Magamról beszélni mindig zavaró volt és most is az. Elvégre hogyan tudnék magamról beszélni, ha még magamat sem ismerem és annyira nagyon nem is szeretek magamról beszélni? Mély nyomot hagytak bennem a szüleim elvárásai és ez egyáltalán nem a pozitív megerősítésekről szóltak. Biztos vagyok abban, sosem leszek nekik sem elég jó, sem megfelelő, a tökéletes pedig az elérhetetlen. Meg akarok nekik felelni, még akkor is, ha minduntalan a leépítő kritikát kapom tőlük. Rengeteg energiát és időt fektetnek abba, hogy elérjék, felnőve legyen egy biztos hátterem. Túlélni akartam, így kialakítottam ezen érzés körül egy buborékot, mert nem akartam, hogy ez a nyomott, elkeseredett érzés rám telepedjen. Igen, menekültem érzelmileg és most is ezt teszem. Vidám emberekkel veszem körül magam, akik éppen úgy szeretnek belemerülni abba, amit tesznek, és szeretnek élni, élvezni azt, amit megkaptak az élettől. Jó kapaszkodónak tartottam és most már eljutottam addig, hogy bár senki sem tud róla, alkotni kezdtem. Ez a másik buborékom: megalkottam magamnak a saját világomat, ahová még senkit sem engedtem be. Társaim mégis vannak, Debussy, Chopin csak a nyalánkságok csúcsai, a komponálás a biztos váz. Ebben merülök el, alkotok meg egy világot és élek, létezem benne. Senkinek sem mutattam meg, mit alkottam és alkotni is akkor alkotok, ha egyedül vagyok.
Az állandó megfelelési akarásomnak az egyik következménye a kevés alvás lett, ezt kávéval kezdtem ellensúlyozni, mostanra mértéktelen méreteket ölt a fogyasztása. Koránt sem az a lötty, amit a tucat kávézókban venni. Közepesen erős, hosszú távon fejbeütős.
Sokkal jobban elvagyok fiúk között, legfőképpen azért, mert ha pletykásak is, egészen más, mint lányok között lenni. Szeretem szabadnak érezni magam, legalább ebben, Ray és Carter tartozik a legrégibb és legerősebb baráti kapcsolataim közé. Ha mellőznék a káromkodást, még jobban kedvelném őket, az elmúlt években ez hatványozódni kezdett náluk, sokszor az sem zavarja őket, hogy egyáltalán nem szeretem, hiába bizonygatják a kutatások, hogy káromkodni egyenlő a magasabb intelligenciával. Szerintem szókészlet kiegészítő, sokkal szebb szinonímák vannak.
Még a megfelelési kényszerem sem tudta elvenni az imádatomat a klasszikus zene iránt. Szeretek belemélyedni, elemezni, értelmezni. Szeretnék énekelni is, a hangom maga a vészmadárság, így inkább ezt a kérdést szeretném jó mélyre ásni. Zongorázás az, ami fellelkesít, igaz, azt is akkor szeretem teljesen szabadjára engedni, játék értelmében, ha rajtam kívül nincs ott senki, még otthon sem. Anyáék párszor alaposan elvették a kedvem, hogy szabadon szárnyaljon a fantáziám az improvizációknál, így ha otthon vannak, a hagyományos vonalat követem. A zenében a másik hobbim a játékok zeneszerzőivel, együttesével készített workfilmek. Rengeteget tanultam belőle, abból, hogy igenis kell szabadjára engedni a fantáziánkat. Ezzel teljesen a két szék közé estem, a szüleimnek való megfelelés és a saját érdeklődésem nem fedik egymást. Nem szeretnék csalódást okozni nekik.




Végre egyedül otthon, senki nem szól bele abba, mit, hogyan csinálok. A zongora felé veszem sz irányt, s kinyitva a kottafüzetet, kiveszem belőle az íróeszközt is, a kis vájatba helyezve, hogy kéznél legyen. Fél percre a kottafüzetet olvasom, hogy átvegyem azt a hangulatot, amit éppen megalkotni szeretnék, majd ujjaim a billentyűzet fölé helyezve, lejátszom a már elkészült részt.  Könnyed felhangok, levegős hangulatú aláfestések kötik össze a kicsendülő, egymásba fonódó, hol halkan egymással beszélő, hol egymással keringő dallamot.
