Senkit ne tévesszen meg a tény, hogy egy idősotthonban dolgozom, ahol mások kvázi gondozásával foglalkozok. Nem az volt életem vágya, hogy öreg néniket és bácsikat lássak el, de sajnos New Yorkban nem olyan egyszerű nővéri állást találni, mint gondoltam. Sőt, úgy is lehet fogalmazni, hogy hiába van diplomám, szeretnek azzal elküldeni az állásinterjúkról, hogy nincs elég tapasztalatom. Plusz az se szokott sokat segíteni, hogy korábban tanárképzőbe jártam, amit félidőben abbahagytam, mondván, hogy én nem leszek képes a sok idiótát tanítani, mint amilyen én is voltam az egyetemi éveim alatt. Úgy döntöttem, hogy egy olyan munka sokkal inkább illene hozzám, amivel 1) többet tudok értelmes emberek közt lenni, és 2) tehetek is valamit másokért.
Így jött az a hirtelen ötlet, hogy belekezdjek a nővérképzőbe. Hogy boldogultam? Egész jól. Mi a véleményem az egészről? Még mindig keresem a helyemet, de ez tűnt akkor a legjobb opciónak. Mi a véleményem most, hogy már diplomás nővér vagyok? Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz akár egy ágytálmosói állást összekaparni, akkor inkább sztriptíztáncosnak megyek.
No de lendüljünk is túl a tényen, hogy ezen pattogok. Az idősotthonban szerencsémre kiélhetem egyik kedvenc hobbimat: annyit beszélek, amennyit csak szeretnék. Rengeteg olyan kedves ember van itt, akiknek már nem az az élmény, ha a saját hangjukat hallják, hanem ha mások mesélnek nekik a saját életükről. - Másnap pedig arra mentem haza, hogy az ajtó nyitva volt, a lakás tele volt lövedékekkel, és vérfoltok voltak mindenfelé. A lakótársam pedig sehol. - Vagy legalábbis a saját életük egy kiszínezett változatát mesélik.
Így voltam ezzel én is. Az előbb említett esetnél valójában annyi történt, hogy gumilövedékek voltak mindenütt a házban, a lakótársam pedig a haverjával épp jó zsaru-rossz zsarut játszott, és azért volt tárva-nyitva az ajtó, mert két perccel azelőtt rakták át a csatateret a folyosóra. A vérfoltok pedig valójában málnás szörp foltok voltak, amik hogyan kerültek a falra, azt a mai napig nem tudnám megmondani.
- Mesélj még, angyalom - mondta a háborúkat és véres történeteket kedvelő öreg bácsi, az egyik kedvencem. Szegényt sosem engedték egy világháború közelébe sem. Ha jól emlékeztem, akkor öt éves volt, mikor kitört a második világháború. De emlékei szerint nagyon kedvesek voltak a katonák, nagyon sokat segítettek nekik, és ő soha semmi gonoszságot nem látott. Hát jó, valószínűleg az idő megszépítette az emlékeit. - Mi történt ezután?
- Ott hagytam csapot-papot, és a lakótársam után eredtem. Nem tudtam, merre keressem, de egyszer csak lövések hangjára lettem figyelmes. Azonnal arrafele vettem az irányt. Mikor megláttam őket, a lakótársam egy számomra is ismerős arccal birkózott, és próbálta kiszedni a kezéből a pisztolyt. El tudja ezt képzelni? Az egyik legjobb barátja támadt rá!
- Mi történt vele? Börtönbe csukták?
- Mi az, hogy! Méghozzá a legrosszabba! Börtön-a-la-anyuka, mikor rájöttek, hogy mit tett, és hogy több mindent is összetörtek a fiúk a verekedések közepette. De ez még nem minden! Tudja, ki takarította fel az egész koszt? - Nagy szemekkel nézett rám az öreg. - Hát én, ki más?
Erre az öreg bácsi elmosolyodott, majd a kezemre tette a sajátját. - Nagyon jó barát lehetsz. Remélem az a fiú is tudja ezt.
- Tudja ő - mondtam mosolyogva. - Tudja jól.

