Charlie and Gabs

Nem minden esetben és nem minden pillanatban szoktam idegbeteg hisztis tyúkként viselkedni, a szenvedélyességemet pedig a legtöbbször igyekeztem a hálószoba négy falain belül meghagyni. Nos, nem feltétlenül csak ott, mert az inkább a férjem kiváltsága volt, hogy mindenhol képes volt feltüzelni. Most viszont képes lettem volna felpofozni Robbiet, mert a kezében csak egy alig több, mint nyolcvanezer dollárt érő festmény indult meg a padló felé, engedve a gravitációnak, és az utolsó pillanatban rakta a lábát a képkeret alá, mielőtt összetörött volna az. Még jó, hogy ott voltam, a férfitől alig több, mint öt méterre, így a vérnyomásom egyetlen másodperc alatt reppent fel olyan magasra, mint talán már régóta nem.
- Robbie! Az Istenért, ezt komolyan gondoltad? Tényleg így kell megfogni? Óvatosabban! - ripakodtam rá, lelépve a köztünk lévő távolságot és a kesztyűbe bújtatott kezem már a festmény keretét érték, hogyha ő nem is, én biztosan képes legyek ellensúlyozni vagy megtartani azt a nem olcsó értéket, amit felesleges bíztunk rá, úgy tűnik.
- Bocsi, Gaby, véletlen volt - ideges nevetéssel nézett bele a szemembe, és ha menstruált volna, még el is fogadom, hogy ügyetlen, de ez a gyűjteménykezelői munka egyáltalán nem illett hozzá. Nem becsülte meg a művészet valódi értékét és neki fontosabb volt az, hogy jól érezze magát minden másnap. Ha nem is lett kimondva, még lehetett érezni rajta az áporodott, tünékeny alkohol illatot és azt is, hogy épp mikor volt nővel, mert úgy tűnt, a fürdés nem volt az erőssége. Ahogy az sem, hogy nemet mondjon arra, ha kiszívták a nyakát. A galéria igazgatónője csak párszor kapott sokkot emiatt.
- Ha megsérül, ne adj Isten megrepedt, megtörik, akkor majd te fogod állni a restaurálás árát? Vagy szeretnél odaállni a tulajdonos elé és majd kiscica szemekkel, heherészve mondod majd azt, hogy bocsika? - nem vettem be a Szenilla-mentalitást, mert mostanában nem kicsit volt szétesve a kölyök, mert az volt még. Huszonkét évesen, most szabadulva a képzéséről azt gondolta sokszor, hogy övé a világ. Nos, én... sem voltam anno másabb, mert hamarosan már egy férjjel és egy kisbabával álltam a felnőtt lét küszöbén, engem ők ketten tanítottak meg a felelősségvállalásra, az életre és arra, hogy nekem kell bizonyos döntéseket meghoznom. Ami pedig Robertet illette, már jó pár héttel ezelőtt el kellett volna beszélgetnem vele, visszacsatolást adni az elmúlt hónapok munkájával kapcsolatban.
- Ömmmm...
- Mindjárt gondoltam - átvettem tőle a festményt, és amilyen óvatosan csak tudtam, élével a keretet állítva nekidöntöttem a falnak, vigyázva, hogy még véletlenül se boruljon fel és tegyem én tönkre azt. Hacsak Robbie nem rúgja fel, épségben kerül a dobozba elcsomagolva percekkel később. Mert csakugyan, a csomagolás igazán nem nagy munka. - Elmegyek kávéért, szeretném, ha addigra elpakolnál magad után és a kishölgy épségben kerülne bele a dobozba - inkább hátat fordítva neki léptem el előle, mert nem akartam magam még jobban felhúzni. Minden nap, amikor együtt dolgoztunk, hagytam neki időt, hogy feloldódjon, s ugyancsak.. minden egyes nap egy próbatétel volt arra, hogy bizonyítson.
- Mrs. Valderrama! - hangja karcos volt, sürgető és kérlelő is egyben.
