Régebben, még Max előtt sokkal nyíltabb voltam. Elmentem a haverokkal inni vagy mozizni. Szerettem új emberekkel találkozni, nyitott voltam az új barátságokra. A konfliktusokat mindig is utáltam, ez nem változott. Élveztem az életet. Amióta Max-el élek és elkezdődtek a verések teljesen megváltoztam. Bezárkóztam, nem akartam senkivel se beszélgetni, lassan már attól is rosszul voltam, ha az emberek szemébe kellett néznem. Féltem mindentől és mindenkitől, legyen az nő vagy férfi, kicsi vagy nagy. Az egyetemen is próbáltam minél kevesebbet beszélni. Sokan próbáltak nyitni felém, de direkt próbáltam bunkózni - pont én, a kedvesség mintaképe,- csak azért, hogy hagyjanak békén.
A költözés nem segített, sőt, szerintem minden rosszabb lett tőle. Mindenki idegen, ismerkedni meg nem akarok, Max nem is engedné. Jobb is így. Már attól kivagyok, ha valaki mellettem kiabál, holott nem is ismerem. Az önbizalmamat sikeresen a földbe tiporták...Max gondoskodik erről minden egyes nap. Persze régen se voltam egoista, vagy agresszív. Nem nagyon mozdulok ki a lakásból, kivéve. ha dolgozom, vagy bemegyek az egyetemre, esetleg vásárolnom kell. Ennek köszönhetően még inkább magamba fordultam.


Amiket szeretek:
- Max
- Állatok (főleg a vidrákat)
- Sajt
- Benzin illata
- Orosz nyelv
- Hawaii (mindig is el akartam jutni oda)