Soha ne mondd, hogy soha. Én sem hittem ebben egészen addig a napig, hogy Weiss a fejébe vette, hogy megkéri a kezét annak a libának, aki olyan átlátszó, mint az ablaküveg. A fejéhez vágtam, hogy sosem hisz nekem, mikor igazam van. Szó, ami szó, ebben e témában nem az enyém a legmegbízhatóbb vélemény. Nekem is voltak már félresiklásaim a párkapcsolatok terén, de egyszer nem jutott eszembe hozzákötni az életemet egyik balfácánhoz sem. Pontosan ezért értettem meg Weisst, mikor kötötte az ebet a karóhoz, hogy de ő élete szerelme. Mert én is pontosan ugyanezt tettem volna. Nem hogy nem hallgatok rá, de még be is fogom a fülemet és elkezdek valami nevetséges dalt dúdolni, miközben megpróbálja túlordibálni az én visongásomat.
Mindettől függetlenül akkor nekem volt igazam, ebből nem engedek. De a hosszú múltra és a legjobb haverom hiányára való tekintettel nem rohanok oda a sráchoz, mikor 176 nappal a veszekedésünk után meglátom, ahogy egy kisebb kávézóban reggelizik. Először durcásan elfordultam, majd elsétáltam az ablak mellett, hátha meglát, de még csak fel sem nézett. Elsétáltam még háromszor, biztos, ami biztos, majd a homlokomat masszírozva megálltam az ajtó előtt. Teljes mértékben esélytelen, hogy véletlenül pont akkor nézzen fel, mikor én huszonhatodjára is elsétálok neki a kirakat előtt? Úgy látszik, igen.
Egy kisebb kitörést követően benyitok a kávézóba. Rendelek magamnak egy „minél nagyobb, annál jobb, de ha nincs más, az a hatalmas tejes kancsó is megteszi” vaníliás lattet, majd elindulok a már említett személy felé. Lehuppanok a vele szemben lévő székre, majd levágom a kávémat az asztalra, a táskámat pedig a szomszéd székre.
Weiss felpillantott, majd minden rezzenés nélkül megszólal: - Hát te meg ki vagy?
- Nagyon vicces – kontrázok, majd összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. - 176 nap alatt elfelejtetted az elmúlt húsz évet? Le vagyok nyűgözve.
- Csak nem számolja valaki? – kérdezte Weiss játékosan, majd hátradőlt, és áthajította a jobb karját a mellette lévő szék támlájára. Én csak felhúzott szemöldökkel és azzal a „megöllek” nézéssel bámultam rá. Felsóhajtott.  – Van az 178 is – mondja, mire mosolyra húzódik a szám.
– De ki számolja? – kérdem teli vigyorral, majd az asztalra teszem a karjaimat.
 – Szokj le a kávézásról – szólal meg a legjobb barátom, majd ő is ugyanúgy lerakja a karjait az asztalra, mint én.
– Te meg arról, hogy nem hiszel nekem.
 – Bagoly mondja verébnek.
– Fordulj fel! – Ennyi volt. 178 nap hallgatás, amit Weisstől külön töltöttem. Húsz perc múlva már senki meg nem mondta volna, hogy ennyi időn át be voltunk rágva a másikra. Vagy legalábbis én be voltam rágva rá, róla nem tudok nyilatkozni. Én elég keményfejű voltam ahhoz, hogy évekig is haragot tartsak valakivel, de ezzel a lököttel nehéz.
 – No és mikor költözöl vissza? – szegezi nekem a kérdést Weiss.
– Jó, hogy kérded! Hamarosan lejár a bérleti szerződésem, és…
– Kinek a házát gyújtottad fel?
– Senkiét! – háborodok fel. – De megeshet, hogy a srác nem kifejezetten az esetem. – Weiss csak a fejét csóválta, és nevetett.

Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mit is kéne éreznem. Az egyik oldalról most legszívesebben felálltam volna, és örömömben ujjongva ugráltam volna, hogy Lauren visszatért a városba, a másik oldalról pedig hátranéztem, ahol Weiss épp a tojásrántotta vacsorát ütötte össze. Mikor megkérdezte, hogy ki hívott, csak legyintettem. Nem kellett tudnia, hogy Lauren épp most hívott el ebédelni New Yorkba, mert 1) valószínűleg ma már nem aludna és 2) éhes voltam. Fejezze csak be a vacsorát, mielőtt odarohan hozzá.
Félreértés ne essék, sose állnék az útjába. De nem voltam benne biztos, hogy most jött el a megfelelő idő, hogy elmondjam neki, a volt (és tippre jelenlegi) szerelme épp maximum egy órára csücsül tőle. Azt meg eszem ágában sem volt megemlíteni neki, hogy amint véget ér a bika edzése, valószínűleg már ketten fognak otthon csücsülni, Lauren és a vőlegénye.
