Gyerekkor. Áh, hát nem igazán tudom, mit tudnék erre mondani. Hatalmas család, még nagyobb rokonság, meg az elvárások... Csak a szokásos. Elit iskola, lázadás...
Híres dobos akartam lenni. Van amit alapvetően nem választhatunk meg. Ilyen az, hogy hova születünk, hogy hol éljük le az életünk első pár évét, hogy kik lesznek legjobban befolyással ránk, és kik lesznek azok akikről  a kezdetekről érezzük, hogy velük nem akarunk közelebbi kapcsolatba kerülni.
Ha már nem választhattam meg hova is szülessek, azt legalább én akarom eldönteni, hogy miképpen éljek.
Elég fiatalnak gondolom magam ahhoz, hogy még legyenek álmaim, de már elég idősnek ahhoz, hogy ezeket meg is akarjam valósítani.


2013.
Némán ácsorogtam, és figyeltem az elsétáló embereket. Voltak, kik furcsán pillantottak, miért is álltam meg, de én nem törődtem velük. A tekintetem az utca túloldalán magasodó templom felé siklott. Lassú léptekkel haladtam át az úttesten, bár azt, hogy pontosan mikor is indultam el, s léptem le a járdáról, magam sem tudom. Tompán érzékeltem a fülembe tóduló dudálás zaját, mely mintha egy távoli, külvilági ricsaj volt volna csupán. Megálltam a hatalmas, ódon építmény előtt, de nem mentem be. Csak hosszasan szuggeráltam azt!
A gondolataimból csak az zökkentett ki, mikor valaki mellém állt, sőt, mikor már meg is szólalt.
- Mi tart vissza, fiam? - a hang nyugodt, érdeklődő volt, nem válaszoltam, csak belenéztem az idősebb, redős arcú férfi szemeibe, aztán tekintetemet visszairányítottam a kapu felé.
- Ha megbocsátást keresel, önmagadnak kell először megbocsátanod, csak utána kérheted azt föntről. - szavai szinte már irritáltak, és magamban el is hangzott a kérdés: "Mi a fenét akar itt a bölcsességeivel? Nem vagyok rászorulva!"
Nem hiszek istenben. Sem semmilyen nagyobb dologban, sem a természetfelettiben… hülyeség.
Már nem divat a másik meghallgatása, ellenkezőleg, ma ítélkezni kell, elítélni és határozni. A közéletnek nincs olyan kérdése, amelybe - süketen, vakon - ne szólna bele az átlagember, és ne érvényesítené a "véleményét".

Bátyám chat beszélgetése:

-„Amikor Sam-et alsó tagozatban a sarokba állítottak rossz magaviseletért, nem azt ígérték, hogy végig problémás lesz a srác.”
-„Majd elmúlik, ne aggódj miatta. Felfog nőni a feladataihoz.”
-„Sose fog felnőni, de majd értelmet beszélek a fejébe…vagy megverem…”

