Rettenetesen imádom az egyetemet, de tényleg! Álmom vágya volt, hogy ilyen helyre jöhessek, és úgy érzem most valóra vált. Egyetlen egy ici-pici részletet kivéve. Marketinget is kell tanulnom. Annyira nem rajongok ezekért, mert nem vagyok valami jó belőlük. De a papa annyira lelkesedett érte, hogy nem volt szívem azt mondani, hogy nem fogok bejárni. Szóval inkább csak felvettem ezt a tárgyat. Ellenben valaki olyannak kell ezt tanulnia, aki nem valami jó matekból. Sose volt erősségem, de így meg nem is értek sok mindent. Általában csak az a vége egy házinak, hogy megkérem a bátyámat, hogy segítsen, vagy valami. Remélhetőleg nem sokáig kell ezt tanulnom. A papa is csak belátja, hogy nem vagyok erre alkalmas, ugye? Remélem… De amíg nem dönt úgy, hogy abbahagyhatom, addig hetente azt a pár alkalmat el kell viselnem és ott kell ülnöm az órán. Nem azt mondom legalább új emberekkel is megismerkedhetek. Bár mikor először bementem és kérdezték, hogy melyik szakon vagyok, majd közöltem, hogy én művészetes vagyok, akkor azért elég csúnyán néztek rám. Most mi az? Nem tanulhatom azt, amit szeretnék? Na jó, ezt nem szeretném, de mégis itt vagyok. Annyira rossz dolog elítélni az embereket ilyen alapon. Egyáltalán bármilyen alapon! Azt hiszem az emberek már csak ilyenek. Ilyenkor annyira szomorú tudok lenni… De ez most nem a bánat helye! Belépek a terembe, ahol már jó páran vannak. Kicsit később jöttem, így már nem igazán maradtak üres helyek. Megszoktam, hogy egyedül ülök valahol középtájt, mert… akarok is figyelni, de annyira unalmas és érthetetlen néha, hogy nem szeretném, ha véletlen engem szólítanának fel és leégetném magam. De most úgy fest a jó kis helyem el lett foglalva. Keresnem kell mást. Ahhh, de nem akarok! Már csak emberek mellett van szabad pad, de én annyira nem merek odamenni és megkérdezni. Vagy öt percig csak állok és nézelődők, hogy ki tűnik olyan szimpatikusabbnak. Végül egy lányon akad meg a szemem. Egészen aranyosnak néz ki, talán nem bánja, ha leülök mellé. -Szi-szia! Ne haragudj, de… foglalt véletlenül ez a hely? – Próbálok közbe mosolyogni és nem annyira gyávának tűnik, bár azt hiszem ezt már az első szavaknál elszúrtam. Nem tehetek róla, olyan ijesztő idegenekkel szóba állni! Pláne úgy, hogy ha jól veszem le, akkor itt mindenki ismer valakit és nincs egyedül én meg csak… amolyan behatoló vagyok. Egy külsős, akivel senki sem foglalkozik és talán jobb is így.
Ha lehet már előre unatkozni, akkor már előre unatkozik. Persze sosem unatkozik igazán, egyébként is tud úgy bámulni bele az előtte meredező semmibe, mintha az a világ legérdekesebb dolga lenne, két sokkal idősebb testvér, illetve két nem túl odaadó szülő mellett megtanulta hamar szórakoztatni magát. A legtöbb óráját valamiféle éber álomban szokta tölteni, a tekintete ugyan a tanáron, olykor jegyzetel, fejben inkább az esti terveit sorjázza, kitalálja, mit vegyen fel, a következő Insta posztjait tervezi, azon gondolkozik, hogy van Arcyl, elvégre mindjárt kiengedik a kórházból, vagy azon gondolkozik, mit vegyen legközelebb, amivel feldobhatja azt a szomorú kis lyukat, amit Orvel otthonnak csúfol. Olyan precizitással rakja ki a padra a monogrammozott tollait, a jegyzetelésre használt halványkék lapokat, a málnaízű ajakbalzsamot, mintha legalábbis egy mesterien megkomponált inspirációs fotót akarna lőni róla - vagy mintha enyhe OCD-vel küzdene. Nem fog inspirációs fotót készíteni (rosszul van az inspirációs fotóktól és szlogenektől) és egy igazi OCD-s valószínűleg nem heverné ki, ahogy valójában a saját tulajdonát képező tárgyakkal bánik, jobb híján csak az időt múlatja