Ledermedt a pillantásuktól. Gyanakodnia sem kellett. Tudta. Mindent tudott. Nem pontosan, de épp elég bizonysággal. Arra, hogy ne őt vigye magával Stephen a helyszínre, csak és kizárólag egy magyarázat lehetett. Olyan sérült meg, aki fontos neki. Az ábécé két betűje vibrált lelki szemei előtt, alig látott tőlük. L és M. Meg kellett dörzsölnie a szemeit, hátha eltűnnek onnan. Stephen eltűnt a látóteréből, mire ocsúdott.  Azóta sem volt semmikor sem ennyire figyelmetlen. A koncentráció lett a legfőbb menekülési útvonala.
Szárazon és hidegen közölte. Úgyse érti. Úgyis kicsi még. Egy ölelést minden szónál többnek hitt, hát megadta a lányának. A lehető legrosszabb döntése volt. Összenőttek az öleléseik a gyásszal, az anya halálhírének közlésével.  Minden alkalommal úgy érezte, hogy megöl egy darabot a gyermekből. Minden újabb ölelésnél. Hűvössé és távolságtartóvá vált a kapcsolatuk. Csak akkor húzta magához a kislányt, amikor az mélyen aludt. Csak akkor zokogott és tombolt, ha senki sem látta. Képtelen volt feldolgozni azt, ami történt velük. Elfordult mindentől, amiben addig hitt. Keményebbé vált a márványnál. Ridegebbé akárminél. És bár ettől ő jobban szenvedett, mint a külvilág, nem volt képes felolvadni többé.
Egyetlen intés, semmi könnyes isten hozzád. Még csak egy kósza sok siker sem. Intés és autóbeindítás. Menekülés a magániskola kapujából, s a hit, hogy jobb lesz így Meenának. Nem neki is. Csak neki.
Elszaladó évtized, feldolgozhatatlan események újbóli sora. Az apai ösztön feléledése. Ölelés akkor, amikor a lány nem lehetett tudatában. Roppanó csont, szakadó hús, fröccsenő vér. Zúzódások egy széttépett szívért cserébe.  És a bosszú ígérete a kézért, karrierért, álmokért.
Új beosztás, új kapcsolat, régi fájdalom. Ez az, ahol az élet órájának mutatója áll. Semmivel sem több ember, mint volt Lilith mellett, de valahogy mégis az. Tapasztalt. Megingathatatlan. Megmásíthatatlan. Nyakas. Büszke. A lányára leginkább. Őrá mindenek felett.