- Hozok neked is egy matcha teát, ne aggódj - még csak hátra sem kellett fordulnom hogy lássam, tejbetök vigyorral nézett utánam. Az autó helyett inkább a sétát választottam, hogy felfedezhessem a környéket, hogy kiszellőztessem a fejem és hogy közben csak egy újabb időpontot tudjak egyeztetni a nőgyógyászommal. Koromból fakadóan és a folyamatos rosszulléteknek köszönhetően többször kerültem vele egy légtérbe, mint amit szerettem volna. A baba még túlságosan is aprócska volt, hogy gondot okozzon a folyamatos hányinger és rosszullét mellett, a fáradtság pedig ólomlábakkal sompolygott végig a gerincem mentén. Olykor képtelennek éreztem azt, hogy felkeljek reggelente és kimásszak az ágyamból, de muszáj voltam fenntartani a látszatot, hogy jól vagyok, minden tökéletesen rendben volt.. csakhogy... ez nem volt igaz. Szerettem volna egy pohár üveg bort meginni néha esténként. Szerettem volna mindent összeenni anélkül, hogy ne hánytam volna ki a következő másodpercben és szerettem volna nem válófélben lévő feleség lenni, nem a fia miatt aggódó anya lenni, hogy az utcára fog kerülni és szerettem volna megint és újra önfeledten nevetni vagy mosolyogni.
Észre sem vettem, hogy a nap-nap utáni robot mennyire bedarálta a kedvem, ahogy azt sem, hogy a gondolataimba merülve Brooklyn utcáit járva már nem csak a tisztaság uralkodott a városban. Részletkérdés. Azon részek, ahol a turizmus nem uralta a várost, nem vált csillogó álommá, de az otthonom volt. A tűsarkúm tíz centije megcsúszott a vizes kövezeten, és persze, hogy olyan szerencsétlen voltam, hogy a hirtelen mozdulattól a telefonom kicsúszott a kezemből, végigcsattogva egy szakadt szatyron, kettő nedves és felettébb koszos New York Times-on és egy prizmaszínű pocsolyán is. Ha már lent volt, tovább nem eshet alapon nem kezdtem bele a sikongatásba, a hisztis tyúk vagyok projektbe, helyette csak:
- Pfffff! - ez még talán cenzúrázatlan maradhat, a folytatást csak morogva és spanyolul szitkozódva folytattam, az életet elszidva lépdeltem oda és fintorral az arcomon, két ujjbeggyel próbáltam meg azt felvenni, hogy minél kevesebb helyen érjek hozzá a mocsokhoz. Nem mintha zavarna a pelenkacserék után, de basszus... az ember más mocskában nem szeret dagonyázni - tudtommal. Felemelkedve meglóbáltam a kütyüt, hogy lerázzam róla a nedvességet, és csak másfél lépéssel mozdultam jobbra, hogy az utcán elhaladó alak elférjen mellettem. - Elnézést.. - futó mosoly.. egyébként nem voltam olyan nagy, hogy ne fért volna el mellettem akár egy úthenger is, de... babát vártam, elkezdődött a tükröm tükröm mozgalom.

Gabs & Charlie

"Scars are just another kind of memory"

Egyre hidegebb volt az utcákon, már közelebb kellett húzódnom azokhoz a részekhez, ahol több hajléktalan is meghúzta magát. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy életben maradjak a hűvősebb napokon is. Szerettem az őszt, szép volt, de veszélyes... már jelezte, hogy mind közelebb vagyunk a fagyos télhez, amikor nem sok minden tarthatja életben az embert, ha nincs egy rendes kabátja - mint nekem - vagy lyukas a cipője - mint nekem. Ha úgy alakult, hát sikerült pénzt lopnom, hogy legalább alkoholt vehessek és az melegen tartsa a tagjaimat ebben az áldatlan helyzetben. Hát most is erre gyűjtöttem a betevőt. A vékony, kék tavaszra is kevés kabátban minden porcikám vacogott, ahogy végig sétáltam Brooklyn éppen nem annyira forgalmas részén. Csak úgy vártam, hogy kínálkozzon a lehetőség.