ezzel is, amíg elkezdődik az óra. Egyik barátja sem jár erre az órára, amit ugyan ő különösebben nem bán, nincs hozzájuk nőve, de ezzel az jár együtt, hogy tök egyedül sétált be, tök egyedül ült le, és amikor már nem tehet ki több dolgot a padra, tök egyedül dől hátra, egyik lábát átvetve a másikon, kicsit lehúzva a szoknyája szélét, üres tekintettel körbenéz a félig-meddig már ismerős arcokon. Akár meg is ismerkedhetne valamelyikükkel rendesen, de igazság szerint lusta hozzá. Nem mintha nem lennének barátai. Papíron. Nem mintha őt ne vélnék ismerni, bárhova megy. Mindig legalább tizen köszönnek neki a legnagyobb lelkesedéssel, ő meg pont ugyanekkora lelkesedéssel köszön vissza, de képtelen megkülönböztetni őket egymástól. Az egyikük folyton enyhe célzásokat tesz arra, hogy akár vissza is követhetné őt Instagramon. Na, őt különösen igyekszik elfelejteni is, pont úgy, mint azt a lányt, akinek az anyja abban a magánkórházban nővér, ahova Arcylt vitték és úgy mosolyog rá folyton, mintha mindent értene. Hogyne. Odébb pöcköli egy kicsit az egyik tollát, hogy mégse álljon olyan elviselhetetlenül tökéletesen. Nagyjából ekkor ülnek le mellé és szólítják meg, és bár fel van készülve arra, hogy ez valami katasztrofálisan rossz beszélgetés lesz, angyali mosollyal néz fel a fiúra - Hali. Nem foglalt, ülj csak le - inkább reflexből mondja (valószínűleg nem küldené el az Insta-stalkert és a nővér lányát sem, mert az sokkal komplikáltabb, mint kedvesnek lenni), de aztán egy kicsit, észrevehetetlenül megkönnyebbül, hogy ezzel a sráccal még sosem beszélt. Pedig észrevette már párszor - nem azért, mert olyan figyelmes, épp csak kivételesen most ő gondolja úgy, hogy tudja, kicsoda. De nem ront ajtóstól a házba. Megvárja, amíg a fiú elfoglalja a mellette levő üres helyet, esetleg egy kicsit még vacakol a holmijával (ezalatt az idő alatt ő mégis visszahúzza a tollat a szép, pedáns sorba, aztán szépen manikűrözött körmeit nézegeti, kicsit bámulja tovább a teremben gyülekező többi diákot), majd oldalra fordul, kényelmesen nekidől a vállával a szék támlájának, úgy nyújtja a kezét Cedric felé, bemutatkozásra - Avis vagyok. És te?
Az indok, hogy miért félek ennyire mindenkitől az az… hogy félek. Eddigi életembe csak egyszer szívattak meg úgy jobban. Akkor változott meg az életem. De szerintem az lehet az oka, hogy nem szeretnék leégni mások előtt. Nem szeretem, ha kinevetnek, vagy úgy érzem, hogy rajtam röhögnek. Ugyanígy nem szeretem, ha bámulnak vagy rólam pusmognak. Nagyon utálok a figyelem középpontjában lenni. Szóval azért nem merek ismerkedni, mert félek, hogy valami butaságot csinálok, aztán csak nevetség tárgya leszek. Persze ha már valakit ismerek, akkor nagyon szeretek velük lenni és kvázi levakarhatatlan vagyok, de addig nehézkes velem és inkább a másik félnek kell kezdeni az ismerkedést. Mikor közli velem a lány, hogy nyugodtan üljek le mellé csak mosolyogva bólintok és megköszönöm. Szépen lassan és finoman előpakolom a füzetem, meg a tolltartóm. Más úgysem fog kelleni. Még gyorsan megnézem a telefonom, hátha írt valaki, de senki. Ah Hyung, órád van? Most nagyon kéne, hogy csak úgy írj. Addig sm érezném magam ennyire rosszul, hogy valaki mellette ülök, de nem merek megszólalni. De mégsem kell sokáig nézegetnem a teljesen üres képernyőt, mert a lány bemutatkozik. – Cedric vagyok! – mondom fülig érő mosollyal és kezet fogok vele. Nagyon örülök, hogy mégsem teljes néma csendben kell majd ülnöm és reménykedni, hogy hamar elmegy ez az óra. Úgy fest, ismerkedni szeretne, én pedig nem vagyok ellene. Effektíve szeretem, ha találok új barátokat. – Izé