Amiket utálok:
- Max
- Erőszak
- Ordibálás
- Ha a közelemben piálnak
- Bagófüst

A szerelem fáj. Elcsépelt szavak, mindenki sokat hallotta már ezt a mondatot. Én is, de sosem gondoltam volna, hogy egy teljesen más szemszögből fogom megérteni a jelentését.
1996, Newcastle upon Tyne. Egy átlagos délutáni napon jöttem a világra, Alisa és Rupert Miller első és egyetlen gyermekeként. Nem voltam egy nagy szám, semmivel se tűntem ki a tömegből. Nem jeleskedtem a tanulásban, de egyáltalán nem voltam balhés gyerek. Egy szóval csak a szürke átlag. Sokáig az egyetlen barátom Sylvester, a madárpókom volt, de az általános iskola elvégeztével azért két lábon járó barátaim is lettek. Nem, nem kacsák, hanem emberek. Hús-vér emberi élőlények. Sylvesterrel ellentétben őket nem kellett időnként kitakarítani, és nem másztak rám a szőrös lábaikkal.
Tizennégy éves koromban, a szüleim válása után apámmal Londonba költöztünk. Nem volt semmi megcsalás, csak mindketten elhidegültek egymástól. Esténként én nem így hallottam, de ezt nekik kell tudniuk. Mint minden normális gyereket, engem is megviselt a változás, de legfőképpen az, hogy apa új szerelméhez költöztünk. Slyvestert nem hozhattam magammal, valószínűleg egy hónappal a távozásom után már nem is élt. A főváros nem volt olyan vészes, mint ahogyan azt én elképzeltem. A középiskolába ugyanúgy emberek jártak, nem földönkívüliek. Túléltem. Volt pár barátnőm, de semmi komoly nem lett belőlük. Hozzászoktam a nagyvárosi élethez, Slyvesterről kiderült, hogy nem egy hónappal később, egy hétre rá meghalt. Soha többé nem akartam kisállatot, sem nagy állatot.
Az egyetem megkezdése mellett felszolgálóként dolgoztam egy a lakásunkhoz közeli kajáldában, ami először nagyon jó ötletnek tűnt. Azt hittem ha jog helyett zenét tanulok minden simán fog menni, de ekkora pofáraesést még nem látott a világ. Persze a munkámat nem hagytam ott, ez volt életem legrosszabb döntése, de nem azért, mert így nem maradt időm semmire. Emlékszem, aznap elég durva vihar volt, amikor Ő besétált az ajtón. Nem hiszek az ilyesmiben, de ezt vehettem volna előjelnek. Sikeresen eltaknyoltam a tányérokkal. Újabb rossz jel. Ő, akinek mint később kiderült Max a neve, rögtön jött és segített felkaparni engem a földről, pont úgy, mint a filmekben. Ketten sikeresen felszedtük a tányérok darabjait, és én meg örültem, hogy ő pont jókor volt jó helyen.
Csak négy év volt köztünk, mégis úgy kellett felnéznem rá, mint valami felhőkarcolóra. Jól nézett ki. Üzletember...menedzsment, és még kedves is. Mármint ez a kedves. Nekem még az is kedvesnek számít, aki csak rám köszön. Akkora egy idióta vagyok. Na szóval innentől kezdve amikor az étteremben voltam Max bejött, egyre többet beszélgettünk, néha el is felejtettem a többi vendéggel foglalkozni. Lassan már mindent tudtam róla, hogy egy építészettel foglalkozó cégnél dolgozik, volt egy macskája, akit Lunának hívtak, de elütötte egy autó, hogy szereti a bolyhos pulóvereket.
Egy hónappal később kicsit komolyabb vizekre eveztünk. Amikor felmentem a lakására még heterónak hittem magam, miután eljöttem nehezen tudtam leülni. Ez így ment még pár hétig, utána anyáméknak beszámoltam arról, hogy a potenciális partner jelöltem nem hord bugyit. Elfogadták. Ennek Max is örült, összejöttünk, hozzá költöztem, ami jól is jött, hiszen az ő lakása sokkal közelebb van az egyetemhez. Két hónap alatt szinte egyszer sem vesztünk össze, nagyon megértő volt, talán már túlságosan is az.
Nem tudom, hogy mikor ütött meg először. Már túl voltunk egy pár veszekedésen, és akkor is csak azon kaptunk össze, hogy nem szóltam neki a haverjaimról, akikkel az órák után elmentünk kajálni valahová. Azt hittem, ennek a veszekedésnek is az lesz a vége, hogy végül mindenki békében elmegy aludni. Hát nem így lett. Betörte az orrom, azután pedig bocsánatot kért. Kiakadtam, de nem sokáig haragudtam rá. Előfordul. Újabb egy hétig normális volt, elérte, hogy ezen az incidensen már csak röhögjünk. A második vitánk után egy monoklival és egy gyomorszájon rúgással lettem gazdagabb. Leléptem, de már másnap visszamentem hozzá. Újra megbocsátottam neki, újra normális lett, azt mondta ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet csinált. Egy idő után már nem is kellett neki ok, hogy megverjen. Féltem szakítani vele, fél év után sem mondtam el senkinek, hogy mi történik. Se a barátaimnak, se a szüleimnek. Próbáltam beszélni Max-el, de egyfolytában ugyanott lyukadtunk ki. Hogy többet nem csinál ilyet, bocsássak meg neki, nem olyan nagy dolog hogy megüt, kibírom, nem vagyok lány, az én hibám, hogy mindig felidegesítem. Hittem neki. Magamat hibáztattam, nehezemre esett haragudni rá még akkor is, amikor a repedt bordáim ellenére is le kellett feküdnöm vele.
Az egyetemen és az étteremben is tudtam magyarázatot adni arra, hogy miért vagyok kék-zöld, tele zúzódásokkal. Elestem, az utcán belém kötöttek. Mindent mondtam, de Max-et nem említettem. Akit szeretünk azt nem akarjuk bajba keverni. Orvoshoz is csak kétszer jött el velem, mivel általában azzal jött, hogy ezek nem komoly sérülések, túlélem, ne rinyáljak. Egyre kevesebbet találkoztam a barátaimmal, egyszerre örültem, ha nem látom őket, de sokszor féltem otthon lenni. Szerencsére a munkája miatt általában csak este ért haza, én meg remélhettem, hogy valami ajándékot hoz, és nem egy félig üres piás üveget. Max...kedves. Csak néha kifordul magából. A szüleim is mindig szerették, de utáltam, amikor látogatóba jöttek. A „Jól vagy?” -féle kérdéseiktől sírni tudtam volna. De nem tettem, azt mondtam, hogy minden oké. Max szüleinél ugyanez volt, az ő szemükben a kisfiuk egy aranyos és jószívű ember. Én is így gondolom, képtelen vagyok utálni. Egyszer sem ütöttem vissza, mert féltem a következményektől. Nagyobb, erősebb, nem akartam meghalni. A verések, fojtogatások után néha kárpótol valamivel, elvitt moziba, rendelt nekem kaját, de egy idő után már nem kért bocsánatot, és én nem kértem őt számon. Szeretem. Félek tőle, de minden kapcsolatban vannak problémák. Annak ellenére is szeretem, hogy így másfél év után már nincs olyan nap, hogy ne valamilyen sérüléssel keljek fel.  
Nemrég pár ismerősömnek elkezdett feltűnni, hogy valami nem okés otthon, plusz Max új álláslehetőséget kapott New Yorkban, így ennek a kettőnek az eredményeként a Nagy Almába költöztünk. Ott kellett hagynom az egyetemet, de Max azt mondta, hogy ott majd járhatok egy másikra. Vagy nem…nála sose lehet tudni. Mindenkitől távol kerültem, de már nem is érdekel. Beletörődtem, hogy a szerencse valahogy sose az én oldalamon áll.