi. Ráadásul, én lelőttem a társam, ő megbosszulta. A tévében láttam párszor szerepelni, eléggé felkapták az ügyet. Azóta pont úgy néz ki, mint valaki kiégett szezonális híresség. Szarul.
- Úgy hírlik, hogy az egyik ügyükben elakadtak – direkt erősebb szót használok, bár hívhatjuk a dolgot akárhogy, a lényeg, hogy megtorpantak. – Szervezett bűnözés, drogok. Éveken át foglalkoztam ilyen ügyekkel, talán segíthetek – az informátoraim többsége megmaradt. A hivatalos verzió szerint aktákat kéne vezetni róluk, de a bizalmasabb és jövedelmezőbb kapcsolat érdekében én ettől általában eltekintettem. Egy nevet sem adtam át, mikor áthelyeztek. Senki nem akar úgy köpni, hogy annak nyoma marad, ezt a rendőrségnek kéne a legjobban tudnia.
- Nem a babérjait akarom, West. Felőlem mehet parádézni megint a tévébe, amit akar – rántottam meg a vállam. Hivatalosan persze senki sem az elismerésért dolgozik, de emlékszem, hogy az elvett ügyeim többségében az általam megoldott részletekért is ők kapták az elismerést, nem én. Ahogy arra is emlékszem milyen idegesítő vigyorral a képén emlegette fel folyton, hogy ő a nagyobb kutya. – Csak a munkám akarom végezni – azt, ami nem merül ki abban, hogy fel-alá kocsizunk és lekapcsolunk pár a megengedetlennél gyorsabban hajtó fiatalt. A jelvényem megtartásáért hálás vagyok, nem véletlen mentem bele az ajánlott alkuba, de nehezebben megy a seggemen maradás, mint gondoltam volna. Az életemet erre a munkára tettem fel. Se feleség, se gyerekek, a családom már oda. Nehéz elviselni, ha az egyetlen dolgot veszik el az embertől, amivel kitöltheti a napjait.  

Carlos Herrera
Bûnüldözés
Play by :
Jon Seda
Kor :
48
Foglalkozás :
járőr
Hozzászólások száma :
23

bell & carlos ∣ scars of ghost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: bell & carlos ∣ scars of ghost   bell & carlos ∣ scars of ghost Empty

Ajánlott tartalom


bell & carlos ∣ scars of ghost Empty
Vissza az elejére Go down
 

bell & carlos ∣ scars of ghost

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn-
^
ˇ