te… melyik szakon tanulsz? – teszem fel a kérdést kicsit, illetve eléggé, bátortalanul. Nem vagyok a szavak embere, de valahogy muszáj fenntartani a beszélgetést. Főleg, hogy talán így el tudom érni, hogy ne egyedül kelljen végig ezen az órán ülnöm. Nem mondom, megvoltam eddig, de ha van valaki, akivel el tudsz lenni, akkor sokkal kellemesebb vele együtt szenvedni. Vagy beszélgetni. Ha marketingről van szó ezt is el tudom képzelni. Illetve nem egész órán, csak úgy néha-néha, hogy kibírható legyen. Jaj, már megint előre szaladtam, hiszen még csak most mutatkoztam be, az sem biztos, hogy barátkozni akar, lehet csak udvarias. Buta Cedric, buta. Nem képzelheted el mindig előre, hogy mi fog történni. Pedig olyan jó lenne. Miközben ezeken rágódok, érzem, hogy elkezdek vörösödni, ami nem jó, mert a fehér bőrömön nagyon látszik, hogy mennyire piros vagyok. Így csak igyekszem minél jobban a pulcsimba és a sapimba bújni, hogy ne lássa. Majd azt mondom, hogy nagyon meleg van, ha kérdezné.
Cedric. Talált, süllyedt. Persze nem nagyon lepődik meg, többnyire könnyen megjegyzi emberek arcát, a nevüket már kicsit nehezebben, ha csak úgy futtában mutatkoznak be neki, de az igazság az, hogy kicsit (kicsit nagyon), utána nézett az interneten Culliganéknek. Nem mintha arra számított volna, hogy felháborító dolgokat találhat, amivel majd jól megmondhatja otthon, hogy semmi szüksége Min-Hyukra, mint különtanárra, inkább csak kíváncsiságból tette, mert ritka, hogy valakiket ne ismerne ezekben a körökben. Legalább névről, vagy jobb esetben egy kicsit alaposabban is, de aztán levonta a maga következtetését - bizonyára azért van így, mert azokban az időkben, amikor lett volna lehetősége összeismerkedni ezzel a két fiúval, ők még nem voltak ilyen aktívan részesei ezeknek a társasági dolgoknak. Megkérdezhette volna éppenséggel róluk az apját is, de önkéntesen ilyen beszélgetéseket folytatni az apjával felért volna egy kisebb önként vállalt kínzással, Mr. Lowden bizonyára kotnyelesnek és udvariatlannak találta volna az ilyen szintű érdeklődést, úgyhogy maradt az internet. Az internettel úgyis sokkal jobb a kapcsolata, mint az apjával, és éppenséggel ott is meg lehet találni bizonyos dolgokat, mint hogy Min-Hyuknak van egy Cedric nevű féltestvére, akinek van legalább egy interentes profilja, és innentől kezdve azért már nem is olyan nehéz kiszúrni egy szőkére festett, keleti fiút. Vagy legalábbis, az ő internetes profilokhoz szokott szeme ritkán téved aztán a valóságban. - Ó, akkor te vagy Min-Hyuk testvére, ugye? - kérdez vissza ártatlanul félrebiccentett fejjel. Nem is árul zsákbamacskát, igazán nem azért kutakodott az interneten, mert aztán azt nem vállalná fel, csak szeretett volna felkészülni, kivel lesz dolga az első, kínszenvedéssel teli különóráján. Bár arra bizonyára nem készíthette fel a neten talált semmilyen információmorzsa, hogy az idősebb Culligan gyerek túlságosan is komolyan és keményen veszi a neki kiosztott szerepet, meg arra sem, hogy ez majd nem fog túlságosan jól együttműködni az ő elmondhatatlan gyűlöletével a pénzügyek felé. - Pénzügy és marketing - ennek ellenére úgy feleli meg Cedric a főszakára vonatkozó kérdését, hogy lehetetlen legyen eldönteni, vajon imádja, vagy utálja-e a tanulmányait. Nem kell tudnia mindenkinek, milyen elmondhatatlanul kevéssé akar itt lenni - De te valami mást tanulsz amúgy, jól emlékszem? - megmagyarázhatná persze rögtön azt is, mégis honnan ismeri Mint, de persze még az is lehet, hogy kiderül, mégsem olyan jó a radarja, mint gondolta, és akkor inkább jobb a megerősítésig nem túlságosan belemenni a dologba.