Persze még mindig nem értettem magam. Nem értettem a túlélési ösztönt, ami még mindig úgy lüktett bennem, mint amikor otthagytam Ed holttestét a házban és elszöktem hazulról. Semmi értelme nem volt. Miért is élek? Miért is létezem? Könnyebb lenne csak lefeküdni s elfogadni, hogy nekem ezt osztotta az élet... vagy éppen csak megörököltem a szüleim sorsát. Anyám fiatalon meghalt, apám meg valószínűleg öngyilkosságba menekült... mégis mi várhatna rám még ezen a világon? Csak a hideg, mocsok és az utca zaja jutott... és én ezektől szabadulni akartam.
Remegő kézzel vettem ki egy szál cigarettát a dobozból, hogy a számba dugjam és nagyot szívva belőle meg is gyújtsam. Ez volt az egyetlen, ami még meg tudott nyugtatni, a drogokon és az alkoholon kívül. Olyan volt, mint a legjobb stresszlevezetés... mégha ezért is lopnom kellett. Kit érdekel? Rosszabb dolgok már úgysem száradhatnak a lelkemen, mint a gyilkosság.
Ezen elmélkedve pillantottam meg a barna nőcit, aki éppen az egyik pocsojánál káromkodott. Spanyolul. Spanyolul? Mi a szar? Jó, tudom... Amerika... sok bevándorló. Csakhogy mostanában az akcentusnak ezt a formáját nem hallottam. Furcsán ismerős volt, mint ahogyan odahaza formálták meg a szavakat. Mióta utcára kerültem nem használtam a spanyolt, nem sok haszna volt. Nem kaptam rá jegyet és apám sem próbált hozzám úgy beszélni... igazából nem is nagyon beszélt hozzám senki.
Ahogy elnézést két, közelebb húzódtam hozzá, mintha csak nem férnék le... mert mondjuk rosszul mértem fel a távolságot. Egy kicsit talán meg is löktem, de minden áron bele akartam dugni a kezem a táskájába, hogy egy ügyes mozdulattal kirángassam a tárcáját, bár gyanítottam, hogy a zsebkendője is többet érhetett, mint az teljes öltözékem. Túl csicsás volt ahhoz, hogy ne így legyen.
- Jaj bocsánat... kicsit sokat ittam... - böktem oda és reméltem, hogy bevállik a szokásos "büdös csöves" hatás és szép lassan elhúzódik. Hanem akkor még rásegítettem egy hosszan kifújt cigifüsttel, ami egyenesen az arcába vándorolt.
- Szegény néni, oda a telefonja - tettem hozzá aztán és elvigyorodtam, közben tovább szenvedve, hogy kirángassam a tárcát a hülye táskából. Igen, gyanúsan ezen a ponton túl feltűnő kezdtem lenni.

Charlie and Gabs

Szerettem volna eltemetni azt a múltat, amelynek igazán részese sem voltam. Édesanyám részéről az iráni helyzet sosem volt túl pompás, azért is menekült el aztán az országból, egészen apa karjaiba, aki pedig a panamai hagyatékot és Noriega hatalmát hozta be a családba, s habár ő sosem volt igazán támogatója a tábornoknak, a nagybátyám igen, aki ráadásul még kémkedett is az egykori vezetőnek, s ha kérdeztem volna, biztos, hogy minden halálközeli élményét megosztotta volna velem.. Mégsem tettem meg, mert elég volt csak anya arcára néznem, hogy tudjam, a háború nem az én életem része, nem kellett nekem senkivel sem megvívnom a csatát, hacsak nem a Milesszal való házasságom volt annak tekinthető. Hosszas hónapokig elnyúló viták, meg nem értettség, veszekedések majd az a mély és minden nap megtörő hallgatás váltotta fel, ami azt eredményezte, hogy a válás gondolata méregként vájta bele a fogait minden pillanatomba. Azóta.. eltelt öt hónap, és annak az öt hónapnak a gyümölcsét hordtam a szívem alatt, és ha eleinte rettegtem is attól, hogy elveszítem az apróságot, az időnként dobkoncertet játszó rúgásaival bebizonyította, hogy életerős csöppség volt, aki az anyja húgyhólyagját nézte labdának.
