Közvetlen.
Nincs és soha nem is volt gondja a barátkozással, a legtöbb emberrel megtalálja a közös hangot, de, ha csak rajta múlik, azzal is képes a kulturált kommunikációra, akivel valamiért nem találják szimpatikusnak egymást.

Határozott.
Tudja, mit akar és mit kell tennie ahhoz, hogy elérje. Nehéz zavarba hozni, bizonytalanná tenni, de persze nem lehetetlen.

Makacs.
Hajlamos túlságosan is kitartóan üldözni a céljait és, ha kitalál valamit, akkor annak szinte mindig úgy is kell lennie, nehéz lebeszélni arról, amit a fejébe vett.

Türelmes.
Munkájának alappilére az, hogy tudjon várni, akár órákat is, nem meglepő, hogy személyiségének is fontos pontja ez a tulajdonság.

Figyelmes.
Bár szeret beszélni, ez nem jelenti azt, hogy ne hagyna mást is szóhoz jutni, épp ellenkezőleg. Szívesen hallgatja a másik felet, még akkor is, ha a téma olyasmi, ami nem érdekli vagy amihez egyáltalán nem ért.

Romantikus, védelmező. Időnként mindkettőt hajlamos egy kicsit túlzásba vinni.
Szeret apróságokkal kedveskedni, legyen szó ajándékról vagy épp kedves szavakról, annak, aki fontos számára. S bár alapvetően nem keresi a bajt, gondolkozás nélkül megvédi a szeretteit, ha úgy érzi, ezt kell tennie, még akkor is, ha valójában semmi szükségük nincs rá és maguk is meg tudnák oldani a problémát.

Merész.
Munkájában nem, magánéletében viszont annál inkább jellemző rá ez. Talán mert mindig is élete része volt az izgalom és fogalma sincs, hogyan tudna létezni nélküle.

Őszinte. Időnként túlságosan is.
Nem hazudik, megmondja, amit gondol, még akkor is, amikor inkább a kegyes hazugság irányába kéne voksolnia.

Nem tudja, hogy kell feladni.
Már gyermekkorában is megszámlalhatatlan problémája volt abból, hogy képtelen meghatározni, mennyit bír el, mikor elég, ez pedig, hiába nőtt fel és élt meg azóta rengeteg dolgot, semmit se változott.





Első

Minden gyermeknek vannak álmai, mindannyian úgy hiszik, pontosan tudják, mi lesz belőlük, ha felnőnek. Tűzoltó, rendőr, sebész, katona és még száz másik népszerű foglalkozás, melyről gyermekek milliói álmodoznak, de csupán töredékük válik valóban egyé ezek közül. Ő sose akart azzá válni, ami. Ő volt az a kisfiú, aki mindig is nyugodt, békés foglalkozásról álmodozott, aki inkább bújt a képeskönyvei mögé, minthogy lövöldözőset játsszon társaival és mégse ő lett az, aki könyvesboltot nyitott New York egyik forgalmas utcájában.
Nem tudja már megmondani, mi változott meg. Nem volt komoly veszteség, árulás az életében, nincs egy kijelölt, örökké felejthetetlen esemény, ami alapjában rángatta meg korábbi vélekedését, de nem is így kelt fel egy reggel. Döntését mérlegelés, gondolkozás, utánajárás előzte meg. Tudatos volt és alapos, s bármilyen nehéz legyen is időnként az élet, nem bánta meg.

Ujjai ösztönösen, finoman simulnak a fegyver hűvös felszínére, ahogy épp csak leheletnyi mozdulattal igazít pozícióján, tekintetét egyetlen másodpercre se véve le a célszemélyről. Nem látja, nem is hallja, csupán csak érzi, ahogy valahol a háta mögött társa hasonlóképp tesz, majd csöndes dörmögéssel jelzi, ezúttal tökéletes a pozíció a lövéshez. Mély levegőt vesz, benntartja, majd lassan kifújja. Ezzel egyidőben izmai megfeszülnek, majd szinte azonnal el is ernyednek, ahogy ujjai egyetlen, apró mozdulatával teljesíti a parancsot. Szeme se rebben, figyelve, ahogy áldozata lassított felvételként hullik a porba, mit követően mintha a világ is megállna, mielőtt eluralkodna a fejetlenség a lábaik előtt elterülő faluban.
Némán pattannak fel, egyszerre, tökéletes szinkronban. Olyan régóta dolgoznak már együtt, hogy nincsen szükség szavakra, kiválóan olvasnak a másik legapróbb gesztusából is, elég csak egy fintor, rándulás és máris tudják, mit kell tenniük. Most sincs ez másképp. Pedig nem olyan rég még a háta közepére kívánta a fiatalabb férfit, aki túl hangos, túl vakmerő, túl lelkes volt az ízlésének. Azóta azonban megtanulna, ha szeretni nem is, de legalább értékelni a különbségeket, melyek nem egyszer jöttek jól a terepen is.