Én tipikusan az életvidám és a mindennek örülő alkat vagyok. Nem szoktam elítélni senkit, mert hiszem, hogy mindenki úgy értékes és fontos a társadalomnak, ahogyan van és amúgy is szeretem az embereket. Eddig életemben csak egyszer aláztak meg, de utána soha többé nem szekáltak már a végzősök sem. Igaz, hogy amiatt az egész életem egy fordulatot vett és mondhatni nem jó irányba, illetve nem tudom, hogy ez jó vagy sem. De annak ellenére, hogy ennyire szeretek másokat nehezen nyitok. Ez egy rettenetesen rossz tulajdonságom szerintem, mert így nehezen szerzek barátokat. Az a pár, akiknél sikerült nyitnom nagyon jó barátaim lettek. És hálás is vagyok nekik, hogy addig noszogattak, hogy legyünk jóba, hogy végül sikerült. Bár ha valaki már elkezd velem ismerkedni, utána általában nehezen válok meg az adott embertől. Mikor a bátyámról kérdez, leesik az állam. Honnan ismeri Mint? Úgy értem, persze itt tanít, meg minden, de ő nem a koreai szakon van? Elfelejteném mit tanít a saját brattyóm? – Igen, Min-ah öccse vagyok, illetve mostoha öccse, de ha megkérdezhetem, akkor honnan ismered Hyungot? – Lehet, hogy ő az egyik diákja? De akkor mit keres marketingen? Jól van Cedric te is itt vagy, aztán mi keresnivalód, holott műveszteket tanulsz? Nem vagyok valami eszes, azt hiszem. Vagy inkább csak nem gondolom át a dolgokat. Megesik, inkább az a típus vagyok, aki előbb beszél, mint gondolkodik. Pusztán azért, mert nincs mit eltitkolni, így minden szót kimondok, ami először eszembe jut. Közbe megérdeklődőm, hogy milyen szakra jár, bár eleinte csak azért, hogy fennmaradjon a beszélgetés, most már arra is kíváncsi vagyok, hogy Min taníthatja-e. Simán meglehet, nem tudom fejből a diákjait, maximum egy-kettő van, akik úgy arcról megragadtak, de ennyi. Persze utána ő is rákérdez, hogy nekem mi a szakom, illetve tudja, hogy nem marketinges vagyok. Honnan ismerhet ennyire? Illetve persze eléggé egyértelmű, hogy mivel nem ismer, akkor biztos nem az ő szakán tanulok. Bár a nevemet is tudta, pedig csak párszor hallhatta. vagy esetleg Mintől tudja? -Igen, én művészetis vagyok. Tudod, fotós szeretnék majd lenni. – Én ellenben lelkesen válaszolok. Áldom a bátyám, hogy anno ide jöttem, mert tényleg nekem való ez a szak és imádom az órákat. Rendben nem mindet, mert azt nem lehet, de elég sokat. – És te mi szeretnél lenni majd? – kérdezgetem tovább. Ha már akadt valaki, aki szóba áll velem, akkor örülök, hogy tudok vele beszélgetni és próbálom életben tartani ezt a csevegést.