Apám lépteinek dübörgését és rosszalló szavait már az első percben megkapnám, hogy az ilyen koloratúráktól a hallgatóság csak kiszalad. Anyám szigorú szeme pedig minden széteső ritmust a végtelenségig kritizálna, majd mind a ketten megállapítanák, ezzel így semmire sem viszem.
De miért baj az, ha szeretem a légies könnyedségű dallamokat? Ha hagyom a dallamot és a hangot egymással kergetőzni? Miért kell elfelejteni mindenkinek azt a játékosságot, azt a szeretetet, légiességet, amit képes egy ilyen zene adni?
Emlékszem, még a szüleim elmesélése sem kellett hozzá, amikor először először mehettem el Debussy koncertre. Ujjaim, majd kezem önkéntelenül mozgásba lendültek, szelíd kergetőzéssel a ritmusra, amit az elefántcsont billentyűk adtak rezgésként a zongora feszes húrjának, ahogy találkoztak egymással. Anyám tette a kezemre a kezét, mert nem illik ezt tenni, így inkább lehunytam a szemem és ... Itt kezdődött az igazi szerelem a zenével. Faunok, kentaurok, lepkék, tündérek, csillagfényporok kergetőztek a képzeletbeli éjjeli égbolton.

Lábammal kalimpálok a napozóágyon hason fekve, végre ki is lehet menni, este már nem tűz annyira a nap.
- Poppy, menj a szélétől! - nézek fel a gyakorló füzetből. Poppyt erre a hétre rám sózta apa, mert  nem volt hajlandó figyelni rá, hogy anya elutazott. Rayhez ugrottam át végül, elhozva Poppyt is, mielőtt unalmában szétrágja az egész berendezést. S meg is untam, hogy újból végigmenjünk a tegnapi pályán, mert ma az öt perc egész nap tartott nála, s nem győztem a helyére rakni. Tudja, hogy nem szeretem a trágár beszédet! Nem értem, mivel lesz több és értelmesebb a beszéde, ha minden második szava trágár töltelékszó. Rezeg a telefon, csak rányomok a felveszre.
- Csókolom! - Ray anyukája, most ő sincs itthon.
- Ó! Értem. Hol? Jó, rendben! De főzhetünk is valamit.
Ray édesanyjának a nevetése áthatol az egész kerten. Nem vagyok egy nagy főzőbajnok. Előbb verem meg Rayéket konzoljátékban, mint egy normális levest főzzek. Ray anyukája szokott főzni, ami kifejezetten szokatlan és éppen ezért kifejezetten finom.
- Jaj, nem. Mindjárt bekapcsolom. A fiúk nem állították be az időzítőt.
Tavaly kis híján kiégett a fű, mert locsolni úgy locsoltak a fiúk, hogy majd a másik. Meg is lett az eredménye a lustaságnak.
- Átadom! Csókolom! Poppy! Mondtam, hogy menj onnan! - Macskának született szerintem lélekben, minduntalan le akarja vadászni, ami a kertben mozog. Most például az aranyhalat.
A panelhez lépek és kis kutatás után megtalálom a nevet és bekapcsolom. Állok még egy kicsit, aztán gondolok egyet és lecsapom a főrelét. Fél tized másodperc sem telik el, Ray állati üvöltése hallatszik ki, majd kivágódik a hátsó ajtó, Ray kirohan a kertbe.
- Fogsz ma még rondán beszélni? Ugye megígéred, hogy nem? - megfordul, meglát. - De mindjárt lehűtöm a kedélyeidet - visszacsapom a relét, mire az öntözőrendszer halk surranással spriccelni kezdi a vizet, Rayjel az egyik fókuszpontban.
Áll egy ideig, látom, hogy robbani készül, majd bemegy. Csak ekkor nevetem el magam, aztán elkomorodom. - És hol van a halaknak a táp?