Második

Lelkes elégedettséggel szorítja mellkasához a frissen megszerzett, ropogós levelet, mely épp csak néhány perce érkezett a táborba. A mostani az első eset, hogy az irománynak nem kell napokat várnia rá, hogy éppen elérhető volt, azonnal magához tudta venni. Minden egyes alkalommal ugyanolyan izgatott boldogság járja át, mikor olvashatja a mára már ismerősen kanyargó sorokat, most azonban a szokottnál is nagyobb várakozás járja át, hiszen épp csak visszaért egy rövid, de annál termékenyebb eltáv után, s alig várja, hogy ismételten olvashassa a kedvelt fogalmazást, melyhez ezúttal kellemes baritont is társíthat végre.
Úgy tépi fel a borítékot, mint lelkes kisgyerek a karácsonyi ajándék csomagolását, s ha őszinte akar lenni, pontosan úgy is érzi magát, mint kölyökként, családja körében, ahol boldogság, az otthon illata és szikrázó izgatottság lengte körbe. Kedvét egyedül az az apró, de nem jelentéktelen tény teszi tönkre, hogy a mosolyt, melybe első látásra beleszeretett, oda kell képzelnie maga elé, hogy jó ideig nem láthatja élőben. A tudat kedvére való azonban, hogy nem szükséges tovább bizonytalanságban ringatnia magát, hogy pontosan tudja, ha legközelebb ismét hazatér, ugyanúgy várni fogja a férfi ajkainak gyönyörű görbéje.

Harmadik

Katonának lenni nem életbiztosítás, jól tudta ezt az első perctől kezdve, sőt, már akkor is, mikor eldöntötte, ennek szenteli majd a jövőjét. S mégis, minden kétségbeesett kérdésre, könyörgésre, kérlelésre ugyanazt válaszolta. Nem lesz semmi baj, visszajövök. Tartotta is magát az ígérethez, óvatos volt, figyelt, ez azonban ezúttal nem bizonyult elégnek. Pedig minden ugyanolyan volt, mint szokott. Megkapták a parancsot, megkeresték a tökéletes pozíciót, vártak, türelmesen, kitartóan, némán, majd a lehető legjobb pillanatban leadta a lövést, amivel véget is vetett a küldetésnek. Elméletileg. Nem számoltak azzal, nem csak nekik lehet mesterlövészük, hogy amint elhagyják a búvóhelyüket és egy másodpercre láthatóvá válnak, vége.
Hirtelen történt. Esélyük se volt megakadályozni, nem látták, nem számítottak rá. A tarkójában maró fájdalom éles, elakasztja lélegzetét, megállítja gondolatait, majd úgy tűnik el, ahogy érkezett, különös zúgást, tompa ürességet és soha nem érzett kábulatot hagyva maga után. A földetérést nem érzi már, pupillái elképzelhetetlen méretűre tágulnak, szemei pislogás nélkül, fényüket lassan vesztve merednek a világba, nem látva mást, csak lassan mindent beterítő félelmetes sötétséget.
Azt mondják, halálod előtt lepereg előtted az életed, de ő nem tapasztalt ehhez hasonlót, nem nézhette végig múltja mozifilmjét, se a jó, se a rossz emlékeket. Nem látott se fényt, se angyalokat, nem hallotta már elhunyt, kedves ismerőse hangját. Hirtelen, váratlanul szakadt meg a kép.

Negyedik

A kórház fertőtlenítőszaga már néhány perc után is elkezdte beleinni magát ruháiba, hajába, sőt, még a bőrén is érzi, ha éppen nagyon odakoncentrál. Eddig azt hitte, nincs semmi, amit jobban utálna ennél  a helynél és a vele járó unalmas, tétlen ücsörgésnél, most azonban szinte kívánja a nyugalmat, ha belegondol, mi várhat rá hamarosan.
Hosszú ujjai percek óta gyűrögetik pizsamafelsőjének szélét, anélkül, hogy észrevenné, egyértelművé téve idegességét. De hogyan is lehetne nyugodt, mikor hónapok múltán újra láthatja a férfit, aki egészen néhány nappal ezelőttig halottnak hitte?
Az izgatottság mellé lassan, de határozottan csatlakozik az önvád, hiszen az ő hibája, hogy nem értesítették rögtön az első percben, hogy neki kellett megejtenie a telefonhívást, akárcsak az, ilyen sokáig tartott, hogy felébredjen és felépüljön ahhoz eléggé, hogy hazarepülhessen.
Hatalmas szerencséje volt, mindössze néhány centin és fejének elmozdításán múlott, hogy túlélte a lövést, hogy a golyó nem egyenesen az agyába fúródott, hogy megakadt a koponyájában. Ez persze nem fog vigasztalni igazán senkit, legalábbis annyira biztosan nem, mintha megúszta volna a kalandot sérülésmentesen ismételten. Örülniük kell ettől még a jó dolgoknak és kihasználni az időt, mielőtt meggyógyul ahhoz eléggé, hogy megkaphassa az engedélyt a munkába álláshoz.