Mindenek előtt ez nem az én feladatom, másodszor pedig ki vagyok én, hogy elrontsa a meglepetés örömét, mikor majd újra találkoznak. Azonban most arra összpontosítottam, hogy én viszont ismét találkozhatok vele. Már nagyon aggódtam, hogy mi lehet vele, hiszen vagy egy hónapig nem hívott és már azon voltam, hogy rácsörgök, hogy él-e még, vagy megette a kamrában élő egere.
Pár napig csak gondolkoztam, hogy vajon mikor szeretne találkozni, mikor újra csörrent a telefonom.
- Kipp-kopp, kiböki, itt Sam. Jelenleg nem tudok a telefonhoz jönni, így kérlek, hagyj üzenetet a sípszó után. Vagy a sípszó után hagyj üzenetet. Bííííp
Szívből jövő nevetés volt rá a válasz. - Már nem is akarsz beszélni velem?
- Már hogy ne akarnék. Lauren, azt hittem, te érted a vicceimet - mondtam színlelt sértődöttséggel a hangomban.
- Ha nem érteném, leraktam volna, te bolond. - Hallottam, ahogy mosolyog a kagyló másik felén. - Szóval az az ebéd... esetleg ráérsz szombaton?
Végigpörgettem az agyamban, hogy milyen programot is terveztem magamnak szombatra. Mivel nem ugrott be semmi fontos, így rögtön rávágtam, hogy nagyon szívesen találkozok vele. Megbeszéltük a helyszínt és az időpontot, majd mosolyogva leraktam a telefont.
Egészen péntek estéig minden rendben volt. Akkor azonban életem akkori szerelme felhívott, hogy holnap reggel nyolckor a ház előtt van. Mikor hallgattam, megkérdezte, hogy ugye nem felejtettem el, hogy az anyjához voltunk hivatalosak? Természetesen rávágtam, hogy mégis hogyan felejthettem volna el.
Végiggondoltam a dolgot. Oda reggelizni mentünk, így még volt időm átugrani ebédelni Laurennel később. Semmi gond, minden gond nélkül meg lesz oldva.
Azonban másnap már közeledett a délután egy óra, mikor még mindig az anyjánál ültünk, és nem úgy tűnt, mintha hamarosan elszabadulhatnánk onnan.
Mikor már majdnem két óra volt, amikorra a találkát beszéltük Laurennel, akkor felpattantam, hogy nekem mennem kell. Erre a barátom visszahúzott, hogy de megígértem neki, hogy egész nap ráérek. Erre gyorsan fejbe vágtam magamat gondolatban.
- Persze, hogy ráérek. Csak le kell ugranom boltba, mert elfogyott a... vaníliás kávé. - Felvilágosított, hogy sosem volt náluk vaníliás kávé. - Látod, pontosan erről beszélek - mondtam, miközben felkaptam a táskámat, és nekiiramodtam. A megbeszélt étterem nem egészen egy saroknyira volt. Öt perc késéssel le is vágtam magam az asztalhoz, ahol Lauren ült. - Hú bocs, elképesztő, mekkora a tömeg.
- Nekem mondod?
Körbenéztem. Rájöttem, hogy az anyjánál hagytam a kabátomat, és abban pedig a mobilomat. - Hű, bocs, mindjárt jövök! A ruhatárban hagytam a kabátomat, abban van a mobilom. - Ezzel felpattantam, és kiviharzottam az étteremből. Még hallottam, ahogy Lauren közbeszólt, hogy mégis milyen ruhatárról beszéltem, de én már futottam is az anyuka lakásához.
Mikor felértem, felkaptam a kabátomat. Rávilágítottak, hogy a kávémat elfelejtettem. habogtam valamit arról, hogy a tárcámat a kabátomban felejtettem, majd gyorsan eliramodtam az étterembe. Leültem, felkaptam a menüt, amit időközben kihoztak, majd miután rendeltem, már álltam volna is fel, de Lauren megfogta a kezemet, hogy mégis hova futkosok én? - Se...se...sehova - habogtam, majd azzal a lendülettel, ahogy visszafele húzott, beleestem az ölébe. Ekkor megláttam az akkori barátomat az ablak túlsó felén. Ő rácsodálkozott arra, hogy én egy másik nő ölében ülök, megrázta a fejét, és elment. Kaptam tőle egy sms-t, miszerint felesleges visszamennem az anyjához. Aznap este a cuccaimat a lépcsőjén találtam egy dobozban, ő pedig sose keresett többet. Mindenesetre a Laurenes ebéd nagyon jól sikerült, a furcsa kezdés ellenére is. De őszintén? Lauren minden pasinál többet ér.