2015 nyara- M. S. Medical Center
Sóhajtva fújtam ki a levegőt, ujjaim és tenyerem alsó fele támasztották koponyámat, aminek asztalon könyöklő kezem biztosított végső támaszt. A papíron könnyedén gördültek előrébb betűim, melyek az össze szedetlenség és fáradtság miatt lassan olvashatatlanná váltak. Dr Reed megengedte, hogy felkészülhetek a holnapi vizsgámra az irodájában. Nem is tudnék haza menni ilyen viharos időben…a többieket meg nem akartam felhívni… nem akartam, hogy bajuk legyen. Annyit mondtam csak, hogy tanulok, ne várjanak haza. A gyakorlatom ideje 1 hónap - 30 óra/hét, kéthetenként egy alkalommal 16 órás ügyeleti szolgálattal. Megéri? Nekem meg. Miért nincs itt a doki, mikor épp kérdezni akarok tőle valamit? Habár erre, már rég tudnom kellene a választ, nem?
Lássuk hát.
Inzaviv beavatkozások:
- tisztító beöntés adása
- hólyagkatéterezés
- perifériás vénakanül behelyezése, megfigyelése, kivétele
- tisztító beöntés adása
- hólyagkatéterezés
- perifériás vénakanül behelyezése, megfigyelése, kivétele
Azt hiszem nem hagytam ki semmit…de töröm még az agyam, hátha… de nem hiányzik semmi. Tiszta ász vagyok.
Az ajtó nyikorduló hangjára kaptam fel pillantásom, amin Zara libbent be, sötét ballonkabátban. Mosolya olyan széles volt, hogy azt le se lehetett volna vakarni az arcáról. Értenem kellett volna?
Csacsogott mindenről, felét sem értettem, de bőszen vigyorogtam rá… ő is ugyanott tanult, ahol én, azzal a különbséggel, hogy ő toxikológusnak akart menni. Az volt a gáz, hogy nem nagyon ment neki, szóval olyan tanárpótlék voltam neki ilyenkor…mindentudó vagyok, még nem mondtam, igaz?
Váratlanul és kíméletlenül ért a kérdése.
- Hiányoznék neked, ha egyik napról a másikra…eltűnnék az életedből?
A szemébe néztem hirtelen meglepve, ott keresve a magyarázatot, hogy miért tett fel nekem ilyen kérdést. De tanácstalan maradtam, ahogy a válaszadással kapcsolatban is. Inkább kinéztem az ablakon, melyet ritmusos ütembe mosni kezdett az eső, szétmosódott maszatot csinálva a kilátásból. Mintha a múltunkat látnám.
Fogalma sincs, mit jelentett nekem.
- Változtat az bármin is, ha azt mondom: igen?! - fakadtam ki hirtelen és tettem felé egy tétova lépést. Feldúlt voltam, de nyugalmat erőltettem magamra. - Ha csak úgy akartalak volna… nyilván nem tart a kapcsolatunk több mint fél évig. - tettem hozzá higgadtabban egyenesen a szemeibe néztem. Most sokkal törékenyebbnek tűnt, mint máskor. Nem szerettem volna még rontani a helyzeten.
- Azt akarod hallani, hogy elszúrtam? Tisztában vagyok vele. Ha ez megnyugtat, nem te lennél az első, akinek csalódást okozok. - húztam keserű mosolyra ajkaimat, aztán hátráltam, végül ismét elfordultam.
Reméltem, hamar kipiheni ezt az egészet, mert nem volt kedvem drámázással tölteni az egész estét.
- Fáj a fejem. - hangja hidegen vágott bele a csendbe. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy a gorombaságom miatt visszavette magára a páncélját.
Annyira nehéznek éreztem a szívemet. A legjobb, amit tehettem, ez… nyugtot hagytam mindkettőnknek.
- Teljesen kikészítesz. - túrtam idegesen a hajamba, próbáltam mély levegőt venni, nem ment könnyen. Aztán felképelt. Arca vörös volt, tekintete könnyes és rideg. Kifújtam a bent maradt levegőt, sóhajtottam.
- Gyere, keresek neked egy kis fájdalom csillapítót. - indultam meg az ajtó felé.
Arcom még mindig égett csípős ütésétől, meg is dörgöltem ujjaimmal. Fáradtan ballagtam, többször megdörgöltem homlokomat, ásítva nyitottam be a helyiségbe. Beljebb sétáltam az asztalkához, a fájdalom csillapítós dobozzal tértem vissza fiatal lányhoz. Egyet kivett belőle, és úgy minden folyadék nélkül bevette azt. Sose mondta el azóta se, hogy milyen okból költöztek el másnap délután… mert elköltözött a családjával. A szomszédok szerint Oroszországba mentek, az apja ott kapott állást… sose vizsgázott le… én levizsgáztam, de azóta sem érdekel ez a fajta szakirány. Illetve de, érdekel, de nem helyezkednék el benne…

...
A bátyám leparkolt a buszmegállónál, hogy összeszedjen az esőben. SMS-t pötyögtem neki fél órával ezelőtt. A kocsiba hamar bepattantam. Lekéstem a buszt...
Rosszallóan rázta meg a fejét, észre vette az arcomon lévő, meggypiros és zöld-fekete lila foltokat.
- Az meg mi? Mi a fenét műveltél? - nem várva, hogy magyarázatot adjak, megragadta az államat és maga felé fordította a fejemet.
- Te vérzel! Basszus, mi a szart műveltél?
- Verekedtem és azt hiszem alul maradtam... - téptem ki a fejem az ujjai közül. Elkapta nyakamat, homlokomat az övéhez húzta és úgy fúrta pillantását a tekintetembe.
- Ne csináld ezt, hallod? Segítek, csak mond el nekem, hogy pontosan mi történt. - gondterhelten fürkészte pillantásomat, mérges volt, haragudott rám nagyon, de aggódott is értem, hisz mégis csak az öccse voltam.
- Mit akartál ezzel bizonyítani? Megmondtam, hogy bármikor számíthatsz rám, nem?
- Hagyjuk ezt, jó? Menjünk haza, fáradt vagyok...

...
- Ez meg mi a szar?! - fakadt ki a Főnököm, miután elolvasta a cikkemet.

"Eddig is gyanús volt, hogy szőrös kis lakótársad az Ördöggel cimborál? Nem hiszed, hogy véletlen lenne, hogy a bársonytalpúaknak bérelt helyük van minden boszorkány seprűjének nyelén? A félelmed nem megalapozatlan! Íme, 7 tény, ami azt bizonyítja, hogy a macskáknak természetfeletti képességeik vannak!... S.T. C."

- Hát ez állat! Nem is gondoltam volna... - hűlt el az egyik olvasó, én pedig csak a főnököt lestem, ahogy a tarkóját vakarta... barom!
Az újságba lapoztam, aztán megpillantottam az ikrem képét az egyik állatkertes szőrmókjával a kezében. Az állat anyja nemrégiben elpusztult, így most felváltva gondozzák a kölyköt... tipikus... már értem, hogy miért nem láttam tegnap egész nap...és még csak nem is szólt róla. Azt hiszem meg kell hogy neveljem megint... viszek neki egy kis kaját... talán egy kis pizzának örülne.