A szokásos helyemet kiválasztva parkolok le a kávézótól egy olyan ötpercnyi sétára. Nekem a reggeli kávém elmaradhatatlan részét képezi az életemnek már… lényegében azóta, hogy elkezdtem komolyan foglalkozni a tanulmányaimmal. Queens és Brooklynnak a határán lakom, bár hivatalosan az előbbin található az én utcám. Ettől függetlenül szinte minden alkalommal teszek egy plusz kitérőt a munkába állásom előtt, hogy elfogyaszthassam a finom kávémat és néha egy kellemes reggelivel is gazdagítsam ezt. Illetve ott van az a különleges arcú leányzó is, akivel mindig szemezünk – na és ez ugyanaz, aki múltkor az én asztalomon találta magát. Kár, hogy épp munkában voltam. Egy alig kétszer ötperces kitérő a házamtól a kávézó. Öt perc autózás és még körülbelül ugyanennyi séta. Mióta visszaköltöztem New Yorkba, mindig ide járok, és bár eddig csak a fentebb említett két indokom volt az ide jövetelre, most már van egy harmadik is. Nem képzelek bele a dologba semmit, de ettől függetlenül élvezem ezt a kis játszadozást a lánnyal. És szerintem ő is hasonlóan van vele, máskülönben már rég rám szólt volna. Gondolom én. Aztán ki tudja, lehet csak a borravalóm tetszik neki. Mikor a maihoz hasonló a munkabeosztásom, nyitás környékén szoktam érkezni. A távolból épp megpillantom, ahogy a táblát „Nyitvára” fordítják, és nem meglepő módon az első vendég is én vagyok. Mosolyogva köszönök egy jó reggeltet, ahogy belépek az ajtón. Leülök a megszokott helyemre, ahol csupán megszokásból veszem magamhoz az itallapot, de aligha nézek bele. Nincsenek nagy igényeim. Fekete kávé, egy cukorral, és máris mosolygósabbá válik a doktorbácsi. Nem mintha amúgy ne mosolyognék, főleg mikor megpillantom a barnaszemű szépséget, aki épp felém közeledik. - És külön is jó reggelt! Hogy vagy mindig, különösen ezen a szép napos reggelen? - kérdezem, ahogy kilesek az utcára, az ébredező nap sugaraira vetve pár pillantást, mielőtt visszafordulnék a lányhoz.
Ez egy produktív nap lesz, érzem a csontjaimban. Van az úgy, hogy az ember egy picike, de tényleg csak pici mennyiséget szippant, vagy szív és a másnapja, vagy inkább az aznapja tökéletes lesz. Hozzám hajnali kettőkor csatlakozott egy kedves barátom, hozott némi csillámport és kreativitást. Megihletett, olyannyira, hogy a munkába való indulás előtti fél órában még dúdolva körmöltem a sorokat a füzetembe. Mindig kések, ezt Owen is tudja, de ma, hát nem. Kivételesen a jó metróra szálltam és időben, az új dallal a gondolataimban álltam be a pultba. Furcsák az emberek, akik már akkor beülnek a reggelijükre, amikor más még fel sem ébredt és mi is épp hogy csak kinyitottuk az étterem ajtaját. Ma van az a nap, amikor inkább vagyok itt, mint hogy aludjak. Elsők között csatlakozik a doki is, akiről még csak pár hete tudtam meg, miért kel ilyen korán és miért esik be olyan fáradtan esténként. Nem találkozunk mindennap, de amikor igen, akkor feldobja a napom a mosolyával. Vidáman lépek oda hozzá, a tálcámon a színes mintás bögrével. Elmosolyodom, majd lerakom elé a szokásos kávéját. Igazából az egész étterem tudja, mit fogyaszt, de meg szokták hagyni nekem a kiszolgálását. - Jó reggelt! Vadonatúj - mutatok a bögrére és remélem, értékelni fogja az új mintákat, amikbe belefeledkezhet amíg nálunk ébredezik és készíti fel magát egy újabb napra. - Remekül. Begyógyult - nevetve mutatok a homlokon levő apró hegre. Ő foltozott össze, az volt az első találkozásunk az éttermen kívül, de azóta többször is jártam nála ilyen-olyan baleset következtében. Egész életemben nem történt velem ennyi rossz, mint amióta eltörtem azt a tükröt. Nem vagyok babonás, de komolyan, mi más oka lenne? - Szólj, ha kérsz valamit - mosolygok rá mielőtt magára hagynám és tovább mennék a következő asztalhoz. Furcsa, de az emberek kedvesek ma reggel. Talán mindenki csillámport nassolt éjszaka, mint én?