Az utóbbi két napban nyugodt egyetértésben léteztünk, szinte éreztem, ahogy hozzásimult a hasamat simító kézhez belülről, élvezte azt, ahogy érintem és azt is szerette, ha beszélek hozzá.
De nem most, inkább azt a szitkozódást jobb volt nem meghallania. A gyerekek amúgy is fogékonyak voltak minden olyan dologra, amit nem szabadott volna csinálniuk, amit nem kellett volna meghallaniuk, követniük, látniuk... Mégis minden alkalommal abba tenyereltek bele, amikor a szülői reakció csak a "ne csináld, kicsim"... volt. A folyamatos tornának köszönhetően még nem éreztem magam bálnának, csak egy jól megtermett belugának, ezért a telefonért lehajlás viszonylag könnyedén ment, a felegyenesedésre azért már muszáj voltam szusszanni, hogy aztán félre is álljak a nikotinfelhőbe burkolt alak közelsége miatt. Amúgy sem dohányoztam soha, ám a babával ez hatványozottabban igaz volt. Szinte már-már szent életet követtem, alkoholtól megfosztva magamat is.
Túl közel volt, túlságosan is, ezért a lélegzetemet visszatartva köszörültem meg a torkomat, hogy útjára engedjem az alakot, akinek a hangja túlságosan is fiatalra sikeredett.. Talán ez volt az, amiért az arcába néztem, és ameddig a telefonommal szórakoztam, észre sem vettem, hogy a keze ügyesen a táskámba mélyedt... a mozdulat volt az, ami elnehezítette a tárgyat, a lendület, amellyel fordultam.
- Hogy.. tessék? - sokkot kaptam. Ha minden igaz. De ezek a megszólítások mindig is fájtak, mert hiába volt egy majdnem tizennyolc éves fiam, nem soroltam magam a nénik sorába. A pillantásom a fiatal arcra vetült, onnan a nyakára, a vállára, végigfutott a karján, és nem csak az vált egyértelművé így, hogy a táskámban turkált, hanem az a mozdulat is, amellyel ő is cincált, rángatva az anyagot, a szűkös teret. Nem, nem volt túl nagy a táskám... - Mégis mit csinálsz?! - erélyesebben szóltam rá, próbálva elhúzni a táskámat a kezéből, és váltva a fogást a telefonomon elsüllyesztettem azt a zsebemben, hogy a férfi csuklójáért nyúlva fogjak rá a kezére. - Hagyd abba és ereszd el! - nem lenne okos azzal jönnöm, hogy a férjem börtönőr, ugye? Miles, az istenért, miért nem vagy velem? - Nem akarlak a fülednél fogva megrángatni, sem pedig arcon csapni, ha édesanyád nem tette meg, de húzd ki a kezed a táskámból és akkor nem foglak feljelenteni... tudják a szüleid, hogy itt lógsz? Hogy dohányzol és azt mondod, alkoholt is iszol, mondd csak? - fiatal férfi volt, erősebb is talán, mint én, ráadásul neki köze nem volt a babaváráshoz, de nem engedve a döntésemből, igyekeztem kényszeríteni őt, hogy a keze ne a táskámban maradjon, hanem elengedje azt, és ha engedett nekem, akkor azonnal elhátráltam tőle két lépést.
- Nem kell lopnod... ez nem... - kerestem a megfelelő szavakat. - Miért csinálod? - szorítottam a táskámat a mellkasomhoz, félig a hasamra, ahogy a telefonom is a kezem ügyébe került, hogyha kellett, akkor tudjak hívni bárkit, akárkit. Miles, a rendőrséget.. istenem!
Nem, nem fogok arra gondolni, hogy van nála fegyver és kényszeríthet bármire! Nem fogok beállni a sorba! - Ha éhes vagy, miért a nikotin és az alkohol a megoldás? - támadtam le a sokadik kérdésemmel, és lefehéredtem attól a gondolattól, hogy akár az én fiam is lehetne ő.