×Megjegyzés: Bocsi, hogy ilyen későn >.< ×Zene: No air×
A "beismerést" derűs mosollyal honorálja, mintha legalábbis valami nagy, elismerést érdemlő dolog lenne valakinek a testvére lenni - Különórákat tart nekem - feleli meg aztán Cedric kérdését egy kis sóhajjal, természetesen nem lepődik meg azon, hogy az ismeretségük, vagy inkább az egymásról való tudomásuk egyoldalú, Cedricnek bizonyára az égvilágon semmi oka nem lett volna utánanézni Lowdenéknek, ha egyáltalán tud Lowdenék létezéséről, bár persze, attól függően, milyen világban él, ez annyira nem is egyszerű dolog. - Főleg pénzügyből. Nem az erősségem - ezt beismerni sokkal kevésbé fáj a büszkeségének, mint az, ha végeérhetetlen panaszkodásba kezdene arról, hogy valójában nem hogy nem akar itt lenni, nem akarja ezt tanulni, sőt, lehet, hogy semmit sem akar tanulni. Avis Lowden nem panaszkodik. Ha mégis, akkor ennél sokkal, de tényleg sokkal kevésbé jelentős dolgokról, olyan dolgokról, melyek valójában egyáltalán nincsenek kihatással a létezésére. Mint például arra, hogy Min-Hyuk kimondottan megnehezíti a tanulást azzal, hogy... nos, egyszerűen csak azzal, hogy rákényszeríti, tanuljon. Ugh - Ami azt illeti, egy kicsit komolyabban is veszi, mint szerintem kellene... - jegyzi meg olyan könnyedséggel és egy félmosollyal, mintha ez csak valami ártatlan vicc lenne, pedig egyébként véresen komolyan gondolja. - Ó, az tök klassz - refklektál Cedric szakosodására, ha komolyabban venné azt, amit csinál, talán neki sem ártana némileg jobban elmélyedni (jobban, mint a telefonja adta lehetőségek) a fotózás rejtelmeibe, de mint ahogy lusta különösebb erőfeszítést tenni nagyjából minden irányába is... így ez a gondolat is egyetlen szemvillanás alatt lekerül a potenciális programok listájáról. Csak szeretne túllenni ezen az órán, ma ez neki az utolsó, aztán mehet végre a dolgára, még át kell öltöznie, mielőtt a barátaival vacsorázna. - Én? Hát... nem is tudom - egy pillanatig úgy tesz, mintha elgondolkodna Cedric kérdésén, valójában pontosan tudja azt, hogy erre a kérdésre nincs megfelelő válasz. Tizenkilenc éve nem tud válaszolni rá, és nem pont most fog belépcsapni a felismerés - Valami majd csak leszek. Vagy ha nem, hát az sem túl nagy baj - vonja meg aztán kicsit a vállát, lehet, nem ártana ehhez bővebb magyarázatot fűznie, de a maga privilégiumokkal teli életében valójában egyáltalán nem szokása sem dicsekedni, sem nagyképűsködni: most mondaná azt, hogy afféle influencer (ugh...), és egész jó kereseti lehetőségei vannak, meg azt, hogy a szülei túl gazdagok ahhoz, hogy ne tudják eltartani akár élete végéig? Nem fogja. Pedig még mindig ez lenne az egyszerűbb magyarázat, mint megpróbálni elmondani, hogy valójában nem érdekli semmi túlságosan ezen a világon. Arról nem is beszélve, hogy nincs különsebb kedve efféle lelkizésekbe bonyolódni.
Eléggé meglep, hogy a lány egyből azzal kezd, hogy ismeri a bátyámat. De szerencsére utána megválaszolja a kérdésemet arra vonatkozóan, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Innen aligha van olyan diák, aki pont koreait tanulna, ez elvégre marketing óra és nem mindenki apja olyan, hogy totál más szakon van, mégis kötelezi, hogy eljárjon ide. Illetve az enyém sem ilyen, vagyis nem tudom, nálam csak a papa erőlteti. – Tart külön órákat is már? Nem csodálom akkor, hogy annyira elfoglalt. – Igen, mostanában tényleg kevesebbet találkozunk, nem heti négyszer, csak háromszor. Oké, nekem is elég sok beadandót sóztak a nyakamba mostanság, de ha Min még órákat is tart külön másoknak, akkor arra pluszba is készülnie kell. Wow… Hyung tényleg elképesztő. -Pénzügy? – kérdezek vissza