Nem szoktunk túl sokat beszélgetni, de mindig jobb kedvre derít a jelenlétével. Biztos fura lehetett neki, mikor először bekerült a traumára és megismerhette egy másik oldalamat. Azt, akinek első a gond megoldása és csak másodlagos a kommunikáció. De amint a sebeit lekezeltem, újra előbújt a kedves, mosolygós énem. Azóta pedig már néha azzal viccelődök, hogy váltson bérletet, amennyiszer az én kezeim alá került az elmúlt időszakban. - Hm. Saját készítmény, vagy csak a hátsó polcon volt eddig? - érdeklődöm kedvesen, ahogy hol a bögrére, hol a lányra pillantok fel. - Azt látom! Mégiscsak az én kezeim munkája! - felelem neki halkan nevetgélve. - Köszönöm. És fogok - még utána pillantok, ahogy elsétál tőlem, majd kisebb mocorgás közepette leszedem magamról a bőrkabátomat, ami alatt csak egy póló van. Kellemes időt mondott mára, de ilyen kora reggel még elég csípős hűvös van. A telefonomat az asztalra rakva olvasom a reggeli híreket, miközben a kávémat kortyolgatom. Néha – na jó, sokszor – a vállam fölött hátra-oldalra-előrepillantok, rámosolyogva a szépszemű felszolgálóra, mielőtt visszatérnék az olvasmányomhoz. Viccelődő kedvemben vagyok, így miután kicsit tovább szemezek Ms. Escamillával, úgy nyújtom fel a kezemet, mint a félős kisiskolás a lobbanékony tanárja óráján, amikor szeretne valamit mondani. A szám sarkában a vigyor továbbra is ott van, de a tenyeremet leeresztem, mikor megindul felém. - Jól sejtem, hogy Brooklynban laksz? - nem akarok sokáig húzni az idejét, viszont ha Manhattent válaszolna a kérdésemre, akkor még rövidebbre zárnám. - Csak mert kisegíthetnél egy kicsit. Nem tudsz a közelben esetleg egy állatkereskedést? Hogy is mondjam… khm… Valakinek nem tetszett, amit tegnap kapott vacsorára, mondjuk úgy. És az nem én voltam - teszem hozzá nevetgélve, majd felé fordítom a tőle távolabbi alkarom tetején végighúzódó kisebb (nagy) macskakarmolás hegét. Általában nem szokott ilyen történni, de tegnap túlságosan morgós hangulatában volt a hercegnő.
- Egy törött pótlása - legalábbis azt hiszem, azért került a többi közé, mert egyikünk leejtette a sárga fülűt és kellett egy új. Nem tudom, mi ez a kattanás a dokinál, talán csak szereti nézegetni a mintákat, vagy ez dobja fel a reggelét, mindenesetre ma is épp olyan kedves, mint mindig. Esküszöm, csak miatta járok be dolgozni. Ha mindenhol ilyen emberek lennének és várnák a reggeli kávéjukat, szebb hely lenne a világ. Mosolyogva libbenek tovább, remélve, hogy jelezni fogja, ha szüksége van még valamire. Mondjuk még egy bögre kávéra, vagy reggelire. Vagy egy randira, esetleg. Na jó, ilyen hiú ábrándokat nem kergetek, egy orvos nem fog kezdeni egy pincérlánnyal, szóval maradok annál, hogy a pultból tudom figyelni és néha még ő is visszanéz rám. Valaki a pultból felhangosítja a rádiót, így az egyébként is jó kedvem csak fokozódik. Táncolva járok körbe az asztalok között, majd vonulok vissza a pult mögé mosogatni és bekészíteni az újabb adagot. Dúdolom a dalokat és mászkálok a vendégek között, közben össze-összenézünk Dokival. Aztán int. Mosolyogva lépek oda hozzá, kezemben a kancsóval, hátha a kávé lesz a kérése. Nem kicsit ér meglepetésként a feltett kérdése és csak bólintani tudok első körben. Aztán világosság válik a helyzet. - Ó! Én a helyedben bemennék a sürgősségire, nagyon kedves a doki ott - mondom teljes komolysággal, aztán elvigyorodom. - Pont itt van a sarkon egy. Én nem értek a macskákhoz, de Donny biztos tud segíteni.
