Már vagy két perce állok az íróasztala előtt, kojak nyalókával a számban, kezemben egy paksamétával. Istenem, ilyen nyugodt fazont. A vonal túloldalán maga a fészkes fekete ördög van, ide hallom a hangját. Aztán megelégelem, áthajolok az asztalon és kikapom a kezéből a telefont, belefújkálok. - Halló... halló.. nagyon rossz ... a vonal... halló... vissza ... tudna hívni.... - leteszem a kagylót a helyére, amivel bontom a vonalat, majd foglaltba nyomom. - úgy soha? Minek pazarolod az időd ilyen faszokra? Nem kefélte éjjel az asszony és te meg tartod... - Ki ne mondd! - .... a segged? - Csakazértis. Darren a tenyerébe hajol. - Ezt nem akartam hallani. - Prűd vagy. A te érdekedben mondtam. Szóval... itt van az anyag. Nem küldtem át mailen, mert van benne egy rész, ami nagyon érdekes. Harry kérte, hogy így adjam át neked, még mielőtt láttam volna a teljes anyagot. Most már értem, miért. Ha újból szeretnétek kihallgatni, Harry kérte, hogy csak én lehetek jelen vele. És te. Senki más. - Rendben, átnézem - teszi a tenyerét a mappára és húzza maga felé. - Van még valami? - Aha. Csak holnap leszek elérhető. Darren csak int, hogy kifelé, és még szép, hogy szót fogadok. Már a kocsiba úgy ülök, hogy a kabát alatt futóruha van rajtam, viszont a hajgumim megadta magát és a lobonc az égnek és világnak. A Central Park túlsó felénél parkolok le, futás után bevásárlás vár, és egy adag, egy hatalmas adag fagyi. Míg várakozom, szórakozatásképpen a lengőfutóra felállok a játszótéren. Annyira belelendülök, hogy túl szélesre nyílik, így csak oldalt kapok, hogy ne essek le. Ha valaki látna, szerintem megkérdezné, elindult-e a szenilitásom, úgy a negyvenes éveim elején. Ha tudná, hogy mennyire felszabadultam, hogy már csak egy (ja nem, kettő) gyerek van a házban? Újra fiatalnak érzem magam, legyen akármilyen szégyenteljes kijelentés, magamra nézve.
Futásra készen álltam a tükör előtt. El kellett volna már indulnom, de nem bírtam egy rendes lófarokba szedni ezt a hatalmas loboncot itt a fejemen. Sokat szoktam sportolni, bár főleg a társaság miatt és sosem viszem túlzásba, általában pár kör után nyavalygok is a jutalomsütiért és egy pohár borért. Valószínűleg ez most is így lesz majd, a bort kivéve. Végre valahogy felkötöttem a hajam és el tudtam indulni. Kocogva tettem meg az utat a Central Parkig és azalatt a 15 perc alatt csakis egy dolog járt a fejemben. Ami egész nap. Nyolc nap. Ennyi ideje nem tudom megmondani, hogy terhes vagyok-e vagy változókorba léptem. Egy csöppet korán. Kissé stresszelek és, bár ez nem jellemző rám, de el sem mondtam még senkinek. Nem azért nem mondtam el, mert annyira félek attól, hogy mondjuk a férjem mit szólna hozzá. Az a baj, hogyha megosztom ezt valakivel, akkor már tényleg igaz és valós lesz ez a probléma. Kapnám a kérdéseket, a tanácsokat és erőszakoskodnának, hogy csináljam már meg azt az átkozott tesztet. Igazuk lenne, teljesen. Éppen ezért nem akarom még elmondani senkinek. Pedig ma ebédnél majdnem kiböktem. Liam elvitt egy jó sushi étterembe és többször is megjegyezte, hogy ha inkább sült csirkét eszek a sushi helyett, máshova is mehettünk volna. Egy pillanatra fel is kaptam a vizet ezen a megjegyzésen és majdnem rákiabáltam, hogy azért nem eszek a nyers halból, okoskám, mert lehet, hogy gyereket várok, de nem így akartam közölni. Beértem a parkba és a szokásos helyen meg is találtam Esthert. Nem lepődtem meg túlságosan, hogy kisajátította a magának a gyerekek játékát, ráadásul rossz nézni, ahogy csinálja. Minden mozdulatnál úgy tűnik, mintha most borulna le onnan. - Hívhatom a diliházat, nyanya? - kérdeztem vigyorogva és csípőre tett kézzel megálltam előtte.
Valahogy mindenki azt hiszi, hogy ha elmúlt negyven, akkor már neki reszeltek. Meg változókor, meg minden nyavalya. Azt hiszem, inkább azt kezdem érteni, hogy miért mondják, van kapuzárási pánik. Csakhogy egy bökkenő van benne: nem úgy érzem, mint az a kanos, 47-es fazon, aki piros Ferrarikkal és huszas évekbeli csajokkal járna (én és a csajok. Na, hagyjuk), mert retteg attól, hogy megvénült. Éppen ellenkezőleg vagyok. Még sosem voltam ennyire kirobbanó fizikai formában, utálva a jóga órákat, capoeriázni kezdtem és magam is meglepődtem, mennyire könnyen megy. Ők meg azon, hogy negyven felett merek lenni. Hát istenem, késő fiatalodtam meg, most erre mit mondjak? Egy szó, mint száz, nem csak lélekben lettem ifjabb, hanem testben is. Mentálisan lehet, hogy túlszaladtam vagy nagyon vissza, mert kifejezetten élvezem ezt a lengőfutót. Egy ideig. - Mit vagyok én nyanya? - Fújom fel a hajam a homlokomból, ami már így is úgy néz ki, mint akit robbantottak, vagy elengedték a hajszárítót, tupír után. De azért vigyorgok, majd mire meglesz az egyensúlyom, le is ugrok a szerkentyűről, bele Josie nyakába. - Szia! Kipróbáltam, csak túllendült. Kipróbálod? - Ó, észreveszem, hogyne venném észre, hogy valami nem stimmel nála, de nem, még nem hozom szóba. - Kocogás? A tó mellett? Nekem egy kör elég lesz, aztán irány a fagyi. Meghívlak. Bemelegítettél már? - Kezdek el nyújtani, hiába most játszottam ki magam a játékon. Josienak mindig örülök. Azt hiszem, mi vagyunk azok a nők, anyuka jelző nélkül (amit őszintén? Ki nem állhatok). Nem ez életem értelme és még így is csak a lépcső legalján állunk, ha a férfiak társadalmát nézem, mert nekem ez a kötelességem. Meg a jó nénikédet! Szóval, Josieval egy hadseregnyi amazont teszünk ki. - De, ha gondolod, futhatunk a másik irányba. Két jó... pasi úgy két perce kocogott erre. - Nem vágyok rá, páromé tökéletesen megfelel, de azért jó nézni a helyes ifjúságot, akik szintén adnak a fittségre.
Kezdőlap
Már vagy két perce állok az íróasztala előtt, kojak nyalókával a számban, kezemben egy paksamétával. Istenem, ilyen nyugodt fazont. A vonal túloldalán maga a fészkes fekete ördög van, ide hallom a hangját. Aztán megelégelem, áthajolok az asztalon és kikapom a kezéből a telefont, belefújkálok.