mosolyogva. Jó, persze Hyung be akar szállni a családi üzletbe és ahhoz kell is, de sose tudtam, hogy ennyire ért hozzá. Az feltűnt, hogy okos és tényleg tudná vinni a vállalkozást, sokkal jobb erre a szerepre, mint én és csak remélem, hogy a papa végül belátja ezt maga is. De ez tök menő! Ellenben tuti majd az orra alá fogom dörgölni, hogy miért nem mondta el nekem is, hogy tart ilyen extra órákat és miért nem mondta, hogy pénzügyből is? – Igen, nagyon komolyan veszi a tanítást, mert szereti is és tényleg azt szeretné, ha az ember kihozná magából a maxot. Csak ezért nyaggat. Nekem a marketingben segít sokat, nem igazán értem ezt a tárgyat, és megbukni nem szeretnék. – vallom be őszintén. Ez most elég furcsán hangozhat, sőt tuti meglepő, hogy valaki idejár, aztán ötlete sincs arról, hogy mi folyik az órák nagy részében. Néha olyan elveszettnek érzem magam. Min azért eléggé jól magyaráz, de tényleg csak annyit, ami a házikhoz kell, mondjuk, többet nem is szeretnék tudni. Minél rosszabb vagyok, annál valószínűbb, hogy a papa ráeszmél, nem nekem való ez a pálya. Mikor közli, hogy szerinte klassz, amit tanulok, és ami majd szeretnék lenni, büszkén elmosolyodok. Ez tényleg nekem való munka, mivel imádok képeket készíteni és szerintem egészen jó is vagyok benne. Majd csak találnom kell egy újságot, ahová készíthetek is fotókat, de ilyen emberekre mindig szükség van, szóval nem félek, hogy munka nélkül maradnék. Legrosszabb esetben addig elhelyezkedek máshol, azért nem csak fényképezni tanulok, hanem sok más művészeti dolgot is, azokkal is biztosan lehet valamit kezdeni. -Nem is érdekel, hogy micsoda? – Mikor közli velem, hogy nem tudja mi lesz és majd valami lesz meglepődők. Sose hallottam még ilyet valakitől. Általában az ember ilyenkor már tudja, hogy mi szeretne lenni és olyan egyetemre jelentkezik, ahol ezt valóra is tudja váltani. Egyetemen nem tudni, hogy mi lesz vele… Vagy csak a szakján belül nem tudja, hogy hová menjen? Azt is könnyen elképzelem.
Nincs azzal semmi gondja, ha valaki ki akarja hozni magából a maximumot. De mi lenne, ha belőle nem akarná a maximumot kihozni, hanem beérné a minimummal? Gondolatban sóhajt csak fel, a szülei nagyon jó érzékkel választanak neki olyan tanárokat, akiket aztán nem tud a kisujja köré csavarni, hogy ugyan már, nem eszik ilyen forrón a kását és nem kell ennyire komolyan venni. Ha már egyszer ő sem veszi komolyan, a saját dolgait, meghökkentőnek tartja, hogy mások meg teljesen bepánikolnak a legkisebb hiba, vagy lelkiismeretesség hiányától is. Az ember azt gondolná, az ő teljesítménye alapján fizetik őket, pedig aztán nem. Finoman megbillenti a vállát, afféle beismerő és megértő módon, hogy igen, valahogy pont így zajlanak az ő órái is Minnel, de azt már nehéz lenne eldönteni, hogy akkor őt ez most boldoggá, boldogtalanná, vagy izgatottá, esetleg lehangolttá teszi. Többnyire egyébként is a közöny lenne a legjobb szó, elvégre többnyire felháborítóan közönyös a tanulmányait illetően, a különórái csak annyiban mások, hogy még több időt elvesznek az életéből, amikor mást is csinálhatna, mint a könyvek fölött vergődni. Alig várja már, hogy vége legyen. - Akkor hogy-hogy felvetted? - kérdez is vissza csuklóból, egyrészt szeret kérdéseket feltenni, másrészt többnyire sokkal könnyebben feltart egy beszélgetést érdeklődéssel, a másikat beszéltetve, semhogy ő keveredjen hosszas okfejtésekbe bármiről is. Vagyis... vannak dolgok, melyekről könnyűszerrel tudna nagyon hosszasan értekezni, de lehet, hogy ezek nem pont azok a dolgok, amelyekről bárki is megkérdezné. Élet. De azért az ő esete nem teljesen ugyanaz, mint Cedricé. Cedric önként felvett egy