Kinek milyen reggeli rutinja van a felébredéshez. Nekem ez a reggeli 10 perces utazásomat követően fél-egy órányi nyugodalmas kávézás, esetenként reggelizés, közben a hírek olvasása, és fittebben térek be a munkába, mint bármelyik kollégám. Valószínűleg a felszabaduló endorfin következtében, ami szépen felgyülemlik az ittlétem alatt. Nem sokat kommunikálunk a lánnyal, de a mosolya mindig egy kellemes kezdőlöketet ad a nappalos műszakjaimba. Nem kerüli el a figyelmemet, mikor a hangosabb zene következtében táncra perdül. Kora reggel van még, de látván az ő energiáját én is felüdülök. Ezért járok annyiszor ide és ezért bánom, hogyha valamelyik műszakom előtt nem ő van bent. Ugyanakkor két dolog miatt is magamhoz hívtam. Az egyiket már most közlöm vele, válaszán pedig csak elkacagom magam. - Köszönöm - felelem kurtán, majd mielőtt elfordulna, még egy elnyújtott héhéhééével mosolyogva megállásra késztetem, majd felmutatom az üres mintás bögrémet. - Kérnék még, és tudod mit? Dobd fel egy kicsit. Rád bízom, hogyan - bár remélem ezt nem úgy fogja érteni, hogy borítsa rám, amint kihozza. Évek óta így iszom a kávét, és kíváncsi vagyok egy másik nézőpontra ebben a tekintetben. Azaz, igazából a Rosáéra. Van bőven elég monotonitás az életemben így is. Az oldalamra fordulok, és követem őt a tekintetemmel, miközben a kávémat összekészíti. Mosolyogva fogadom az újabb adagot, amint kilibeg a pult mögül. - Köszönöm! Ezt is. Mellesleg egész aranyosan táncolsz - teszem hozzá kedvesen, mielőtt megvizsgálnám az italomat, hogy vajon a megszokottat kaptam-e vissza vagy feldobta valahogy. Remélhetőleg nem egy adag köpettel. Akárhogy is, ezt egy 10 perc alatt kell bevésnem a szervezetembe, és az előző adag kávé még nem volt elég, hogy végig bírjam az egész napot.
Nem zavar, sosem zavart, ha néztek. Igazi spanyol lányként a véremben van a pörgés és az, hogy ne féljek kiélni magam. Ha szól egy jó dal, akkor táncolok rá. Ha elém tesznek egy finom ételt, megeszem. Ilyen egyszerű az élet, szerintem máshogy nem lehet túlélni, csak ha az ember kiélvezi a rövid idejének minden pillanatát. Látom én, hogy a vendégek közül páran mosolyognak az előadásomon, köztük a doki is. Talán egy kicsit még rá is játszom nevetve, mikor a közelében haladok el, de a mai napot nem akarok úgy elszúrni, mint sok másikat, ezért leginkább a munkára figyelek. Nem is tudom, hány hete, vagy hónapja jár be hozzánk és mindig ezt játsszuk. Maximum az időről csevegünk röviden, megissza a kávéját és megy a dolgára. Jól is van ez így. Nem is gondolnám, hogy ma ennél többet szeretne beszélni, és mégis. Apránként, de megtudok róla néhány információt. Azért ha egy férfinak macskája van, az sok mindent jelenthet. Gondolom családja is van. Persze, hogy is ne lenne? Örülök, hogy segíthettem, biccentek, mert ezen nincs mit köszönni, és már fordulnék vissza, mikor megállít. Felvonom a szemöldököm, tekintetem közte és a bögre között cikázik. - Bármi lehet? - kérdezem és ha megerősít, már megyek is összedobni neki valami különlegeset. Rövid gondolkodás után az egycukros kávéját egy pici fahéjjal ízesítem, öntök bele egy kevés tejszínt, majd a végén egy gombóc vaníliafagyit rakok bele. Nem tudom, milyen lesz, de ezek az ízek nem hinném, hogy rosszak lennének együtt. - Köszönöm - mosolygok vissza rá és próbálok nem nagy jelentőséget tulajdonítani az aprócska bóknak. Lerakom elé a kávét közben és megállva mellette figyelem a reakcióját. - Egészségedre. Ez feldobja a hétköznapokat.
Kezdőlap