plusz tárgyat, míg neki a pénzügyekkel van nehézsége a szakon belül. De hát felháborító egyébként is, hogy már marketinget sem lehet tanulni matek nélkül. Nem mintha az jobban érdekelné, de azt legalább nem kell elmagyarázni neki még egyszer. - Nem különösebben. Mármint, elfoglalom magam most is, minden bizonnyal el fogom tudni foglalni magam később is - feleli úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és észre sem venné, hogy Cedric rendesen meglepődött a válaszán. Pedig nem mintha ez olyan ritka dolog lenne. Kétféle embert ismer többnyire: azokat, akik helyett eldöntik a szülei, hogy mi lesz belőlük (voltaképpen ezen emberek közé tartozik ő is, csak nincs róla kellőképp meggyőződve), meg azokat, akik egészen nás társadalmi rétegből jönnek és szabadon csinálhatják, amit akarnak. De valójában egyik csoport tagjai sem születnek úgy, hogy tudnák, mit akarnak, és valójában sokkal több "útkeresőt" ismer, mint olyan céltudatos embert, mint mondjuk Min vagy Cedric.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Hogy miért akarok művész lenni? Nem tudom. Nem voltam sose annyira tehetséges, hogy kiemelkedőnek mondjam magamat. sokat rajzoltam már az oviban is és csak szimplán jó voltam. Mondták ugyan anyuék, hogy tényleg szép, meg ha tudtak volna, beadtak volna rajztanfolyamra is, de sajnos akkor nem volt rá pénzünk. Utána meg már nem kellett. Én magamtól tanultam meg rengeteg technikát és saját magamt fejlesztettem. Ennek megfelelően az évek alatt már nagyon is jól festettem, meg rajzoltam. A fényképezés sem ment először, mert hát senki sem úgy születik, hogy mindenhez ért, így nekem is nehéz volt, mikor megkaptam a gépemet, de most már ez is egész jól megy. Ezért is jöttem művészeti szakra. Bevallom engem sose érdekelt különösebben a családi vállalkozás, vagy valami olyan munka, amibe esetleg vezetőpozíciót kéne betöltenem. Nem vagyok alkalmas ilyen munkákra és ezt tökéletesen tudom is. Valamint nem is kötnek le. Ezekbe bele lehet unni, nem úgy, mint a művészet. Mindig lehet újat alkotni, amire más még nem gondolt plusz nagyon sok variáció van. Még ha nem is keres annyit és nem is élek olyan puccos életet, szerintem megéri. -Igazából csak a szüleim szerették volna. – vallom be őszintén. Illetve főleg a papa, de valljuk be anyu is jobban örülne, ha a fiának valami olyan munkahelyen lenne, ahol nem aggódik, hogy hogyan fog megélni belőle. De azt is megérti, hogy értek én ehhez és nem is szeretem, csak a papa miatt csinálom. Szerencse, hogy Min elmagyaráz annyit, hogy legalább a házit megcsináljam, és a vizsgákon átmenjek. Nekem több nem is, mert hát… nem fogok ezzel foglalkozni. A bátyám majd úgyis átveszi a céget, nekem ez így bőven megfelel, és akkor én élhetem a saját életemet. Bár ez még számomra is ködös, hogy pontosan mit és hogyan fogok, egyenlőre az a biztos, hogy egy újsághoz be akarok kerülni fotósnak. A célom pedig, hogy befejezzem a sulit. Nem akarok magam elé nagyon dolgokat állítani, mert félek, nem ugrom meg, így inkább fokozatosan kicsitől a nagy felé haladok. -Hmm… érdekes és akkor mivel foglalod el magadat? Vannak hobbijaid? – Nyilván vannak neki, de azért megkérdezem. Előfordult már mással is, hogy leginkább a munkája volt a hobbija, mondjuk ha szerencsém lesz, akkor az egyik nekem is az lesz, a másik megmarad a játéknak. De még mindig nem értem, hogy egy ember, aki eljött egyetemre, akkor hogy nem tudhatja, hogy mi lesz vele, és hogy nem érdekelheti. Ez inkább amolyan szülői ráerőszakolásnak hangzik, vagy annak, hogy csak ide vették fel. Egyik sem jó, hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt tanuljon és csináljon, amit szeret.
- Áááh - mondja úgy, mint aki most nem csak megvilágosodott, de ért mindent is, és egyébként tényleg tökéletesen érti, mi a helyzet Cedrickel, meg a marketinggel. Azt sem fogja megkérdezni, miért csinálja ezt a szülei kedvéért, ha valójában neki ehhez nincs kedve, mert ezt is megérti. Igaz, fenntart egy kis esélyt annak, hogy Cedric nem olyan, mint ő, hanem tényleg szeretne a szülei kedvére tenni, de ha más nem, abban biztos, hogy bizonyos külső nyomásoknak nem érdemes megpróbálni ellentartani. Neki sem jutott igazán sosem eszébe, hogy ne csak azokra az iskolákra és azokra a szakokra adja be érettségi után a jelentkezését, amelyet a szülei "javasoltak". Semmi kedve nem volt megharcolni azokat a harcokat, ami azzal járt volna, ha ellenkezik. De eszébe sem jutott igazán ellenkezni, mert valójában nem lettek volna alternatív javaslatai. Szembe menni azzal meg, hogy mondjuk nem is akarna egyetemre jönni... a végén még kihajítják úgy, mint a bátyját, na de ahhoz, hát ahhoz tényleg semmi kedve. Ő hamar megtanulta, hogy a dolgoknak ára van, még úgyis, hogy egyetlen igazi napot sem töltött az életében munkával. Ugyanis nem csak munkával lehet fizetni dolgokért, vagy legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében, és ő olyan jól megtanulta a leckét, hogy hajlandó érdektelen felsőoktatási tanulmányokkal fizetni azért, hogy saját sofőrje hozza-viszi egész nap, sosem fagyasztják be a hitelkártyáját és úgy egyáltalán, nem igazán vannak egzisztenciális problémái... talán Cedric nem veszi ezt ennyire komolyan, de az alapelv bizonyára hasonló. Adunk és kapunk. - Értelek - egészíti is ki magát a nagy "áááh" után, hogy ne bízza a másik képzeletére, hogy ez valóban valamiféle megértő, egyetértő, mindent értő reakció akart lenni, de azt nem teszi hozzá, hogy végeredményben ő is a szülei miatt van itt. Igazából már úgyis elmondta, hogy neki ezzel nincsenek különösebb tervei, de valamit csak illik tanulni, úgyhogy abban bízik, hogy Cedric vagy összerakja a képet maga, vagy csak úgy dönt, nem erőlteti az erről való kérdezősködést. - Hát, azért elég sok időmet elveszi az egyetem így is. Meg a különórák - világít rá különösebb gondterheltség nélkül arra, hogy bár oké, nyilván vannak hobbijai, azért nem rendelkezik teljesen szabadon az idejével és nincs is olyan rettentően sok ideje magára, mint amennyit szeretne. Közben könnyedén felkönyököl a pad tetejére, tenyerébe ejti az állát, onnan fordul félig-meddig úgy, hogy Cedricet nézhesse és ne maga elé beszéljen a levegőbe - De amúgy, ha ráérek, szeretek utazni, szívesen bejárnám egyszer az egész világot, és nagyon szeretem felfedezni a város különböző helyeit, ahol jókat lehet enni, inni, vagy épp vásárolni, csinálni ezt-azt, kipróbálni új dolgokat... meg szívesen dokumentálom az ilyesmit Instán is - válaszol azért erre jóval bővebben, végül is, ez a maximum és egyben a minimum is, amit könnyű szívvel megoszt magáról bárkivel, elvégre erről épp elég erősen árulkodik a nyitott Instagram profilja, amit sokkal többen követnek, semhogy már számon tudja tartani. A lélektani határ-szerű tízezer után már teljesen elvesztette a dolog. Azonban nem az a fajta lány, aki ezzel hencegne, valójában nem is gondolja úgy, hogy lenne mivel dicsekednie, ez csak valami, amit csinál és meglehet, puszta véletlen, hogy jó benne. Ahogy valamennyire véletlen, hogy ő épp ebbe az évtizedbe született gazdag, tehetős, valamennyire csinos és vékony fehér lánynak, aki örökölt némi ízlést. Voltaképpen nem csinál mást, minthogy ezt felhasználja. - Amúgy... nem tudom, mit szeretsz fotózni, de ha szeretnél betörni a közösségi média felületekre, szívesen segítek - épp csak ennyit mond, aztán döntse el ki-ki maga, jelen esetben Cedric, hogy ezt csak azért ajánlja fel, mert ért hozzá, vagy éppenséggel van némi befolyása arra, emberek mit és kit követnek.
Kezdőlap
×Zene: 
×Zene: 
¦